Az életmű korábbi fejezetében elkészült az a modern gépezet, amivel a Főnök Úr el tudta tarolni Európát, és jó eséllyel ezt még pár évig meg tudta volna ismételni – túl sok minden szólt közbe ehhez azonban. Innen folytatjuk.

A keret minimális átalakításon esett csak át a 2008-as nyári transzferablakban – egy ennyire erős és domináns csapaton minek is komolyabban változtani.
Távozott a keretből az egykor villámgyors Mikael Silvestre, akinek ez az egyetlen igazán éles fegyvere sajnos megkopott a Manchesterben töltött ideje alatt, ráadásul szép csöndben elmúlt 30 éves is, így már nem nagyon tudtunk vele mit kezdeni – már a 2007/08-as szezonban is mindössze 5 szereplés jutott csak neki, minden sorozatot figyelembe véve.
Ugyancsak szedte a sátorfáját a semennyire sem acélos Dong Fangzhuo, valamint né,i fájdalommal vegyesen Louis Saha is – a francia mindenes támadó állandó sérülésekkel küzdve sosem volt tartóoszlopa a keretnek, kiegészítő szerep jutott csak neki a Tevez-Rooney-Ronaldo trió élesedése után (és kicsit már előtte is), a folyékony összjátékból is nehezen vette ki a részét, mivel alapvetően centrális posztokon érezte csak jól magát, a pálya szélein nem volt soha bevethető.
Az igazán komoly távozó a nyáron pedig nem a pályán erősített, hanem azon kívül – Carlos Queiroz, Ferguson jobbkeze is továbbállt, ő már sokkal inkább a klub (és Ferguson) akarata ellenére, sokkal nagyobb érvágást okozva ezzel, mint azt elsőre hittük volna.
A portugál edzőzseni elég komoly reputációt épített fel a Manchesterben töltött második időszaka alatt, ahol jóval nagyobb felelősséggel bízta meg őt Ferguson, mint általában a managerasszisztenseket szokás. Megénekeltem ezt már a korábbi fejezetben, de mégis dióhéjban Queiroz hatása a játékra: Ferguson tulajdonképpen rábízta többször is a csapat edzéseit és irányítását, a soron következő meccsekre vele dolgoztatta ki a taktikát, illetve végeztette vele az ellenfelek feltérképezését és így tovább. Nem kérdés, Queiroz bőven alkalmas volt teljes állású managernek is. Ebből kifolyólag több hazai klub is szerette volna őt az edzői székben látni, élen a Benficával, ahonnan érkezett egy formális megkeresés is még a 07/08-as szezon hajrájában Lisszabonból, azonban Queiroz erre nem válaszolt. Ferguson ekkor kezdett el hangot adni annak, hogy ő Queirozt szeretné az utódjának az Old Traffordon, és igyekezett elvenni a kedvét minden csapat érdklődőinek. Queirozt ennek ellenére nem sikerült megtartani, a portugál nemzeti válogatott éléről menesztett Luiz Felipe Scolari helyett bizony a mi Carlosunkat a klub végül július 11-ével elengedte, hogy a 2008-as EB-n próbálkozhasson.
A széthullás szele pedig komolyabban is megérintette a csapatot, amikor a Real Madrid már a 07/08-as szezon közepén (és pláne később, a BL győzelem után) komolyabb ajánlatokkal bombázta a klubot Ronaldo játékjogáért harcolva.
Vélhetően nem ez volt a fő ok, de Ronaldónak sem jött jól Queiroz távozása, és hiába tagadta mindenki még csak a lehetőségét is annak, hogy Ronaldo bárhová is távozna, a hype csak nem akart elülni, Ferguson pedig mindenféle aljas, morál nélküli klubnak bélyegezte a Madridot az ekkor adott nyilatkozataiban, ami soha nem érhet majd olyan klubok, mint a Barcelona nyomdokaiba. A helyzet kezdett elmérgesedni, a United panaszt nyújtott be az UEFA felügyelőbizottságához, mondván hogy a Madrid tiltott módon próbálta többször is megkörnyékezni Ronaldót, azonban az UEFA elutasította ezt, az ügyben Sepp Blatter is kifejezte véleményét (“Ronaldónak joga van távozni ha akar, máskülönben ez nem lenne más, mint modern rabszolgaság”), amivel Ronaldo egyet is értett egy nyilatkozatban – ennek ellenére mégis a klubnál maradt még egy évig – ekkor azonban már sejteni lehetett, hogy nem nagyon lehet majd őt huzamosabb ideig a klubnál tartani. Ronaldo ráadásul az EB-n összeszedett sérülése után műtétre várt Amszterdamban, ahonnan visszatért Lisszabonba lábadozni, Ferguson pedig személyesen kereste fel (ismét), hogy megállapodjon vele legalább a következő szezonra, ami végül nagy nehezen sikerült is – Ronaldo Manchesterben maradt hát még ideig-óráig.

