Zárt osztály

Nehéz magunkkal mit kezdeni a Nagy Nyári Pangás közepén (aminek széles e világon egyedül csakis kizárólag a Manchester United FC a részese, az összes többi klubnál pezseg a transzfer market, mi azonban úgy nézünk ki, mint a festői NDK-s városkák éttermei voltak a 80-as években, ahol délben, a turisták legnagyobb nyüzsgése közepette a személyzet bezárt ebédszünetet tartani).
Ugyan minden felmerülő átigazolási pletykára írhatnánk egy kommentfogó kétsoros posztot, de nem akarunk twitter-fiókká degradálódni, ezért, hogy az érdeklődéseket mégis fenntartsuk valahogy, következik valami egészen más.

Egyszer felvetettem valamikor a távoli jövőben lehetséges témaként az egyik podcast végén azt, hogy miként terrorizálják Európa mammutklubjai az Európai Labdarúgó Szövetséget és miféle úton-módon zsarolnak ki tőlük olyan feltételeket, amik minél hosszabban konzerválják hatalmasságukat, illetve ássák egyre szélesebbre a szakadékot köztük és a kisebb klubok közt. Egyelőre ez úgy néz ki nem lesz műsoron, de gondoltam az uborkaszezon közepette el lehetne rá lőni egy bejegyzést, ez fog most következni.

Hogy a történetet az elején kezdjük: történt pedig az Úr kétezredik esztendejében, hogy az európai klubok közül a 14 legillusztrisabb alkaluat megalapította a G14 névre hallgató szervezetet, amit elsősorban arra szántak, hogy az UEFA-val és a FIFA-val való későbbi tárgyalásokban a klubok érdekeit képviselje. A 14 tagból 2-2 csapat származott Spanyolországból (Real Madrid, Barcelona), Angliából (Manchester United, Liverpool), Franciaországból (Marseille, PSG), Németországból (Bayern München, Borussia Dortmund) és Hollandiából (Ajax, PSV), egyedül Olaszországból (mint az érdekképviseletben jeleskedő nemzet) érkezett egyszerre 3 tag (AC Milan, Inter Milan, Juventus), valamint kapott egy gumicsontot Portugália is, ők az egy szem FC Portóval képviseltették magukat.

Összegzésképpen érdemes megemlíteni, hogy az eddigi 64 kiírásból 53-szor ezeknek a kluboknak az egyike nyerte meg a sorozatot (és ha a Porto helyett a Benfica lett volna a portugál tag, akkor ez az arány még magasabb lenne).
A szervezethez meghívásos alapon lehetett csak csatlakozni, az úgynevezett ‘első körös bővítés’ 2002-ben történt meg, ekkor 4 csapat csatlakozott hozzájuk, mégpedig az Arsenal, a Leverkusen, a Lyon és a Valenica, 18 fősre emelve a létszámot (a szervezet ennek ellenére megtartotta a G14 nevet).
A szervezet működése pedig kisvártatva kézzelfogható eredményeket is fel tudott mutatni: mivel a tagcsapatok a 2006-os vébén a tornán szereplő összes játékos 22%-át adta, ezért kezdeményezték, hogy a nemzetközi labdarúgó-szövetségek fizessék ki nekik a játékosok bérét, illetve az esetleges sérülések esetén is fizessenek kompenzációt, valamint kérvényezték, hogy a FIFA a tornából származó bevételekből részesedést fizessen a játékosokat delegáló kluboknak. Az akkori FIFA elnök, Sepp Blatter visszautasította még a tárgyalásra való hajlandóságot is, a szervezet pedig vizsgálatok és perek sorát kezdeményezte válaszul, valamint újabb 22 tagot vettek fel abból a célból, hogy a G14 erejét növeljék, illetve földrajzilag is kiterjesszék.
A G14 néhány éves fennállása alatt ennél nagyobb akciók nem történtek, mivel 2007 májusában az UEFA elnöke, Michel Platini elitistának deklarálta a társulást, felszólítva őket a feloszlásra, alternatívaként felmutatva a klubok érdekképviseletére az UEFA saját, PFSC (Professional Football Strategy Council) névre hallgató szervezetét, ami, mint a neve is mutatja, voltaképpen egy tanács, ráadásul az UEFA saját kutyájának kölyke, ami a mammutklubok képviselőinek nyilvánvalóan nem nyerte el a tetszését.
