Mint ahogy arról már mindenki értesült, II. Erzsébet Őfelsége, született Elizabeth Alexandra Mary Windsor, az Egyesült Királyság és a Brit Államszövetség uralkodója tegnap este elhunyt.
Egy kicsit mi is megemlékezünk róla, azonban a bejegyzés csak nyomokban fog futballt tartalmazni, az események ugyanis ismét a filozófia vad vizeire terelik blogunk kicsiny csónakját. Aki vállalkozik a vízen való átkelésre, az hajtson

Erzsébet nem volt kimondottan nagy rajongója a sportoknak, bár a lovaglást jó brit uralkodói családtag lévén kedvelte, és hiába romlott az egészsége 90 felett rohamosan, a lovaglásról nem volt hajlandó lemondani. Még tavaly, 95 évesen is lóháton találták a fotósok lencséi, azonban az orvosa tanácsára abba kellett hagynia a lovaglást, mikor már a járás is nehezére esett. Azonban Erzsébetnek nem parancsolhatott senki: idén nyáron, júniusban (96 évesen!) ismét nyeregbe szállt a windsori birtokon. Talán az összes volt (és esetleg jövendőbeli) angol uralkodó közül ő festett a legméltóságteljesebben lóháton.

Ennél nagyobb szenvedélye aligha volt: már a koronázása után négy nappal az Epsomban rendezett derbin volt jelenése. Ezt sosem hagyta volna ki, ahogyan a szintén tradicionális Ascot-i lóversenyt se. Ő maga is foglalkozott tenyésztéssel és versenyeztette is saját lovait, és hogy élt benne a versenyszellem, az nem kérdéses. Mikor a BBC riportere egy dokumentumfilm felvétele során erről kérdezte Őfelségét, Erzsébet azt válaszolta:
„A filozófiám a versengésről nagyon egyszerű. Szeretek olyan lovakat tenyészteni, amik gyorsabbak másokénál.”

A zsokékkal, akárcsak a köznéppel is mindig udvarias és közvetlen viszonyt ápolt. 40 évvel ezelőtt történt, hogy egy nem teljesen ép elmeállapotú úriember, akinek komoly uralkodóházi rajongása lehetett, betört egy este a Buckingham palotába, ahol a királynő már lefeküdt aludni, csak azért, hogy beszélgethessen Őfelségével, aki „mindig olyan közvetlen mindenkivel”. Erzsébet pedig, miután látta, hogy egy barátságos őrülttel van dolga, beszélgetett vele, amíg a rendőrség végre megérkezett és elvezették a férfit.

Erzsébet más sportágakkal messze nem ápolt olyan bensőséges kapcsolatot, mint a lovaglással, de a trónon töltött 70 éve alatt azért volt rá elég idő, hogy futólag kapcsolatba kerüljön más játékokkal is – többnyire a protokoll részeseként. Mert ha Anglia, akkor bizony futball, tenisz, cricket (és egyéb olyan sportok, amiket csak ők űznek az egész világon), ez elől pedig egyetlen uralkodó sem bújhatott el, így a United történelmének is számtalan alkalommal volt kedves, visszatérő szereplője Őfelsége.

Először 1957-ben fonódtak össze a klub és a már uralkodói minőségben megjelenő Erzsébet szálai, akkor a United játékosai egy vesztes FA-kupa döntő után vehették át tőle az emlékérmeket a régi Wembleyben. Alig egy évvel később a müncheni tragédia után fejezte ki őszinte részvétét és együttérzését az elhunytaknak, a sérülteknek és a hozzátartozóknak.
Öt évvel később, 1963-ban már a győztesnek járó trófeát és érmeket vehette át tőle Noel Cantwell, Bobby Charltonnal és Matt Busbyval egyetemben. 3 évvel később, a hazai rendezésű vébén Bobby Charltonnak ismét jelenése volt Őfelsége előtt, mikor a válogatott tagjaként kapta meg az aranyérmét (Charlton saját elmondása szerint kezdett ezekbe a lépcsőzésekbe belefáradni, mivel a Wembleyben a királyi páholy elég magasan van, úgyhogy minden ilyen aranyérem egy hosszas lépcsőzést eredményezett).
Két évvel később pedig Matt Busbynak ajándékozta a lovagi titulust.