Az érkezők oldalán azonban sokáig csendben volt a klub, a már évekkel korábban előkészített da Silva-ikrek transzferét azért bejelentette a United. Mindkettejükkel már 2007 februárjában megállapodott a klub, azonban nem regsiztrálhattuk őket United-játékosokként, amíg nem töltötték be a 18. életévüket – erre pedig még várnunk kellett.
Fontos lépcsőfok volt a két brazil jobb-és balhátvéd a játékunk fejlődésében, Ferguson ugyanis már korábban elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy reformon préselje át a csapat védelmét – Ferguson végérvényesen szakítani akart a régimódi, jól szerelő, de a játékhoz az ellenfél térfelén keveset hozzátevő szélsőhátvédekkel. A da Silva ikrekkel komoly kockázatot vállalt a klub, lévén mindketten brazilok, mindketten 18 évesek voltak csak mindössze, komoly kérdés volt, hogy a technikai tudásuk hogyan fog érvényesülni a viszonylag gyenge alkatuk mellett, és hogyan fogják bírni az angol környezetet.
Ezen felül csak a pletykák repkedtek a csapat célpontjaival kapcsolatban, sejteni lehetett, hogy a támadósorba még érkezik valaki – végül az átigazolási ablak legutolsó napján, mondhatni az utolsó órában bejelentette a klub Dimitar Berbatov leigazolását kicsivel több, mint 30 millió fontért, ami csak azért nem lett brit átigazolási rekord, mivel a Manchester City korábban már elhalászta Robinhot a Real Madridtól 32 milliós összegért.

Az utolsó pillanatokra való tekintettel Berbatovot helikopter szállította a klubhoz, a leszállásnál pedig Ferguson várta személyesen.
Kulcsfontosságúnak nevezte a Főnök Úr ugyanis Berbatov megszerzését később, aki egy újabb dimenziót ad majd a támadójátéknak. Kétségkívül azért vágyott egy ilyen kaliberű játékosra Ferguson, mivel a csapatban de facto nem volt valódi komplett kilences szerepben játszó játékos (ami akárhonnan nézzük, egy nettó szerkezeti hiányosság) – Louis Saha volt az utolsó, és már ő sem jutott többhöz epizódszerepnél az utolsó szezonjában. Berbatov volt az a támadó, aki képes volt a védők gyűrűjében a kapunak háttal játszani, visszanyomni a védőfalat és helyet csinálni másoknak, illetve megtartani a rá felpasszolt labdákat, amire az igen halálos támadótrió tagjai egyébként nem feltétlen voltak képesek – bár nem is nagyon volt szükség erre.
Kis kitérő: ne feledjük, hogy a kilences posztján később Messit játszató Guardiola is ragaszkodott a valódi kilencesekhez még akkor is, amikor Messi játéka a perem alól is kiölte a baktériumokat. Ezért kellett előbb Henrynak, később Ibrahimovicsnak, még később David Villának (nála is később pedig Alexis Sancheznek is) idegen posztokon és idegen szerepkörökben sínylődniük (nem egyszer összevitatkozva a bonyodalmak miatt Messivel), mivel Guardiola nem volt hajlandó tágítani ettől, félve attól, hogy valódi kilences híján a csapat játéka hiányos lesz.

Az így, jobbára változatlanul hagyott kerettel vágott neki a United a 08/09-es szezonnak, amiben már látszott néhány probléma.
Ronaldo a boka (vagy inkább lábfej) műtéte miatt 10 hétre kidőlt a sorból, így a szezon elején nélkülöznünk kellett a játékát, és a visszatérése után sem volt annyira pengeéles, mint az előző szezonban.
A támadósorban így Berbatov kapott hangsúlyos szerepet Rooney és Tevez mellett, ami limitáltabbá tette a támadójátékunkat, mivel Berbatov egyedül kilencesként tudott csak játszani, Sahához hasonlóan ő sem tudott beszállni a posztok folyékony cserélgetésébe, emellett híján volt némi sebességnek is, ami jelentősen bekavart a kontrajátékunknak – Berbatov nem nagyon volt képes kontrát indítani, és gondjai akadtak akkor, ha rohanás közben kapott labdát valakitől. Ez pedig meglehetősen nagy nehezéket jelentett egy elsősorban kontrákra és gyors rohanásra építő alakulatban.
Berbatov ráadásul a többiektől is eltérő “bánásmódot” igényelt, a középpályánk ugyanis hozzá volt szokva, hogy Rooney, Ronaldo és Tevez is a résekbe szeret bestartolni a védők mögé, ezért nekik üres folyosókba kellett szórni a labdákat a középpályáról, Berbatov azonban kicsit hanyagabb, lazább és türelmesebb stílusban játszott, ő elsosorban a lábához szerette kérni a labdákat, amihez nehezen alkalmazkodott Carrick és Scholes is (Scholes ezt később meg is jegyezte Berbatovval kapcsolatban későbbi visszaemlékezéseiben).
Ebben a fent említett középpályában pedig szintén akadtak kalamitások, ugyanis a tavalyi szezon előtt megszerzett Owen Hargreaves képtelen volt felépülni a térdszalag-sérüléséből, hiába utazott több térdspecialistához előbb Angliában és később Svédországban. Hargreaves végül 2008 novemberében Coloradóba utazott, hogy ott megműttesse a sérülését, hosszú időre kidőlve ezzel a sorból, külön súlyosbítva a helyzetet azzal, hogy 2009 januárjában ugyanott a bal térdét is meg kellett műteni. Nem tudom, ki mennyire bírja a vér és belsőségek témakörét (aki akar, az olvasson tovább): Hargreaves térdét fel kellett vágni, a túlhajtott szalagjaiból levágni a roncsolódott részeket, a térkalácsába lyukakat fúrni és a szalagokat oda visszarögzíteni – ekkor már sejthette a United edzői stábja is, hogy ezek után Hargreavesből aligha lesz újra elit szintű játékos.
Hargreaves végül rendkívül hosszú rehabilitáció után, 2009 szeptemberében tért vissza Manchesterbe, saját fizioterapeutáját is magával hozva, hogy konzultálhasson az edzői stábbal, és megértethesse velük Owen kondícióját, ám érdemi szerephez már nem jutott ezután – őt ekkor vesztettük el végleg.

