Mivel továbbra is tart a vírusirtás és a kalandvágyó fehéroroszokon kívül senki nem rendez meccset (őket meg ki nézi…? Kezeket fel, hadd lássam), így komoly fejtörést okoz, hogy mivel tudnánk a Stretford Endet valahogy a víz felszínén tartani aktuális témák hiányában, nosztalgiában fuldokolva.
Ennek okán gondoltam, hogy megosztom veletek kamaszkorom egyik legkedvesebb játékát, ami minden tanáromnál nagyobb hatással volt az év végi bizonyítványaimra és az érettségimre is, tovább robog tehát a nosztalgiavonat, aki óhajt, az foglaljon helyet, a kocsik nemdohányzók, a vonat minden állomáson és megállóhelyen megáll.

A fent említett játék pedig, amivel annyi időt sikerült (teljesen hasznosan és élvezetesen) eltölteni, az nem más, mint a Championship Manager sorozat 2001/02-es darabja (anyakönyvezett nevén CM3 Season 01/02).
Sokatoknak gondolom már névről is ismerősen hangzik, akiknek pedig netalán kimaradt volna az életéből ez a fejezet, azok legyenek szívesek a következő tanórára bepótolni.
A CM sorozat legelső darabját, ahogy az a korszakalkotó játékokkal lenni szokott, a 80-as évek végén – 90-es évek elején kezdte el fejlesztgetni két pattanásos kamasztestvér a saját gyerekszobájukból, név szerint Oliver és Paul Collyer, méghozzá egy Isten háta mögötti angol csirkefarmon, egészen pontosan egy sropshire-i tanyán, ahol a csirkék mellett lovak, tehenek, kacsák és egy kecske volt az egyetlen társaságuk (a kecske étvágya a visszaemlékezéseik szerint legendásan nagy volt, csoda, hogy a forráskódot nem ette meg), elvágva a civilizáció minden hálózatától, ahol egy egyszerű boltba menés is több napos előre tervezést igényelt.

A két testvér napjait leginkább a farmon szükséges teendők ellátása töltötte ki: lapátolták a ganét, tolták a takarmányos zsakákokat talicskákon, fejték a teheneket. A farm körüli teendőkön kívül pedig csak két dolog érdekelte őket, ahogy minden egészséges tinédzsert akkoriban: a futball és a videojátékok.
A srácok elmondása szerint tévét szinte képtelenek voltak nézni a borzalmasan gyenge jel miatt, a teletext sem volt emiatt opció, úgyhogy mindketten (Everton szurkolókként) a rádióra voltak utalva, azon hallgatták a közvetítéseket, és mindenféle internetes híroldalak és egyéb kommunikációs csatornák híján onnan jegyezgették le saját maguknak az eredményeket, amiknek a nyilvántartására már hobbiból elkészítettek egy kezdetleges programnyelven írt bajnoki tabellát az otthoni BBC Micro számítógépükön. Ez volt a legelső lépésük a programozás és a futball összefonódó világába.
Ugyan mindketten szerettek futballozni, de ez legfeljebb a helyi libalegelőkön zajlott baráti körben, annyira egyikőjük sem volt tehetséges, hogy felfigyeljenek rájuk, a családban sem volt egyetlen futballrajongó sem, a nagy távolságok miatt meccsekre sem járhattak, úgyhogy a rajongásuk energiáit kénytelenek voltak másképp levezetni.
Különösen télen volt sok ráérő idejük, mivel olyankor egy farmon lényegesen kevesebb a teendő, futballozni a mocsárrá változó környéken pedig lehetetlen volt, így egyetlen időtöltés maradt számukra: ültek a számítógép előtt és próbálgatták a már akkor ugyan létező, de erősen limitált, játékmagazinok által javasolt futballmenedzser szimulációkat, amiket hamar meguntak – így elkezdtek saját kódolású programokat irkálni, természetesen a kezdők kedvenc nyelvén: BASIC-ben.