A kitüntetések sora pedig egészen hosszúra nyúlik.
Később tiszteletét tette nála a Buckingham palotában Bobby Charlton, Alex Ferguson, és kiérdemelte a klub számos játékosa a Brit Birodalom Érdemrendjét. Közöttük Ryan Giggs, David Beckham, Rio Ferdinand, Bryan Robson, és Marcus Rashford.
Mi is sokat köszönhetünk tehát neki.

Az angol, a walesi és a skót labdarúgó-szövetségek egyöntetűen elhalasztják az összes profi szintű bajnokságuk soron következő fordulóit (fun fact, hogy egyébként a rögbimeccsek fordulóit lejátsszák). Ez természetesen nem kötelező, de az elnöklő szervek mégis a részvét kinyilvánítása mellett döntöttek és csatlakoznak a nemzeti gyászhoz, még akkor is, ha ez nem minden szurkolónak tetszik, és a közelgő katari vébé miatt csak még tovább fog zsúfolódni az amúgy is csurig megtelt versenynaptár.

Azonban apropó, nemzeti gyász: itt meg kell álljunk egy gondolat erejéig, mert tulajdonképpen az egész bejegyzés emiatt születik. Kiderítjük, hogy mire a nagy felhajtás, hogy miért létezik a nemzeti gyász, meg úgy egyáltalán a temetés intézménye.

A személyes sors igazságtalansága gyakran visszaköszön számunkra életünk során is – ez a fránya, megnevezhetetlen, körülírhatatlan valami mindig a jókkal cseszik ki, és a szemétládákat honorálja, esetleg a becstelent juttatja előnyökhöz a becsületesek kárára, vagy éppen a gazdagoknak ad, és a szegényektől vesz csak el – a sorsnak felrótt igazságtalanságok sora szinte végtelen, és végül a halál jön el, hogy elvégezze a sors által művelt aljasságok jóvátételét.
A halál az egyetlen igazság az életben – furcsán hangozhat, de talán van benne ráció: ha nem lenne halál, ami végül mindent és mindenkit egyenlővé tesz, akkor mindenki az örökkévalóságig lenne bezárva abba a sorsba, amit születésekor kapott. A nyomorult örökre nyomorult maradna, a szenvedő egy örökkévalóságig szenvedne, de ugyanígy a kiváltságos örökidőkig élhetne a kiváltságaival, a gátlástalan az idők végezetéig sanyargathatná embertársait – mindennek csak a halál szab gátat és vet véget.

Ez azonban a legkvesébé sem számít az élők számára.
Egy hozzátartozó, egy barát, vagy bármilyen közeli személy elvesztésekor az életben maradottak aligha érzik és értik ezt az igazságot – nekik csak a személyes gyász marad.
Nekünk, élő embereknek a világunk és az érzékelt valóságunk túlnyomórészt az emberi kapcsolatainkból és viszonyainkból tevődik össze. Emberek vesznek körül minket, akiket szeretünk, akik szeretnek minket, vagy csak baráti kapcsolatban vagyunk egymással. Figyelmet szentelünk nekik és figyelmet kapunk cserébe, egész életünk alatt kondicionálva vagyunk a jelenlétükhöz és a hozzájuk fűződő viszonyhoz, a fizikai kiterjedésükhöz, a hangjukhoz.
Amikor pedig eltávozik valaki, akinek a figyelméhez és szeretetéhez voltunk szokva évtizedeken keresztül, óriási veszteséget és igazságtalanságot érzünk – azonban a minket körülvevő világban ekkor igazából nem is történik semmi.

A nap ugyanúgy felkel másnap, a fű ugyanúgy nő tovább, a napot ugyanúgy a hold váltja az égbolton este, a madarak ugyanúgy énekelnek másnap reggel is, mint korábban, a boltok kinyitnak, a vonatok és a buszok elindulnak menetrend szerint, a kukásautó pedig jön és elviszi a szemetet, mint mindig – mintha mi sem történt volna.
Az ember pedig képtelen feldolgozni ezt a világ által tanúsított közönyt a saját fájdalma iránt.
Mégis hogy képzeli az élet, hogy csak úgy megy tovább? Pedig most veszett oda a földkerekség egyik legértékesebb embere! A földnek meg kéne nyílnia, az időnek meg kéne állnia, a napnak és a csillagoknak le kéne esniük az égből, lángba kéne borulnia az égboltnak, fel kéne forrnia a levegőnek, az összes harangnak szólnia kéne – de mindez mégsem történik. A világ még csak egy lepke szárnyának rezdülésével sem ad visszajelzést arról a veszteségről, ami történt.
Ezt pedig a még élő, az anyagi világban rekedt ember elméje képtelen feldolgozni.

