Irgalmatlan tempóban robog tovább az angol bajnokság szokásos decemberi meccsdömpingje, a feszített tempót előrevetítő második fecske pedig a jó néhány évnyi kényszerwengereztetés elszenvedése után átalakuló Arsenal lesz.

Tulajdonképpen a kedvesebb ellenfelek közé kéne soroljuk a londoniakat, a poszt-Ferguson éra alatt ugyanis felénk dől a mérleg az Ágyúsokkal szemben, 5 győzelem jut 3 vereségre, 3 döntetlen mellett, nem mellesleg minden edzőnk elkalapálta eddig legalább egyszer az Arsenalt (még Moyes is). Most azonban egy szűk emberöltő óta először nem Wenger fog vastag hurkás télikabátban a cipzárjával szarakodni a vendégek padján, ugyanis a százlábú hernyó némi késéssel, de végül bebábozódott, amiből egy kicsit több képességgel rendelkező Emery bújt elő.

A baszk mester különben nem először látogat az Old Traffordra, még a Valencia kispadján ülve egy ízben tett már nálunk egy látogatást a Bajnokok Ligája csoportkörének utolsó fordulójában, majdnem napra pontosan 8 éve, akkor egy meglepően izgalmas meccsen 1-1-es döntetlen született (annak ellenére, hogy mindkét alakulat továbbjutása már egy fordulóval korábban eldőlt), úgyhogy ebből az okból kifolyólag mind Ferguson, mind Emery büntetlenül pofozhatták ki a szart is egymásból.
Most azonban nyilván más lesz a játék képe, Emery ugyanis Sarrihoz hasonlóan egész modern futballt játszat a csapatával (amibe lejjebb majd részletesebben is belemászunk), Mourinho pedig valószínű szokásához híven megpróbál majd alkalmazkodni ehhez. Nem tudom, hogy csak én látom-e a kelleténél is borúsabban az erőviszonyokat, de például a fogadóirodák oddsaira egy gyors pillantást vetve azt kellett lássam, hogy a mi győzelmünkre 2,40-es, az Arsenal sikerére pedig 3,00-körüli szorzókat állapítottak meg, hogy ez mitől lett ránk nézve kedvezőbb, arról elképzelésem sincs. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a sérültek listáján egyszerre szerepel jelenleg Lindelöf (hónap játékosa báj dö véj), Bailly, Valencia, Darmian és Smalling is (bár az ő játékuk Lindelöf kivételével valószínűsíthető), Ashley Young pedig eltiltását fogja tölteni. Aki pedig a maradékból olyan védelmet tud állítani, amelyik megússza 2 kapott gól alatt ezt a rangadót, annak szobrot állíttatok az Albert téren.

(Tudtuk egyébként, hogy Josénak szobra van a Porto múzeumában?)

Még az elején egy bekezdés erejéig érdemes az Arsenal háza táján is söprögetni: Emery nagyjából két hete nyilatkozta azt a Guardiannek, hogy ugyan Wengert a maga részéről a legmélyebben tiszteli, de az Arsenal a vele töltött utolsó két évben inkább lefelé csúszott az emelkedőn, ahelyett, hogy feljebb kapaszkodott volna, alátámasztva ezt azzal a ténnyel, hogy a londoniak zsinórban kétszer végeztek a top 4-en kívül a szezon végén (ami mellesleg velünk is megesett). Emery kénytelen volt hát saját elmondása szerint nulláról kezdeni az építkezést, nagyrészt azért, mert Wenger alatt a védelem struktúrája szép lassan megszűnt létezni, úgyhogy az akciók építése és a védekezés közti egyensúly kalibrálása lett a legfontosabb teendője, ami jelenleg is zajlik. A fene nagy átalakulás közben azonban máris elkezdtek jönni a kézzelfogható jelek, az Arsenal ugyanis az első két fordulóban gyorsan benyelt két zakó (City-Chelsea) után zsinórban 8 meccsről vitt magával 3 pontot. Az ezután következő hárommeccses döntetlenhullámnak köszönhetően nincs csak a top 3-ban Emery legénysége, a vasárnapi Tottenham-derbin mutatott játékkal viszont sikerült becsengetni a dobogóért.

