Némi szünet után folytatódik a Ferguson-story, miután van Nistelrooy beépítésével végérvényesen elmozdultunk a Class of 92′-tól, belemerülve az átmenet nehézségeibe, most pedig, több fontos alkatrész lecserélése és némi korrekció után végre megjelenik a fény az alagút végén.

A sorozat eggyel korábbi részében már taglaltuk, hogy miknek az okán volt többnyire működésképtelen a van Nistelrooy-jal megálmodott terv. Nyilván furán hangzik, pláne Ferguson utáni füllel hallgatva, hogy egy tervet sikertelennek bélyegzek egy bajnoki cím és számtalan dobogós helyezés ellenére, de a Főnök úr elsősorban Európát akarta dominálni úgy, ahogy annak idején az Ajax, a Liverpool, vagy a Bayern, mindezt az angol bajnokság mezőnyének állandó sakkban tartása mellett – ez pedig kétségkívül nem sikerült. Ferguson azonban nem az egycsatáros formációval tévedett, hanem azokkal a játékosokkal, akikkel ezt meg akarta valósítani.

Az angol futball később főleg a kontinens sűrűjéből érkező behatások miatt (Mourinho, Benítez) rohamosabb fejlődésnek indult az elkövetkező szezonokban, a mezőnyben folyamatosan uralkodó 4-4-2 formáció szép lassan leváltásra került, amivel egyidőben néhány poszt szerepe is gyökeresen átalakult – úgy, ahogy azt már a hatodik részben leírtam korábban.

Középcsatár-poszton azonban a komplett angol mezőny ott tartott, ahol Európa többi jelentős országa sok-sok évvel korábban. A Premier ligát a minden hájjal megkent gólgépek uralták, ők voltak a bajnokság legkeresettebb játékosai is. Ezt a típust, aki kizárólag csak a befejezéshez ért, az angolok “poacher”-nek nevezték el, a név pedig igencsak beszédes. Ezek a játékosok képességeiket tekintve meglehetősen limitáltak voltak, nem céloztak jól távolról, nem kezelték a labdát olyan hanyag eleganciával, mint a született irányítók, nehezen kombináltak a társakkal és nehezen is hozták helyzetbe őket és így tovább. Ha azonban a tizenhatoson belül labdát kaptak, akkor azt vészes gyakorisággal voltak képesek a hálóba küldeni.
Ez az egyetlen skilljük létezett, ez azonban pengeélesre volt fenve, képesek voltak a boxon belül egyetlen érintésből, szinte bármilyen szögből gólt szerezni, gyakorlatilag lesipuskásként vadászva, az utolsó védők nyakán lógva a meccsek teljes időtartamában. A zsigereikben hordozták a védők hibára kényszerítésének képességét, pontosan tudták, hogy egy védőnek mikor, milyen pozícióban lesz kellemetlen őket őriznie, mikor hová kell fordulniuk/beindulniuk, ahhoz, hogy az embereiket minél nehezebb helyzetbe hozzák és így tovább. A futball pedig végső soron erről a látszólag egyszerű dologról szól: kössön ki a labda a hálóban minél többször. Az angol futball pedig egész történelme során csak úgy ontotta az ilyen játékosokat, Geoff Hurst-től kezdve Martin Petersen át Gary Linekerig (akit egész karrierje során kritizáltak azzal, hogy “goal hanging”-en kívül semmi mást nem csinált, ennek ellenére mégis a mai napig angol gólrekorder a vb-ket tekintve kerek 10 találattal). Ebbe a típusba tartozott történetünk idején Robbie Fowler, Alan Shearer, Michael Owen, Jimmy-Floyd Hasselbaink, és végül, de nem utolsó sorban Ruud van Nistelrooy is.
Az ilyen típusú játékosok alkalmazása azonban nem csak a briteknél volt divat, a kontinensen is akadt belőlük bőven, Christian Vieri, Pippo Inzaghi, Montella, Marcelo Salas, vagy akár Miroslav Klose személyében.

Ha végignézünk a Premier Legaue góllövőlistáján az évtized elején, láthatjuk, ahogyan a fentebb felsorolt játékosok nevétől villog a kijelző, csak a példa kedvéért iktatom ide a 2001/2002-es szezon végi gólvadászat eredményét: az üdítő kivételt jelentő 24 gólos Henry mögött Hasselbaink, Shearer, és van Nistelrooy következik 23-23-23 találattal, utánuk pedig Owen kocogott be az ötödik helyre 19 egységgel, a listán feljebb és lejjebb lapozva is hasonló tendenciát látni.

