Rögtön a triplázás szezonja után újabb hatalmas feladat tornyosult Ferguson elé: bizonyítani kellett, hogy ez a csapat többet tud egyetlen szezonnál, valamint a legnagyobb klubok közt a helye Európában is.

A 98/99-es szezon végén maga Giggs nyilatkozta azt, hogy ha ez a csapat továbbra is együtt marad, akkor 2-3 évig még biztosan Manchesterben marad a trófea. Hogy melyik trófea, arra már nem emlékszem tisztán, tekintve, hogy ez a nyilatkozat a triplázás szezonjáról készült film, a Túl az ígéret földjén-ben hangzott el, belegondolni is szörnyű, hogy ennek is lassan húsz éve. Akinek még nem volt hozzá szerencséje, az nyugodtan szakítson rá másfél órát, ugyanis ez felér egy valódi időutazással. Olyan sztorik elevenednek meg egy megrögzött amerikai szurkolón keresztül, mint a 2000-es FA-kupától való visszalépés, a Madrid elleni negyeddöntő és Roy Keane öngólja (ami később még fontos lesz számunkra…) mindez abban az időben, amikor a klub manapság ismert, óriásira felhizlalt brandje épp hogy csak kezdeti stádiumban van, és a klub marketingért felelős főnöke mintegy szenzációként tálalta a kamerának, hogy a klubnak szerte a világon vannak szurkolói Norvégiától Malajziáig, amikor ezzel mindössze néhány csapat büszkélkedhetett csak akkoriban. Ma már ez evidencia. Külön érdekes volt újra látni, ahogy ugyanez a marketing főnök a frissen szponzorrá váló Vodafone embereitől érdeklődik, hogy miféle szolgáltatásokat lehetne belepakolni a kor mobiltelefonjaiba, majd megmutatja a saját, egyszólamú csengőhangos telefonján, hogy mire is gondolt.
No de visszatérve az eredeti mondanivalóhoz: Giggs emlékeim szerint a Bajnokok Ligája serlegre gondolhatott, ami így utólag visszagondolva is túlzottan optimista jóslat, 99 nyarán pedig még inkább annak tűnhetett.
Hiába volt Ferguson örök álma az, hogy igazi többszörös BL-győztes (és címvédő) óriást csináljon a Unitedből (mint anno az Ajax, a Bayern, vagy a Liverpool…), ehhez csak tíz évvel később került a legközelebb.
Egyelőre azonban hiába az egyetlen szezon alatt megnyert 3 legjelentősebb trófea, be kellett látni, hogy ez a gépezet ugyan ütőképes volt, de messze nem tökéletes. Csak hogy példákkal is alátámasszam mindezt: az angol bajnoki cím sorsa a legutolsó meccs legutolsó percéig kétes volt, mindössze egyetlen ponttal sikerült megelőzni az Arsenalt, 79-78-ra megnyerve a versenyfutást, ahol az utolsó meccset is hátrányból kellett megfordítani a Tottenham ellen, remélve mindeközben, hogy az Arsenal összeszarja magát az Elland Roadon a címvédés lehetőségén. A Premier League-ben csak egyszer fordult elő ennél alacsonyabb pontszámmal bajnokavatás (szintén mi voltunk azok 97-ben), és az azóta felavatott 19 bajnokcsapat is mind átlépte a 80 pontos határt.
Az FA-kupa elődöntőjében ugyancsak az Arsenal jelentette a legfőbb akadályt, ahol az újrajátszás során emberhátrányban kellett végignézni, ahogy Wenger legényei büntetőhöz jutnak, mindössze pár perccel a vége előtt, amit Schmeichel valahogy kiszedett, majd a hosszabbítás második félidejében Giggs élete szólójával kihúz minket a szarból és döntőbe lövi a csapatot.
A Bajnokok Ligája cím is több hajszál egymásba kapaszkodásán múlt, a csoportkörben csak a harmatgyenge Brondbyt sikerült elintézni, a Bayern-Barcelona páros ellen pedig párosával kapta a United a gólokat, mind a négy meccsen döntetlenre végezve, összesen 9 találatot benyelve a nehezebb ellenfelektől, második helyen végezve a Bayern mögött, reménykedve a többi csoportmásodik rosszabb teljesítményében.