Az UEFA és a G14 azonban végül megállapodásra jutottak: 2008 február 15-e óta a FIFA és az UEFA is részesedést fizet a VB-re és EB-re játékosokat küldő kluboknak, valamint kompenzációt juttat az ott elszenvedett sérülések után, a G14 pedig, mint fő célját elért szervezet, feloszlatta önmagát.
Azonban a G14 előrelátó emberei nem tettek pontot itt a történet végére, ugyanis mire a G14 papíron feloszlott 2008 tavaszán, addigra már fel is volt állítva egy utódszervezet, ami az ECA (European Club Association) nevet viselte és viseli azóta is, és aminek Gianni Agnelli az elnöke (továbbra is mint egy érdekeit jól képviselő ország reprezentánsa). Platini fő gondja az volt ugyebár a társulással, hogy elitista, azaz durván kifejezve csak a nagyok érdekeit képviselte a gyengébbek kárára, úgyhogy másodjára már adtak az álcára az ECA alapításánál.

Az egyik legfontosabb változást az jelentette, hogy míg a G14 működését nem ismerte el az UEFA, addig az ECA-t már partnerként kezeli, mivel már nem csak kizárólag az elitet képviselik. Mai állás szerint 232 klub tartozik a tagok közé, Örményországtól kezdve Azerbajdzsánon át Gibraltárig bezárólag. Emellett még a szervezet saját elmondása szerint is azért jött létre, hogy egy még demokratikusabban működő irányítási modellt működtessenek, ami reflektál a klubok igazán fontos feladataira.

Nos, ez így papíron leírva mind szép és jó. Azonban ez csak a felszín, az ECA valójában pont ugyanannyira „demokratikus”, mint az elődje volt. Hiába ugyanis az 55 országból származó, összesen 232 tag, mikor az ECA-nak a döntéshozó bizottsága mindössze 11 főt számlál, amiből 6 fő korábbi G14 tag, azaz sikerült arra is kínosan ügyelni, hogy a mammutklubok képviselői örök többségben maradjanak a döntéshozataloknál.
Ez az ECA pedig tovább ütötte a G14 által már egyszer felhevített vasat, további alkukat kötöttek az UEFA-val és a FIFA-val. Többek között elérték, hogy a szezonnaptárból végleg eltűnjenek a válogatott barátságos meccsek, elérték, hogy a játékosok testi épségére kötött biztosítás már ne csak a nemzetközi tornákra (EB és VB) szóljon, hanem az összes válogatott meccsre (kvalifikációkra is például). Ezen felül még sikerült azt is kikényszeríteni, amibe a G14-nek még beletört a bicskája: a FIFA és az UEFA részesedést fizet a tornákra játékosokat küldő csapatoknak, nyilván annak függvényében, hogy a reprezentált országok meddig jutottak az adott tornán. Ezen felül nem csak a fő tornára való delegálást, hanem a kvalifikációkon való részvételt is ösztönzik, mivel a részesedés durván 60%-a megy a tornán végül szereplő játékosok klubjainak, valamint 40%-a megy a kvalifikációban szereplők egyesületeinek. Végül pedig a legfontosabb, ami miatt ezt az egész bejegyzést írom: komolyan felvetették az európai szuperliga ötletét, amiről már tulajdonképpen nincs olyan futballrajongó, aki ne hallott volna.

Felmerült tehát egy zárt liga ötlete, aminek nyilván csak a szűk elitből kerülnének majd ki a tagjai, kiesni (valószínű) nem lehet és mivel az elitről van szó, nyilván óriási médiaérdeklődésre tarthatnának majd számot, amit betegesen nagy mennyiségű pénzre lehetne beváltani.
Kis kitérő a sztori menetéből, de igen fontos lesz megemlíteni, hogy ennek a ligának az ötlete először a Silvio Berlusconi (megint ezek a fránya olaszok) érdekeltségébe tartozó Media Partners International nevű társaság felvetésével jelent meg. Berlusconi ezen a cégen keresztül környékezte meg a G14 tagjait még a kilencvenes évek legvégén (még mielőtt összetömörültek volna ebbe a szervezetbe), felvázolva nekik ennek a zárt ligának az ötletét, cserébe pedig azt kérte tőlük, hogy mondjanak le minden közvetítési jogból és egyéb médiatevékenységből származó jövedelemről, cserébe évi 1,2 milliárd (!!!) fontot dob szét köztük a szerepléstől függően. Ma már ez nyilván nem számítana olyan komoly ajánlatnak, de a kilencvenes évek végének léptékével mérve igen kecsegtetőnek nézett ki.
