A játékvezető belefújt a sípjába. Félidő. Balázs az előbb már indulni akart a WC-be, hogy megelőzze a kocsma rezidens részegeit, de nem tudott felállni. Csak ült, és üveges szemmel bámult a tévé irányába az üres korsók felett. Ürességet és zavart érzett. Mintha meghalt volna egy pillanatra, és most kívülről látná saját magát és az egész világot. Hirtelen minden olyan idegennek és értelmetlennek tűnt. Szóval ilyen az, amikor kicsúszik az ember lába alól a talaj?

Balázs nem értette. Tulajdonképpen most elégedettnek kéne lennem, gondolta, de továbbra sem tudott megmozdulni. Semmit nem értett. Mi volt itt? Mi lesz most? És hogy fogom ezután folytatni az életem? Megannyi kérdés, sehol a válasz. Összeszedte magát annyira, hogy ki tudjon kérni még egy korsóval, és miközben a tévében a szakértők okoskodtak, ő azon morfondírozott, hogy ennél tulajdonképpen még a szenvedés is jobb lenne. Arról legalább tudja, hogy milyen érzés. Rossz, persze, de közben van benne valami komfortosság, melegség. Olyankor dühönghet, anyázhat, ahogy szokott, és közben nem kell félnie attól, hogy csalódás éri, hogy elveszik tőle az illúzióit (mert nincsenek), és váratlan meglepetésektől sem kell tartania. Minden olyan ismerős és biztonságos.

Balázs most kezdte csak megérteni, hogy nem az a legijesztőbb, ha történik veled valami rossz, hanem amikor elvesztesz minden támpontot, és fogalmad nincs, hogy mire számíts. A bizonytalanság maga a legsötétebb horror.

Nem reagálom ezt egy kicsit túl, tette fel a kérdést magának, és rögtön meg is válaszolta, hogy de, egy kicsit. Oké, most még furcsának tűnik ez az új helyzet, de ehhez is hozzá lehet szokni, és ha majd abból a szemszögből látom a világot, akkor már az lesz a normális, a megszokott, a biztonságos. Át kell egy pár dolgot értékelnem, ez tény, de képes vagyok belátni a tévedéseim, és elfogadni az új valóságot.

Aztán elkezdődött a második félidő, és pillanatok alatt megnyugodott. A busz, ha 45 perc késéssel is, de megérkezett, aztán a Liverpool gólja is. Balázs kért még egy sört és egy rövidet, és megkönnyebbülten hátradőlt. Köszönöm, Istenem, hogy nem kell megtanulnom szeretni ezt a fasz portugált, gondolta, és akkorát sóhajtott, mint még soha.

A világ rendje helyreállt.

Epilógus:

Balázs ezek után már sokkal optimistábban, a szokásos gyomortájéki görcs nélkül várja a keddi BL-visszavágót. Tudja, hogy bármi megtörténhet, az is, hogy gyönyörű kombinatív játékkal, egy félidő alatt elintézik a továbbjutást a srácok (és aztán feltöri a hátukat a háló a másodikban), de az is, hogy agyrohasztó, gól nélküli döntetlennel ér véget a meccs. A kiesés nincs benne a pakliban (és a levegőben), ez a csapat mentálisan erősebbnek tűnik, mint idén bármikor, de Balázs persze már nem lepődne meg semmit. Már tudja, hogy a régi jó, United-way-t idéző játék sem garancia rá, hogy a következő meccsen ne minden koncepció nélkül futkossanak összevissza a játékosok, ahogy egy katasztrofális félidőből se következik, hogy pár nappal később ne nyerjenek ugyanazok a játékosok rangadót. Hogy ez a Sevilla bőven a verhető kategória, az se jelent semmit, ahogy Blind, Jones, Rojo, Herrera és Pogba hiánya sem (utóbbi talán még jót is tehet a csapatdinamikának), de azon se múlik a győzelem, hogy 4-2-3-1 vagy 4-3-3.

Egy valamit viszont Balázs sehogy sem tudott még megszokni, hiába edzette lelkét acélosra a Moyes-, a Lajos- és a José-korszak: az oldalvonalnál melegítő Fallosz látványát. Balázsnak így csak egy kérése van mára (a továbbjutás mellett): minél később kelljen szembesülnie ezzel a képpel. (A másik kívánsága az lehetne, hogy Alexis helyett kezdjen a manchesteri Lionel, de Balázs már felnőtt, nem hisz a mesékben.)