Mivel a nemrég elmúlt karácsony és újév napja alkalmából nem készült egyetlen lazára vett ünnepi bejegyzés sem, most megkezdjük a kármentést, úgyhogy ezúton kívánunk boldog békés karácsonyt és boldog új évet a kedves egybegyűlteknek. (Tudjuk, hogy már egy hónapja volt, de reklamációt nem fogadunk el, örüljetek, hogy nem a menstruációtok késik ennyit).
Amit pedig most ebből a különleges alkalomból elmesélünk, az a (véleményem szerint) valaha volt leggroteszkebb eseteket foglalja össze, amik futballpályán megtörténtek.

Rögtön az elején kezdjük az időjáráshoz is passzoló sztorival.
Történt még 1945-ben, hogy az Arsenal egy túrameccs erejéig hazai pályán (valójában a háborús körülmények miatt légvédelmi bázissá átalakított Highbury használhatatlanságának okán a viszonylag épségben maradt White Hart Lane-n) látta vendégül a később elhíresült, 1945-ös, többállomásos angol túráját járó moszkvai Dinamót, a körülmények pedig tipikus angol időjáráshoz méltóan egészen elképesztően alkalmatlanok voltak a futballhoz.
Konkrétan akkora köd volt a pályán, hogy a játékosok alig láttak el a saját kinyújtott karjuk végéig, azonban a szovjet játékvezető, bizonyos Nyikolaj Latyisev nem volt hajlandó elhalasztani a mérkőzést, valószínű felsőbb utasításra. (Az SZKP nyilvánvalóan nem akarta addig hazaengedni a Dinamo teljes stábját, amíg be nem gyűjtik az angolok egyik kirakatcsapatának számító Arsenal skalpját). A műsornak folytatódnia kellett tehát a lehetetlen körülmények ellenére is. A lelátókon 54 000 néző gyűlt össze, mivel nagyon komoly érdeklődés övezte az első komoly, nem szigetekről származó klub vendégjátékát – a Chelsea elleni rangadójukról például több tízezren érvényes jeggyel a kézben szorultak ki a stadionból.
Az átláthatatlan londoni ködben pedig már 30 másodperc alatt vezetést is szerzett a Dinamo. Azonban ez a vezetés nem tartott sokáig, az Arsenal pillanatok alatt hármat rámolt be Alexej Komicsnek (a később legendás Lev Jasin mentorának), ám a moszkvaiak a félidő előtt még szépítettek. A pálya fölött ekkor megjelent bónuszként egy hatalmas felhő is. “Biztos félbe fogják szakítani” – gondolhatták a nézők, illetve a pályán lévő összes játékos és stábtag, de nem úgy a játékvezetők, mert ha a Szovjet Kommunista Párt szerint az idő megfelelő a futballhoz, akkor megfelelő és kész, aki meg ellenkezik, az szabotőr. Ennek megfelelően a második játékrészben előbb a káosz szabadult el, aztán pedig a pokol. Rögtön az első percekben nem sikerült észrevenni azt a több méteres lest, amiből a szovjetek egyenlítő találata született, kicsit később pedig szintén lesről sikerült megszerezni a győztesnek bizonyuló vendég gólt is. A hazaiak részéről ekkor az egyik stábtag felajánlotta a Szovjet Nagykövetség első titkárának (aki természetesen a helyszínen tartotta szemmel a történéseket), hogy az Arsenal készséggel hajlandó feladni a meccset, mert ennek a mérkőzésnek így nincs értelme, ezt azonban a vendégek visszautasították. Ezek után a játékosokból pedig előjött a legsunyibb mentalitás. Mivel a pályán szó szerint senki nem látott semmit, ezért mindenki megpróbálkozott mindenféle aljassággal, ami csak eszébe jutott. Először csak alamuszi szabálytalanságokat követtek el egymással szemben a felek, természetesen észrevétlenül, amik az idő előrehaladtával kezdtek eldurvulni. Ezek után a Dinamó elkezdte lecserélni a játékosait, ám a cseréiknél csak befelé érkezett ember, a pályáról viszont nem jött le senki, úgyhogy a moszkvaiak egyes szemtanúk beszámolói szerint a végére legalább 14 játékossal voltak jelen a pályán. Az Arsenal cserébe eggyel nagyobb fokozatra kapcsolta a durva játékot, súlyos sérülést okozva ezzel egy vendégjátékosnak, amit a spori piros lappal honorált – igen ám, de a kiállított londoni játékos néhány perc múlva észrevétlenül visszasunnyogott a pályára, és feltűnés nélkül lejátszotta a hátralevő perceket. És ha ez még nem lett volna elég, akkor a meccs vége felé az Arsenal kapusa egy akció végén nemes egyszerűséggel nekiszaladt a saját kapufájának, mert nem vette észre. Az ily módon súlyosan megsérült kapus helyére egy helyi néző ugrott be a lelátóról, így is fejezték be a találkozót.