Ezekkel szórakoztak előbb ketten, később az iskolás barátokkal, a dolog pedig akkor kezdett komolyabbá válni, amikor az idősebbik fél, Oliver a Leedsi Egyetemre ment matematikát és programozást tanulni.
Amit aztán egy év után abba is hagyott.
Azon a nyáron azonban, mikor Oliver hazatért Leedsből, az elsőéves programozótanoncok önbizalmával és elszántságával komoly ráncfelvarrásokat végeztek a programjukon és úgy döntöttek, hogy elküldik azt néhány kiadónak, „ugyan mit veszthetünk, legfeljebb nemet mondanak” – alapon.
A művüket sehol nem fogadták szívesen, mivel jóformán semmiféle grafikai elemet nem tartalmazott (csak szöveget és számokat, a meccsek közvetítése is szövegesen zajlott, amolyan rádiós stílusban, nem lehetett hát a játékban sehol „hús-vér” játékosokat látni).
Egyetlen kiadó azonban látott benne fantáziát, úgyhogy a futball, az iskola, a karrier (és lássuk be, valószínű a nők) terén is kevésbé sikeres testvérek előtt felvillant a szenzáció lehetősége: egy kiadó szerződést ajánlott nekik, azaz valódi pénzt fognak látni az eddig csak hobbi szinten pötyögtetett játékukból.
Később, sikeres fejlesztőkként, érett fejjel visszagondolva borzalmas szerződés volt ez számukra, de már önmagában szenzációként élték meg ezt is, úgyhogy nem gondolkodtak az ajánlaton sokat, egyedül egy helybéli „jogász” haverjukkal nézették meg, aki hosszas töprengés után annyit tudott rá mondani, hogy „ööö… teljesen rendben van.” De hát ugyan mi mást is mondhatott volna rá szegény, aki egész életében legfeljebb birkák és szántók adásvételét papírozgatta a falucska számára, most pedig ott volt előtte egy videojátékok és egyéb szoftverek kiadásával foglalkozó cég szerződésajánlata mindenféle kondíciókkal és kitételekkel, vélhetően alig értett belőle bármit is.
Az így, Championship Manager néven 1992-ben kiadott játékuk pedig mindenféle reklám és egyéb hátszél nélkül helyből 20 000 példányban kelt el, rekordokat még nem döntögetve, de stabilan. A srácok pedig nem ültek a babérokon sokáig, maguk mögött hagyták a tanyavilágot és Észak-Londonba költöztek, ahol létrehozták a (talán ismerősen hangzó) Sports Interactive névre keresztelt fejlesztőcégüket és elkezdtek dolgozni a játék következő kiadásán, mivel fejlődni (viszonylag sikeres kezdés ide vagy oda) lássuk be, volt hová.
A játékot még mindig saját maguk építgették, átlapátolva a kódot a sokkal praktikusabb C programnyelvre és grafikai fejlesztéseket ugyan nem terveztek bevezetni továbbra sem, de cserébe irgalmatlan méretű adatbázist kerekítettek a játék feneke alá, azonban mindezt saját kezűleg pötyögték be olasz futballévkönyvek végigböngészése után, mérhetetlenül lassú tempóban. Ebből lett a CM Italia, amit már 90 000 példányban sikerült eladni.
A játék pedig évről évre tovább bővült, több ligát, aktuális kereteket és edzői váltásokat követtek le természetesen minden szezonban, majd a CM 2-es, 1995-ös kiadásban jelentek meg először a csapatok stadionjairól készült fotók háttérképnek, illetve rá tudták venni a kor legendás kommentátorát, Clive Tyldesley-t, hogy a hangját kölcsönözze a játékoz.
Újabb évek elteltével pedig, 1999 tavaszán megjelent a sorozat harmadik alapköve, a CM 3.