Ha kizárólag ezeknek a játékosoknak az egyéni statisztikáit nézzük, akkor tulajdonképpen semmi panasz nem lehetne rájuk. Maga van Nistelrooy is 219 meccsen kerek 150 találattal végezte manchesteri karrierjét, ilyen arányt pedig rajta kívül senki nem produkált a modern érában.
Az idő akkor kezdett eljárni a poacher felett, amikor a játék elkezdett eltolódni a labdabirtoklás fontossága felé. Egy minimális stílusban futballozó befejező ugyanis a tizenhatoson kívül nettó emberhátrányt jelent a csapata számára. Megjátszani nem lehet, mivel nagyjából az összes kapott labdát elvesztené, a labda visszaszerzésében segíteni nem tud, a többieket nem szolgálja ki (mivel leginkább ő szorul kiszolgálásra) és a legrosszabb: mindössze egyetlen poszton képes játszani.
Az ilyen módon fejnehézzé váló csapatoknak sok fű nem nőtt (csak Angliában), úgyhogy az ilyen csatárok elkezdtek szép lassan oszlásnak indulni.

Ferguson is érezte, hogy van Nistelrooy-jal bakot lőtt, bármekkora gólérzékenységet is mutatott a holland. A centereknek már szép csöndben érkezőben volt egy új generációja: azok a játékosok, akik egyszerre képesek kettő, vagy akár több poszton is játszani, középen és legalább a pálya valamelyik szélén is, emellett nem csak a befejezést, hanem a többi támadófeladatot is képesek ellátni: helyzetbe hozzák a társakat, gólpasszokat osztanak ki, labdát szereznek vissza, és a semleges zónában is hasznukat lehet venni.

Ennek a bevezetését a Premier ligában azonban (ritka kivétel) nem Ferguson kezdte el, ebben Wenger volt az úttörő, amikor 1999-ben elhozta a szigetre Thierry Henryt. A srác pedig szinte egy teljes szezon után maga lett a komplett támadó. Minden fent felsorolt skill birtokában volt, emellett pedig négyszer végzett a góllövőlista élén (mindössze egyszer kapott ki egy góllal van Nistelrooytól). Henry kétségkívül az évtized első felének legjobb játékosa volt, Ferguson pedig kénytelen volt ezúttal nem innovátorként utat mutatni, hanem kopizni, amíg nem késő. (Henry góljairól számtalan videó van, viszont a gólpasszokról kevés, ezt mindenképp érdemes végignézni, elég látványosan demonstrálja ugyanis a komplett támadó fogalmát, van Nistelrooy-ról nem véletlenül nincs ilyen videó). Henry játéka megajándékozta a Highbury közönségét többek közt a 2002-es bajnoki címmel, a 2004-es ‘Invincibles’-szezonnal, valamint a 2006-os BL ezüsttel is, a 2003-as bajnoki cím pedig csak a saját töketlenségüknek köszönhetően nem került tető alá, 12 pontos előnyt leadva a szezon hajrájában velünk szemben. Fontos megjegyezni, hogy Arséne Wenger hiába bízott 100%-ig Henry játékában, azért “biztos ami biztos”-alapon a keretben tartott a francia válogatott mellett egy tehetségesnek ígérkező oldschool poachert Francis Jeffers személyében, de Henry sokoldalú játékával akkorát taroltak, illetve Wiltord és még Nwankwo Kanu is annyival komplettebb támadók voltak, hogy szegény srácra végül szinte semmi szükség nem volt – Jeffers 4 szezonja alatt mindössze 4 góllal vétette csak észre magát, hogy aztán hamar a Charltonban találja magát.

Visszatérve ránk, Ferguson észlelvén a tervének hiányosságait, rögtön Ruud első szezonja után, 2002 nyarán elhozott a keretbe egy komplettebb, több poszton bevethető, összjátékra is képes Diego Forlánt, egy évvel később pedig (szezon közben) Louis Sahát, végül 2004 őszén egy 19 éves Wayne Rooneyt.