Az egyedüli, magabiztosan nyert párharcot az Inter ellen már megénekeltem egy bejegyzéssel korábban, az elődöntő két meccsén pedig a Juventus újabb 3 gólt pakolt a csapat hátizsákjába. A döntőt pedig tényleg csak a tegnap született tacskóknak kell elmesélni, aki látta a meccset, az pontosan tisztában van vele, hogy ott egy 2-1-es, de inkább egy 3-1-es Bayern-győzelem lett volna igazán reális a játék alapján (így jár az, aki előre iszik medvebőrt, és lecseréli Lothar Matthaust nem sokkal a vége előtt).
Alapjában véve elmondható tehát, hogy nagyon sok egymást követő kis szerencsén múlott, hogy a legendás szezonból mindössze egy átlagos évad sikerüljön. A gépezet itt még nem volt sebezhetetlen, de sir Alex még nem mert belenyúlni a motorházba.

A következő szezonban is ugyanaz maradt a formáció és a csapat gerince, steril 4-4-2, Giggs-Scholes-Keane-Beckham középpályával. A keret alkalmi toldozgatást kapott csak, az egyik legfontosabb építőkő, Schmeichel távozása után az ausztrál Mark Bosnich érkezése egy több mint fél évtizedes, kapusposztot érintő szenvedésnek a kezdetét jelentette, ami egészen van der Sar 2005 augusztusi debütálásig tartott (az megvan, hogy ő pont a Puskásban, pont a Debrecen ellen védett először tétmeccsen nálunk?)
A középpálya első vonala kétségkívül prémium kategória volt, a Giggs-Keane-Scholes Beckham négyes a perem alól is kiölte a baktériumokat, de a keret rotálásához szükséges mélység a Főnök úr szerint még mindig hagyott kívánnivalót maga után, hiába ment végig az előző szezonban majd’ két komplett kezdő 11-re való emberrel, háromfrontos terhelés mellett. Ezért érkezett spanyol földről Quinton Fortune, aki szintén képes volt egyszerre játszani a pálya közepén és a balszélen is, ha a helyzet úgy kívánta. A védelem azonban már komolyabb beavatkozást igényelt, ugyanis a sebesség egyre nagyobb szükséggé vált az elmúlt néhány év során, ennek pedig meglehetősen híján volt a hátsó alakzat. Stam elsősorban a ragyogó helyezkedésével operált, nehezen lehetett őt gyorsnak nevezni, Irwin és Ronny Johnsen pedig már jócskán korosodtak, a Neville-testvérek meg sosem voltak kimondott versenylovak.

A helyzeten Mikael Silvestre szerződtetésével próbált javítani Ferguson, aki mindössze 22 évesen nyilvánvalóan mindenféle rutin híján volt, viszont a leggyorsabb védők egyikeként tartották nyilván Európában akkoriban. Vélhetően egyébként az Inter elleni negyeddöntőben akadt meg a szeme rajta a Főnökúrnak, az odavágón ugyan Mikael nem kapott egy percet sem, a visszavágón azonban már kezdőként lépett pályára. Ferguson a szerződtetése után gondolkodás nélkül be is dobta őt a mélyvízbe, a 99/2000-es szezonban Silvestre teljesen kiszorította Johnsent a kezdőből, a norvég mindössze 3 PL-meccsen lépett csak pályára, Mikael ezzel szemben 30 alkalommal szerepelt, a kupameccseken pedig már egyetlen percet sem kapott Ronny, sem odahaza, sem Európában.
Ma már azt a korszakát éljük a futballnak, amikor a sebesség és a labdakezelés is a döntő képességek közé tartozik a védelemnél is, ez a folyamat azonban akkoriban még csak éppenhogy kezdett kibontakozni. Silvestre gyorsasága, a beadásai, valamint a labdakezelése Ferguson szemében már akkor elsőbbséget jelentett Johnsen megbízhatóságával és rengeteg rutinjával szemben. Sir Alex ismét az elsők között ismerte fel ennek a folyamatnak a döntő fontosságát.

Csatárposzton nem történt változás, és ugyan mi szükség is lett volna rá, már az előző szezonban is kisebb varázslatot igényelt a Sheringham-Solskjaer-Cole-Yorke kvartettnek elég játéklehetőséget biztosítani.

A csapat tehát csak egy helyen változott a tavalyihoz képest, ezzel a gépezettel pedig a United félretolt napszemüveggel, sörösüveggel a kézben, az ablakon kikönyökölve gurult be a célba 2000 május 14-én, 18 ponttal megelőzve a második helyezett Arsenalt, 97 gólt szórva az ellenfeleknek. A Premier League nagyon csúnyán le lett oktatva, ellenszert továbbra sem talált a mezőny a legkomplettebb és a legfolyékonyabb középpályás sor ellen, Európában azonban már nem volt ennyire sima a terep.