A G14 tagok ezt már akkor is komolyan fontolóra vették, az ügy az UEFA elé került, ahol természetesen azonnal teletojták a nadrágot az illetékesek. Nagy volt a pánik, ugyanis az elit klubok elszakadással fenyegettek, ami hatalmas bevételkiesést jelentett volna az UEFA-nak (ugyanis a bevételi torta legjelentősebb szeletét a közvetítésekre szóló szerződésekből befolyt pénzek jelentik, ezt pedig az elit klubok jelenléte biztosítja – értelemszerűen mindenki a Barcelonák, Real Madridok, Manchesterek és hasonlók játékára szórja a közvetítési jogokért járó milliárdokat, mindenféle Ludogorecek és Malmök a kutyát sem érdekelnek, szóval ha a nagykutyák távoznak, az UEFA álla esélyes, hogy felkopik).
Az UEFA tehát igen komoly fenyegetéssel találta szemben magát, amire lépniük kellett, a nagy klubok kedvét pedig a következő döntéssel kívánták keresni: az 1999/2000-es szezontól fogva a Bajnokok Ligája mezőnye a korábbi 24 főről 32-re emelkedett, a lebonyolításban pedig nem egy, hanem rögtön két (!!!) csoportkört iktattak be a negyeddöntők elé.
A korábbi 24 fős mezőnnyel az volt a probléma, hogy a komolyabb országok is csak egy, de legfeljebb két szereplőt indíthattak, abból is az egyiknek selejtezőt kellett vívnia, ami a szezon elején, valamikor augusztus végén mindenképpen kockázatos, folyton ott lebegett annak a lehetősége, hogy az angol, a spanyol, vagy az olasz második helyezett még szeptember előtt kizúg a legfontosabb európai sorozatból. Innentől kezdve nem volt erre szükség, az első két helyezett automatikusan a csoportkörbe kerülhetett. A lebonyolításba beerőszakolt második csoportkör is a mammutklubok érdekeit hivatott szolgálni inkább, mivel a régi (92′ előtti), kizárólag kieséses rendszerben lejátszott sorozatban elő-előfordult, hogy a legnagyobb esélyesek idő előtt elcsúsztak egy szalmaszálon, valami svéd, szerb, vagy éppen bolgár kiscsapat által. A 4 fős csoportkör ezzel szemben komolyabb „védettséget” biztosít a nagyoknak, ugyanis a csoportkörben lejátszott 6 meccs több lehetőséget ad a hibázásra, mint a kieséses rendszerben megvívott összesen 2 darab mérkőzés, pláne, ha rögtön kettőt is rendeznek egymás után. Az UEFA tehát minden kezében lévő eszközzel próbálta elérni, hogy a nagy kluboknak kedvezzen, hogy minél könnyebbé tegye számukra a sorozatba bejutást, illetve az ott minél tovább tartó menetelést.
Ezzel a kompromisszummal elevickéltek egy darabig az érintett felek, azonban ahogy haladt előre az idő, úgy kezdtek elszaporodni a futballra elsősorban nem mint sportra, hanem remek üzletre tekintő befektetők, akiknek a tőkeerejük mellé legalább ugyanakkora lobbitevékenység is párosult. Az előző évtizedben gombamód kezdtek elszaporodni a földgáz, illetve kőolaj meghajtású klubok, amiknek a legtöbbje orosz, illetve közel-keleti befektetők tulajdonát képzik. A legillusztrisabb példákat nyilvánvalóan a PSG és a Manchester City szolgáltatják, bár igazából velük csak a trend folytatódott, a legelső dominók a Chelsea, a Zenit és a Schalke voltak. A futballba való befektetésben pedig úgy néz ki nagyon komoly potenciál rejlik, mivel már elkezdődött a másodvonalas klubok bekebelezése is, amiből a legtöbb példát a Premier League mezőnye szolgáltat (nyilván, mivel itt a legnagyobb a tévés bevétel az összes liga közül), közel-keleti befektetők tulajdona már többek közt az Everton, a Hull City, az Aston Villa, vagy éppen a Sheffield United.
