[rövid verzió] Az úgy volt, hogy a (szintén vörös) Kolléga szólt, hogy egy ismerősének az ismerőse szerzett négy jegyet a Vigo elleni visszavágóra, és ebből hármat vihetünk is, szóval érdekelne-e, hát hogy a faszba ne, válaszoltam, úgyhogy elutaltuk a pénzt, május 11-én hajnalban repülőre ültünk (a Szervezőn kívül jött még a kolléga szintén vörös gyerekkori cimborája is), este megnéztük a meccset, utána ittunk (előtte is), másnap stadiontúráztunk, szombat délelőtt hazajöttünk. Jó volt. (Aki nem szereti a sok betűt, most tekerjen a képekhez vagy a kommentekhez.)

[hosszabb verzió] Ennyire simán azért nem ment minden, a liverpooli reptéren (oda érkeztünk meg költséghatékonysági okokból) például kiderült, hogy a Manchesterbe tartó busz elfelejtett megjönni, és aznap már nem is közlekedik. (Később kinyomoztuk, hogy a társaság épp aznap húzta le a rolót, csak erről nem értesített bennünket, illetve de: küldött egy emailt utólag, aznap este 9-kor.) Kénytelenek voltunk elbuszozni a Lime Street-i pályaudvarra és onnan tovább vonattal Manchesterbe.

A peronra lelépve nyilván egyből érezzük, hogy itt még a levegő is más, mint a Mersey bűzös partján, a napfény szebben csillog a gyárkémények tetején, és az emberek is tisztábbak, kedvesebbek, jófejebbek. (Kivéve a City-fan ellenőrt a kijáratnál, aki a United-címeres cuccainkat látva először nem akar átengedni a jegykapun.) Még csak délelőtt fél 11, de a Corporation Streeten, mérföldekre az Old Traffordtól, már árulják a meccsnapi sálakat. Félóra gyaloglás után becsekkolunk a Cold Rainy Nights blogról elnevezett Britannia Hotelbe, majd egy rövid kómás ücsörgést követően elindulunk a stadion felé. A villamosmegállóban összehaverkodunk egy ősz szakállú nyugdíjas United-drukkerrel, aki ad néhány praktikus tanácsot, például, hogy a stadiontól másfél köpésre lévő Bishop kocsmába érdemes minél előbb benézni (ő is oda tart), mert kapunk pecsétet, amivel vissza tudunk később is benni. A pub felé baktatva azt is elmeséli az öreg, hogy van egy magyar egyetemista cimborája, aki szintén bérletes, és majd jól bemutat neki.

A Bishop Blaize méltónak bizonyul a híréhez, négyre érünk oda, de már csak sorban állás (és egy font leperkálása után) lehet bejutni az intézménybe. Egy néhány sör elfogyasztása után úgy érezzük, már vagyunk annyira erősek lelkileg, hogy végre közelről is megcsodáljuk a Szentélyt. Nem hiszem el bazdmeg, hogy itt vagyok az Old Traffordnál, ismételgeti révülten a Kolléga, amikor ráfordulunk a stadionhoz vezető Sir Matt Busy Wayre, és ezt magam sem mondhatnám szebben. A kollektív emocionális orgazmus után megpróbálunk jegyet venni a másnapi stadiontúrára, kiderül, hogy azt nem lehet, odajön viszont hozzánk egy magyar egyetemista srác segíteni. Miután eldicsekedik vele, hogy kábé 80 meccset látott már élőben (dögöljön meg), feltesszük neki az obligát kérdést: ő az a magyar, aki a nyugdíjas angol haverunk haverja? Azt válaszolta, hogy biztos nem, viszont, amikor pár órával később a Bishopnál megint összefutunk vele, arról számol be, hogy találkozott a „vikinggel”, aki elmondta neki, hogy találkozott velünk, szóval most már két magyar egyetemistát ismer az öreg. Őrület.

Mire visszaérünk a Bishopba, már tetőzik a buli, 100-nál is több United-fan hangol a meccsre a legendás Pete Boyle vezényletével. Rágyújtanak az összes híres szurkolói rigmusra, de (nem reprezentatív felmérésünk alapján) a két legnépszerűbb egyértelműen a City-gyalázó rőzsedal és a Cantona-himnusz. Mi ekkor már NAGYON várjuk, hogy behatolhassunk a szentélybe, egy órával a kezdőrúgás előtt el is indulunk (közben magunkhoz veszünk némi street foodot a Sir Alex Ferguson Stand előtt; maradjunk annyiban, hogy nem a páratlan gasztronómiai élvezetek miatt népszerű az Old Trafford), és 19:15 körül megérkezünk az N42-es bejárathoz. A lépcsőzés után nem megyünk ki egyből a lelátóra, kell pár perc, amíg a csúcstámadás előtt akklimatizálódunk, és felkészülünk a látványra. Súlya van annak, amikor 20 éves United-drukkerség után először nézel végig az Old Traffordon. Katarzis, nyilván.

