A fenti választ adta Ferguson egy interjú során, mikor a 2001-es, később lefújt visszavonulásáról kérdezték.
Ezen az apropón indulunk el a következő bejegyzés során, mielőtt a Ferguson story utolsó fejezetével lezárnánk a sorozatot, szánunk egy fejezetet a Főnök úr sikerei mellett a legnagyobb hibáinak is (mert ha 26 évig manager valaki Európa élvonalában, akkor óhatatlanul akad neki néhány), amikből párat Ferguson saját maga is belátott.

A felsorolás mindenféle kronológiai sorrendet nélkülözni fog, és elsősorban a századforduló utáni időszakra korlátozódik, onnantól vannak ugyanis élénkebb emlékeink. Álljon hát itt egy rövid emlékmű Ferguson tévedéseinek, pusztán a történelmi hitelesség miatt (és hogy ne ezzel kelljen zárni a sorozatot).

Ferguson elengedi Jaap Stamot 2001 augusztusának végén

Stam szerződése a 98-as vébé nyolcaddöntői után tartott 2 napos szünet alatt lépett életbe, a holland torony oszlopos tagja volt a 99-es szezonban triplázó, és végül zsinórban 3 bajnoki aranyat nyerő keretnek.
A monda szerint Stam 2001-ben megjelent életrajzi könyve (Head to head címmel) verte ki a biztosítékot a Főnök úrnál, ahol az egyik fejezetben a bekk arról mesélt, hogy Ferguson a PSV engedélye nélkül környékezte meg őt a vételi szándékával. Megint másik legenda szerint a vezetés akarta lejjebb szorítani a keret bértömegére fordított kiadásokat, ezért az 5 legnagyobb heti fizetéssel rendelkező játékos közül egynek mennie kellett.
Én az első lehetőséget helyből kizárnám – bár pontosan tudjuk, hogy Ferguson az ilyeneken garantáltan felkapta a vizet, ez azonban legfeljebb hajszárítós kezelést eredményezett csak, távoznia nem ezért kellett Stamnak.
Sokkal inkább hajlok Simon Kuper magyarázatára, aki mindezt a sokat citált 2012-es “Soccernomics” c. könyvében bővebben is taglalja (többek közt a 2008-as BL döntő büntetőpárbajával együtt, nyomatékosan ajánlott az olvasása), azt állítva, hogy Ferguson pusztán Stam statisztikáiból azt szűrte le, hogy már jócskán túl jár a zeniten, mivel már messze nem szerelt olyan gyakorisággal, mint régebben. 2001 augusztusában érkezett egy 16 millió fontos ajánlat érte a Laziotól, amire Ferguson azonnal rábólintott, Stam 29 éves volt akkor és épp egy achilles-sérülésből épült fel, ezek a tények is csak ráerősítettek Fergie elhatározására.
Azonban a Főnök úr később ezt a húzását saját maga is tévedésként ismerte el egy 2007-es nyilatkozatában, ekkor Stam még mindig óriásit játszott levezetésképpen az Ajaxban, 2005-ben pedig BL-döntős volt a Milannal (amit könnyedén meg is nyerhettek volna, ha Ancelotti nem szerencsétlenkedi el azt a meccset, az is megérne egy misét), a dolog pedig igazán fájdalmas volt, mivel többek közt Stam hathatós segítségével nullázott le minket ez a Milan oda-vissza a nyolcaddöntőben.
Ferguson végül (Stammal ellentétben) a zeniten valóban jócskán túl járó Laurent Blanc-t szerződtette pótlásként, ami nem volt éppen ideális megoldás, azonban csak egy szezont kellett vele kihúzni, amíg évtizedes bástyánk, Rio Ferdinand meg nem érkezett.