Még nagyszüleim temetése alatt gondolkodtam sokat arról, hogy tulajdonképpen miért is rendezzük meg ezt az egész eseményt.
A halottaknak már nem oszt, nem szoroz a temetés, mert talán viszünk ugyan magunkkal ezt-azt ebből az anyagi létben örvénylő világból, de az semmiképp sem kézzelfogható, így a testünk az garantáltan ittmarad – nincs hát rá szüksége egy halottnak, ahogy a tárgyaira sem, igaz ezt az ókorban kicsit másképp gondolták.
Egyébként én a feltámadást sem hiszem, hogy fizikai formában értené a Katolikus Egyház (ez a létnek egy teljesen más síkján történhetik, hogy melyikben, azt ne kérdezze senki, mink azt nem tuggyuk kérem, továbbra is ingyenes blog vagyunk). Mindegy is, hogy hamvasztunk-e vagy sem, ezek a kérdések csak az élők körében okoznak vitákat – odaát aligha van ennek jelentősége.
Miért törődünk mégis ezzel ennyire mi élők?
Aztán sajnos a sokadik temetésen végül rájöttem: magunk miatt.

Az ember képtelen elviselni, hogy a világ közönyt mutat a fájdalma iránt – éppen ezért megpróbálja a világot annyira kifordítani a négy sarkból, amennyire csak tőle telik.
Harangot veret a plébánossal, feketébe öltözik, megállítja más emberek munkáját és mindennapjait, kifordítja a megszokott rendjéből és odacsördíti őket a temetéshez. Gertyát gyújt, halottas menetet indít, végül saját maga nyitja meg azt az engedetlen földet, ami magától nem volt hajlandó felhasadni, aztán síremléket emel fölé, hogy örök, maradandó nyomot hagyjon erről a világban. Egyesek megfogadják, hogy nem dalolnak többet, nem isszák többé az elhunyt kedvencét, nem veszik fel többet a ruhát, amiben utoljára látták egymást, vagy éppen örökre hordanak egy láncot, amit az elhunyttól kaptak, vagy magukra tetoválnak egy emléket róla – nyomot akar préselni arra a világra, ami undok módon tudmást sem akart venni a veszteségéről.

A temetést éppen ezért az ember nem a halottnak rendezi, hanem az élőknek.

És a nemzeti gyász is hasonló tőről fakad véleményem szerint: ott ugyanis nem csak néhány személy, hanem egy egész nemzet szenvedi el a veszteséget, de a sors és a világ, ez a két rohadék szemétláda még ekkor sem hajlandó a füle botját sem mozdítani. Elhunyt a Brit Birodalom uralkodója, akiért egy egész nép rajongott – mégsem hullanak békák az égből, nem perzselik fel a földet villámcsapások, még csak egy nyomorult varjúsereg sem gyűlik össze, hogy a Westminster apátság tetejéről vészjóslóan károgjanak.
Semmi.
Ezért egy egész nemzet próbálja meg a világot kifordítani a négy sarkából, amennyire csak tudja – és mivel egy egész nemzetről beszélünk, ezért sokkal jelentősebb eredményeket is érnek el ebben a világkiforgatásban, mint például egy kisebb gyászoló család.
Megváltozik a himnusz szövege, az összes forgalomban lévő bankjegy, a zászlók félárbócra ereszkednek, és elmarad a heti labdarúgó bajnokságok fordulója.
Lehet, hogy ez nem jön majd jól a zsúfolt naptárnak, lehet, hogy sokaknak rontja a fogyasztói élményét az, hogy most kimarad a hétvégi premierlíg, de higgyétek el, erre szükség van – nekünk, élőknek. Addig kell megbirkózni a veszteségekkel és az erről visszajelzést nem küldő világ rendjével, amíg lehet – különben később jön majd a trauma, a stressz, az álmatlan éjszakák és a depresszió, meg a szorongás.
A koporsón tompán puffanó föld hangja ettől hivatott megóvni minket.

GGMU, Isten óvja a Királyt!