Az Emery által eltervezett játék egyébként némiképp sebezhető ugyan, de egy egészen hatékonyan működő, modern gépezet. A terv alapköve ugyanaz a presszing, amivel Klopp, Guardiola és Sarri is operál, új dolog továbbra sincs hát a nap alatt – a Premier League élvonala manapság már szinte kizárólag a hatékonyan működő letámadások hátszelén vitorlázik. Talán említenem sem kell, hogy a United által szórványosan elkövetett letámadás intenzitása és hatásfoka is jóval alacsonyabb, mint a fentebb felsorolt csapatoknál.
Emerynél pedig nincs lazsálás, nála presszing alatt a védelem is minden alkalommal becsatlakozik, magyarul a hátvédnégyes is komplett egységként feljebb lép a pályán, csökkentve ezzel a területet a csapatrészek között, valahogy úgy, ahogy ezt a Chelsea elleni meccs előtt már bemutattam Sarri esetében is. Emeryt éppen ezért rengetegszer látni, ahogy az oldalvonal mentén hevesen vezényel a védelemnek, hogy lépjenek feljebb és szűkítsenek területet.

Nem lehet ennek a fontosságát elégszer hangsúlyozni, a jól működő presszingnek elengedhetetlen feltétele, hogy csatlakozzon a védelem is (még akkor is, ha ezzel átlépnek a felezővonalon és gyakorlatilag megszüntetik a leshatárt), máskülönben az ellenfél (ha netalán valahogy átpasszolja magát a letámadáson), a védelem és a középpálya közti üres térben azt tehetne, amit akar.

A dolog több komoly kockázatot is rejt magában, amibe Emery legényei bele is futottak az első két meccsükön, tulajdonképpen erre ment rá a City és a Chelsea elleni találkozójuk is. Ahhoz, hogy a csapatrészek presszing alatt kollektív egységként mozogjanak és egyszerre reagáljanak, több hónapnyi felkészülés is kell az edzőpályán, ami augusztus közepéig természetesen nem kivitelezhető, a szervezetlenség az első hetekben állandó hibaforrást jelent.
A másik nagy probléma, ha a védelem egyes tagjai feledkeznek el magukról, és belógnak egy lescsapda kivitelezése közben, és játékban tartják ezzel a mögéjük bestartoló támadókat, akiknek onnantól kezdve csak a hátát lehet bámulni. A presszinggel együtt fellépő védelem ugyanis szinte mindig egy komplett üres térfelet hagy a háta mögött, aminek az orvoslását egyelőre a letámadással operáló csapatok nem nagyon tudják megoldani – eddig mindössze Manuel Neuer példája az egyetlen kísérlet ennek a problémának a megoldására, a német válogatott a 2014-es VB-n az ő söprögető játékával igyekezett betölteni ezt az űrt (hozzátenném, hogy ez sem életbiztosítás). A linkelt videóban a legelhíresültebb példa, az Algéria elleni nyolcaddöntő söprögetős pillanatai vannak összevágva, érdemes nézni a presszingelő német védelem mögött keletkező üres térfeleket és Neuert, ahogy megpróbálja ezt a hatalmas területet bejátszani.

Az Arsenalnál azonban Petr Cech nem mutat fel Neuerhez hasonló kvalitásokat, már ami a labdakezelést illeti, rá majd még később külön visszatérünk.
Ezek mellett a védelem tagjainál preferált skillek is kissé átalakulnak a hagyományos elvárásokhoz képest, a letámadás elsősorban ütemérzéket és villámgyors sebességet követel a bekkektől, mivel a legtöbbször lescsapdát kell kivitelezni, illetve megszökőben lévő támadókat kergetni.
Azt sem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a védelem tagjai milyen fontos alapkövei a sikeres presszingnek, ha ők nem lennének képesek tökéletes helyezkedést és játékot produkálni a felezővonalig feltolva, akkor a középpálya és a támadósor sem vonulhatna át az ellenfél térfelére nyomást kifejteni. A presszing divattá válása a Premier League-ben pedig magával hozta a megnövekedett igényt az ilyen képességeket felmutató védők iránt (ami az árukat is jócskán felsrófolta az átigazolási piacon). Ez a folyamat eredményezte tulajdonképpen azt, hogy az élvonal igazolásait keményen ledominálják a drága pénzen vett hátvédek, az átigazolásokat csak az elmúlt 3 szezonban vizsgálva azt láthatjuk, hogy minden számottevő klub nekiállt lecserélni a védelmét ilyen típusú játékosokra. Legelőször természetesen Guardiola állt neki átformálni a hátsó alakzatot, 2016 nyarán elég nagy port kavart például John Stones vételára, akit később követett még Laporte, Benjamin Mendy, Kyle Walker és Danilo is. A buliba rögtön becsatlakozott a Chelsea is, először David Luizt csábították vissza, majd érkezett még Marcos Alonso, Rüdiger és Zappacosta. A Liverpoolt vizsgálva pedig már teljesen világossá válik a kirakós, náluk a sormintát Joel Matip és Virgil van Dijk alkotja (utóbbi játékos 71 millió fontos vételárán érdemes elcsendesedni kicsit). A Spurs is felszállt ugyanerre a körhintára többek között Davinson Sanchez és Serge Aurier elhalászásával, de ennyi példa szemléltetésnek bőven elég lesz, nem óhajtom felsorolni a transfermarkt komplett adatbázisát, a lényeg, hogy tulajdonképpen ez a folyamat vált mára az egyik legsúlyosabb tényezővé a Premier League-ben.