Ferguson 2000 április 19-én, félidőben all-int mond a Madrid elleni negyeddöntő visszavágóján

A 99-es triplázás után címvédőként minden nehézség nélkül, magabiztosan vette a United az új, 32 csapattal és két csoportkörrel lebonyolított torna első két akadályát, mindkét csoportkört nyerve. A sorsolás aztán a negyeddöntőben azt a Madridot dobta ellenfélnek, amelyik még a galactico-éra előtti korszak végét élte. Alig 3 hónappal vagyunk azelőtt, hogy Florentino Perezt először megválasszák elnöknek, ő pedig ígéretét betartva elhozza Luis Figot Barcelonából a futball valaha volt egyik legvitásabb transzferének végén. Nincs tehát Figo, nincs még Zidane, nincs brazil Ronaldo, Beckham is épp hogy csak építgeti a saját brandjét nálunk, hogy aztán 3 év múlva Madridba vigye. Van viszont Raúl, McManaman, Roberto Carlos, Redondo, meg egy halom probléma.
A Madrid végigkínlódta a 99/2000-es bajnoki szezont, a megszégyenítő ötödik helyen sikerült csak beérkezniük a célba. A botladozást pedig nem tűrte a vezetés, John Toshackot szezon közben tették ki a kispadról, miután egy Zaragoza elleni hazai vereség a nyolcadik helyre taszította őket a tabellán. A kispadot del Bosque vette át 99 novemberében, de vele sem akart menni a szekér, a BL második csoportköréből csak komoly szenvedések után sikerült kiverekedniük magukat, a Dinamo Kijevvel szembeni pozitív mérlegnek köszönhetően (negatív gólkülönbséggel zárva egyébként).
A United ezzel szemben szárnyalt a bajnokságban, májusban a mai napig rekordnak számító 18 ponttal nyertük a bajnoki címet (amit 2018-ban állított be a City velünk szemben). A két csapat pillanatnyi formájából adódó különbségben benne volt, hogy a United az odavágón feltörli a Madriddal a Bernabeu gyepét, de nem ez történt, del Bosque egy óvatos, ötvédős felállással kicsikart egy 0-0-át hazai pályán.
Ferguson pedig alighanem szerette volna elkerülni ugyanazt a forgatókönyvet, amit már nem egyszer el kellett szenvednie: 97-ben a Dortmund ejtett ki minket egy gól nélküli döntetlen után idegenben lőtt több góllal, majd egy évvel később a Monaco tette ugyanezt. A visszavágóra még jobban felszívtuk magunkat, a nagy igyekezet pedig Roy Keane öngólját eredményezte a 21. percben, miután egy teljesen veszélytelen középre passzolt labdát (nem érkezett rá senki) kotort be van der Gouw kapujába, aki valószínű nem kommunikálta időben, hogy “nyugi, enyém”.
Ferguson rémálma már a meccs negyedénél bekövetkezett hát, máris megszületett az idegenben lőtt gól, amit mindenképp el akart kerülni. Az egyik legsúlyosabb hibája volt ez az ezredforduló-körüli Unitednek, pláne ebben a szezonban: soha annyiszor nem került hátrányba a csapat, mint a 99/2000-es idényben, azonban ezt hazai környezetben megengedhette magának a csapat, mivel zsákszámra szórták a gólokat az ellenfeleknek (97 lőtt góllal zártunk a Premier League-ben). Csak hogy érzékeltessem: ebben a szezonban tizennégyszer sikerült pontot szerezni olyan meccseken, ahol mi kaptuk az első gólt, ez pedig lehet, hogy a BL-csoportkörben még nem ássa alá végzetesen a csapat játékát, de a kieséses szakaszban már mindenképp.
A United ezért pánik üzemmódba kapcsolva rohamozta a fiatal Iker Casillas kapuját, rögtön az első találat utáni 10 percben öt komoly helyzetet is elpuskázott a támadósor, köztük egy olyan esettel, ahol Aitor Karanka a saját ötösén belül kézzel kotort léc fölé egy fejest, amit a játékvezető nem vett észre, pedig Collinának hívták. Piros lap és büntető helyett azonban 0-1-ről ment tovább a harc.
A félidőben Ferguson a tapasztalt, megbízható, védekezésben megingathatatlan, de támadásokban szinte semmit nem segítő Denis Irwin helyett a sokkal tapasztalatlanabb, de villámgyors Mikael Silvestre-t cserélte be, hogy támogassa az akciókat, szinte teljesen feladva ezzel a hátsó stabilitást. A fejvesztett rohanásnak pedig 3 perc alatt még két madridi gól lett a vége a második félidő elején, Raúl duplája eldöntötte a lényeges kérdéseket, könnyedén kontrázták le a szellős védelmet, McManaman könnyedén passzolgatta be a labdákat Silvestre helyére, többek közt ebből lett Raúl első gólja.
Del Bosque ahogy az odavágón, úgy két héttel később az Old Traffordon is 5-3-2-vel meccselt, Ferguson pedig később elismerte, hogy hibázott, mikor nem reagált erre időben. A Főnök úr végül a 60. perc után volt hajlandó cserélni azért, hogy lekövesse a Madrid középpályáját, ahol Redondo végig őrizet nélkül garázdálkodott (Henning Bergen mutatta be az évtized kötényét és osztott ki gólpasszt utána Raúlnak a harmadik találathoz).

