Megérkezett legújabb állandó szerzőnk, aki nem lesz más, mint ezraharrari. Fogadjátok sok szeretettel és olvassátok legújabb bejegyzését, ami természetesen egy újabb klasszikus a javából. Ígérjük, hogy a jövőben szólunk neki, hogy focis posztokat is hozzon. Üdv a csapatban!

Másfél évezreddel voltunk az után, hogy az Egyesítő Úr kinyilatkoztatta magát, amikor fia, a Teremtő, a teremtéstől számított 260. esztendeje lakozott a halandókkal. Szíve azonban egyre jobban vágyakozott az Elsők-szigetének aranyban csillogó fái és nektárral csörgedező vidám csermelyei után, melyeket a teremtés óta nem látott. Életének kezdeti részében csak vadakat és kisebb rendű lényeket hozhatott a Földre, atyja elrendelése szerint csak létezésének 450. évében alkothatta meg a második királyságot, az első hanyatlását követő majd hat emberöltőig tartó helytartóságot felváltva. Az emberek addigra nyugtalanok és forrongóak voltak, egyesek már az Egyesítő Úr létezését is kérdőre vonták, sokan hamis bálványokat kezdtek el saját maguknak gyártani, amikor nagy ragyogással jött el hozzájuk Feurgë, a Teremtő. Ugyan a Föld, az Ég, és annak összes teremténye nem az ő alkotása volt, a királyság elhozójának, az Egyesítő Úrnak fiaként azonban nem kerülhette el sorsát, így hozta létre a második királyságot, amely az elsőt is elhomályosítva maradt fenn a krónikákban. Erről a korról bővebben a Feurgë-regék szólnak, a teremtést követő negyedik kor azonban csak most kezdődik.

Feurgë már évtizedek óta élvezte az Elsők-szigetének nyugalmát, mindennapos küzdelmet folytatva a vágy ellen, hogy újra a halandók dolgába avatkozzon, igyekezve nem a királyság múlását siratni, hiszen ha az Egyesítő Úr megengedi a romlást, ő akkor sem tehet ellene semmit, ha hatalmában állna atyja ellen szegülni. Merengve forgatta kezében serlegét, el-eltévedve a kacskaringózó indák mintázatában, amikor megpillantotta a sarokban feketéllő látókövet. A második helytartó színre lépése óta nem használta, és azóta is csak átkozta, valami azonban mintha idegenül csillogott volna homályos felszínén. Érezte, hogy hívja őt a kő, szinte átvette az uralmat végtagjai felett, hogy kezébe vegye, de akkor hirtelen kopogást hallott.

A Teremtő megigazította egykoron vakító koronáját, s kelletlenül, de kényelmes tempóban sétált el ajtajáig. Nem nyitotta ki, csak a hatalmas vasajtó egyik rácsos ablakát, azon keresztül érdeklődött váratlan vendége felől.

– Ki az? – kérdezte az Elsők nyelvén.
– Jól ismersz, Teremtő Úr, ki vagyok, bocsáss hát be és elmondom jövetelem célját. – felelte az idegen. Útiköpenye csuklyája még mindig arcába volt húzva, a hangja sem volt különösebben érdekes, a déli vidékek népének jellegzetes hanglejtése alapján Feurgë azonban sejtette, ki állhat küszöbén. Persze Feurgë nem azért hagyta el a királyságot, átevezve a Tiltott-vízen, hogy holmi kolduló hajóácsokat pátyolgasson, arról nem is beszélve, hogy halandó élve nem hagyhatja el a szigetet.
– Saetub Falassëból jöttél, idegen? – kérdezte Feurgë.
– Nincsenek titkok előtted, ó Teremtő – borult térdre az idegen, hátrahajtva csuklyáját – Jotheam vagyok, Felior fia, Saetub Falassë szülöttje, kíméld meg szolgád, Uram és adj bebocsátást csarnokodba, fontos hírt hoztam eléd.
– Átkozott féreg, hát azt hiszed, nem látok mindent, ami egykori királyságom helyén maradt? Ki vagy te, halandó, hogy az Egyesítő Úr kegyelmét alattomosan kihasználva idehajózz. Sem királyságom tagja, sem teremtményem nem vagy. Miért kíméljelek hát meg? – vonta kérdőre a vándort a Teremtő, és halandókhoz hasonlatos alakját most rettenetes ördög képére cserélte, hegyként magasodva Jotheam fölé. – Mikor a királyságban lakoztam, még a vadakat szítottad ellenem, ma pedig helyembe lépnél? Hiszen, tudom, miért jöttél.
– Nyisd ki hát ajtód előttem, fenséges Feurgë, s engedj beszélnem!
– Gyere hát, hisz már vártalak! – azzal a Úr bebocsátást engedett csarnokába a halandó Jotheamnak, az Egyesítő Úr népe pedig új korszakot számított attól a perctől.