A dolog azonban nem volt ennyire egyszerű, van Nistelrooyt nem lehetett csak úgy leültetni innentől kezdve a kispadra, Ferguson pedig kompromisszumot kötve valamiféle keveréket álmodott meg a hollanddal a középpontban és megpróbálta mögé/mellé/köré beerőszakolni időről időre a többieket, nem merte még hát a Főnök úr bevállalni a poacher nélküli játékot. Ennek pedig szintén nem lett jó vége. A van Nistelrooy-jal való játék egyik támadónak sem ízlett, mivel Ruud természetéből (és típusából) fakadóan minden labdára igényt tartott, állandóan kiszolgálásra szorult, a tizenhatoson kívül pedig nem sokkal többet ért, mint egy jelzőbója. Forlán ebből kifolyólag nem is sokáig bírta a gyűrődést, 2004 nyarán, szebb jövőt remélve a Villarealhoz távozott, miután 63 meccsen mindössze 10 találatot tudott összekotorni. Louis Saha pedig ugyanúgy szenvedett, aki a saját bőrén tapasztalta meg a különbséget egy poacher és egy komplett támadó között, mivel a francia válogatottban együtt játszhatott Henry-val (volt tehát alapja az összehasonlításhoz), és később a nyilatkozataiban is egyértelműen az utóbbit preferálta.

A többi támadóposztot illetően a pálya balszélén Giggs helye természetesen továbbra is betonbiztos volt, egyedül ő felelt meg ugyanis a megváltozott követelményeknek. David Beckhamnek, ahogy korábban leírtam már, szednie kellett a sátorfát, a helyére érkező új építőkocka pedig jóformán szöges ellentéte volt Davidnek, bár ezzel még nem foglalkozott senki, egyelőre csak annyit szerettek volna tudni a csapat szurkolói, hogy ki ez a kölök, és mit ugrál itt Beckham 7-es mezében.

Ronaldo volt Rooney előtt a legfontosabb láncsszem és utólag is bocsánat, hogy felrúgtam a kronológiát, de kénytelen voltam.
Beckham volt a régi típusú szélsők utolsó darabja, Ronaldo volt az újak között az első.
Bár Giggs is képes volt csomót kötni az ellenfél védőinek a lábára és a sebessége pedig kifogástalan volt, egy fontos képességgel nem rendelkezett azonban: karrierje végéig annyira erősen ballábas maradt, hogy a jobb lábát szinte csak támaszkodásra használta, kizárva ezzel annak a lehetőségét, hogy a pálya mindkét szélén játsszon (valamint azt, hogy a védelmet ugyanúgy képes legyen kívülről és belülről is egyaránt megkerülni, mert bár ez a kétezres évek legelején még elment, később már sokkal kevésbé lehetett így érvényesülni), Ferguson pedig látta, hogy ez néhány éven belül kulcsfontosságú lesz.
Ronaldo ugyan 18 évesen elég messze volt attól, hogy komplett támadónak lehetett volna titulálni, azonban a még fiatal, fejletlen izomzata ellenére a sebessége az egeket verdeste, és a kapura is komoly fenyegetést jelentett. És ami talán a legfontosabb: ugyanolyan jól bánt a labdával jobb- és ballábbal is, lehetővé téve a bevetését jobb- és balszélen egyaránt, valamint azt, hogy egyszerre játszhassa el a kalsszikus szélső, és az inverted winger (a megboldogult Kazinczy SE után tükörszélső) szerepét is, amire Giggs sosem volt alkalmas.