A United tűzerejére azért jellemző, hogy felzárkóztunk két góllal, de ez csak szépségtapasz volt a sebre, a United végül korábban fejezte be a sorozatot, mint ahogy azt Fergsuon szerette volna, úgyhogy ezután a szezon után elindult egy hosszas, kínlódásokkal teli átmeneti időszak, aminek a végén Ferguson sikeresen átszabta a csapat játékát ahhoz, hogy újra komoly tényező legyen Európában.

Ferguson a 2009-es BL döntő félidejében feladja a középpályát

A United a 2009-es sorozat elődöntőjében mutatott be olyan kontrajátékot, amit azóta sem sikerült meghaladni (bár ez csak az én elfogult véleményem).
A Rooney-Ronaldo-Park hármas darabokra tépte az Arsenal védelmét az Emiratesben, ahol megszületett az egy és oszthatatlan kontragól (továbbra is ajánlott a napi legalább egyszeri megtekintése lefekvés előtt, zsebkendő legyen kéznél a különböző testnedvek felfogására).

Nagyon ritka, mikor valaki akkorát sprintel 70 méteren, hogy az általa indított kontrát saját maga fejezi be.

A United egy nagyságrenddel nagyobb esélyesként érkezett a római döntőbe, ahol Guardiola elsőéves managerként már zsebre tett egy spanyol bajnoki címet és egy spanyol kupát is, de az elődöntőben csak vért hugyozva, óriási bírói hátszéllel bukdácsoltak át a Hiddink-féle Chelsea testén.
A játékvezető, Tom Henning Övrebö nevét megjegyezte egy egész világ, de fölöslegesen: a dán spori soha többet nem vezetett komolyabb tétmeccset (Istennek hála), három VB-selejtező és néhány norvég első- és másodosztályú bajnoki után 2013-ban akasztotta szögre a… sípot és visszatért eredeti foglalkozásához (merthogy pszichológusként végzett a lelkem).
Hiddink Chelsea-je az első meccs 0-0-ja után a Stamford Bridge-en még az első felesben vezetést szerzett, Guardiola Barcelonája pedig még messze nem volt az a gyilok passzgép terminátor, mint mondjuk 2 évvel később. A Chelsea ennek megfelelően igyekezett embertelen gyorsaságúra emelni a tempót, ami alatt roskadozott a Barcelona, azonban (köszönhetően a bírói tévedéseknek) a megemelt tempót nem sikerült egy gólnál többre váltani, így a Barcelona végül 10 emberrel is kiegyenlített a rohanásba belefáradó londoniak ellen.
A római döntő a stílusok óriási csatáját hozta: a Barcelona Xavival-Messivel-Iniestával fémjelzett labdabirtoklása a United Tevez-Rooney-Ronaldo-féle kontráival szemben.
Egy óriási fejfájása volt csak Fergusonnak (ami inkább kettő): Fletchert az Arsenal elleni visszavágón pirossal szórták ki, így nem léphetett pályára a római fináléban, legsokoldalúbb középpályásunk, Hargreaves pedig a térdszalag-operációi után lábadozott, az ő pályafutása itt ért véget. Égető szükség lett volna kettejük közül legalább az egyikükre, de nélkülük kellett megoldani a feladatot, a Főnük úr végül a Giggs-Carrick-Anderson hármast tette fel a kezdéshez.
A tervet tekintve Ferguson is megpróbálta ugyanazt, mint Hiddink egy körrel korábban: a Barca középkezdése után a United testületileg átvonult az ellenfél térfelére letámadni, a lassabb, körülményesebb passzjátékot gyakorló Barca hazatette a labdát Valdesnek, aki azt kénytelen volt taccsra gurítani, majd a bedobás után következő 10 percet a Barca térfelén töltötte a United. A földön képtelenek voltak fizikai nyomás alatt is megtartani a labdát a katalánok, a felíveléseket pedig könnyedén szedte le előlük a centire és kilóra is combosabb középpályánk. Az első 10 perc alatt 5 (!!) kapura lövést is eleresztett a támadósor, csak percek kérdése volt, hogy mikor omlik össze a Barcelona, de nem ez történt: egyetlen egyszer jöttek ki a szorítás alól, hogy a miénknél nagyságrendekkel gyengébb kontra végén Vidics élete leggyermetegebb cselét egye meg az alapvonalhoz közel, Eto’o pedig vezetéshez juttassa a Barcelonát.