A 99/2000-es kiírásban a korábban még 24 főt számláló mezőny 32-re bővült, elárasztva még nyolc óriással a kalapot, egyúttal szöget verve ezzel a 99-ben megboldogult Kupagyőztesek Európa Kupájának (emlékszik még arra valaki?) koporsójába.
A lebonyolítás is változott természetesen, a 32 fős első csoportkört egy 16 fős második követte.
A folyékony játék pedig kezdetben itt is szedte az áldozatait, mindkét csoportkört az élen zárta a United, ellentmondást nem tűrve, többek között a Valenciát és az akkoriban még komoly csapatként számon tartott Fiorentinát (Batistuta, Rui Costa, Predrag Mijatovic, Toldo a kapuban..) is megszórva 3-3 góllal.
Nagyon fényesen festett ekkor a szezon hajrája, a negyeddöntőben pedig egy erősen kínlódó Real Madridot húztak ki a kalapból a Monacoban tartott sorsolás alatt. Már a szezon elején rettenetes rajtot vettek a spanyolok, nyolc egymást követő meccsen 6 döntetlen és 2 vereség begyűjtése után novemberben ellapátolták John Toschakot a kispadról, a helyére pedig Vicente del Bosque érkezett, aki egyáltalán nem kezdte meggyőzően az amúgy zseniális fővárosi karrierjét. A Madrid a szezon végén a kiábrándító ötödik helyen végezte a La Ligát, a Bajnokok Ligájában pedig éppen hogy továbbcsusszantak a második csoportkörből, vért hugyozva odahaza az (akkor még Shevcsenkot is soraiban tudó) Dinamo Kijev ellen, 10-10 ponttal végeztek a második és harmadik helyen, a madridiak mindössze az egymás elleni jobb eredménynek köszönhették a továbbjutást.
Az odavágót Madridban tartották, a meccstől pedig gyeprendezést várt a futballvilág, reális volt a fővárosiak félelme attól, hogy a United feltörli velük a Bernabeut, és beleszaladnak egy komoly verésbe.
A meccs 0-0-lal végződött, és a játék képe sem volt valami bizalomgerjesztő, ezen a dailymotionös videón meg lehet tekinteni a helyzetekből összevágott összefoglalót (sajnos továbbra is gyenge minőségben). Gyakorlatilag csak van der Gouw bravúrjai mentették ikszre a találkozót, miközben egyik madridi akció követte a másikat.
A visszavágó előtt ismét kísértett a korábbi betegség, a United egy kivételtől eltekintve az összes addigi elbukott európai szereplését idegenben lőtt góloknak köszönhette. A meccs fent van teljes egészében Dailymotionön, de külön bejegyzés nem lesz belőle, pár sort azonban mindenképp megér a történet, ugyanis ez a meccs változtatta meg örökre Ferguson hozzáállását a Bajnokok Ligája-találkozóihoz.

A képen a kezdő 11-ek

A Madrid 3-2-re húzta be a visszavágót, aminek a katalizátorát sokan Roy Keane öngóljának titulálták, de a lényeg mélyére ez semmiféle betekintést nem ad. Az összefoglalót itt lehet megtekinteni, hiába 10 perces a videó, elég szűkmarkúan mérik a helyzetek mutogatását, az akcióknak csak az utolsó néhány másodpercét lehet látni, az igazán lényeges dolgok pedig pont azelőtt szoktak történni.
Del Bosque egy 3-5-2-t álmodott meg a visszavágóra, ami jóformán a pálya minden részén a mardidiakat hozta előnybe.
A három középhátvéd levette az addig oly’ hatékonyan kombináló Yorke-Cole duót. Az ötlet egyszerű: ketten embert fognak, és még mindig marad egy szabad ember a védelemben aki biztosít, és mindig üres lesz a labdakihozatalok megoldásához. A középpályán is emberelőnyt biztosított a Mardid hármasa, McManaman és Savio feladata az volt, hogy Keane-t és Scholes-t féken tartsák, a gép pedig így szabad játékot dobott Redondónak, akire nem jutott őrző jóformán a teljes meccs alatt, az argentin élete legjobb 90 percét produkálta saját elmondása szerint, de Ferguson is elhűlve nyilatkozta a sajtótájékoztatón, hogy “ennek a srácnak mágnes van a cipőiben”.
Roberto Carlos és Salgado felfutásai pedig elsősorban Beckham és Giggs energiáját vették el, Irwin és Neville értelemszerűen túl messze voltak ahhoz, hogy őket levédekezzék. Egyedül a pálya szélén volt látszólagos fölényben a United, azonban ehhez kellett volna két olyan (modernebb) szélsőhátvéd, akik egyrészt gyorsak a felfutásokhoz, másrészt esetleg jók a beadásaik is. Ferguson itt valószínű Silvestre-t tapasztalatlansága miatt nevezte csak a kispadra, de az első félidő után, egygólos hátrányban azonban már pályára küldte, pont azért, hogy az előbb említett hiányosságokon javítson vele. A Madrid azonban a második félidőben nemes egyszerűséggel lekontrázta a Unitedet, amivel Ferguson legénysége semmit nem tudott kezdeni.