A United támadósora tehát elkezdett szép lassan átalakulni az univerzalitás jegyében. Bár az egy szem centert továbbra is van Nistelrooy játszotta, egy szezon alatt a stabil kezdőkeret tagjává vált Rooney és Ronaldo is. Azonban egyikőjüknek sem volt könnyebb helyzete, mint Forlánnak vagy Sahának, állandó összetűzéseket eredményezett az edzőpályán az egydimenziós Ruud és a multifunkciós fiatalok összeférhetetlensége. Van Nistelrooy Beckham beadásaihoz szokott, az ő labdáit preferálta igazán, elvégre egy poacher csak akkor igazán hatékony, ha záporoznak felé az átadások a tizenhatoson belülre, ehhez képest Ronaldotól csak ritkán érkezett kiszolgálás, a portugál szélső Beckhamhez képest sokkal hosszabban tekeredett rá a labdára és beadások helyett cselekkel és kirobbanó sebességgel próbálta megbontani az ellenfél védelmét.
A helyzet pedig egészen furán festett: a mindössze 3 évvel korábban rekordösszegért érkező van Nistelrooy, akiért Ferguson képes volt egy teljes szezont várni a térdszalag-szakadás után és lebontani miatta a Class of 92′ jól működő egységét, egyértelműen a csapat nehezékévé vált, olyannyira, hogy a csapat látványosan jobban játszott nélküle, mint vele. A 2004/2005-ös szezont erősen döcögve kezdte a United, 11 bajnoki meccsből mindössze négyet sikerült nyerni, majd van Nistelrooy ősszel egy sérülést beszedve hosszú időre kidőlt a keretből, a csapat pedig megtáltosodott. A következő 20 bajnokiból 15 győzelem és 5 döntetlen volt a mérleg, többek között az Arsenalt (2-4, Vieira és Keane a dugoutban) és a Liverpoolt is idegenben elintézve. A holland visszatérése után pedig megint jött a döcögés, a vége pedig egy harmadik helyes befutó lett a két komplett támadót permanensen foglalkoztató csapat, a Chelsea (Drogba) és az Arsenal (Henry) mögött.
Egy szezonnal később pedig majdhogynem ugyanez játszódott le ismét, Ruud a 2005/2006-os szezon borzasztó kezdése után év közben szép lassan kikerült a kezdőből, a sörmeccsnek számító Ligakupa-döntőn egy percet sem kapott, idény végén pedig Ferguson neki is kiadta az útját. A sajtó természetesen a Ronaldóval edzésen történt összetűzéseiknek titulálta a távozást, holott ennek megint csak taktikai okai voltak – egyszerűen sosem illett bele igazán a gépezetbe van Nistelrooy.
Végezetül pedig a legfontosabb statisztika talán mindent elárul: Ruud érkezése előtt és a távozása után is triplázott a bajnokságban a United, abban az öt szezonban viszont, amit Manchesterben töltött, mindössze egyetlen bajnoki trófea került a vitrinbe.
Ferguson emellett pontosan tudta, hogy a kontinensen szinte kivétel nélkül minden csapat 4 hátvéddel és legalább két belső középpályással játszik, az ilyen védelmeket pedig a támadók folyékony mozgásával/összjátékával, mérhetetlenül nagy sebességgel és a posztok cserélgetésével lehet majd a leghatásosabban felbontani.

Epizódszerepet kapott csak ugyan, de meg kell említsem, hogy ugyanennek a folyamatnak a része volt Henke Larsson kölcsönszerződéses érkezése is 2006 karácsonya előtt pár nappal, mint a multifunkciós középcsatárok újabb képviselője. Larsson érkeztekor már biztosan lehetett tudni, hogy még szezon közben továbbáll majd a Helsingborgba, azonban Ferguson nem véletlen akarta őt elhozni mindenáron még arra a rövid időre is és a szájíze sem véletlen volt félig keserű. Képzeljük csak el, mit érhetett volna el a United, ha van Nistelrooy helyett Larsson alakítja az egy szem centert abban a 4-5 éves periódusban. Larsson azonban a Celticből Barcelonába ment BL-serleget aratni.