Ekkorra már a sorozatnak egyre szélesebb rajongóbázisa volt, a srácok pedig felismerték a közösség erejében rejlő lehetőségeket. Egy okos húzással élve az egyre csak bővülő adatbázisuknak (már több, mint 20 liga csapatai, játékosai és edzői, satöbbi) feltérképezését és adatainak összegyűjtését rábízták a sorozatuk rajongóinak egyre népesebb táborára. A játékban emellett megjelent a multiplayer opció és a LAN-os játék lehetősége is, és az összes futballjátékokat fejlesztő cégek közül először kezdtek el komoly internetes közösséget építeni, saját platformjukon, a champman0102.co.uk szerverein. Ennek a fórumai még a mai napig is elérhetőek, egy kisebb lelkes csapat még mindig havi rendszerességgel bocsájt ki adatbázis-frissítést a játékhoz, de természetesen nem merül ki ennyiben a program körüli aktivitás.
Ez volt tulajdonképpen az első sorozat, ami online közösséget kovácsolt a játékosaiból, a játékhoz a világ minden tájáról készítettek patcheket, kiegészítéseket, a fórumokon hosszas diskurzust folytattak a világverő formációkról, a rejtett tehetségekről, készítettek editorokat amivel mindenféle hatodosztályban sínylődő klub bankszámláját fel lehetett hizlalni milliárd fontokkal, megosztották a saját sztorijaikat és a játék során velük előfordult furcsa/vicces történéseket, online ligákat indítottak, screenshotokat osztottak meg, és így tovább. A sikersztori pedig itt sem állt meg: a két kamaszkölyök a Brit Birodalom Rednjének tagja lett 2010-ben, a sorozatuk 2017-ig folytatódott, míg a párhuzamosan, 2005-ben útnak indult Football Manager sorozatuk a legsikeresebb manager-játékként a mai napig ontja az újabb és újabb részeket.

Ebbe a világba pottyantam be én is 16 évesen, amikor egy unalmas nyári délután tűnődtem azon egy Tesco PC-s programokat felsorakoztatói polcai előtt, hogy mire is szórjam el a névnapom alkalmán szerény mennyiségben felgyűlt anyagiakat, hogy aztán tűnődve rábökjek a CM 3 színtelen-szagtalan borítójára. Ennél jobb befektetést pedig soha addig nem sikerült eszközöljek, és biztos, hogy soha többet nem is fogok már.

A FIFA sorozatnak már találkoztam addigra jó pár darabjával (még mindig a 98 WC viszi a pálmát, mondom ezt úgy, hogy a sorozat minden későbbi részével játszottam 19-ig bezárólag) és élveztem is ezeket többé-kevésbé, erről a gyanúsan egyszerű borítóval és semmi hivalkodó dologgal feltűnést kelteni nem óhajtó Championship Manager 3-ról pedig nem tudtam egyáltalán semmit, még csak hallani sem hallottam róla, annyit sejtettem csak értelemszerűen, hogy ez valami manager játék lesz, amit még amúgy sem próbáltam addig. Fogalmam sem volt hát, hogy mit viszek haza, de úgy voltam vele, ahogy a Collyer testvérek az első játékuk kiadásával: „ugyan mit veszíthetek 1500 forinton kívül?”
Hazavittem, betettem a cédét az olvasóba, és a következő 10-12 évben már nem sokat kommunikáltam a szüleimmel, illetve az engem körülvevő külvilággal.
Mindent a saját bőrömön tapasztaltam meg, illetve mindennek a működését saját magamnak kellett kisakkozzam, mivel a magyar kiadásba természetesen semmiféle játékleírást nem csatoltak (sem magyarul, sem angolul), internet a saját gépemen pedig csak 1-2 évvel később lett. A tanulás és az alvás teljes zárójelbe tételével addig nyüstöltem volna a programot, amíg élvezetet tud nyújtani: a végtelenségig. Azonban később, a neten böngészve természetesen hamar ráakadtam a sorozat 01/02-es részének demójára, és a kipróbálás után hamar úgy döntöttem, hogy ez bizony kelleni fog, úgyhogy külső segítséget igénybe véve egy lekalózkodott verzióval kezdtem el játszani, talán valamikor 2007-ben (hogy aztán egy évvel később ingyenesen letölthetővé váljon a játék).

