Solskjaer eddig az idei talán legjobb tervet rakta össze és (ha csak a szezonnyitón a Chelsea eltarolása okán nincs kedve ezzel vitatkozni valakinek) az eddigi legjobb teljesítményt préselte ki a srácokból, mégis mindez csak egyetlen sovány pontra volt elég.
Bőven szolgáltatott üzemanyagot a vitára a vasárnapi találkozó, megpróbáljuk mindezt sorjában szétszedni.

Még el sem füttyent a kezdő sípszó, mikor Solskjaer ingujjából máris előhúzta a piros ászt: de Gea az előzetes hírekkel ellentétben meccsre kész állapotban volt, úgyhogy a kapusposzttal kapcsolatos aggodalmaknak elejét vettük. Itt jegyezném meg, hogy Romero sem rossz kapus ám (vébédöntőt megjárt hálóőrről beszélünk), de ez a sanyarú sors jut a backup kapusoknak de Gea mögött, ha a spanyol fizikai állapota legalább kocogásra elég, akkor a tartalék mindenképpen padozni fog, mert egyszerűen lehetetlen kihagyni a kezdőből.
A túloldalon Alisson szintén visszatért a pipák közé, a kapusokat tekintve tehát teljes volt a létszám. Azonban nem Manchester United lett volna a nevünk, ha a vészes számban gyülekező sérültek mellé nem termelünk ki még újabbakat: a kezdő sípszó előtt egy órával kötelezően leadandó kezdő tizenegyben még szerepelt Tuanzebe neve, hogy aztán nagyjából fél órával később megsérüljön a bemelegítés során (már kommentálni sem tudom hogyan, kezd úgy festeni a dolog, mint egy Monty Python-jelenet), a helyét pedig Rojo vette át.
Klopp tervét előre borítékolni lehetett a meccs előtt (4-3-3, presszing, életveszélyes felfutásokkal riogató szélsőhátvédek), Solskjaer viszont minden ízében zseniális tervet rakott össze ennek féken tartására és még arra is maradt ötlete, hogy miként használjuk ki a Pool egyetlen gyenge pontját (mert hiába tarolták végig eddig a bajnokikon az ellenfeleket, bizony van nekik), erről majd lejjebb értekezünk.

A Liverpool általában elég szűkre szabja a 3 támadó helyezkedését, Mané, Firmino és Origi (illetve az éppen sérült Salah) direkt húzza össze az ellenfelek védelmeit, hogy az életveszélyesen felszaladgáló (és még veszélyesebben asszisztáló) Trent Alexander-Arnoldnak és Robertsonnak minél több helyet nyissanak – a két hátvéd tavaly összesen 23 gólpasszt hozott össze, idén pedig 8 forduló alatt már négynél tartottak.
Az egyetlen gyenge pont pedig pontosan ez a Liverpoolnál: az extrém magasan helyezkedő jobb- és balhátvédjeik mögött hatalmas bejátszható üres folyosók keletkeznek, amiket gyors támadókkal esetleg be lehet játszani – ehhez azonban először is féken kell tartani a vörösök gépezetét.
Ezen bukott el az Arsenal is korábban, mivel Emery jól vette észre, hogy a TAA és Robertson mögötti folyosókba igenis bátran be kell indítani, azonban az életveszélyes felfutásaikat nem tudta semlegesíteni az Arsenal szűk alakzatával (ott egy négyfős védelmet + gyémánt középpályát próbált meg működésre bírni Emery).
Solskjaer viszont erre a kérdésre is ragyogó választ adott: egy elegáns húzással a négyfős védelemből ötöt csinált (ami az első félidő jelentős részében inkább csak 3 főt jelentett).
Nem volt éppen kockázatmentes a terv: a Liverpool támadóinak alapból szűk helyezkedése azt jelentette, hogy a három középhátvédünk egy az egyben fog maradni a Mané-Firmino-Origi hármassal, ami minden, csak nem életbiztosítás. Érezhető volt ez mindegyik centerbekkünk teljesítményén is, alighanem az egész eddigi eltelt (és hátralevő) szezon legnehezebb 90 percén vannak túl, a leggyengébben Lindelöf muzsikált, aki sorban vesztette el a párharcait, fűződik a nevéhez elkésett belépő (pl. a gólunk előtt), égbe fejelt felszabadítási kísérlet a kapu előtt, illetve például Mané is simán át tudott jutni rajta a Pool meg nem adott góljánál. Többen is megjegyeztétek a kommentekben, hogy Smalling nagyon hiányzott erről a meccsről (is), valószínű könnyebben elbánt volna a fizikai fenyegetéssel, mivel legalább egy nagyságrenddel jobban vívja az 1v1 párharcokat, mint mondjuk Lindelöf. Továbbra sem értjük, mit keres Rómában.