A második sztorit kezdjük egy triviával, szerintetek melyik futballmeccs tartja a legtöbb lőtt gól rekordját 90 perc alatt?
Nehezítésnek annyit tudok hozzátenni, hogy nem csak a nemzetközi tornákra, illetve egyéb világeseményekre korlátozódik a kérdés, hanem az összes nemzetközi szövetségek által jegyzett meccsekre is. A kérdés második (sokkal viccesebb) része pedig az, hogy szám szerint hány gól esett?
Gondolkozzatok kicsit, addig elárulom, hogy aki a számot akár csak megközelítőleg is meg tudja becsülni, annak azonnal le fog esni az is, hogy mi történt.
Nos, a legtöbb lőtt gól rekordját 90 perc alatt egy meglehetősen régi, 1885-ből datálódott mérkőzés őrizte, amikor is egy skót kupamérkőzésen, egészen pontosan egy Arbroath – Bon Accord találkozón 36-0-ás hazai győzelem született. Ez a rekord aztán több mint 100 éven át, egészen 2002-ig tartotta magát, amikor is történt, hogy egy madagaszkári bajnokság négycsapatos rájátszásában beütött a ménkő.
Történt, hogy a 2001-es bajnoki cím birtokosa, a Stade Olympique de l’Emyrne csapata az Antananarivoval kellett hogy meccseljen a rájátszásban, ami gyerekjátéknak tűnt, ám jelentős játékvezetői segítséggel (többek között egy utolsó percben befújt, több mint vitatható büntetővel) a címvédő 2-2-es döntetlenre lett kárhoztatva, ezzel pedig eldőlt, hogy a bajnoki címvédésért folytatott harcból kiszálltak. A rájátszás utolsó meccse pedig, az AS Adema otthonában számukra már nem bírt tehát téttel, úgyhogy a nézők is (ha voltak egyáltalán), kényelmesen szotyizgathattak volna a lelátókon. Valószínű nem sejtették, hogy ilyen előzmények után futballtörténelem fog íródni a gyepen, a meccs ugyanis 149-0-ás hazai győzelmet hozott.

Mondtam, hogy aki jól becsült, annak az is világos lesz, hogy mi is történt: a Stade Olympique játékosai, az előző meccs bíráskodása ellen protestálva 149 öngólt lőttek, mindezt úgy, hogy a hazai csapat, az Adema játékosai a 149. gól utánig nem is tudtak hozzáérni a labdához a folyamatos középkezdések miatt.
A mérkőzésre utólag semmiféle óvást nem nyújtottak be, az eredményt sem törölték, így a 149 lőtt gól azóta is rekord. Egyedül a Stade Olympique edzőjét és három játékosát tiltották el évekre a később lezajlott meghallgatások után, egyedül egyvalaki úszta meg büntetés nélkül: a kifogásolt 2-2-es meccs játékvezetője.

