Miután az utolsó forduló számunkra már lényegtelenebb, mint a Gyirmót számára az NB1, és igazából nem dönt semmiről, egy rendhagyó “beharangozó” posztban inkább újabb élménybeszámolót közlünk, ezúttal a Stretford End szerkesztőségének lúzerebbik részéből.

[rövid verzió] Az úgy volt, hogy a Soton meccs napján, szerda délelőtt feltettem az aktuális kérdést a mozaikos csoportunkban, jön-e valaki este kollektív meccsnézésre. Már akkor kapcsolhattam volna a sok ‘nem’, ‘nope’, ‘necces’, ‘felejtős’, ‘kihagyom’ válasz olvastán, de az egy szem ’50-50′-ben – nini, egy újabb X – bízva, és a “ha United meccs van, ott mindig vagyunk négyen-öten” törvényt szem előtt tartva úgy döntöttem, azért én útnak indulok. Így végül ellátogattam a Stretford End alma (szilva, barack, mézes körte) materébe, majd nem néztem meg a meccset, ittam (keveset), hazajöttem. Szar volt.

[kevéssel hosszabb verzió] A fél nyolcas indulás előtt legurítottam egy Tullamore Dewt – mert meccs előtt én már csak úgy veszem igénybe a BKV tetszőleges járatát, ahogyan a Blöff Avi kuzinja az Airbust – elindultam, és mivel egyelőre egyszerűbb eljutni Újbudáról a Keletihez, mint Ferihegyről Manchesterbe, joggal reméltem, hogy még szálegyedül is kevésbé kalandos utazásban lesz részem, mint Beyonder kollégának és társainak volt előző héten az Old Trafford felé. Már a négyes metró Bikás Park megállójánál látszott, mekkora lázban ég a város az esti mérkőzés igérte izgalmak miatt, de átvergődve a peronon tolongó tömegen még elértem az éppen befutó szerelvényt, így hamar odaértem a Baross térnél található célpontomhoz.

A Mozaikba igyekvő tömeg az M4 peronján.

Eddig minden rendben is ment, mondhatni a szokott módon, elsőnek érkeztem (az első utólag meglehetősen optimista gondolatnak bizonyult). Rajtam kívül mindössze két, már előrehaladottan ittas állapotban diskuráló középkorú úr tartózkodott az objektumban, ők a United szurkolók számára szent boksz-négyes egyikét bitorolták, a többi négy-öt vendég pedig az utcára installált asztaloknál foglalt helyet. A második figyelmeztető jel akkor érkezett, mikor az igen dekoratív pultos lány kedvesen közölte, üljek csak bárhová, minden foglalás ki van húzva a regisztrációs noteszből. Sebaj gondoltam, legalább enyém lesz a legjobb hely, és úgyis megjelenik majd néhány hardcore-szurker arc a megfelelő időben.

De hol vannak a szurkolók?

Kértem tehát a szokásos barna Krusovicét, letelepedtem a magam választotta bokszban, és gondolataimba merültem, miközben a hátam mögött a két illuminált ötvenes – rendületlenül fogyasztva sör-unicum kombóikat – az online társkereső oldalakról szerzett tapasztalatait osztotta meg egymással, a történeteket jócskán kiszínezve. Én próbálva kizárni őket, igyekeztem ráhangolódni szeretett csapatom közelgő mérkőzésére. Megpróbáltam felidézni a célegyenes végén tartó szezon legemlékezetesebb pillanatait, hogy mit is adott nekünk Zsozé az elmúlt idényben… és, hát eme lelkiállapot nem tartott túl sokáig, még egy tetves szóvicc sem jutott eszembe (persze Stanley öröm-ámokfutása Ibra góljánál a Ligakupa döntőn mai napig feledhetetlen, amit éppen ennél az asztalnál, ezen az asztalon kezdett). Inkább felnéztem a Stretfordra, ahol rendszerint előbb látható az aktuális kezdő, mint a csapat hivatalos twitter-csatornáján, elolvastam a hozzászólásokat, ettől még jobban lelombozódtam, majd lopva körülnéztem, hol a picsában vannak már a lelkes United rajongók tömegei.

Figyelem, a kép csak illusztráció! Ez egy szokásos meccsnapon készült a Mozaikban…

Té mínusz húsz percnél aztán megkezdődött a közvetítés a meccs indokoltnál hosszabb felvezetésével, de mikor megjelent a képernyőn Kele úr és a mellette álló – nem emlékszem melyik – riporter – akiknek bejelentkező arckifejezése tisztán láthatóan tükrözte a miafasznakvanszükségerreameccsre hangulatot – a két már említett spicces úr megérdeklődte, át lehet-e kapcsolni a Mezőkövesd-Vasas MK elődöntőre, mire a pultos lány közölte, hogy persze, de csakis a Manchester meccs kezdetéig! Íme, a Tökéletes Nő, ki az a Palvin Barbi, gondoltam én, és újra felhorgadt bennem a lelkesedés, hogy talán jönnek még igazszívű szurkolók, ha már annyira fontos a Spílerre visszatérni…

Mezőkövesd-Vasas. Úgyis rég láttam magyar focit.

Csigalassúsággal teltek a percek, a hely csak nem akart zsúfoltabbá válni, a rendesen a “miért akkora fasz Mourinho” vagy a “faszért kezdő megint Haj” esetleg “jön-e Grizi és kell-e egyáltalán” témájú vitáktól izzó helység most kongott az ürességtől, a kanapék és bárszékek szinte sírtak a mellőzöttségtől, a bárpult hiába várta a rátámaszkodó könyökök megszokott súlyát… Megvártam hát a kezdő sípszót, még fél füllel hallottam “az Elittárson mindent elhisznek a csajok, azt is, ha azt mondod ügyvéd vagy, és a múltkor kettőt is hazavittem egyszerre…” sztori felvezetését, de mivel ezen az estén egy Manchester United szurkolói törzshelyen a Kövesd-Vasasnak népesebb (két személyes) tábora tartózkodott, mint Sir Alex egykor szebb napokat látott csapatának, fogtam magam, egy nagy L-et formázva a homlokomon szépen felálltam, kisétáltam és hazamentem.

A már “rongyosra” használt kép kifejezi, milyen érzésekkel indultam haza.

És akkor megvilágosodtam: hát kössz Zsozé, bazdmeg, ezt adtad nekem ebben a szezonban, még a Mozaikot is kiürítetted a bajnokság végére. És ha jövő szerdán nem nyered meg az Európa Liga döntőt, akkor tőlem mehetsz is a francba szépen, le is út, fel is út, alá szó’gája, Ed majd csomagol hamuban sült pogácsát.

Ja, és amúgy lesz egy hasonlóan fontos utolsó fordulós Palace meccs is ma, ahol idén sem a bajnoki cím sorsa a tét – mint már négy éve nem az – mindössze az okozza a legnagyobb izgalmat, hány fiatal játékosunk kap végre lehetőséget. Sebaj. Majd jövőre.