Minden más viszont tökéletesen klappolt. A komplett első félidőben komoly letámadással kezdett a Pool és mi is. Az Arsenal hibájából okulva nálunk a három támadót ugye elvitte a három középhátvédünk, ebből kifolyólag nem kellett aggódnia Youngnak és Wan-Bissakának amiatt, hogy káoszt hagynak a hátuk mögött, úgyhogy az egész meccsen végig szabadon léphettek fel jó magasra, hogy bekapcsolódjanak a presszingbe, elég korán nyomás alá helyezve ezzel Trent Alex-Arnoldot és Robertsont (akinek az oldalán sokkal többet erőltették a játékot a vendégek). Ez minden esetben abba torkollott, hogy Wan-Bissaka már mélyen a saját térfelén felemelt labdákra kényszerítette az elszigetelt Robertsont, amiből a fejpárbajokat ugyan nem vesztette el minden alkalommal a Pool, de az építkezésük jelentősen tönkre lett téve. Erre annyi példa akadt csak az első félidőben, hogy montázst kaptok belőle:

A Liverpool építkezését tönkretettük tehát, ennek ellenére a térfelünkön rendszeres vendégek voltak, mivel a felemelt labdákat fele-fele arányban tudtuk csak elhalászni, a lecsorgókat is jó eséllyel kergették a vendégek, mivel (mint korábban írtam), egyenlő létszámban kellett verekedniük a védőinknek a támadóikkal.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy ismét károgjak egy kicsit a mi támadósorunk miatt, ez úgy néz ki kimeríthetetlen téma lesz idén (legalábbis a januári transzferablakig mindenképp). Nálunk továbbra sincs a légtérben fenyegetés, úgyhogy idebiggyesztenék egy kis statisztikát a Pool védősoráról, már ami a megnyert fejpárbajok arányt illeti: Trent Alex-Arnold 100%, Matip 100%, van Dijk 75%, Robertson 100%. Ez pedig elsősorban nem azért van, mert a Liverpool ekkora párbajterminátor védőkkel rendelkezne (bár tény, hogy ilyen kvalitásokban sem szenvednek hiányt), egyszerűen semmi veszélyt nem tudunk jelenteni senkire akkor, ha beadásokra kényszerítenek minket.
Veszélyesek sokkal inkább akkor vagyunk, ha földön tudjuk tartani a labdát, és a villámgyors támadók előtt az ellenfél kezdeményezési szándéka miatt több szabad tér keletkezik, ahová be lehet sprintelni (valahogy úgy, ahogy a Chelsea ellen). TAA és Robertson konstans kalandvágyának köszönhetően tengernyi szabad terület keletkezett mögöttük, amit Rashford és James szétkapott annak rendje és módja szerint. Matip és van Dijk nem éppen elveszett középhátvédek, de ekkora sebességkülönbséggel nem tudtak mit kezdeni még ők sem. Ismét beszédes statisztika, hogy az egyébként sziklaszilárd Matipon például négyszer (!!) is átjutottunk labdástul, a támadóink egy az egy elleni párharcai pedig Rashford esetén 6/4 sikeres, Jamesnél 4/2, Pereiránál 2/1.
Természetesen a gólunkat is egy ilyen akciónak köszönhettük.