Ez a meccs vette rá Fergsuont, hogy belássa, az általa használt 4-4-2 ugyan lehet, hogy odahaza letarolja a Premier League komplett mezőnyét, de Európában már kevés lesz, ahogy igazán a korábbi szezon alatt is az volt.
A 4-4-2 két nagy hiányosságával igazán csak itt szembesült Ferguson: egyrészt az Európa-szerte használt háromfős belső középpályák ellen semmit nem tud tenni, az ellenfél harmadik középpályása ugyanis a meccs túlnyomó részében őrizetlen marad, szabadon megjátszható, valamint a labdával is annyit nézelődhet amennyit akar, mielőtt megjátszana vele bárkit is. Másodszor pedig a kontrák ellen tehetetlen lesz a védelem, legyenek akármilyen gyorsak is a tagjai, ugyanis a védelem előtti területet nem biztosítja senki egy-egy akció során. Az összefoglalóból ugyan nem derül ki tisztán, de mindhárom gólt kontrából kapta a United, még Roy Keane öngólja is abból született, és még egy aprócska adalék a végére: a régimódi szélsőhátvédek ideje is, úgy néz ki, leáldozott, azaz a nem is olyan távoli jövőben szükség lesz a Neville-testvérek helyett olyan játékosokra bízni a védelem két szélét, akik többet csatlakoznak be az akciókba és a labdával is boldogulnak.

Ez a visszavágó a Főnök úrra gyakorolt hatása miatt nem elhanyagolható, azonban ez csak a jéghegy csúcsa volt. Ennél sokkal égetőbb tény volt az, hogy a United védelme (fedezék hiányában) riasztó számban kapta a gólokat. A 99/2000-es bajnoki szezon során ez szinte senkinek nem tűnt fel, de a 97 lőtt gól mellé 45-öt kapott a csapat, ami 38 meccsen minősíthetetlenül gyenge, de még 22 fős mezőny és 42 meccs esetén is az. Soha ilyen rémes kapott gólátlaggal nem lett bajnok Premier ligás csapat, és ha ez még nem lenne elég, érdemes idebiggyeszteni, hogy a 98/99-es bajnoki szezon során is 37 kapott góllal zárt a United.

Ferguson ezek után pontosan tudta, hogy a továbbiakban radikális változtatásokhoz kell folyamodnia, a 4-4-2 a fent említett okok miatt már egyáltalán nem lesz ütőképes Európában, úgyhogy muszáj lesz olyan tervet összerakni, amivel kontrollálni lehet a középpályát, labdával és labda nélkül is, mindeközben megálljt lehet parancsolni az ellenfél kontráinak, és emellett még a támadópotenciál sem veszik el. Ferguson már látta, hogy kénytelen lesz levágni az arany tojást tojó tyúkot, és fel kell bontsa az addig angol bajnoki címet minden alkalommal garantáló Giggs-Scholes-Keane-Beckham középpályát, valamint az egyik csatárt vissza kell kergesse a középpályára, egycsatárossá változtatva a formációt. Amit egyébként az angol mezőny egyenesen az ördögtől eredeztetett, a védekező futball legnyilvánvalóbb jelének tartott, egyedül a kiesés ellen harcoló csapatoknak nézve csak el a használatát.

A következő fejezetben ezzel folytatjuk.

Forrás: továbbra is Michael Coxnak a “The Mixer” c. könyve