A gól után elkezdett élesedni az ellenfél labdatartása, egyre magasabbra kúszott az a bizonyos labdabirtoklási százalék (még Rooney is azt nyilatkozta később, hogy soha nem érezte annyira elveszettnek magát futballpályán, mint aznap este). Pedig amikor azt írom, hogy messze nem volt olyan éles a Barcelona tiki-taka focija, mint pár évvel később, akkor azt komolyan értem: a lefújáskor a labdabirtoklási arány 51-49 (!!) volt csak a Barcelona javára az UEFA szerint.
Mégis olyan hosszú periódusokat töltött labda nélkül egyhuzamban a United, hogy Ferguson a szünetben a Tevez-Anderson cserével végleg feladta a középpályánkat, 4-2-4 formációvá változtatva a gépezetet, középen a Giggs-Carrick párossal, holott ekkor még lett volna esélyünk felvenni a kesztyűt a Barcelonával szemben. Két évvel később már nem volt.
Nem maradt hát a középpályán egyetlen labdaszerzőnk sem, aki némi fizikalitást tudott volna csempészni a játékba, hogy segíthessen az amúgyis súlyosan emberhátrányban lévő társakon. A Xavi-Busquets-Iniesta trió élve eltemette a középpályánkat, a védelemből visszalépő Messi pedig csak tovább rontott a helyzeten, végül az ő helyezkedése tette be az ajtót végleg: Ferdinand és Vidics végig zavarban volt Messi őrzésével, a káosz végére az őrizetlenül eleresztett fejese tette ki a pontot. A Barcelona személyében 10 év után újra triplázó csapata lett Európának, Guardiola fociját pedig klub-és nemzetközi szinten egyaránt elkezdte lemásolni a fél világ. Képzeljük el mi történt volna, ha egy esetleges címvédés után a tiki-taka helyett Ferguson Unitedjének kopizása mellett dönt Európa.
Az egész azért fájdalmas még, mert élénken élt az emlékezetemben, amikor a 2005-ös BL döntőjében a Liverpoolnál első szezonját töltő Benítez a miénknél sokkal kilátástalanabb helyzetet mentett meg az évtized legnagyobb cseréjével. A Liverpool a szünetben 3-0-ra égett Isztambulban a Milan ellen, mivel a milánóiak Pirlo-Gattuso-Seedorf-Kaká középpályás négyese nagyon durván emberelőnyben volt (4v2) a Gerrard-Xabi Alonso párossal szemben, amin sem a Liverpool szélsői, sem a cstárai nem tudtak enyhíteni. Benítez 3 gólos hátrányban mégis fogta magát, és becserélt a szünetben egy extra védekező középpályást (ismétlem: 3, azaz három gólos hátrányban) Didi Hamann személyében. Mindenki nettó őrültnek hitte a fizetőpincérnek öltözött pingvint, a döntésben mégis volt ráció, mivel nem extra tűzerőre volt szükségük, hanem stabilitásra a középpályán. Hamann beillesztésével a Milan középpályája féken lett tartva, A Liverpool pedig 15 perc alatt kiegyenlített. Más kérdés persze, hogy ha a Milan mondjuk 1-0-ra vezet csak a félidőben, akkor a végén 3-0-ra nyernek, mivel Benítez sosem változtatott volna ekkorát a csapat szerkezetén. Lehet, hogy nagyon kell égnie a háznak ahhoz, hogy a managerek komolyabb változtatást is meghúzzanak, a miénk az egygólos hátrány ellenére is szépen lángolt már, Ferguson is épp elég radikális változtatást hajtott végre – csak sajnos rossz irányba.

