A Professzor gondterhelten lötyögtette teáját. Ennek oka egyrészt az volt, hogy se tejet sem cukrot nem talált, és többek között a filtert is elfelejtette időben kivenni, így a langyos, keserű ital csak kaparva csúszott le torkán. Nem is igazán értette, mit szeretnek a Földön annyira ezen a szeren, amikor annyi macera van vele. Gondja másik részét az asztalon előtte heverő hologrampergamen tartalmazta. Hajója elfogott egy S.O.S. jelet, valahonnan a galaxis túlfeléről, ami a következőképpen szólt:

„Segítsen, Josyone Professzor, ön az utolsó reményünk! Az Oltraforn bolygó népét a kihalás fenyegeti! A Watforgok…”

Az üzenetet valami vagy valaki egyértelműen félbeszakította. Hajója, a Matilde központi vezérlőjének kijelzőjén villogó fény megerősítette, hogy a segélykérés valóban az Oltrafornról jött. Nem sokkal azelőtt küldhették, mielőtt a Watforgok megszállták a bolygót, és blokádot vontak köré, hisz azóta egyetlen gyenge rádióhullám sem hagyta el a planétát.

A Professzor szíve összeszorult a gondolattól, hogy az Oltraforn népét bárki is bánthatja. Járt már ott több alkalommal is, de minden egyes látogatás felejthetetlen volt, ahogyan végignézett a Capitoliumról a bolygó végeláthatatlan hegyláncai mentén. Az állandóan vörösen izzó égbolt, az fehéren táncoló fák kontrasztja a fekete bazalthegyek lábainál gyönyörű és méltóságteljes látványt nyújtott minden pillantás alkalmával. És különben is, pont a Watforgok… morfondírozott magában. Kevés olyan faj él még a galaxisban, akit legalább annyira félne és gyűlölne a Professzor, mint a Watforgokat. Hiszen még csak élőlénynek is jóindulattal nevezhetjük őket…

Az erőszakos faj saját maga ellen folytatott atomháborúja következtében szinte teljesen kipusztultak, a megmaradtak pedig robotikus exoszkeletonba préselték tudatukat szintetikus sejtek létrehozásával. A hajdanán humanoid lényekből pedig folyton zümmögő fémdarazsak lettek, akiknek egyetlen céljuk a pusztítás volt, ahogyan bolygóról bolygóra vándoroltak. Az Oltrafornra azonban nem hódítani érkeztek, és ezt a Professzor is jól tudta. Az oltraforniak korábban megelőző csapás akartak mérni félelmükben a Vicarex bolygóra, amely a Watforgok egykori hazája volt. Az akció azonban balul sült el, az oltraforni seregek súlyos vereséget szenvedtek, és csak idő kérdése volt, mikor térnek vissza a géprovarok bosszút állni.

A Professzor nagy nehezen leküzdötte az utolsó korty teát is, majd a vezérlő mellett termett, és vad gombnyomogatásba, kallantyú-húzogatásba és fütyörészésbe kezdve indult meg az Oltraforn felé.

A Matilde álcapajzsa messzeföldön világhírű volt, ami abból eredt, hogy még senki sem látta a hajót, hacsak a Professzor nem akarta, így észrevétlenül landolhatott a megszállt planétán. Egy fehér mező közepén árválkodó üres raktárépületet szemelt ki kiindulási pontjának, amint azonban belépett nem várt látvány tárult elé. Három oltraforni – vörös bőrük alapján azonnal felismerhetőek voltak, még úgy is, hogy az egyikük inkább volt mondható sötétbíbornak. Háttal álltak a Professzornak, így azok nem láthatták, a Professzor azonban elsőre is felismerte mozdulataikból és a földön heverő alkatrészekből, hogy ionbombát készítenek. Megköszörülte a torkát, mire azonnal három háromágú oltraforni lándzsa szegeződött torkának.

– Ki maga? Fél perce van elmagyarázni, mit keres itt, különben… különben majd meglátja. – mondta a legmagasabb oltraforni.

– A Professzor vagyok természetesen – vetette oda könnyedén. – Hiszen maguk küldtek nekem segélykérést.

– A Professzor, mi? – rázta a fejét a hórihorgas. – Én már éltem, amikor a Professzor legutóbb az Capitoliumban járt, és egyáltalán nem így nézett ki, mint maga.

– De hisz annak már vagy 30 éve – nevetett Josyone. – És legutóbb még a Watforgok is egy másik galaxist terrorizáltak. De nekem erre nincs időm. Különben is, most már tudják, ki vagyok. Magukon a sor.

A hórihorgas maga sem értette miért, de hitt az idegennek. A másik kettő továbbra sem szólalt meg, csupán lándzsáikat eresztették lejjebb.

– A Rayol-akadémia utolsó megmaradt növendékei vagyunk. A Watforgok az akadémiai gárda elpusztításával kezdték a megszállást, mi is csak azért menekülhettünk meg, mert elküldtek minket ide alkatrészekért. Én Ibarah vagyok, ők itt Miktarah, és Progbah.

– Örvendek – mosolygott rájuk a Professzor, de mosolya viszonzatlan maradt. – Na, mindegy. Szóval, van valami tervük?