A Teremtő Úr hatalmas asztalához ültette Jotheamot, aki ha saját méretének megfelelő széken kapott volna helyet, Feurgë csizmáját sem érhette volna fel, így az egyik kihúzott fiókba ült bele a vándor. A teremtő a helyiség másik végébe vonult és suttogó szitkozódások közepette felemelte helyéről a látókövet és az asztalhoz vitte. Arra nagyon figyelt, hogy még csak véletlenül se nézzen bele. Látott ő eleget. A krónikák ugyan nem szólnak róla, hiszen Feurgë az éj leple alatt, egyik napról a másikra távozott el az Elsők-szigetére, de távozása mögött nem más állt, mint a látókő üzenete. Nyárelő előtt álltak a királyság fiai, és a teremtő büszkén nézett végig gyermekein, akik serényen szüretelték a korai cseresznyéket, és kertjeik virágait irigykedve figyelte minden királyságon kívüli barbár nép, akik nem követték az Egyesítő Úr tanítását. Bőséges termésük volt azon az éven, és gyermekei minden este hálát adtak a Teremtőnek, aki akkor még nem sejtette, hogy az lehet az utolsó estéje a második királyságnak. Gyermekei boldogságával az ő szíve is színültig csordult, s amikor idejét látta, hogy ágyába küldje a Napot, visszavonult a királyság közepén álló palotájába. Még látta, hogy a gyermekek az utolsó fényben is csak kergetőznek, így orra alatt mosolyogva egy kis felhőt küldött feléjük, hogy az abból csípősen pattogó kis jégszemek hazazavarják a csavargó fiatalokat, ahová éjjel mindenki tartozik. Mikor valamennyi teremtménye visszatért hajlékába, álmot bocsátott rájuk, s maga is elégedetten vonult volna vissza gondolataiba, amikor hirtelen éles recsegés ütötte meg füleit. Ismerte ezt a hangot, de gyűlölte. Évszázadok óta nem hallotta, és remélte, hogy soha nem is fogja, a második királyság sorsa azonban nem az ő, hanem az Egyesítő Úr kegyéből jöhetett létre, és az Úr kegyéből is érhetett véget. Mert kegy volt ez, nem is akármilyen, és Feurgë ezt azonnal megértette, amikor a hang forrásához lépett. A látókő közben egyre hangosabb lett, recsegés, ciripelés és éles nyekergés váltotta egymást, de a Teremtő egészen addig ellenállt, míg félő nem lett, hogy az egész királyságot felveri a zaj, így minden erejét összeszedve belenézett a kőbe. A látókő a régi korok fegyvere volt, és bár az első királyság óta nem látott benne senki képet, a másodkor végét nem lehetett elkerülni.

A kő soha nem hazudik – tudta ezt Feurgë is –, de nem is megváltoztathatatlan, amit mutat, így bölcseknek inkább figyelmeztetésként szolgált, mint jóslatnak. Abban viszont biztos volt, hogy akármit is fog látni, nem hagyhatja figyelmen kívül. És, mint távozásából tudjuk, nem is tette. Amikor Feurgë belenézett a látókőbe pusztulást látott, és halált. Felégetett határt és fosztogatókat. A királyság nem élhette túl az eljövő időket, de nem külső ellenség, sem a közeli vadak voltak a pusztulás okozói, hanem maga Feurgë. Az Egyesítő Úr azt mutatta meg a Teremtőnek, hogy az ő ideje sem végtelen a Földön, s ha büszkeségében atyjával kívánna dacolni, a látókő mutatta sors vár gyermekeire. A Teremtő pedig úgy szerette fiait, hogy nem hagyhatta, hogy elégedettsége gőgbe csapjon át, és a kő figyelmeztetése beteljesüljön. Amint letette, atyjához kezdett fohászkodni, és áldását kérte a királyságra, majd amíg teremtményei aludtak, az éj leple alatt átlépett az Elsők-szigetére, hogy a mai napig ott lakozzék, és figyelje egykori gyermekeit és annak gyermekeit, és a királyság végét. Mert a második királyság azon az estén ugyan véget ért, népe nem pusztult el, és néhány áruló kivételével megmaradtak az Egyesítő Úr követőinek. S bár a királyság fiai a Teremtő ellen fordultak, amiért elhagyta őket, a mai napig nem sejtik, hogy ez mentette meg őket a pusztulástól.