A fentebb leírt sorok nyilván már triviálisak mindenkinek, aki a futballal napi kapcsolatot ápol, de szükségét láttam éreztetni, hogy a piaci helyzet évről évre változik, a szereplők lobbiereje pedig már régen többszöröse annak, mint amit a 21. század elején a G14 képviselt. Ebből pedig természetesen tovább éleződött a helyzet az UEFA és a mammutklubok képviselői közt, az elszakadás és vele együtt a zárt európai szuperliga megalapítása mindennapos fenyegetésként lóg a levegőben.
Erre pedig az UEFA válaszul újabb lépést tett hátrafelé: eljutottunk odáig, hogy a 2018-2021 közti időszakban rendezett Bajnokok Ligája sorozatokban a négy topliga (angol, spanyol, olasz, német) első négy helyezettje automatikus részvételi jogot kap a csoportkörben. Őket követi még a francia bajnokság 3 automatikus résztvevővel, az oroszok pedig kettővel, illetve a „futottak még” országok (Belgium, Portugália, Ausztria, Törökország, Ukrajna) is automatikusan indíthatják a bajnokaikat. Ez összesen 26 automatikusan kiadott hely a 32-ből. A maradék 6 üres helyre selejtezik a többi durván 50-55 klub. Hogy ez a rendszer mennyire igazságos, azt mindenki kérem, hogy döntse el, amit kénytelenek vagyunk megállapítani az az, hogy az érintett klubok játékerejére mindenképpen híven reflektál. Akkorára nőtt már az olló a nagy ligák top 4 (vagy éppen top 6) klubja és a többiek között, hogy ezt a szakadékot talán már sosem lehet eltüntetni.

A képen a 30 legtöbb bevételt termelő klub, valamint ennek a bevételnek a mértéke, illetve az előző szezonhoz képest viszonyított növekedése látható. Érdemes nézni, hogy a top 30 között is mekkora az eltérés az első 10, illetve az utolsó 10 helyet tekintve.

Csak hogy ennek a különbségnek a létrehozásáért és fenntartásáért felelős folyamatok közül bemutassak egyet néhány számadattal, az UEFA előzetes pénzügyi becslése a 2018/19-es szezonra a következőképpen nézett ki:
A fő pénzforrás, vagyis a 3 nagy sorozat futtatásából (ezek a Bajnokok Ligájából, Európa Ligából, Európai Szuperkupából állnak, ugye az Európa Bajnokság nyilván idén nem számít bele, mivel azt legközelebb 2020-ban rendeznek, egyébként az EB-k évében az UEFA bevétele átlagosan a duplája a megszokottnak) származó bevétel nagyjából 3,25 milliárd Eurót tesz ki. Ebből az UEFA a saját szervezeti működésére kb. 750 millió Eurót fordít, a többit tudja visszaosztani a küzdelmek szereplőinek, ez némi matek elvégzése után 2,5 milliárd Eurót ad ki. Ebből a két és fél milliárdból a Bajnokok Ligája résztvevői kerek két milliárdot zsebelnek be, a maradék 500-510 millión kell osztoznia a fennmaradó egyesületeknek. Mindezt úgy, hogy ugyebár a BL főtábla 32 főt számlál, míg az EL kiírásában 48 csapat szerepel, ha ezekből átlagot vonunk, akkor kiderül, hogy a BL-ben átlagosan egy csapatra 63,75 millió jut, míg az EL-ben ugyanez az összeg csak 10,6 milliót tesz ki. Ugyan a sorozatok selejtezőinek playoff-körébe még bedob összesen 30 milliót az UEFA a résztvevőknek, de ez aligha váltja meg bármelyik csapat életét is, tekintve, hogy 12 csapat között oszlik meg ez az összeg is. A különbség tehát elképesztően nagy. És ha ez még nem lenne elég, akkor ehhez társul még az a tény is, hogy az UEFA a BL-ben és az EL-ben is a pénzt elsősorban nem a mutatott szereplés és az eredmények, hanem a koefficiens-táblázat alapján osztja szét a résztvevők közt. Ezek után pedig szerintem senki nem fog meglepődni azon az apróságon, hogy az UEFA a koefficiens-érték számításakor már egy ideje nem ötéves, hanem tízéves (!!!) időtartamot vesz figyelembe. Mindent elkövet hát az UEFA, hogy a versenynek azért valamiféle látszatát fenntartsa, miközben minden eszközzel irtja az egyenlő feltételek megteremtését, tovább ásva ezzel a szakadékot Európa elitje és a „maradék” közt.