Ezt ajánlanám ezúton is mindenkinek a figyelmébe, azzal a súlyos figyelmeztetéssel intve mindenkit, hogy komoly függőséget tud okozni a játék, de hogy tulajdonképpen miért, azt máig nem sikerült pontosan megfejtsem, holott én is a függők közé tartozom.
A játék a háttérképeken kívül semmiféle grafikai elemet nem tartalmaz, egyedül a csapatok taktikáját szerkesztő felület ad képi megjelenítést, minden más csak szövegből és számokból áll.
Több, mint 20 ligából indulhat neki az ember egy csapat élén a halhatatlanságig vezető rögös útnak, beleértve a ligák legalsóbb osztályait is, tetszőlegesen lehet választani az összes klub közül, illetve aki gondolja, az az összes nemzet kispadjára is szimultán leülhet, hogy például Új-Zéland kevésbé acélos válogatottjából világbajnokot faragjon.
Végig kihívást jelent a nehézség, ugyanis itt nincs semmiféle állítható fokozat, az ellenfél a mesterséges intelligencia, ami a kezdő játékosnak eleinte kezelhetetlenül nehéz, azonban az ember valahogy mégsem érzi úgy, hogy fel kéne adja a küzdelmet, még akkor sem, ha az első pár hónap után folyton kiteszik a szűrét.
Még aznap este, mikor a játékot hazavittem, életem legelső szezonjában 18. helyen sikerült kiessek a Premier League-ből, természetesen a Manchester Uniteddel, hogy mégis hogy nem sikerült kirúgniuk engem azonnal, az máig rejtély (alighanem a teljesen fogalmatlanul, végig mázlival megnyert Bajnokok Ligája mentett meg ettől, amit megismételni csak rengeteg szenvedés és kísérletezés után sikerült újra). Így fordult elő rögtön az a fura helyzet, hogy BL-győztes címvédőként a Premiershipből indulhattam újra a serlegért, miután a csapat legendáinak fele lelépett (top level footballt óhajtva), a másik fele pedig elégedetlenül focizgatott, mire végre kirúgott az AI.
A nehézség pedig a játék minden elemére érvényes.
Nem lehet ugyanis a kor sztárjait csak úgy összevásárolgatni, még akkor sem, ha az ember a játék által a legnagyobb klubok közé sorolt csapatok irányítását veszi is át. Még Real Madridként is szinte teljességgel lehetetlen világsztárokat igazolni, induljunk csak ki a 2001/02-es kiadásból: a brazil Ronaldo nem megy sehová, Európa egyik klubjának sincs még az indulásnál sem annyi elkölthető milliója, amennyit az Inter elfogadna érte, amennyit pedig Ronaldo keresni szeretne hetente, annyit egyik board sem enged meg nekünk kifizetni, de mindegy is, mert bármiféle ajánlatra csípőből mond nemet. Ugyanez a helyzet a kor többi legendájával: Nesta, Maldini, Kahn, Kluivert, Shevcsenko, Beckham, Giggs, Zidane, Vieri, Inzaghi, Totti, Davids, Seedorf, Cocu, Reiziger, Overmars, Riquelme, Ronaldinho, Rivaldo… tegyetek le róluk, legalábbis az első 1-2 szezonban.