Visszatérve az Arsenalra: Emery elsősorban a hátulról való építkezést preferálja, ami biztos labdakezelést követel az ellenfél nyomása alatt, mindezt nem csak a védelem tagjaitól, hanem a kapustól is. Petr Cech pedig talán itt szenved a legtöbb hiányosságtól, ugyanis elég hamar összecsinálja magát az ellenfél letámadása alatt, amihez még csak nem is szükséges őt magát nyomás alá helyezni, az is bőven elég, ha elveszik előle a passzlehetőségeket. Emellett Cech nagyon ritkán tud sikeres átadásokat produkálni akkor, ha levegőbe kell emelnie a labdát, valamint labdakezelési hibák tömkelegét is képes elkövetni akár egyetlen meccsen belül is. Összehasonlításképpen: 90 perces átlagra vetítve nálunk de Gea 0,2; Petr Cech pedig 0,8 elszúrt passzt produkál (a levegőbe emelt labdákat nem számítva), ami mindenképpen aggasztó statisztika – Cech majdnem minden meccsen elront egy passzt labdakihozatalnál. Hogy milyen hajmeresztő hibákat képes elkövetni, arról itt egy kiragadott példa a City elleni meccsükről.

Támadásban azonban a liga tulajdonképpen (egyik) leghalálosabb duója az Arsenalé: a Lacazette-Aubameyang páros között működni látszik a kémia, a kombinációs játékuk egészen kiváló, ugyanolyan hatékonyan képesek feltörni mélyen visszazáró és magasra feltolt védelmeket egyaránt, Aubameyang 12, Lacazette 7 gólnál tart eddig minden sorozatot tekintve. Általában véve elmondható, hogy Emery a támadósor szélén nem alkalmaz valódi szélsőket, Aubameyang és Özil is elsősorban a pálya közepére húzodik labdabirtoklás esetén, Özil inkább a középpályás fölényt erősíti, míg Aubameyang a védelemre szeret rástartolni. Ebből kifolyólag a pálya közepét zsúfolásig meg tudja tölteni Emery, úgyhogy még közvetlenül labdavesztés után is elég nehéz őket kontrákkal megütni. Cserébe viszont az átlagosnál több meló hárul a védelem szélén Bellerínre és Monrealra, valódi szélsők híján ugyanis nekik kell biztosítani a széljátékot, amit egész kielégítően végeznek a srácok. Nyilván nem a sikeres beadások száma az egyetlen döntő statisztika a széljáték minősítésére, de érdemes megjegyezni, hogy az Arsenal 17 sikeres beadást produkál meccsenként, jelezvén ezzel, hogy a pálya szélén sem válnak döglött lovakká.

Mindez számunkra pedig csak aggasztó előjel: az Arsenal sajnos egyelőre jobban játszik idegenben, mint mi odahaza. Eddig pont 6 meccsen vagyunk túl az Old Traffordon, amin mindössze 11 pontot sikerült összekaparni, az Arsenal pedig ugyancsak 6 idegenbeli találkozóból 13 ponttal tért haza. A győzelmük ugyan nem biztos, de sajnos nagyon valószínű, én nyilván senkit nem buzdítok a szerencsejátékra, de nekem ez a 3,00-körüli odds az Arsenalra nevetségesen magasnak tűnik. Valószínű a vérnyomásunk is ugyanilyen magasságokba szökik a végén, addig pedig kitartást srácok, már csak nem tart olyan soká.