A kő pedig ennyi esztendő után ismét Feurgë kezeiben volt, ám már rég nem látott benne semmit. Jotheam elé vitte, ahogyan tette ezt a két helytartóval is, akik ígéretet tettek a harmadik királyság felállítására.
– Tudod-e mi ez, halandó? – kérdezte Jotheamot.
– Életemben nem láttam hasonlót – bámult a kőre a vándor, ami majdnem akkor volt az asztalon, mint ő maga.
– Nézz bele! – utasította a teremtő.
– Nem látok semmit. – rázta a fejét a férfi.
– Akkor takarodj innét, nincs itt semmi keresniva… – de nem tudta befejezni, mert a vándor felkiáltott, hogy mégis lát valamit.
– Látom végre… gazdagságot és békét látok. Magamat, ahogy népek felett uralkodom, és ami ma még pusztaság, az a kőben aranyló mezőknek tetszik – sorolta az idegen.
– Hahh, vigyázz a kővel, halandó! A kő nem ígér, csak sejtet, elődeid is miatta buktak el. – magyarázta Feurgë. – Az első, ki utánam jött, azt hitte elég csak a nevemben uralkodnia, hogy elég lesz a Teremtőre hivatkoznia minden egyes ostoba döntésnél, amellyel népemet sújtotta. Egyetlen fát nyert csak meg támogatójának, de az becsapta, s miután fáradságos munkával a királyság közepére ültették, gyümölcsöt azóta sem hozott. Sokan próbálták hát kivágni, de hiába, a fa még mindig ott áll, holott körülötte minden felégett. Az első helytartó rövid uralma után a második is bukásra volt ítélve. Látta, amit te láttál a kőben, és megfogadta, hogy nem követi el elődje hibáit, ezért behívta a szomszédos népek kivetett fiait, a királyság szerinte hasztalan népeit pedig elüldözte, végül gőgje őt is a helytartók sorsára juttatta. Ugyan halála előtti estéjén még elrabolta az Elsők egyik kelyhét Üvegvár fejedelme elől, az Egyesítő Úr nem tűrhette tovább istenkáromlásait. Jól vigyázz hát, ember, mert amit a kőben látsz, talán te sem láthatod újra életedben!
– Meglátjuk. De visszaadom a követ, tedd el, kérlek, mert fény már bántja szemeimet. – mondta Jotheam, aki elmotyogott még valami érthetetlen szöveget, és amint Feurgë a látókőért nyúlt, felugrott és ősi rúnákkal díszített bilincset vetett csuklóira, amelynek erejét az Egyesítő Urat eláruló gonosz lények teremtettek még az idők kezdete előtt. A bilincsek egyetlen szempillantás alatt nőttek meg babszem méretűről akkorára, amelyek még a Teremtőt is képesek voltak fogva tartani. Jotheam akkor egy másik varázsszóval a földre döntötte a megbilincselt Teremtőt, földön guruló koronáját pedig saját fejére tette.

Mert Jotheam nem önszántából érkezett az Elsők-szigetére. Titkos megállapodást kötött az Egyesítő Úrral, aki hajlandó volt fia emlékét is eltörölni, hogy megalakulhasson a harmadik királyság, s ahol a Teremtő egyetlen gyermeke és tanítása sem kaphat helyet. Isteni lény létére ő is a látókő képeinek rabja lett, és a bukott halandó Jotheam csak az alkalomra várt, hogy szüntelen imái eljussanak az Úrhoz. Az pedig fekete ködöt bocsátott Jotheam tetteire egészen addig, míg nem láttatni akarták azokat, hogy Feurgë elhiggye, segítségért érkezik hozzá a vándor, hogy végtelen kegyelmét kihasználva a sötétség démonjainak kezére adhassák, és ne akadályozhassa meg, hogy az Egyesítő Úr a világ valamennyi kincsét magáénak tudhassa.

A vándor pedig még aznap hajóra szállt, hogy visszatérjen földjére, az utolsó látókövet pedig a tengerbe dobta. A kő soha többet nem tért vissza az Elsők-szigetére. Az Egyesítő Úr azonban drágakövekkel és arannyal teli hordókat adott neki, évi két aratást és minden eddiginél bőségesebb termést ígérve a szétszóródott népeknek, akik hittek az isteni hazugságnak, és bár a jövő még mindig ismeretlen, sokan már a megkoronázása előtt Jotheam uralkodásának végéért fohászkodtak.

Ez hát a harmadik királyság története, és annak, hogyan kezdte el népe Jotheamot, Josénak, azaz Megváltónak hívni…