Mai szemmel nézve nagy meglepetésre egy teljesen reális környezetben találja hát magát az ember bármely klub élén: Európa top csapatait választva pénz ugyan van igazolni, de mindenkit átkozottul nehéz megszerezni (az elején kábé lehetetlen), az elvárások cserébe nagyok, a meccsnaptár csurig van tömve, a tehetségesnek kinéző fiatalokat művészet időről-időre a kezdőbe passzírozni, miközben a board igazából magasról tesz a mindenféle ligakupa-sikerekre, nekik a bajnoki cím és a BL-menetelés kell. Emellett a keretben sosem lehet helye egyszerre 3-nál több EU-n kívüli játékosnak, ami szintén kihívás elé állít: a már majdnem reális transfer targeteknek számító Mijatovicsok, Kezsmanok, Tudorok, Berbatovok és hasonló társaik mind-mind értékes helyet vesznek el ebből, miközben a keretünk már jó eséllyel tartalmaz pár ilyen játékost. Az EU-n kívüli játékosokkal valóságosan sok a macera: a leigazolásuknál a játék munkaengedélyt kell, hogy kiállítson nekik, amiért mi semmit sem tehetünk – az AI vagy kegyes és megadja, vagy nem. Ha pedig a játékos végül mégiscsak kap munkaengedélyt, azt a board még mindig megvétózhatja (mondván, hogy irreális a transzfer összege), ha pedig a játékos csodával határos módon mégis csatlakozik a kerethez, akkor végig figyelnünk kell rá, hogy legalább a meccsek felén pályára lépjen, mivel az egyszer megadott munkaengedélyt évente felülvizsgálja az AI, és ha ez a mutató 0,5 alá csökken, akkor kegyetlenül visszavonja az engedélyt, még a sérülés sem ad felmentést ez alól, a drága pénzen vett sztárunk pedig nem léphet többet pályára nálunk, aztán meg lehet próbálni eladni fillérekért – ha egyáltalán sikerül…
Ezen felül a drága sztárok még mindig bármikor elkezdhetnek szenvedni honvággyal, kitalálhatják, hogy nem tetszik a légkör az öltözőben, vagy egyszerűen csak nehezen alkalmazkodnak a körülményekhez, vagy akár ellenszenvesnek találhatnak egy másik játékost is, komoly esést előidézve ezzel a saját teljesítménygörbéjükben. Ezeknek persze az ellenkezője is megeshet, de garantáltan többször fogja az embert húzni az ág, mint fordítva. Az ember kénytelen mindig a saját, már meglévő nagy neveire támaszkodni eleinte, mivel pótolni átkozottul nehéz bárkit is.
Ebből kifolyólag a játékban egy-egy komoly játékos leigazolása igazi unikumnak számít, nem fordul elő ugyanis minden ablakban, hogy a fenti csillagzatok együttállása megtörténik, akárcsak a való életben – szemben például a FIFA 19 karrier módjával, ahol bármely európai topklub pénzügyeinél a balanszot megfelelően tologatva a transfer funds és a wage bills között már a második szezonban nálunk játszhat Messi és Ronaldo együttesen, bármilyen nehézségi szinten. Emlékszem, nekem a CM 3-ban speciel hosszú játékkal töltött hónapokba, több újrakezdett karrierbe (és a teljes bevásárlási keretösszegbe) telt, mire egy Luis Figot sikerült Manchesterbe rángassak – hogy aztán a 10-es skálán 6-os osztályzatokkal bénázzon azon a poszton, ahová betuszkoltam.
Így hát az ember kénytelen okoskodni, toldozgatni-foldozgatni a keretét, kénytelen használni a fiatalokat, és előbb utóbb rájön, hogy kénytelen lesz használnia a klub játékosmegfigyelőit is, mivel száz- és százezer kilistázott játékost egyesével nem fog tudni átnyálazni. Akik aztán könnyen árnyékra tudnak vetődni, ha nem elég jók a megfigyeléssel kapcsolatos képességeik.