Nem volt hát minden fenékig tejfel a csapat háza táján, ami a mutatott játékon is jelentős nyomokat hagyott. Egyetlen részlege maradt csak a klubnak, amit nem tépett a balsors: a védelem. Túlzás nélkül lehet állítani, hogy a 08/09-es szezont a védelmünk mentette meg, mivel a hátsó négyes (kiváltképpen a Vidic-Ferdinand páros, van der Sarral megtoldva) életük szezonját futották. A bajnokságban 24 (!!!) kapott gól nélküli meccset hozott le a csapat (a BL csoportkörében 4-et, a kieséses szakaszban ismét +4), mindenféle clean sheettel kapcsolatos Premier League rekordot átírva ezzel, november 8 és február 21 között 14 meccsen át maradt érintetlen van der Sar hálója, Petr Cech-t azonban személyesen nem sikerült letaszítani a trónról, mivel a cseh kapus is pont 24-et hozott össze a Chelsea kapujában a 2004/05-ös aranyérmes szezonban, a Chelsea-nél ugyanis ő játszotta végig majdnem az összes bajnoki meccset (Cudicini 3 lehetőséget kapott Mourinhotól), míg a Unitedben van der Sart rotálta Ferguson néha Kuszczakkal, így Edwin 21-nél állt meg.

A hiányzók, illetve az új érkezők miatt felforgatott játék átkozottul döcögött tehát a szezon elején, a United a negyedik forduló után a 15. helyen szerénykedett a tabellán, és a Bajnokok Ligája sem volt kivétel – a korábban már egyszer vesztünket okozó Villareallal csak egy kiábrándító 0-0-ra futotta odahaza.
Ne feledjük, hogy az a korszaka volt ez a futballnak, amikor még nem presszingelte szanaszéjjel a komplett mezőny az ellenfél védelmét is labdavesztés után, Európában is várni kellett még ahhoz, hogy ez a trend futótűzként terjedésnek induljon, így a Vidic-Ferdinand páros tulajdonképpen a védekezéssel kellett csak törődjön, aminek mindketten koronázott királyai voltak, amikor pedig a labda megjátszásáról volt szó, Ferdinandnak nem kellett komoly nyomással szembenéznie.
Így amíg gólok híján kínlódva, 1-0-ákra húztuk be meccsek tömkelegét és nem indult még be újra a támadógépezet, addig a védelem tartotta a hátát.
Külön nehézséget jelentett, hogy a csapatnak még a klubvébé miatt a legnagyobb decemberi hajtás közepén kinézett egy japán kirándulás is Yokohamába, ahová minden ágyút magunkkal kellett vinni. A győzelem itt összejött (2 meccset jelentett ez a kis kiruccanás), és csak a keret mélységének és Ferguson squad management-zsenialitásának köszönhettük, hogy nem nyomta rá ez a bélyegét a keretre. Ez volt az a szezon, amikor minden sorozatban a legvégéig meneteltünk ugyanis, megnyerve a bajnokságot, a ligakupát, befigyelt a klubvébé, elmenetelt a csapat a BL döntőjéig, és az FA kupában is végül az elődöntő jelentette a végállomást.
Mindez azt jelenti, hogy az év eleji UEFA szuperkupa és a Charity Shield meccset is beleszámítva 64 tétmeccset játszott a csapat, ami egészen hajmeresztő mennyiség. Hozzájön még ehhez az is, hogy a United még a nyáron 8 felkészülési mérkőzést is lezavart, illetve ne feledjük, hogy a 2008-as EB miatt a keret fele élőhalottként esett be az alapozásokra (tudom, Anglia hiányzott a tornáról, de van der Sar, Kuszczak, Nani, Ronaldo, Evra ott voltak) – hogy mindezek ellenére a keret végig kitartott, és nem omlott úgy össze, mint mondjuk 2007 áprilisában, az szinte csodával határos. Ferguson sem volt rest, az extrém terhelésre a keret extrém rotálásával válaszolt: csak ebben a szezonban 33 különböző játékos lépett pályára kezdőként az összes sorozatot tekintve.