Ferguson a 2010-es BL negyeddöntő odavágójának 70. percében, egygólos vezetésnél Berbatovra cseréli Carricket a Bayern ellen

A 2009 nyarán Ronaldot és Tevezt elvesztő United a nagyságrendekkel gyengébb pótlást jelentő Owen-Valencia párossal is jól muzsikált a körülményekhez képest.
A bajnokságban és a BL-ben is szórta a gólokat a frissen tradicionális kilencessé konvertált Rooney, ezt a negyeddöntő odavágóján az Allianzban a Bayern sem úszta meg, Rooney már a második percben vezetést szerzett egy szöglet után.
A meccs ezután alacsonyabb hőfokon csordogált tovább, említésre méltó események nélkül. Ferguson 4-3-3 felállása tulajdonképpen semlegesítette van Gaal 4-2-3-1-ét, azonban Fergusonnak nem tetszett, hogy a hazaiak védelméből Martín Demichelis labdabirtoklás esetén fellépegetett a középpályára, fölényhez segítve a bajorokat. Ferguson úgy sakkozott, hogy Demichelisnek azért engedi ezt van Gaal, mert a Bayern védelme csak egy csatárt (Rooney) kell, hogy őrizzen, ezért fura megoldáshoz folyamodott: a 70. percben Carricket leküldte a középpályáról, és Berbatovot tette fel helyette, 4-4-2-vé változtatva a formációt. A logika egyszerű: Demichelis csak nem lesz már annyira bátor, ha két csatárt is őriznie kell a védelemnek.
Azonban Demichelis így is volt annyira bátor: a 70. percben végrehajtott csere után pillanatok alatt összeomlott a United középpályája, mivel Demichelis a jelenlétével továbbra is keserítete a középpályánk életét, miközben eggyel kevesebben maradtunk a motortérben. A Bayern a 77. és a 92. percben is betalált, megfosztva minket egy megérdemelt idegenbeli győzelemtől és végül a továbbjutástól is. A sorozatot aligha nyerhette meg a United, de egy újabb döntő kinézett volna, az elődöntőben ugyanis azzal a Lyonnal meccselhettünk volna a fináléért, akiknél a fiatal Lloris/Toulalan/Govou-szintű játékosok jelentették a maximumot, mivel Benzema, Naby Keita és Juninho már mind leléptek a 2009-es nyári ablakban.

Fergusonnak nincs terve piros lap esetére a 2013-as BL nyolcaddöntő visszavágóján