Egy kis ötödosztályú klubot igazgatva pedig szintén reális és életszerű helyzetet tálal az ember elé a játék: a klub felszerelései és létesítményei kiábrándító állapotban vannak, a stadion befogadóképessége alig néhány ezer fős, a lelátók omladoznak (különösen rossz állapotok esetén egy rejtélyes biztonsági szervezet lezárat találomra pár szektort grátiszként, ha életveszélyesnek találja az AI), pénz semmire sincs, a klub többnyire mínuszban van minden évben, az aktuális keretet fenntartani is szinte művészet, még azt a nevetséges heti 250 fontos felső határt is alig engedi kifizetni valakinek a board, amit nagynehezen kikönyörögtünk a tulajdonosoktól. Átigazolni 0 esély van, így hamar belátja az ember, hogy az egy szem játékosmegfigyelőt hiába küldözgeti messzeföldre, csak a pénzt eszi, azt a botlábú tehetséget pedig, akit a harmadosztályban kinézett, képtelenek leszünk megvenni még azért a nevetséges 8.000 fontos kivásárlási áron is, mivel mínusz 100.000 font van a malacperselyben. Kénytelenek vagyunk hát ilyenkor azt tenni, amit az ötödosztályú klubok tesznek az életben is: görnyedni az ingyen igazolható/kölcsönadásra felajánlott játékosok listája felett és halászni, amíg lehet, amelyik játékosunk pedig sikereket hozhatna a jövőben, azt igyekezhetünk minél nagyobb kialkudott összegért eladni – mivel megtartani esélyünk sincs, senkinek nem lesz kedve ugyanis nálunk focizni azután, hogy megkeresték olyan patinás klubok, mint például a Lincoln City, vagy a Plymouth Argyle, ahol olyan fényűző körülmények vannak, mint például meleg víz az öltözőben. Emellett pedig csorgathatjuk a nyálunk, amikor meglátjuk, hogy az AI által irányított többi, velünk egy szinten szereplő csapatnak például van pénze a Premier League-ből kölcsönözni olyan, számunkra elérhetetlen ászokat, mint például a United akadémiájáról azonnal a feledésbe távozó Daniel Higginbotham, John Curtis, vagy Marek Szmid, akiknek a bére súlyos heti ezreket emészt fel. Marad tehát a reménykedés a csodában, az okos boltolás, illetve a hosszas kupamenetelés – felfelé mindig van út, még a zsinórban negyedszer megnyert BEK serleg után is.
A játék izgalma a szinte teljesen valós körülmények és a végtelen nagyságú adatbázisban rejlik hát – az ember a grafikát garantáltan nem is hiányolja egy percre sem. Tulajdonképpen a végtelenségig lehet játszani, határt a játéknak csak a merevlemezünk mérete szab, mivel a mentésfájl mérete egyre nő, ahogy halad előre az idő – kilobájtonként… Ezért aztán akad az igazán elvetemült fórumhuszárok között olyan is, aki 130+ évig vitte a játékot, ahol bizony már elő-előjönnek mindenféle bugok és egyebek (hiába, alighanem senki nem vette a fáradságot, hogy tesztelje, hogy mi történik akkor, ha valaki 2135/36-ban edzősködik mondjuk a Gamba Osaka élén, és a játéknak át kell állnia a téli szezonról a tavaszira, könnyen a technika ördögének a martalékává válhat hát egy 130 szezonos karrierünk). A játékosok életszerű időben vonulgatnak vissza, ki korábban, ki később, az újakat pedig folyamatosan generálja a játék, a tehetségek és a botlábúak száma és aránya pedig mindig viszonylag konstans, mivel mindig a visszavonuló állományt generálja újra a program 14-15-16 évesen, hasonló potenciállal, hasonló nemzetiséggel, hasonló poszton, csak más névvel – így a tehetségek megoszlása nemzeteken és ligákon belül is nagyjából állandó marad, nem fordulnak hát elő olyan forgatókönyvek, hogy teszem azt 20 év után csupa Tottik futkorásznak a gyepen, vagy a Feröer-szigetek hirtelen elárasztja a futballt csupa zsenivel, illetve ellenkező előjelű szélsőségek sem fordulnak elő. A játékosokból pedig az AI random módon csinál edzőt és megfigyelőt, vagy fizioterapeutát, miután visszavonulnak, de ez bekövetkezhet még aktív pályafutásuk alatt is, akárcsak anno Gianluca Viallival.