– Természetesen. A Watforgok exoszkeletonja harci készültségben majdnem egy egész oltraforni napot kibír egy feltöltéssel, de csak majdnem. A napi őrségváltás előtt így van egy 90 perces intervallum, amíg a Watforg őrök feltöltik egymásba a napi események adatait, és ilyenkor helyhez kötöttségük miatt a legsebezhetőbbek. Felosonunk az anyahajójukra, és néhány ionbombát elhelyezve felrobbantjuk azt. Az anyahajó telepatikus összeköttetésben áll valamennyi Watforg katonával, így a robbanás őket is megbénítja majd.

– Hű – tapsolt elismerősen a Professzor. – Igazán szép terv. Kár, hogy egy baromság. Nem véletlen, hogy legutóbb sem tudták legyőzni a Watforgokat. Az anyahajó kívülről sebezhetetlen, csak belülről lehet felrobbantani, de…

– De akkor belopózunk a hajóra is – vágott közbe Miktarah.

– Én is ettől félek, hogy megtennék – folytatta kissé mérgelődve a Professzor. – A hajó bioszkennere minden élő és szintetikus szövetet, amely nem a Vicarexről származik, azonnal megsemmisít egy szempillantás alatt. Nem maradna magukból más, csak három kupac hamu. Ostobaság. Különben is, az ionbombák időzítése köztudottan megbízhatatlan, még a végén azelőtt felrobbantják magukat, mielőtt a hajóhoz érnek. Nem. Nekem egy sokkal jobb ötletem van, de megígérhetem, hogy nem lesz kevésbé veszélyes.

– Figyelünk – mondta Progbah, mögötte a másik kettő egyetértően bólogatott.

– Ahogy mondták, ki kell használnunk a 90 perces feltöltési időt. De máshogyan. Még a feltöltés előtt el kell csalniuk az őröket, hogy nyílt terepen kelljen megkezdeniük a procedúrát. Amint nem tudnak mozdulni, folyamatosan lőni fognak magukra, de maguk viszonozni fogják a tüzet, amíg meg nem érkezem. Várjanak türelemmel. 90 perc nagyon hosszú idő.

A rayolisták egyetértve a Professzor tervével megindultak a terv végrehajtására, Josyone pedig az ellenkező irányba indult el. Nem avatta be további terveibe a három oltrafornit, ha ugyanis megteszi, biztos, hogy nem egyeznek bele.

A három oltraforni lassan közeledett az anyahajóhoz. Amikor látótávolságba kerültek, megszámolták az őröket. Tizenegyen voltak, majd négyszeres túlerő, de már késő volt visszafordulni, hiszen, ha ők látják a Watforgokat, azok is látják őket, így hát rohamra indultak. Futás közben pedig folyamatosan lőtték a Watforg őröket. A terv működni látszott. Az őrök mind a tizenegyen utánuk lódultak, ki a fehér oltraforni mezőkre. Nem is kellett sok idő, hogy az adatfeltöltési ciklus megkezdődjön. A hajó öt belső és hat külső őre egy kört formálva megálltak, és egymásra csatlakozva kezdtek bele az adatátvitelbe. Közben szakadatlanul lőtték lézereiket minden irányba. Pont, ahogy a Professzor megjósolta. Apropó a professzor. A három oltraforni kezdetben lelkesen folytatta az állóháborút, azonban ahogy telt az idő, egyre idegesebbek lettek. A percek pedig nagyon gyorsan peregtek. A 60. perc környékén Progbah azt javasolta, hogy ne várjanak tovább, rontsanak neki a hajónak, ahogy vannak. A rangidős Ibarah türelemre intette. És nem is tette hiába.

Nem sokkal a hetvenedik perc után halk morajlás futott végig a lábuk alatt. A dübörgés pedig egyre erősödött. Mintha óriások lépkedtek volna feléjük. Az viszont azért nem lehetett, mert azok már évezredekkel ezelőtt kihaltak az Oltrafornról. Mégis, valami furcsa érzés fogta el a három rayolistát. Pillanatokon belül meg is tudták azonban, hogy miért. Kicsit arrébb, ahol az anyahajó volt, egy nagy fehér lombkorona növekedett egyre nagyobbra és nagyobbra. Nem óriás volt ez. De ami volt, azt sem nagyon tudták elhinni az oltraforniak. Egy hatalmas fehér fa, magasabb, mint a Capitolium legnagyobb tornya állt ott előttük, egyik ágáról pedig a Professzor integett nekik vigyorgva. A fa egyetlen mozdulattal eltaposta a tizenegy őrt, és lombkoronájával úgy hasította ketté a Watforg anyahajót, mint kisgyermek a homokvárat.

A három vörösbőrű ujjongva rohant elébük. A fa letette a Professzort és megállt.

– Hadd mutassam be Fellaraht, az utolsó oltraforni őrzőt. – mutatott a fa felé a Professzor.

– Hiszen az őrzők meséje csak egy legenda. Egy történet, amit az oltraforni anyukák mesélnek ijedős gyermekeik megnyugtatására. – hitetlenkedett Ibarah.

Fülsüketítő robajlást hallottak hirtelen és mind a földre estek.

– Nos, Fellarah nem ért egyet ezzel – nevetett a Professzor. – Én a helyetekben nem sértegetném őt holmi tündérmesének csúfolással.

Így történt hát, hogy a Professzor megmentette az Oltraforn gyönyörű bolygóját a pusztulástól, aminek örömére Josyone még három oltraforni évet maradt a vörös égbolt vendége.