A 2012/13-as BL nyolcaddöntőinek sorsolása már önmagában megérne egy misét: a szokásos “labdák és cetlik húzgálása” helyett ugyanis a sorozat indítása óta először algoritmusokkal kívánták lebonyolítani a dolgot. Az előző évi csúnya elhasalás után idén csoportelsőként végezve viszonylag nyugodtan várhattuk a sorsolást, mindössze egy akna feküdt csak a sekély vízben: a Real Madrid másodikként végzett a saját csoportjában a Dortmund mögött (az Ajax és a City előtt). Az UEFA a sorolást megelőző napon, csütörtökön tartott egy “próbát”, majd pénteken a “rendes” sorsolás folyamán kijöttek koppra ugyanazok a párosítások, mint egy nappal korábban. Ennek 1:8000 volt kb. az esélye, nagyságrendileg ennyi a lehetséges párosítások száma a csoporton belüli helyezéseket és az “azonos szövetségből érkező csapatok nem kaphatják egymást“-szabályt is figyelembe véve.
Fel volt adva a lecke Fergusonnak, mivel a Madrid szokás szerint a torna megnyerésére is esélyes volt, a szezon előtti nyáron erősödtek meg a később 5 BL-elsőséget tető alá hozó Modriccsal. Kimondottan véres párharcnak nézett ez ki, ahol egyszerre kellett valahogy féken tartani a Ronaldo – di Maria – Özil – Higuaín/Benzema támadósort (Benzema hiányzott a visszavágóról), és valahogy akciókat építenünk.
Ronaldo okozta természetesen a legnagyobb fejfájást, aki egy szezonnal korábban kerek 60 gólig jutott az összes sorozatban. Ferguson pedig nem maradt adós egy jól működő tervvel: Ronaldo őrzésére minden pillanatban ketten is figyeltek nálunk (akárcsak 2010-ben Ronaldinhóra a Milan elleni párharcban). Az odavágón Phil Jones jobboldali védekező középpályás posztban mind a 90 percet Ronaldo árnyékként követésével töltötte, megakadályozva azt, hogy Ronaldo elsüsse a legveszélyesebb fegyverét, és befele indulás után kapura lőjön. Jones ezt remekül oldotta meg, mivel alig egy héttel korábban Ferguson élesben készítette fel erre a szerepre, mikor a Tottenham ellen Gareth Bale-t őriztük ugyanezzel a módszerrel (annak is 1-1 lett a vége, Bale azonban maradéktalanul le lett radírozva a pályáról). Önmagában még ez is kevés lett volna, úgyhogy Jones melójára természetesen Rafael segített rá jobbhátvédben, akinek a félidő előtt volt egy nagyon kemény 5 perces periódusa, ami alatt be is sárgult. Ronaldo azonban relatíve csendben maradt, szabadrúgásokat és néhány gyengébb távoli kísérletet leszámítva nem sok fű nőtt neki – egyetlen esetet leszámítva, mikor a pálya balszélét teljesen üresen hagyta egy akció során, helyette pedig a túloldalon rontott rá a kissé felkészületlen Evrára – ebből lett a Madrid egyetlen gólja.
A visszavágón Cleverley vitte ugyanezt a szerepet, szintén Rafael segítségével, aki az odavágón végzett príma melón felbuzdulva az Old Traffordon két kontrába is volt olyan bátor és besegített – az egyikből életveszélyes helyzetünk lett, a másikból gólt szereztünk. Az odavágón a Madridnak 3 említésre méltó helyzete akadt, mindhárom azután, hogy Rooney ellazsálta Coentrao őrzését, ezért a visszavágón (némi meglepetésre) Wayne kikerült a kezdőből, és helyét a már nem annyira energikus, de védekezésben jóval fegyelmezettebb Giggs vette át. A Madrid hiába dominálhatta így a labdabirtoklást, látványosan szenvedett az Old Traffordon – egészen Nani piros lapjáig.
Hogy az a belépő ért-e egyáltalán sárgát (nemhogy pirosat), az más platformra tartozik, minket az utána következő események érdekelnek elsősorban. Érdemes volt nézni, hogy amíg Ferguson pulykavörös arccal ordibált a negyedik játékvezetővel a partvonalon, addig Mourinho egy szempillantás alatt ugrott és már jelzett is egy cserét, és elkezdte instruálni a játékosokat. Mourinho ugyanis mindig felkészült meccsek előtt arra az esetre, ha villan a piros lap, akár nekik, akár az ellenfének. Ferguson látványosan nem volt erre felkészülve, a 4-4-1-1 formációnkból hosszas (és hiábavaló) reklamálás után végül 4-4-1 lett, Welbeck húzódott ki a visszavont csatár szerepéből Nani helyére. Addig 4+4+1 fővel védekeztünk (még Alonso is külön őrzőt kapott), a piros lap után viszont már csak 4+4 fővel tettük ugyanezt. Mourinho ezzel szemben azonnal beáldozta a védelem papíron leggyengébb tagját, Arbeloát, és Modricsot küldte fel helyette, a középpályánk pedig kettős emberhátrányban előbb összeesett, aztán megszűnt létezni, miközben van Persie védekező feladat nélkül téblábolt. Modrics és Ronaldo 15 perc alatt megfordította a meccset, a United pedig érdemtelenül esett ki egy olyan párharcban, amibe vastagon belenyúlt a játékvezető – Ferguson azonban ezt még mindig megmenthette volna. Van Persie is besegíthetett volna a védőmunkába, akárcsak Diego Milito tette ezt az ugyancsak 10 emberre redukálódott Interben a 2010-es sorozatban a Barcelona ellen, vagy ahogy Drogba tette a szintén emberhátrányban védekező Chelsea tagjaként két évvel később (szintén a Barca ellen). Lehet, hogy nem ez lett volna a klub történetének legszebb 30 perce, de aligha érdekelt volna bárkit is. A Főnök úrnak azonban az egyik legnagyobb hiányossága volt, hogy sosem készült fel előre az ilyen eshetőségekre, nem csak a Madrid ellen, de 2010-ben sem volt terve egy kiállítás esetére a Bayern meccsen, sem 2011 őszén a City ellen, sem 2005-ben a Villarreallal és a Lille-lel szemben a csoportban, (2009-ben sem volt az Arsenal elleni elődöntőben, mikor Fletchert kiküldték, de az a párharc addigra hálistennek bőven eldőlt), és még sorolhatnám az eseteket. Ez még elmenne, ha teszem azt a ligakupáról lenne szó, azonban ezek súlyos európai kupameccsek, amikre napokkal (néha hetekkel) korábban megkezdődik a felkészülés – ezért érthetetlen az egész. Ez a hiányosság pedig a BL eredménylistánkat is jelentősen befolyásolta végül.
(Cakirnak pedig ezúton is kívánunk a teljes szerkesztőség nevében jó egészséget, a kedves családjával együtt).