A játékosok, edzők, scoutok, gyúrók, satöbbik képességeit 1-20-ig terjedő listán értékeli a játék, értelemszerűen az 1 a legrosszabb, a 20 a legjobb – nekünk pedig minden poszton tudnunk kell, hogy mi esik döntő súllyal a latba, és mi nem, mivel több, mint 40 képességet pontoz játékosok esetén, és mindegyik egytől egyig hatással van a játékukra. Számolatlanul fogunk időt tölteni azzal, hogy gondolkozunk: vajon meg fog-e felelni XY kiszemelt középhátvéd akkor, ha zseniálisan vív fejpárbajokat, gyors is, nem is kell érte olyan sokat fizetni és egy valóságos igásló, de emellett bír egy kis helyezkedési hibával, inkonzisztens, és befigyel nála szezononként 3-4 lap is. Mindegy is, már úgyis rányomtunk a leigazolásánál a végső OK-ra. De lehet, hogy mégis inkább azt a görög arcot kellett volna elhozni… oké, hogy nem EU-s, de olcsóbb volt, jobban is passzolt, és a BL-csoportkörben a Dortmund ellen kiszedte Jan Kollert a játékból oda-vissza… Ezeket a kétes döntéseket pedig a fanatikus ember az ágyba is viszi magával, hogy aztán éjszakákat forgolódjon rajta.

A taktika beállítgatása minden meccs előtt kész lutri – akár csak az életben. A játék ebben is igyekszik a valóságot minél jobban leképezni, hiába bújik belénk az őrült professzor, aki szenvedélyesen kísérletezget, a játék nem nagyon lesz elnéző, ha mondjuk mindössze két hátvéddel állunk fel, meg öt középcsatárral, meg olyan kapussal, aki labdabirtoklás során kiszalad a félpályáig, és hasonló ötletek. Hamar belátja az ember, hogy érdemes lesz valamelyik alap, már korábban jól feltérképezett formációval elindulni (4-4-2, 3-5-2, 4-3-3, 4-3-1-2, satöbbi), esetleg azokon apró módosításokat eszközölni. Egész részletes instrukciókat adhatunk ki csapatszinten és egy-egy játékosnak is: megadhatjuk, hogy labdabirtoklásnál ki vegyen részt az akciókban, ki fusson fel és ki ne, ki szaladjon vissza labdavesztés után védekezni, ki próbálkozzon beadásokkal, ki lőhessen távolról, ki fogjon embert közvetlenül (és kicsodát), kire adjuk rá az irányító stabil szerepét (avagy akarunk-e olyat egyáltalán), akarunk-e lescsapdát, megmondhatjuk, hogy akarunk-e presszingelni (vállalva a gyorsabban romló kondíciót ezzel), vagy éppen elfelejthetjük beállítani, hogy a középhátvédek ne lépjenek fel a letámadással, és kikaphatunk emiatt 4-5 gólokkal is akár, csodálkozó szemekkel böngészve a match commentary szövegét, kutatva, hogy mi történhetett mégis. Teljes erővel nekirohanhatunk az ellenfélnek hazai pályán, vagy éppen beállhatunk bekkelni a San Siróban a 8 között az odavágón, külön őrzőt pakolva Seedorfra és Inzaghira is. Minden játékosunk minden egyes képessége hatással lesz a végeredményekre és a játék képére is, a nekik adott egyéni utasításokkal együtt, hosszú- és rövidtávon egyaránt, mivel egészen zseniális match engine-t produkáltak a Championship Manager összes darabja alá: a képernyőn villogó statok egyike sem puszta dekoráció, a programnak mindegyikkel dolga van, még az időjárással, a nézők számával és a bíró kilétével is. Grafika ugyan nincs, cserébe viszont minden mindennel összefüggésben van, és minden hat mindenre. Is.