A változások folyama pedig nem csak a támadósort, hanem a középpályát is érintette. Ferguson elsőként erőltetett rá a csapatára egy három belső középpályást tartalmazó formációt Angliában, Európa többi része azonban már hosszú évek óta alapvetésnek tekintette ezt. A középpályák átalakulásának mozgatórugója pedig természetesen ennek az extra harmadik embernek a megjelenése volt, ez alapjaiban írta át a játékosok szerepét és feladatait.
Egy 4-4-2 felállásban a két belső középpályás alapesetben tizenhatostól tizenhatosig ingázott a 90 perc alatt, mindketten ki kellett, hogy vegyék a részüket a három legfontosabb feladatból: egyaránt meg kellett oldaniuk a labda megszerzését, az elosztását és az irányítást/támadók kiszolgálását is. Nálunk ezeken a szerepeken osztozott előbb a Paul Ince/Roy Keane duó, majd később a Roy Keane/Paul Scholes páros (adott esetben Nicky Butt-tal valamelyikük helyén, a’ la squad rotation).
A háromfős középpálya megjelenése pedig magával hozta a specializálódás jelenségét: adott volt a három fő feladat és adott volt rá három ember – ez szinte automatikusan hozta a specialisták megjelenését. A kontinensen a csapatok jelentős része ilyen modell alapján szerelte össze a középpályát: egy játékos felelt a labdaszerzésért, egy elosztott, egy pedig irányított.
A labdaszerzést biztosította a “tackler”, aki tele van energiával, tud szerelni, tudja fedezni a védelem előtti terület réseit és képes elpasszolni a labdát nagyjából 5 méter távolságig.
Az elosztást megoldotta a “passer”, aki leginkább arra tud ügyelni, hogy állandóan megjátszható legyen, zseniális ütemérzékkel rendelkezik és ha hagynak neki helyet és időt, akkor olyan kiugratásokat-keresztlabdákat küld, amiket jóformán a támadóknak lekezelni sem kell, az ellenfél védelme pedig pont hiába próbálja elcsípni.
A többi támadó kiszolgálására pedig ott lesz a “number ten”, az irányító, aki zavart kelt a védelem előtti vörös zónában, zsebkendőnyi helyen is megfordul a labdával, kiszolgál, gólokat lő, illetve bekapcsolódik a szélsőkkel folytatott összjátékba, és besegít az esetlegesen hiányzó széljáték pótlásába. Ez volt a helyzet többek közt Madridban, ahol Makelele takarított, McManaman (többé-kevésbé) osztogatott, Zidane pedig irányított. A Liverpool Benítez érkezése után természetesen szintén rákapott a háromfős középpályára, ahol Xabi Alonso osztogatott, Didi Hamann (később Mascherano) takarított, Gerrard pedig tömte a támadókat és érkezett a kapu elé. Ugyanerre a kaptafára lett összerakva egyébként évekkel később a Barcelona hármasa is: Busquets szerel, Xavi eloszt, Iniesta varázsol, azzal az apró grátisszal, hogy mindhárman egyaránt passzerek is, de ezt a modellt alkalmazta a Bayern is, ott Frings/van Bommel végezte a piszkos munkát, Schweinsteiger tömte a labdákat és Ballack irányított.
Ferguson is ugyanezt próbálta átültetni, ám nálunk ez sem stimmelt 100%-ig, az előző epizódban már leírtam miért, de mégis kutyafuttában összefoglalva: Scholesnak sosem ízlett a játék az egy szem csatár mögött, Verón pedig sehogyan sem illett a védelem elé Roy Keane párjának, mint labdaelosztó. Tőle hamar meg is vált Ferguson, Keane azonban még jó darabig alapembere maradt a keretnek, holott ő sosem volt az az igazi takarítógép, a maradásának pedig az volt a fő oka, hogy egyszerűen nem volt kéznél jobb alternatíva. Keane igazán addig érezte jól magát, amíg négynégykettők verekedtek négynégykettők ellen és amíg egy kicsit mindegyik feladatból ki tudta venni a részét. Ahhoz azonban sosem volt elég energiája és nem is szerelt olyan jól, hogy tackler legyen egy védelem előtt operáló kétfős szűrőduóban és sosem voltak olyan labdái, hogy passzert alakítson ugyanott, azt pedig kár is lett volna kipróbálni, hogyan muzsikálna a 10-es poszton az egy szem center mögött. Keane volt az utolsó darabja a régimódi, ‘box-to-box’ középpályásoknak, ő volt az utolsó előtti a sorban, akinek távoznia kellett (kissé méltatlanul), a 2005/06-os szezon közben térhetett haza a Celticbe befejezni.
Külön érdemes még megjegyezni azt is, hogy Ferguson Roy Keane helyett még azt az Alan Smith-t is alkalmasabbnak tartotta a labdaszerző eljátszására, aki csatárként kereste kenyerét ifikora óta, pusztán azért, mert az energiája és a munkabírása megvolt hozzá, míg a 34 éves Keane-ben már nem volt elég szufla ehhez.

Smith persze nem jelenthetett hosszútávú megoldást, előbb ugyanis fel kellett nőnie a lejjebb látható szöszi kamasz srácnak, hogy elfoglalhassa a helyét a védelem előtti takarító szerepében.