Itt pedig kis kitérőt kell tegyünk. A gólunkat ugyebár megelőzte az egész meccset végigkínlódó Lindelöf elkésett belépője, amit aztán csekkolt a VAR-szoba is. Tény, hogy történt kontakt, ráadásul Atkinson szeme láttára. Vélhetően senki nem pazarolt volna még egy teljes mondatot sem az esetre, ha Atkinson ezt a kontakt pillanatában lefújja, de alighanem az ő szemszögéből kétesnek tűnt az eset, és tudván, hogy a VAR már rendelkezésre áll, továbbengedte. A meccs után a profi játékvezetőket képviselő szervezet, a PGMOL lenyilatkozta a Sky Sportsnak, hogy a kontaktust a VAR szobában ülő játékvezetők is látták, de azt, hogy Atkinson hibázott-e az Origi elleni belépő elengedésével, azt nem tudták egyértelműen kimutatni, ezért helyben hagyták a döntést. Véleményem szerint itt egy újabb példáját láttuk annak, ami már a 2018-as vébén is tépte a nézők idegeit, és ami mellesleg a VAR kódexével ellenkezik: a játékvezető nem akart önálló döntést hozni a pályán még idejében, egyszerűen kiszervezte ezt a feladatot a VAR-szobának.
Azonban a bejegyzés elsősorban a meccset eldöntő taktikai harcról kíván szólni, úgyhogy akár csak Atkinson a döntést, úgy ezt a vitát én is kiszervezném a kommentfalnak.

Említettem a fentebbi képeknél, hogy figyeljétek, milyen messzire rángatja el egymástól Rashford és James mozgása a Dijk-Matip párost. Ennek leginkább Pereira élvezte (vagy inkább élvezhette volna) az előnyét, mivel többször is be tudott startolni őrizetlenül ebbe a Matip és van Dijk közti szakadékba, más kérdés, hogy a rossz ütemérzék miatt kétszer is lesen kapták a partjelzők ilyen szituációban, a fennmaradó esetekben pedig egyszerűen csak rossz döntést hozott a labdával rohanva. Ez továbbra is csak az én véleményem kíván lenni, de szerintem Pereira továbbra is csak akkor használható igazán, ha nálunk jóval komolyabb játékerőt képviselő ellenfelet kell kergetni a meccs nagy részében, valahogy úgy, mint tavaly a PSG ellen például. Labdával azonban úgy tűnik nem lesz nagy varázsló a srác, hiába kreált neki tengernyi szabad helyet és időt Solskjaer taktikája, még így sem tudott élni érdemben a kínálkozó lehetőségekkel, ha Pereira ebben is jeleskedne, akkor nagyon valószínű, hogy nem egygólos előnnyel megyünk az öltözőbe a szünetben.

Az akcióink pengeélesen működtek tehát (Pereira megoldásait és ütemérzékét leszámítva, képzeljétek el mondjuk akkor mi történt volna, ha Pogba esetleg egészséges, és ő kezd Pereira helyett, és ő startol be ezekbe a folyosókba…), a védelmünk pedig hellyel-közzel megoldotta az egyébként borzasztóan nehéz feladatot. A vendégek támadótriója relatíve csendben volt, köszönhetően nagyrészt annak, hogy a mi kapunk előtt létrejövő 3v3 szituációk ugyan nem életbiztosítások, de nagyságrendekkel biztonságosabbak, mint a Pool kapuja előtt kialakuló 2v2 helyzetek, pláne úgy, hogy a mi védelmünk és a kapunk között alig volt távolság, míg a vendégek védelme és kapuja között gyakran 50 méter is.
És hogy mi volt a helyzet az életveszélyesen felfutó jobb- és balhátvédjükkel? Nos, Solskjaer pont azért választotta az ötfős védelmet, hogy a két szárnyvédőnk ne legyen egész meccsen a kapuja elé passzírozva, Young és Wan-Bissaka szabadon léphettek fel direkt azért, hogy még idejekorán konfrontálódhassanak Arnolddal és Robertsonnal. Ugyan teljesen nem lettek lenullázva ők ketten még így sem, de mutatnék ismét egy két képet arról, hogy mit ért el Solskjaer ezzel a kis változtatással:

Solskjaer változtatása kiválóan működött, a két képet összehasonlítva kiderül, hogy ellenünk Alex-Arnold és Robertson is sokkal nehezebb szögekből és pozíciókból kellett, hogy beívelgessék a védelmünk elé a labdát, amit így kivédekezni is könnyebb volt, úgyhogy a támadóikat sem nagyon találták meg ezekkel a labdákkal, érdemes nézni azt is, hogy míg az Arsenal tizenhatosán belülről 7 db beadás is érkezett, addig nálunk egyetlen egy sem.