A védekezés pedig nem csak a védelemben, hanem fontosabb meccseken a támadósorban is ötösre vizsgázott. Idegenbeli európai kupameccseken (pláne a 8 és a 4 között) jött elő az egyik legfontosabb feature-je a támadóinknak: eszméletlen védőmunkát tettek le az asztalra, ha arra volt szükség. Rooney és az alapesetben mellőzött Park Ji Sung képes volt felszántani a pálya mindkét szélét, fáradhatatlanul üldözve az egész meccsen az elelnfél jobb-és balhátvédjét, ami kulcsfontosságú volt az egész BL-menetelés során. Mourinho már a 2004-es Portójában is operált a technikailag magasan képzett, akciókba besegítő jobb- és balhátvédekkel, ugyanígy meccselt az Interrel is mindkét szezonjában, így a nyolcaddöntőben az Interrel vívott párharcunk másról sem szólt, mint az életveszélyes (egy évvel később BL győztes, a Barcelona odahaza történő eltakarításában kulcsszerepet játszó és brazil válogatott) Maicon és Davide Santon párharcáról Rooneyval és Parkkal. Egy körrel később a 8 között szintén a pálya két szélén gyűlt meg a bajunk a Portóval, ahol ugyan az odavágón Rooney és Park is a pálya két szélén kezdett, mégis számtalanszor jutott el beadásig a Cissokho-Sapunaru páros, életveszélyes 2-2-vel kellett hogy várjuk hát a visszavágót – angol csapat ugyanis még sosem nyert a Porto ellen idegenben. Portóban ugyan Ronaldo 40 méteres rakétájára nem lehetett előre számítani, a meccset azonban nem ez nyerte meg, hanem a Porto módszeres megfojtása – nem kaptak helyet kombinálgatni sem a pálya szélén, sem a pálya közepén, sem a védelmünk előtt, sem pedig mögöttük, a United játékának azonban nem ez jelentette a csúcspontját – az pontosan egy körrel később következett be.
Wenger Arsenalja gyakorlatilag az utolsó virágzását élte ebben a szezonban (és kicsit az utána következőben is), a játékuk pedig tulajdonképpen totális ellentéte volt a miénknek, és kérdéses volt, hogy a két teljesen eltérő iskola közül melyik fogja tudni ráerőszakolni az akaratát a másikra. Az Arsenal velünk szemben a szolid védekezés és a villámgyors, direktebb stílusban játszó támadók helyett a türelmes, labdabirtoklós, építkezős-kombinálós játékot játszotta, a különbség pedig a keretkek közt is megmutatkozott természetesen: nálunk a támadók az 1v1 párharcokban, a folyosók megtámadásában, az irdatlan sebességgel rohanásban és a góllövésben jeleskedtek, Wengernél pedig a technikai képzettség, a zsebkendőnyi helyen passzolgatás, és a felállt védelmek feltörése volt az út. Minket a Scholes – Carrick – Tevez – Rooney – Ronaldo tengely fémjelzett, az Arsenalt a Denílson – Rosicky – Fabregas – Ramsey – Nasri ötösfogat (Robinnal súlyosbítva). Wenger híres volt a meg nem alkuvásáról (mások szerint inkább a taktikai naivitásáról), Wenger egy vak lóért sem mondott volna le a középpálya technikás játékosokkal való megpakolásáról, legyen szó bármilyen találkozóról, míg az Arsenal szurkolói valószínű kiegyeztek volna azzal, ha Wenger esetleg komolyabb meccseken több szerepet ad olyan játékosoknak, mint Diaby vagy Eboué, akik nem voltak feltétlen varázslók, de képesek voltak fenntartani némi stabilitást. Ferguson azonban gond nélkül dobta be a kezdőbe a keméyn melósnak számító Andersont, Fletchert és Park Ji Sungot is.
A két iskola összecsapása után pedig nem maradt kérdés arról, hogy melyik a felsőbbrendű: a futball fejlődési útjának egyik fontos állomása volt ez, ahol a minden akadályt elsöprő kontrajáték jobbnak bizonyult a labdatartásra és kombinatív játékra építő rendszer felett, minden idők egyik legszebb (ha nem a legszebb, de kétségkívül a legelsöprőbb és leghatékonyabb) kontráját produkálva. Ha a futballban a védekezés és a visszavágás folyadékát lepárolnánk, alighanem ezt a támadást kapnánk meg esszenciaként. Ronaldo és Rooney a kontrajáték csúcsai voltak, nem volt rájuk ellenszer.
Alighanem mindannyiunk lelkivilága egy nagyságrenddel békésebb lenne, ha ez a kontra néhány héttel később a BL döntőjében születik meg (egyesek már az Arsenal elleni párharcot is döntőnek titulálták), de nem így történt, mivel Barcelonában Guardiola élete első szezonjában, Ronaldinho pótlás nélküli elengedése után készült a Wenger által is preferált kombinatív játékot négyzetre emelni – azonban ez 2009 májusában még korántsem pörgött akkora hatásfokon, mint mondjuk 2 évvel később.