Az ránt vissza a valóságba, hogy megpróbálunk leülni, és realizáljuk, hogy ez a szektor a 155 centis ázsiai drukkerekre van optimalizálva. Nem túlzás: olyan szűkek a sorok, hogy egy erősebb tüsszögésnél simán nyakon térdeled az előtted ülőt, miközben persze rád ugyanez a veszély leselkedik hátulról. De most még ez sem számít, jönnek melegíteni a srácok, tapsolsz, vigyorogsz, mintha nem anyáznád ugyanezeket a játékosokat heti rendszerességgel.

Meglepően lassan telik meg a stadion, 8 órakor még komplett szektorok piroslanak az ürességtől, de kezdésre megérkezik majdnem mindenki (az 55 ezer bérletes nyilván tudja, mikor kell időben elindulni.) Az ugráló Celta-sarok túlszurkolja a hazaiakat, amin annyira nem meglepődünk meg, de azért színházinak se neveznénk hangulatot. A City-gyalázós nóta itt is előkerül, a leghangosabb ovációt pedig Rooney kapja, amikor a meccs végén beáll.

Most jöhetne a szakmai elemzés, amiből kiderülne, hogy élőben mennyire más a csapat játéka, és innen a 22. sor 184. székéből nézve szépen kirajzolódik José mesterterve, de a helyzet az, hogy ami frusztráló a tévé előtt ülve, az élőben is az. A játékosok pozícióit, mozgásirányait persze jobban átlátni, azt például, hogy Fallosz Fellaini mennyire nyilvánvalóan bitorolja (az élőben kicsit lomhábbnak tűnő) Pogba ideális posztját, hogy Bailly világklasszis módon lépeget ki, hogy Rashi még Valenciánál is gyorsabb, hogy Miki konkrétan szárnyvédőként szenved, vagy hogy Jesse tényleg baromi hasznosan és baromi sokat fut. Marcus tekerése és Fella gólja is elég látványos fentről, ekkor még bízunk benne, hogy első manchesteri kirándulásunkon nem egyetlen Tuja-találatot fogunk látni, de aztán szép lassan leesik, hogy itt gála nem, legfeljebb tragikomédia lehet. A hosszabbításnál megint bebizonyosodik a szurkolói relativitáselmélet: ami a pályán hat perc, az a lelátón minimum 10-nek tűnik (kivéve, ha a mi csapatunk áll kiesésre, mert akkor fordítva.) Hiába kétesélyes a továbbjutás az utolsó másodpercig, a 88. perc táján most is elindulnak többen hazafelé, helyettük is ég pofánk.

Nem volt meg a katarzis, panaszkodik a Kolléga, miközben sodródunk lefelé a lépcsőn, ha fordítva estek volna a gólok, az azért más lett volna, teszi hozzá a Túravezetőnk, és igazuk van, de így is majdnem infarktust kaptam a meccs végén, úgyhogy nekem ennyi izgalom pont elég volt. A stadion alatt az oszladozó tömeg még skandálja a rigmusokat, a turisták elégedetten fotózkodnak a főbejáratnál (mi is), de a belváros felé tartó tömött villamoson nincs karneváli hangulat, sőt eleinte akkora a csend, mintha egy vesztes meccsről kullognánk haza.

A továbbjutást azért mégiscsak illik megünnepelni, hiába vagyunk fáradtak (a hajnali négyes kelésnek köszönhetően, szentségtörő módon, már az Old Traffordon elkezdünk ásítozni), úgyhogy a hotel helyett egy közeli kiskocsmába (The Grey Horse) nézünk be, ahol kicsit megzavarodunk. A falon lógó Manchester City-ereklyék miatt először arra gondolunk, hogy ellenséges területre tévedtünk, de közben United-mezes arcokat (is) látunk bent. Mindegy, a hangulat családias, a Guinness vállalható, a tévében meg épp a meccs összefoglalóját adják, úgyhogy maradunk.