A Liverpool máskülönben jól működő presszingje sem tudott ellenünk aranyat tojni, ugyebár a Premier League mezőnyében elég ritkán találja szemben magát Klopp legénysége ötfős védelemmel. Az Origi-Firmino-Mané trió annak rendje és módja szerint igyekezett elszívni a levegőt Rojo, Maguire és Lindelöf elől, középen is három a három ellen ment a vérszívás (Henderson-Fabinho-Wijnaldum vs. McTominay-Fred-Pereira), Youngra és Wan-Bissakára pedig vagy:
a) nem lépett előre senki, ilyenkor ők ketten szabadon megjátszhatóak voltak és simán kihoztuk a labdát nyomás alól
b) kilépett TAA és Robertson, ekkor viszont szakadékokat hagytak maguk mögött, amibe egy felemelt labda után Rashford és James azonnal bestartolt.
Külön tetézte a problémáikat, hogy Origi állandó zavarban volt az ő oldalán szaladgáló Wan-Bissaka miatt, nehezen döntötte el, hogy kit helyezzen inkább nyomás alá, tovább veszítve ezzel az intenzitásból. Origi egyébként nem valami nagy aduász letámadásnál, Klopp pedig nem is szívesen játszatja kezdőként, a vasárnapi meccsünk előtt a 8 fordulóból összesen kétszer volt kezdő. A vendégek letámadása alól néha olyan könnyen jöttünk ki, hogy egyszer elkaptam de Geát, ahogy a 24. perc elején egy felszedett labdával a hóna alatt integetett a többieknek, hogy előrerohanás helyett inkább kocogjanak szépen vissza a tizenhatosig, és húzzák csak szépen magukra a Pool letámadását, hogy azt kipasszolva megüthessük őket a szabad folyosókban.

Ezzel tulajdonképpen az első félidő le is zárult, apróbb kalamitásoktól eltekintve a pálya minden területén Solskjaer akarata érvényesült, Klopp pedig próbált a szünetben sakkozni.
A második félidőre már kicsit konzervatívabban jött ki a United a pályára, Rashford, James és Pereira még ugyan nyomás alá helyezte labdakihozatalnál a Liverpool védelmét, de Young és Wan-Bissaka már nem lépett fel egyáltalán ilyenkor, maradtak stabilan a három középhátvédünk mellett, stabilan ötfőssé változtatva ezzel a hátsó alakzatunkat, úgyhogy nem volt több Robertson a levegőbe emel-jelenet.
Klopp pedig a szünetben a 4-3-3 felállást egy enyhe módosítással 4-2-3-1-re cserélte, vélhetően azért, hogy maradjon plusz egy embere a védelem előtt, segítve ezzel a labdakihozatalt, illetve, hogy nagyobb stabilitást nyújtson a van Dijk-Matip párosnak a Rashforddal és James-szel vívott párharcaikhoz. Ezzel vagy 10 percig eltologatták a felek a labdát említésre méltó eseménysor nélkül, ekkor Solskjaer egy sorral hátrébb zavarta a támadósorból Pereirát, ténylegesen 5-3-2-re változtatva a felállást, próbálván stabilizálni a védelmünk előtti területet azzal, hogy egy extra stabil embert illeszt oda, így egy elég masszív, 3+3 fős blokk képződött nálunk középen. Klopp a 60. percben Origi helyére felküldte Alex-Oxlade Chamberlaint, még inkább rádolgozva ezzel a pálya szélére, és a szárnyvédőink kicsinálására.

Az ily módon beszűkült alakzatunk mindig a labdás oldalra kellett, hogy tolódjon, mivel három emberrel gyakorlati lehetetlenség lefedni a középpályát teljes szélességében (gyakran még néggyel is), úgyhogy a túloldali szabad területeken egy gyors oldalváltás után mindig meg tudták találni a vendégek a két szélsőhátvéd valamelyikét.