A 2009-es BL döntője egy külön bejegyzést érdemelne (talán meg is születik amolyan spinoffként), dióhéjban azonban mindképp említenem kell.
A Barcelona labdatartása, és a passzgépekkel telepakolt középpálya életveszélyt jelentett mindenkire, aki szembekerült velük, ezt súlyosbította a miénkhez hasonlóan pusztító, ám más kvalitásokkal operáló Henry-Eto’o-Messi hármas, ahol a támadótrió tagjai mindhárman 25 gól fölött végeztek a szezon végén. A Barcelona tehát életveszélyt hordozott már ekkor is magával, de a tiki taka ekkor még nem járt csúcsra, illetve szerkezeti hiányosságok is akadtak, talán elég említeni, hogy a Barcelona védelmének két szélén a már semennyire sem mobilis, felezővonalat át sem lépő 35 éves Sylvinho, illetve jobboldalt az oda kényszerűségből kikergetett Puyol játszott. Aki emlékszik ráadásul az elődöntőre, annak az emlékei alighanem a bírói tévedések miatt elég élesek, ami viszont minket érdekel, az az a tény, hogy a Barcelona vészes egyszerűséggel gyalogolt át például azon a Bayern Münchenen, amelyik meg sem próbálta kontrollálni ellenük a tempót (az egy évvel későbbi BL-döntősről beszélünk). A Chelsea azonban nagyon komoly szenvedésre kényszerítette a Barcelonát már az odavágón is, Hiddink alakulata tönkre tudta tenni a játékukat azzal, hogy számukra elviselhetetlenül intenzívre gyorsították a meccs tempóját – hogy aztán a végére belefáradjanak és a 10 emberrel maradó Barcelona begyalogoljon a döntőbe.

Ferguson pedig, valószínű az elődöntő két meccsét látva ugyanerre az elhatározásra jutott, nagyon kemény és intenzív letámadással indítottuk ugyanis a döntőt, ahol a Barcelona védelme levegőhöz sem jutott, a középpályával egyetemben – a középkezdés után némi tanácstalanság és hezitálás után hazatették a labdát Valdesnek, aki lehetséges folytatás híján kigurította azt taccsra, a bedobás utáni 10 percet pedig végig a térfelükön töltöttük, 5 kapuralövést is eleresztve ennyi idő alatt. A védelmük a támadóink intenzív presszingje miatt kénytelen volt azonnal levegőbe emelni a labdát, a fejpárbajokat pedig könnyedén nyerte a mi középpályánk az övékkel szemben, Xavi és Iniesta vajmi kevés kvalitással bírtak ugyanis egész pályafutásuk alatt a levegőben (Busquetssel egyetemben). Látványosan szenvedett hát a Barcelona, pont ahogy a Chelsea ellen, és csak idő kérdése volt, hogy mikor kapitulálnak először, szinte biztosan másképp alakult volna minden, ha mi szerzünk vezetést, de természetesen nem ez történt. Egyetlen egyszer szabadult ki a nyomás alól az ellenfél, hogy egy nem is túl veszélyes akció végén az élete formájában játszó Vidic élete leggyermetegebb cselét egye meg az alapvonalon, összedöntve a kártyavárat, ami igazából már a bevezetésben taglaltak miatt bomlásnak indult.
A Barcelona kicsit döcögős passzjátéka pedig a maradék 80 percben felemésztette a csapatunkat, Ferguson pedig talán ott követte el élete egyik legnagyobb hibáját, hogy a középpályát elveszni látva feladta az egészet és 4 támadóval ment neki a második félidőnek, holott talán pont, hogy rá kellett volna erősíteni a középpályára és felvenni velük a harcot, amíg még lehetett – két évvel később már nem volt rá esély. Hiába, nem volt már ott asszisztensként (vagy inkább másfeledik edzőként) Queiroz, hogy besegítsen a taktika kidolgozásában és tanácsot adjon a félidőben, Romában elbuktunk, az ember pedig azt hinné, hogy ez a Barcelona már akkor tökélyre vitte a labdabirotklást, holott szó sem volt még erről – mindössze 55%-os labdabirtoklást produkáltak ellenünk azon a döntőn, ennek ellenére mégis olyan hosszú periódusokat töltöttünk néha labda nélkül, hogy például Rooney (későbbi elmondása szerint) sosem érezte magát ennyire elveszettnek egy pályán, és sosem kergette ennyit a labdát reménytelenül.

A labdabirtoklásra és a kontrákra építő felfogások között ekkor hirtelen képlékennyé vált az egyensúly, később pedig teljesen megfordult, ez a római döntő pedig nagyobb befolyással volt a futball fejlődésére, mint elsőre sejteni lehetett – képzeljük el mi lett volna Guardiola játékával akkor, ha itt történetesen kikapnak, hova fejlődött volna évekkel később, és vajon lett volna-e Pepnek annyi követője klub- és nemzetközi szinten egyaránt, mint amennyiről ma tudunk, illetve hogyan festette volna át egész Európa labdarúgásának képét az, ha Guardiola Barcelonája helyett esetleg Ferguson Unitedjét kezdték volna lekopizni az ellenfelek.