Minden döntésünknek okozata lesz a pályán és azon kívül is – a szurkolók bizonyos húzások után imádnak majd minket, bizonyos döntések után lázadoznak majd, a legtöbb iránt közömbösek, a board számára pedig fontos a szurkolókkal ápolt kapcsolat. Egy nagy név eladása után lesz, aki örvendezik majd az öltözőben, lesz majd aki siránkozik, a legtöbbjük számára ez közömbös lesz, a fiatalok fejlődését is befolyásoljuk ezzel, a nézőszám és a bérletesek aránya is változhat utána – akárcsak egy másik nagy név leigazolásával. A történelmi riválisok elleni meccs súlya állandóan nyomni fogja a vállunkat, a média jönni fog a hülye kérdéseivel, amire nem mindegy mit válaszolunk, a játékosainkat elviszik majd nemzetközi meccsekre a kezünk alól, a boardot létesítményfejlesztéssel kapcsolatos kérésekkel megtalálva pedig vagy f***t lógatnak majd a szánkba, vagy kegyesen megígérnek egy beruházást x évvel későbbre. Nincs könnyű feladatunk egyetlen liga egyetlen csapatának kiválasztásakor sem: egy Manchester Unitedet is hamar csődbe vihetünk, a gyengébb ligákban való indulás esetén pedig az ellenfél gyenge csapatait nem fogjuk automatikusan leigázni a miénkkel az „ostoba AI” miatt, mivel az AI egyáltalán nem ostoba, sőt.
A játék maradéktalanul kiszolgálja minden szurkolónak azt a be nem vallott nézetét, miszerint minden helyzetben tudna ő jobb döntéseket hozni, mint kedvenc klubjának mindenkori managere.

A játék pedig nem válik unalmassá, akár sokadjára kezdjük újra, akár egyetlen karriert igazgatunk 100 éven keresztül. Furcsa és vicces történéseket és eseményeket is fog ám produkálni hosszú- és rövidtávon egyaránt. Komolyabb fanatizmus esetén nem egyszer szoros érzelmi kötődést is produkálni az ember, önkéntelenül is képes lesz beleszeretni saját játékosába, virtuális környezet ide vagy oda. Követni fogjuk a nemzetközi szerepléseit, a körmeinket fogjuk rágni, amikor a VB elődöntőjében éppen ő készül büntetőt lőni, esetleg anyázunk a géppel, hogy miért nincs a kezdőben, rázzuk az öklünk mikor mesterhármast lő, és megkönnyezzük mikor visszavonul, majd utána nosztalgiázva böngésszük a „régi szép idők” nagy ütközeteit, amiket mindössze a múlt héten játszottunk le.

Persze mindazt, amit a játék működéséről és fícsöreiről leírtam, már hosszú évek óta meghaladták a sorozat többi részei és a többi futballmenedzser-játékok, de mindez az ezredforduló hajnalán forradalmi újításnak számított.

A végén pedig mesélhetnék a saját játékélményeimből sztorikat, de ezt csak akkor tudja igazán értékelni az ember, ha már eltöltött bizonyos időt a játékkal, és maga is hasonló fanatikussá vált.
Született azonban már más portálon egy tulajdonképpeni CM 01/02-blog, a The Set Pieces oldalain a hasonlóan fanatikus Iain Macintosh a saját evertonos karrierjét naplózta egy kalandos és élvezetes sorozatban, úgyhogy aki szívesen olvasna kalandos beszámolót, az ide kattintson, a link a sorozat első részéhez navigál.

Csak ajánlani tudom hát a játékot, illetve aki már hasonlóképp hosszú éveket pazarolt rá az életéből, az meséljen nyugodtan a kommentmezőben, én az ilyen sztorik olvasgatására is figyelemre méltó mennyiségű időt tudtam elverni – és minden perc teljesen megérte.