Nem tartott hát soká, hogy a Liverpool teljesen benyomjon minket, a labdabirtoklás a második félidőben a kezdeti tűrhető, 55-45 arányról valahova 75-25% környékére emelkedett a vendégek javára, de egyszerűen nem volt mit tenni, az első félidei intenzív letámadásunk hatására fáradtak a lábak, Youngtól például senki sem várhatja már 34 évesen (!!), hogy a 60. perc után is könnyedén átvonuljon mélyen az ellenfél térfelére presszingelni. Amúgy kíváncsi volnék rá, hogy hogyan tervezzük megoldani a pótlását, már az is önmagában elég aggasztó tény, hogy hétről hétre az ő öregedő szervezetét zsigereljük ki, már most előre félek mi lesz akkor, ha az ő elnyűhetetlennek tűnő fizikuma egyszer leromlik annyira, hogy ne számíthassunk rá többé stabil kezdőként.

Klopp az egyre veszélyesebbé váló akciókra igyekezett újra és újra rápakolni még egy-egy lapáttal, a 71. percben érkezett Henderson helyett Lallana, majd a 82. percben Wijnaldum helyett Naby Keita, a Pool pedig a végén mindent egy lapra feltéve valami 4-4-2-szerűséggel verekedett az utolsó 10 percben, Klopp teljesen fittyet hányva a középpályára mindenáron próbálta erőltetni a pálya két szélét, ahol a végére kezdtünk a fáradtság (és az emiatt megváltoztatott formáció) miatt egyre gyengébbek lenni. Tulajdonképpen az egész meccs a pálya két széle felett gyakorolt kontroll megszerzéséért zajló harcról szólt, a meccseket döntően (góllal) befolyásoló szituációk is mind onnét eredtek. Beszédes stat szerintem a kiosztott passzok száma: nálunk a pálya közepén McTominay mindössze 36 átadást hozott össze, míg a széleken Young és AWB 46-ot, illetve 51-et, a túloldalon pedig a védelem előtt csücsülő Fabinho 71 passzal vétette észre magát, míg a széleken Alex-Arnold 98-cal, Robertson pedig 99-cel. Egy átlagos meccsen ennek pont a fordítottja szokott történni: a legtöbb választási lehetőséggel bíró (és jobb passing skillekkel megáldott) belső középpályások kerülnek 100 köré, a pálya szélén pedig ennek kb. a fele-kétharmada az általános.

A végig kifogástalanul meccselő Solskjaer végül csak áldozatul esett a Liverpool orrvérzésig erőltetett széljátékának: a meccs második felében javarészt szabadon garázdálkodó Robertson végül csak be tudta vinni a kegyelemgólpasszt, amit Lallana használt ki – ezt a szituációt ugyan egyértelműen megúszhattuk volna, de szépen kirajzolódott a meccs teljes mintázata: egyszerre bosszulta meg magát a végig 3v3 ellen birkózó középhátvédjeink kényelmetlen helyzete (a gólnál képtelenek voltak rendesen átadni egymásnak embereket a kapu előtt), illetve az első félidei presszing miatt a második félidőre elfáradó és végzetesen beszűkülő alakzat.
Solskjaer amit lehet, azt kihozta ebből a csapatból vasárnap, talán még kicsivel többet is. Tényleg szerencsétlennek tűnhet a Pool egyenlítése, pláne olyan átkozottul későn, de (el kell ismerjük) Klopp kitartását is, amivel nem volt hajlandó feladni egy pillanatra sem a pálya széleit, bízva a saját játékosai zsenijében még az utolsó percekben is. Nagyon fontos ponttal távoztak az Old Traffordról, (mindannyiunk bánatára) teljes joggal tartanak igényt idén a bajnoki címre, mi pedig továbbra is nehéz meccsek elé nézünk. Nem várhatjuk el ugyanis, hogy például a soron következő Norwich ellen majd ugyanígy játszhatjuk a reaktív futballt, mivel ők vélhetően nem akarják majd mindenáron ránk borítani a pályát, nekünk kell majd játékot kezdeményezni, és valószínű nézhetjük tovább, ahogy szenvedünk a felállt védelmük ellen.
De ne legyen igazam.