Szerénykedni nem volt miért, elvégre zsinórban harmadjára lett bajnok ez a gépezet, a BL döntő szintén nem volt szégyen, pláne, hogy a címvédés még senkinek sem sikerült a brandfelvarráson átesett sorozatban. A keret azonban súlyos veszteségeket szenvedett a szezon végén, amiket aligha volt lehetséges pótolni, Fegruson azonban kénytelen volt próbálkozni.
Ahogy azt már előre lehetett tudni, Ronaldo még februárban megegyezett a folytatásról a Real Madriddal, amit Perez elnök be is jelentett, Ferguson pedig hiába nyilatkozta, hogy ő azzal a becstelen madridi maffiával szóba sem áll, nem hogy bárkit is eladjon nekik még egyszer, a csapat legfontosabb alapköve mégis távozott, a szíveket pedig aligha melengette az a tény, hogy világrekordot jelentő 100 millió Euróért tette ezt.

Ronaldo után pedig szinte azonnal dőlt a következő dominó: Carlos Tevez játékjogát illetően nem sikerült dűlőre jutni, hiába kántálta a közönség Fergusonnak a szezon vége felé, hogy hosszabbítson már vele végre. Tevez játékjogáért a klub 25 millió fontos ajánlatot tett az azt továbbra is fura módon birtokló Kia Joorabchiannak (eddig is tőle kölcsönöztük Tevezt két szezonon át), erre azonban a menedzsment még választ sem kapott az indiai üzletembertől, így az úgynevezett “tárgyalás” párbeszéd híjában elmaradt, Tevez pedig fölöslegesen hibáztatta Fergusont később azzal, hogy őt meg sem keresték a folytatásról, mivel ez természetesen megtörtént – Tevez azonban elmondta, hogy legkésőbb 4 éven belül vissza szeretne térni hazájába, és pontot tenni európai karrierjének végére, így pedig aligha lett volna kifizetődő ezt a kacifántos helyzetet kibogozni és súlyos milliókért az Old Traffordon tartani Tevezt. Más kérdés, hogy Tevez még abban az ablakban aláírt a Manchester Cityhez, meg nem nevezett összegért, ami a pletykák szerint 47 millió fontot tett ki, több mint másfélszeresét annak a legmagasabb összegnek, amit a United valaha is kiadott egyetlen játékosért. Ronaldo után Tevez is szedte hát a sátorfáját, így pedig Rooney maradt az egyetlen hírmondó a pusztító támadótrióból.
Rajta pedig huzamosabban is el kell időzzünk most.