Ugyan ezzel a megoldással véleményem szerint az UEFA némi időt talán nyert ismét, de életet biztosan nem. Az örök konfliktus továbbra is jelen van a szövetség és a mammutklubok közt, ez pedig a következő.
Egy labdarúgóklub mindenképpen olyan szervezet, ami megengedheti magának azt a luxust, hogy csak a saját érdekeivel törődjön és a többi versenytársával szemben bármilyen módon előnyhöz jusson, míg az UEFA, ami egy labdarúgó-szövetség, már nem teheti meg ugyanezt. Az UEFA, mint egész Európa labdarúgását felügyelő és koordináló szervezet, törődnie kell az összes nemzet futballjával, legyenek akár nagyok vagy kicsik, legyen szó akár fiatalokról vagy szenyorokról, nőkről vagy férfiakról, amatőrökről vagy profikról, mozgássérültekről, vagy más egyéb fogyatékkal élőkről és így tovább. Egy mammutklub pedig örökké sérelmezni fogja, hogy az ő részvételével és az ő jogainak eladásával termelt hatalmas mennyiségű összeg bármekkora részét is mindenféle szerb másodosztályba, vagy süketek ligájába osztogassa el az UEFA támogatás címén.
Véleményem szerint a fenti okokból kifolyólag az UEFA csak elodázhatja, de el nem kerülheti egy ilyen zárt liga létrejöttét, ami kikerül a felügyelete alól, és onnantól kezdve az abból származó bevétel kizárólag csak a résztvevők közt oszlik meg, amiből egy lényegesen nagyobb százalék kerül visszaosztásra, mindez olyan lebonyolítás mellett, ahol még annak a fenyegetésnek a csírája sincs meg, hogy holmi portugál, vagy holland csapat hirtelen megtáltosodva menetelésbe kezdjen, és valamelyik óriást elüsse a további szerepléstől.
Hogy egy ilyen liga felállítása miként formálná át a kontinens labdarúgását, azt sebészi precizitással nyilván nem tudjuk megjósolni, pár fontos változást azonban könnyen ki lehet sakkozni.

Európa nagy klubjai elsősorban olyan formátumról álmodoznak, mint a világ legtöbb pénzt termelő ligája, az NFL. Az amerikai futball csúcsának 13 milliárd dolláros éves bevétele a világ összes sportágára köröket ver (második helyen kullog a baseball profiligája 9 milliárd körüli összeggel, harmadik pedig az angol Premier League „szerény”, 5-6 milliárdos bevétellel és a fenti képen uygan nem szerepel, de a Bajnokok Ligája mindössze a kilencedik helyen bűnhődik, tizedik helyen a Formula 1-el).