Másnap egy kiadós angol reggeli után újra az Old Trafford felé vesszük az irányt, az eső nyilván zuhog („mild rain”, írta előző nap a BBC honlapja, lol), de az árusokat ez sem rettenti el, próbálják a Szentháromság előtti téren diszkontáron elsózni a megmaradt meccsnapi sálakat. Befizetjük magunkat a stadiontúrára, a következő turnusig van egy óránk, addig követjük a többi turistát a klubmúzeumba. Ezen a ponton érdemes megemlíteni, hogy Szervezőnk Liverpool-drukker (igaz, nem hardcore, csak koca), viszont őszintének tűnő érdeklődést mutat a United múltja iránt, úgyhogy a termeket járva kiselőadást tartunk neki Münchenről, Bestről, Sir Bobbyról, 1968-ról. (A múzeum kiváló, de naná, hogy találunk itt is fanyalognivalót, nehezményezzük például Scholes alulreprezentáltságát, de pl. Djemba-Djembáról Ince-ről se találunk túl sokat.)

A túra másodperce pontosan kezdődik, sikerül kifognunk túravezetőnek egy vérprofi, de szimpatikus úriembert, aki elmeséli, hogy 25 éve bérletes, nyugdíjból jár vissza heti kép napot idegenvezetni, és süt róla, hogy imádja a klubot (nem úgy, mint egy indonéz United-fanatikus, hanem mint egy igazi manc, akinek a klub nem csak brand, hanem a személyes identitás része is.) Megkérdezi, hogy ki honnan jött, van-e, aki nem unitedes (poolos barátunk mélyen hallgat) zrikálja az elkésőket, sőt be is szól finoman az egész United-biznisznek („most lemegyünk a kispadokhoz, ott megcsinálhatjátok a következő facebookos profilképeiteket és borítóitokat, úgyis tudom, hogy erről szól az egész, aztán mehettek a Store-ba, hogy elvegyük a maradék pénteteket”), de amilyen vicces, olyan informatív és lényegre törő az előadása. Végigjárjuk a Szentély öltözőit, a kispadokat, a VIP-termet és a díszpáholyt, és kiderül, hogy vannak azért a mi székeinknél kényelmesebbek is a stadionban. (Emberünk megmutatja az Old Trafford messze legjobb ülőhelyeit is, perszehogy az Adidas, a Chevrolet és a többi főszponzor fejeseinek van fenntartva.)

A turistairányító-pénzszivattyúzó rendszer annyira tökéletes, hogy semmit nem bíznak a véletlenre: amikor végzünk, egy olyan folyosóra terelnek bennünket, ahonnan egyből a Megastore-ba lehet jutni. A választék bőséges, az árak pofátlanul elszálltak, úgyhogy visszafogjuk magunkat, a Kolléga meglepi magát kislányát egy unitedes rugdalózóval, én beérem egy Rashford-bábuval, utána még benézünk a München-alagútba (ez gyakorlatilag a Sir Bobby Stand bejárója a falakon egy állandó kiállítással a tragédiáról), és mire visszajutunk a villamosra már négy óra, úgyhogy a másik tervezett úti célra, a National Football Museumra nem jut idő. Helyette elindulunk inni, belefutunk az egyik romantikus híd alatt egy zenei és gasztrofesztiválba, ahol megpróbáljuk empirikus úton eldönteni, hogy a zene szarabb vagy a kaja (nem sikerül), és megállapítjuk, hogy Manchester imádnivalóan kaotikus és bizarr város, mint egy ipari Disneyland. Pár sör után visszatérünk a belvárosba, belekóstolunk a péntek esti hangulatba, a masszív fűszagtól kissé bódultan figyeljük a Piccadilly Gardenen („a helyi Gödör”), ahogy dolgoznak a jómunkás dealerek.

A napot új törzshelyünkön, a Grey Horse-ban zárjuk, idősebb City-fanok társaságában nézzük, ahogy a Chelsea behúzza a bajnokságot (nem esik jól egyikünknek se a látvány.) Amikor ott ültem a kispadon, egyszer sem jutott eszembe Mourinho, csak az, hogy ez Sir Alex helye, mereng a Kolléga a sokadik sör fölött, én meg nem vallom be neki, hogy a stadionban még nem kerültem olyan ihletett állapotba, hogy legendák vagy a múlt dicső pillanatai materializálódjanak a lelki szemeim előtt. Persze jómagam is erős izgalmi állapotba kerültem attól, hogy végigsétálhattam ott, ahol a futballtörténelem íródott az elmúlt 30 évben (is), de elsőre nem a hely szelleme (szentsége), hanem a konkrétsága (profanitása) hatott rám.

Csak kábé most, egy héttel az utazás után tudatosul bennem, hogy aztakurva, OTT VOLTAM AZ OLD TRAFFORDON, és csak annyit tudok mondani, mint Jack doktor a Lost S03E22-ben: WE HAVE TO GO BACK!