Újabb érdekesség, hogy az egész brit sajtó Carricket nevezte meg, mint Keane pótlását, holott aligha tévedhettek volna nagyobbat – Carrick egyáltalán nem a labdaszerző szerepére érkezett, hiába örökölte meg a korábbi kapitány 16-os mezét. Ennek betöltésére Darren Fletchert szánta Ferguson, akiben a ránézésre is elég vézna alkat ellenére félelmetes munkabírás lakozott, emellett szerelni is megtanították az akadémián, nyugodtan rá lehetett bízni a takarítás feladatát, hogy aztán az egész brit szigetek (véleményem szerint) egyik legalulértékeltebb belső középpályása legyen, Carrick-kel egyetemben.

Ferguson ezek után pedig végre elhelyezhette a pályán Paul Scholest oda, ahová valóban beillett: a védelem elé, a tackler mellé osztogatni. Meghúzhatta volna ezt már jóval korábban a Főnök úr, Scholes már egészen fiatalon kiváló labdákat szórt a négy égtáj felé, de hajdanán visszavont csatárként kezdett, az első válogatott meccseit is ezen a poszton játszotta le, Ferguson pedig vélhetően emiatt bízta rá a 10-es szerepét.

A kirakós pedig a fenti képpel lett teljes, a 2006/07-es szezon rajtja előtt megérkezett a fent emlegetett Carrick, aki a (2006-os vébén ország világ előtt bemutatott) zseniális passzai mellett még egy rendkívül fontos képességet tudott felmutatni: az elsők között szerepelt a neve az elcsípett passzok számát tekintve az angol bajnokságban. A szerelés sosem volt az erőssége és egész karrierje alatt gyengén teljesített, ha nyomás alatt tartotta az ellenfél, de a taktikai fejlettségnek azon a szintjén (mármint hogy levédekezzenek egy védelem elől tempót diktáló passzgépet) még egyik angol klub sem állt hosszú évekig, úgyhogy Carrick és Scholes művészete kezdetben rengeteg időt és teret kapott a kibontakozásra.
Ferguson pedig ezzel a Premier League legjobb középpályáját formálta meg, mindezt úgy, hogy maradt lehetőség a variációkra is. A védelem előtti két poszt betöltésére rendelkezésére állt három olyan játékos, amelyekből bárkit össze lehetett rakni bárkivel úgy, hogy megálljanak a talpukon segítség nélkül. Ha a United gyengébb ellenfelekkel játszott, bőven megengedhette magának Ferguson, hogy Scholes és Carrick egyidejű játszatásával nagyobb kontroll alatt tartsa a labdát és a tempót, tudván hogy Carrick még mindig képes némi védőmunkát végezni, ha szükség lenne rá, így nem borul fel az egyensúly. Nehezebb meccseken pedig nyugodtan rá lehetett ereszteni Fletchert a mindenféle Gerrardokra, Lampardokra és Fabregasokra, a skót tank magabiztosan szedte le őket még idegenben is. (Scholes-ra természetesen lehetetlen lett volna rábízni a labdaszerző szerepét, egész pályafutása alatt bántóan rosszul szerelt, borzasztó ütemérzékkel áldotta meg ugyanis a természet, van erről is egy fun fact: ő a Bajnokok Ligája 1992 óta íródó történelmének legtöbbször lappal büntetett játékosa, mind a mai napig).
Ami pedig szintén nem elhanyagolható: a Carrick-Scholes-Fletcher trió egyidejű szerepeltetése lehetővé tette a 4-3-3 formációt is, ha nagyon meg kellett tömni a középpályát tömeggel (BL-meccseken például).

Ezzel a 2006/07-es szezonra Ferguson lecserélte az összes hibás láncszemet, a gépezet pedig Európa legütőképesebb alakulata lett. Ugyan az idény végén csak a bajnoki trófeát sikerült berántani a vitrinbe, a triplázás sem sokon múlott: az FA-kupa döntője és a BL-elődöntő is a túl rövid kispadon bukott el, mert bár a legerősebb kezdő 11 bőven Európa legjobbja és legmodernebbje volt, a pótlás még nem bizonyult elég ütőképesnek.

Ennek a megoldására azonban egy felkészülési időszakot még várni kell.