Rooney az Everton felnőttcsapatába robbant be 15 évesen, akkor még Kevin Campbell párját alakította egy 4-4-2-ben, kissé visszavontan. Campbell elsősorban a védelmek mögé szeretett betörni, Rooney pedig a vonalak között szedegette a labdákat viszonylag levegős környezetben, hogy aztán vagy más támadókat ugrasson ki vele, vagy egymaga vezesse rá a védőkre azt, vagy lövésekkel próbálkozzon – régimódi második számú centert játszva David Moyes keze alatt.
Innen vezetett az útja a 2004-es EB-re, ahol Michael Owen személyében zseniális párra lelt, mivel Owen sebessége (és kicsit csiszolatlan, de már élesítgetett) all-round játéka egyszerre tette őt alkalmassá az elsőszámú és a kicsit visszavont center szerepének eljátszására is. Angliának hirtelen akadt hát egy csatárpárosa, akik kiváló hatásfokkal muzsikáltak együtt Sven Göran Eriksson agyvérzésig erőltetett 4-4-2-jében (ahol Scholes, Gerrard és Lampard mellesleg borzasztóan szenvedett, mivel valamelyikük állandóan idegen poszton kellett hogy játsszon). Rooney és Owen egyszerre voltak képesek hát egymást kiszolgálni és előkészíteni is, mindegyikük alkalmas volt rá, hogy a vonalak között okozzon zavart, illetve arra, hogy megtámadja az ellenfelek védői mögött keletkező folyosókat, a szerepeket pedig cserélgették egymással meccsek alatt is folyékonyan, ahogy a helyzet kívánta. Ennek folyományaként Anglia válogatottja tulajdonképpen az elmúlt idők egyik legjobb (ha nem a legjobb) tornáját produkálta Portugáliában azon a nyáron (ha csak valakinek nincs kedve belekötni ebbe a 2018-as VB okán), elsősorban a Rooney-Owen duó folyékonysága miatt. Rooney 4 meccsen 4 góllal zárta a tornát, Anglia pedig (a szerkezeti hiányosságok ellenére) meggyőző játékkal lőtt négy gólt Horvátországnak, hármat Svájcnak, és még Portugália is kapott kettőt a nyolc között (hogy aztán megintcsak büntetőkkel kizúgjanak ellenük).
Rooney minden komolyabb csapat megfigyelőinek térképére feltette magát, hogy aztán 2004 őszén nálunk kössön ki – és azonnal az egydimenziós, állandó kiszolgálást igénylő van Nistelrooy csapdájába essen. Ruud játékának hiányosságait már említettem több epizóddal korábban, a lényeg, hogy Rooney pályafutásának kezdeti szakaszában elsősorban Nistelrooy miatt került ki alkalomadtán a pálya szélére, mivel az akcióink és a csapat játéka kizárólag a holland center kiszolgálására lett tervezve, hozzátéve, hogy Rooney így is zseniális első szezont (és másodikat) futott, 36 gólt szórva összesen a két idényben.
Van Nistelrooy távozása után pedig komoly játszótársra lelt Ronaldóban, aki sokkal kevesebb kiszolgálást igényelt, bár továbbra is maradt így egy kimondott fókuszpontja a csapat akcióinak – annyi különbséggel, hogy van Nistelrooy helyett már Ronaldo volt ez a pont.
Ahhoz peidg, hogy Ronaldo midnen képességét maradéktalanul kihasználja, Rooney sokoldalúsága kellett, mivel semmit nem ért volna Ferguson játéka akkor, ha Ronaldo nem váltogathatja a meccsek alatt a posztját folyékonyan. Kettejük közül Ronaldo kapott több szabadságot ugyanis: ő volt az, aki eldönthette, hogy hol akar játszani, illetve honnan támad és hová (ezt Fergiék Ronaldo belátására és felismerésére bízták), Rooney pedig (Tevezzel egyetemben) csak reagált erre. Az volt ezzel a fő cél, hogy Ronaldo mindig az ellenfél védelmének leggyengébb láncszemére mehessen rá és szivathassa lilára, akár középen játszott, akár baloldalt, akár jobbhátvédben. Rooney pedig biztosította azt, hogy a csapat játéka ne boruljon fel, és ne vesszen oda a széljáték, ha Ronaldo középre húzódik, és ne vesszen el a centerposzt veszélye, ha Ronaldo a széleken próbálkozik, labda nélkül pedig kemény melót végzett, a védekezésből is kivéve a részét (mivel Ronaldo egyik csapatában sem védekezett soha), lásd például a Roma elleni 2008-as kieséses párharcot, vagy a 2009-es Arsenal elleni elődöntőt.
Tevez és Ronaldo távozásával azonban ment a folyékony, villámgyors, kombinációs támadójáték a levesbe.