Az utolsó fejezet elmeséléséhez, az előzőhöz hasonlóan, szintén térben és időben is kell hogy utazzunk, méghozzá a festői Barbados szigetére, ahol is az 1994-es Karibi Kupa selejtezőjének utolsó fordulóját készült lejátszani Barbados és Grenada.
A történtek előtt fontos felvázolni a selejtező lebonyolítását és szabályait, ugyanis tulajdonképpen ennek köszönhetőek a történtek.
A selejtezőket a szövetség három, illetve négyfős csoportokkal kívánta megoldani, csak odavágókkal lerendezve, második kör nincs. A fent említett Barbados és Grenada mellett Puerto Rico szerepelt még a csoportban. A képlet egyszerű, minden csapatnak lesz két meccse, a győzelemért három pont jár, a vereségért nulla, és a végén egyedül a csoportelső kvalifikálja magát a tornára. Pontegyenlőség esetén a gólarány a döntő.
Jogos a kérdés azonban, hogy mi a helyzet a döntetlenekkel?
Nos, a döntetlen végeredményt ezen a selejtezőtornán kiiktatta a szövetség, döntetlen állás esetén ugyanis 2×15 perces hosszabbítás következett, aranygóllal eldöntve a győztes kilétét. A sztori itt kapott egy nagyon furcsa ívet, ugyanis az akkori szabályok szerint az aranygól a végelszámolásnál nem egy, hanem két gólt ért, azaz egy 0-0-ás meccs hosszabbításában lőtt aranygól után nem 1-0-át, hanem 2-0-át könyveltek el a győztesnek.
Az első meccsen Puerto Rico rendes játékidőben elverte Barbadost egy góllal (1-0), majd a következő meccsen hosszabbításban lőtt aranygóllal kikaptak Grenadától (2-0). Az utolsó meccs előtt így festett az állás:
Egyszerű volt a képlet tehát, Barbadosnak minimum két góllal kellett vernie Grenadát ahhoz, hogy megnyerje a csoportot, és kvalifikálja magát a tornára.
A meccs nyolcvanharmadik percéig a forgatókönyv úgy alakult, hogy Barbados 2-1-re vezetett csak, ami nem jelentett számukra kvalifikációt, valahogy kénytelenek voltak még egy gólt begyömöszölni ennek érdekében. Ekkor születhetett meg a zseniális gondolat valamelyik edző, vagy játékos fejében: a hátralevő hét perc alatt elég nehéz ezt a gólt összehozni, azonban a hosszabbítás 2×15 perce alatt lenne rá esély bőven, ami ugyebár, mint tudjuk kettőt ér.

Úgyhogy a mérkőzés 84. percében a csapat egyik hátvédje és a kapus, vélhetően a kispadról bekiabált utasításoknak eleget téve, elkezdték a saját ötösükön belül ide-oda passzolgatni egymás közt a labdát. A grenadaiak ezt hagyták, nekik tökéletesen megfelelt az egygólos vereség, ám meglepetten kellett konstatálniuk, hogy a barbadosi védő a sokadik passz után nemes egyszerűséggel a saját hálójába bikázza a labdát, kialakítva ezzel a hosszabbítást eredményező 2-2-es állást.
Ez már önmagában elég groteszk jelenetsor, de mindez semmi ahhoz képest, ami ezután következett. Mindenki biztonsági okokból most menjen ki vécére, és csak utána olvasson tovább.

Grenada az ellenfél direkt elkövetett öngólja után kicsit később kapcsolt, eltelt egy darabig mire leesett, hogy miben is mesterkednek a barbadosiak. Grenadának pedig innentől kezdve a maradék hat percre egyetlen feladata volt: elkerülni a hosszabbítást mindenáron, és visszaállítani ehhez az egygólos különbséget, és teljesen mindegy, hogy kinek a javára.

Képzeljétek el ezt a helyzetet: Grenada a középkezdés utáni káoszban élet-halál harcot folytatott a labda visszaszerzéséért, hogy utána azt vagy az ellenfél, vagy pedig a saját hálójába juttassa, lévén mindkét forgatókönyv nekik kedvez. A két csapat közül tehát az egyik mindkét kapura támadott, a másik pedig mindkét kapura védekezett, a játékosoknak pedig közben alig volt fogalma, hogy mitévők legyenek.  A barbadosi csapat közben két részre szakadt, öt mezőnyjátékosuk a saját gólvonalán felállva próbált élő pajzsként védekezni, a másik öt mezőnyjátékosuk pedig az ellenfél kapujánál csinálta ugyanezt, körömszakadtukig próbálva megakadályozni azt, hogy Grenada öngólt lőjön.

Én ennél bizarrabb jelenetsort elképzelni sem tudnék, ez a maradék 5 perc a futballtörténelem legmulatságosabbjaként maradt fenn azóta is. A két részre szakadt barbadosiak végül megakadályozták, hogy Grenada bármelyik kaput bevegye, 2-2-re mentve a rendes játékidő végén az eredményt, majd a 2×15 percben megszerezték az aranygólt, ami ugyebár kettőt ért, úgyhogy egy 4-2-es győzelemmel, jobb gólkülönbséggel kvalifikálták magukat a tornára.
A kettőt érő aranygól intézményét (aminek a bevezetését semmi nem indokolta mellesleg) a selejtezők után el is felejtették szépen.
Az esetről sajnos csak egy halovány minőségű gólösszefoglaló maradt fenn, pedig az az öt perc a végén szinte biztosan ütné az összes év végi bakik összefoglalóit is.

Ha van köztetek, aki tud hasonlóan meredek sztorikról, az nyugodtan mesélje el, vagy linkelje be a kommentekben.