Ez a 9. helyen kullogó Bajnokok Ligája pedig elsősorban a formátum terén szenved komoly hátrányt. A fordulók gyakorisága elég ritka, ezzel párhuzamban a lejátszott meccsek száma is relatíve alacsony. Az elején rendezett csoportkör dob rajta egy keveset, de ez önmagában még mindig kevés, talán elég megemlíteni, hogy a döntőig menetelő két csapat összesen 13 meccset játszik csak, míg ez a szám például az NFL-ben minimum 19. A többi sportággal viszont nem érdemes párhuzamot vonni, mind a baseball, mind a kosárlabda és a jégkorong jelentősen különbözik a fizikai igénybevételt, a csapat létszámát, a cserék számát és a mérkőzések időtartamát tekintve, ezért a fent említett sportágak elit ligáiban a végső győztes általában 100 meccs fölött játszik szezononként (a baseballban egészen elképesztő, 173-as a meccsszám…)
Kimondható tehát, hogy a fordulók száma kevés. Emellett pedig a résztvevők száma per pillanat túl sok. Európában jelenleg biztosan nincs 32 csapat, ami akkora játékerőt képviselne, hogy ne legyen köztük legalább 5-6 „boxzsák” sorsra kárhoztatott csapat, amelyiket az összes többi laposra veri, és akinek a meccseire senki nem kíváncsi, ezért bevételt sem generál. A „kicsik” és a „nagyok” közti szakadék jelenleg valahol huszonegynéhány alakulat környékén húzódhat, vélhetően itt lenne meghúzva a létszám felső határa, mondjuk pont 24 résztvevőnél. A lebonyolítás mikéntje már inkább részletkérdés, számunkra most tulajdonképpen mindegy, hogy csoportkör+kieséses szakasz, avagy csak liga-stílusú körmérkőzéses fordulók lesznek, a lényeg, hogy a versenynaptárba ezt nem lehet majd a Bajnokok Ligája helyett beerőszakolni. Egy minden sorozatban jól teljesítő csapat jelenleg is 55-60 meccseket játszik szezononként, erre még rápakolni újabb 15-20 találkozót szinte lehetetlen anélkül, hogy a már meglévő sorozatok kárára ne menne. Éppen ezért ha ez a liga egyszer valóban elkezd működni, alighanem magával fogja hozni a nemzeti kupák és ligakupák (és más hasonlók) leépülését, az idő előrehaladtával pedig a nemzeti bajnokságok struktúrája is átalakulhat. Reális esély lenne rá ugyanis, hogy a teljesítménytől függetlenül minden eddiginél komolyabb bevétellel kecsegtető szuperliga mellett az egyes klubok feladnák a nemzeti bajnokságaikban való szereplést, legyenek bármilyen kedvezőek is jelenleg a meglévő feltételek, a szuperligával aligha fog tudni versenyezni még a Premier League is.
Ez még mind nyilván csak találgatás, de ez is magával sodorna egy rakás további dominót, elég csak belegondolni abba, hogy az érintett klubok meccseire a jegyár az egekig emelkedne a várható érdeklődés miatt, amivel egy viszonylag szűk körre csökkenne le azoknak a szurkolóknak a száma, akik ezt megengedhetnék maguknak, pláne rendszeresen. Azon is érdemes lenne elmélázni, hogy mit tenne ez például a kisebb klubok látogatottságával, de lamentálhatunk azon is, hogy a liga felállításával milyen további lehetőségek tárháza nyílhat majd meg. Mivel a szervező/lebonyolító szerv biztos, hogy nem az UEFA, vagy a FIFA lesz, ezért nem is feltétlenül kell az általuk alkotott szabályokat, illetve iránymutatásokat követni. A szervező olyan szabályokat alkothat tulajdonképpen, ami csak jólesik, ezt legfeljebb csak a résztvevő csapatok képviseletével kell majd megvitatniuk. A szuperliga keretein belül könnyen változhatnak bármikor olyan dolgok, mint mondjuk a pálya mérete, a játékidő mennyisége és a megszakítások figyelembevétele, lehet esetleg videóbírózni orrba-szájba és így tovább, bármiféle szabályváltozást el lehet hát képzelni, ami még „közönségbarátabbá” és így eladhatóbbá teszi a játékot, feltéve, hogy ebbe minden fél hajlandó beleegyezni. Ugyanígy felmerül a kérdés például azzal kapcsolatban, hogy az ebben a ligában szereplő klubok játékosainak szerződéseit milyen szervezet felügyeli majd, illetve lesz-e bármiféle ráhatása innentől ezekre a csapatokra a nemzetközi szövetségnek, kötelezhetik-e majd ezeket a klubokat arra, hogy a nemzetközi tornákra (EB, VB, Copa America, stb.) elengedjék-e a játékosaikat, és így tovább.
Ezek a szálak már kétségkívül túl messzire fonódnak, legalábbis egy bejegyzés kereteit mindenképpen átlépik. Ugyan továbbra is zajlik a háttérben az átigazolási piac nyüzsgése, de mégis arra kérném az olvasóközönséget, hogy aki szeretné, az ossza meg a véleményét, látomásait, aggályait, vagy éppen derűlátását a kommentek közt, kíváncsi volnék rájuk.
Békesség!