Ferguson pedig ismét nekilátott a csapat játékának átszabásához, immár sokadjára. 2009 nyarán Antonio Valencia személyében érkezett a Wigan csapatából egy Ronaldóhoz képest meglehetősen egydimenziós, erősen jobblábas szélső, aki természetesen egyetlen poszton tudott csak játszani (ekkor még nem fedeztük fel benne a kényszerű jobbhátvédet), a védőmunkájával, illetve a beadásaival (és nem utolsósorban a sebességével) azonban tudott ezeken kompenzálni.
Ugyancsak az érkezők listáján volt Michael Owen is, aki már-már a karrierjének végét taposta, köszönhette ezt mondjuk nagyrészt annak, hogy nem elsősorban a képességei, hanem inkább a szerepe fölött járt el az idő. Owen volt az angol labdarúgás utolsó példányainak egyike, aki kizárólag a befejezéssel volt megbízva, Owen azonban nem a tizenhatoson belüli, goal-hanger lesipuskás típus volt (mint mondjuk van Nistelrooy), ő elsősorban a sebsségével és a fordulékonyságával végezte ezt a tevékenységet. Vélhetően ugyanaz a sors vált volna rá, mint Robbie Fowlerre, Hasselbainkre, Heskeyre (és a többiekre): kikötött volna egy másodvonalas klubnál, ahol még elfutkározik pár évet mielőtt szögre akasztja a stoplist, az első lépést pedig meg is tette efelé, mikor a Real Madridból a Newcastle-be tért haza, mindenképpen méltatlanul egy egykori aranylabdáshoz képest. Owen azonban a fentebb felsorolt csatárokkal ellentétben hajlandó volt dolgozni az all-round játékán (megtanulta használni mindkét lábát és a fejét is, valamint javított a tizenhatoson belüli helyezkedésén többek közt), így 2009 júliusában Ferguson lecsapott Owenre, egy viszonylag furcsa, teljesítményalapú kétéves szerződést ajánlva neki, amit Owen természetesen nem utasított vissza. Visszhangzik még a fejemben Ferguson nyilatkozata, miszerint számításai alapján nagyjából 100 gólra van szüksége egy csapatnak egy szezonban ahhoz, hogy minden sorozatban a végéig meneteljen és nyerjen is a végén ezt-azt, Owent ebben látta segítségnek a Főnök Úr, egy tíz-tizenötgólos szezont prognosztizálva neki – ebben nem is tévedett.
Berbatov továbbra is természetesen a center posztjára pályázott (máshol neki sem lehetett hasznát venni), mindneki benne látta a United akcióinak következő fókuszpontját, úgyhogy Rooneyra egy sanyarúbb, kötöttebb és egydimenziósabb szezon várt volna ismét, de nem így történt.
A csapat taktikája ismét visszább lett bontva egy építőkockával, így pedig, a pálya szélén két konvencionálisabb szélsővel (Nani és Valencia), illetve egy valódi kilencessel (Berbatov) Ferguson ismét 4-4-1-1-et játszatott eleinte, Berbatovval a kilences poszton, Rooneyval pedig a visszavont center szerepkörében, Berbatov mögött. Ezzel pedig elevickélt egy darabig a bajnokságban a csapat, de őszre kezdett lebomlani az egyensúly – december közepére már öt vereséget is felhalmozott a csapat, holott az eggyel korábbi szezonban négyet szedett csak be összesen. Ferguson ekkor huzamosabb időre szakított a 4-4-1-1 formációval (leginkább a Rooney-Berbatov duóval), és permanensen játszott 4-3-3-mal ismét, azonban nem Berbatovval, hanem Rooneyval az egyedüli center posztján.
A gépezet pedig azonnal darálni kezdett.
Rooney decemberig mindössze 7 gólt pötyögött össze, utána pedig azonnal terminátorrá változott az egyedüli center posztján és a szezon végére 34 találatot vitte be az ellenfeleknek, ebből 26-ot csak a bajnokságban. Kapott egy mesternégyest a Hull City, mesterhármast a Portsmouth, a BL csoportkörben pedig egy gólt sem szerzett, de a februári folytatásban oda-vissza két gólt vágott a Milan ellen (a Nesta mellől eleresztett fejestől továbbra sem tudok szabadulni), és még a Bayernnek is beköszönt – hogy aztán az ellenük vívott odavágón beszedett sérülése megtörje a lendületét a szezon végére.
Rooney valódi centereket megszégyenítő teljesítményt nyújtott egyedüli kilencesként, szórva a gólokat mindenféle lehetséges szituációból, mivel a stáb tualjdonképpen ugyanazzal a módszerrel vette őt kezelésbe, mint annak idjén Ronaldót. Számtalan fejesből szerzett gólokat Valencia beadásai után, fejezett be kontrákat a kapu elé érkezve, illetve emellett még az újonnan, kísérleti jelleggel próbálgatott hamis kilences szerepkörében is varázsolt (amit már Totti, Messi és szórványosan van Perise is gyakoroltak a klubjaikban).
A 2009/10-es szezon bajnoki címe nem Rooney teljesítményén múlott tehát – az sokkal inkább a támadójátékunk egysíkúbbá válásának volt köszönhető.
Beszédes stat, hogy ebben a szezonban 120 találatot szült a csapat minden sorozatot egybevéve, az öngólokat (11 darab emberek, ez is rekord) beleértve, mindezt úgy, hogy az FA kupában azonnal kizúgtunk a hamradosztályú Leeds ellen odahaza, jócskán túlteljesítve azt a 100-as limitet, amit Ferguson megálmodott a szezon elején. Azonban ami igazán számított a végén az az, hogy csak a bajnokságban volt 6 olyan különböző meccs is, ahol az ellenfelek hálója érintetlen maradt (az előző szezonban például csak négy ilyen eset akadt, a még eggyel korábbiban pedig mindössze három). Azért borzasztó kellemetlen ez, mert a bajnoki cím mindössze egyetlen ponton múlott, és ha csak egyetlen 0-0-ra végződő meccsen is képesek lettünk volna egyetlen gólt beszenvedni valahogy, máris másképp alakult volna a végeredmény. Azonban a Ronaldo és Tevez távozásával elpárolgó gólveszélyt Rooney ugyan tudta pótolni, de a csapat a sokoldalú támadójátékának folyékonyságát és kiszámíthatatlanságát már közel sem. Tudtunk ugyan sok gólt lőni hát, de nem sokféleképpen.
A Bajnokok Ligájában pedig szintén nem számíthattunk komoly eredményre a szezon előtt (mondom ezt úgy, hogy a Bayern ellen is simán továbbjuthattunk volna, ha Ferguson nem követi el élete második legnagyobb taktikai hibáját egy meccsen belül, erről bővebben később), Rooney azonban egymaga tett minket kompetenssé Európában is, a sorsolást követően belátható közelségbe hozva a döntőt, hogy aztán elcsússzunk egy banánhéjon.

A 09/10-es szezon végén így maradt egy soványka Ligakupa-címvédés, sokkoló FA kupa kiesés és csalódást keltő BL-negyeddöntős kiesés bajnoki ezüsttel együtt – Fergusonnak pedig tovább kellett faragnia a csapat játékán. A folyékony támadójáték aranytojást tojó tyúkja végérvényesen a múlté lett, Rooney kegyetlenül hatékony centerjátékáról pedig kiderült, hogy nem elég változatos – Fergusonnak pedig más megoldás felé kellett néznie a bajnoki cím (és a BL serleg) visszahódításához.
Legközelebb innen folytatjuk.