Ferguson középpályája szétesik a 2011-es FA kupa elődöntőjében a Manchester City ellen

Az olajmilliárdokból felpumpált Manchester City rohamait egyre nehezebb és nehezebb volt megállítani, ahogy haladt előre az idő. A város kék felén már egy szezonnal korábban is megvolt a keret ahhoz, hogy 34 év után véget vessenek a trófeák nélküli sorozatnak és a thisishowitfeelstobecity – életérzésnek, azonban akkor még útját tudtuk állni a zombihordának a 2009/10-es Ligakupa elődöntőjében. Egy szezonnal később pedig újabb rohamot indított a City: a nyári átigazolási ablakot rögtön 143 millió fontos beruházással robbantották fel, egyszerre érkezett Jérôme Boateng, David Silva, Aleksandar Kolarov, Mario Balotelli, James Milner, Edin Džeko és Yaya Touré is. Rá később még visszatérünk.
A Cityvel a 2011-es naptári évben már februárban összeakadtunk az Old Traffordon egy komoly téttel bíró bajnokin, amit Rooney (végül nem Puskás-díjas, csak harmadik helyre szavazták fel) ollózása döntött el. A nagy kunszt azonban nem az ollózásnál lett bemutatva, hanem a középpályán.
A Mancini által összerakott Gareth Barry – Nigel de Jong – Yaya Touré hármas az egész liga fizikálisan legkeményebb középpályája volt, miközben technikai kvalitásoknak sem voltak híján. A fenyegetéssel kezdeni kellett valamit, amit Ferguson a szezon két bajnokiján egész tűrhetően megoldott: a 2010 őszi, idegenbeli 0-0 alkalmával a Scholes-Carrick párossal valamennyire tudtuk kontrollálni a tempót, a fizikai munkát pedig nagyrészt Fletcher végezte, a pálya széléről Park időszakos segítségével. A februári hazai bajnokin a Scholes-Fletcher-Anderson trió (két ütköző, egy passzer) felállással vettük fel a kesztyűt sikeresen, azonban az FA kupa elődöntőjére Ferguson valamiért felbontotta a középpálya egyensúlyát. A City kezdő hármasát sejteni lehetett, és valóban a Barry-de Jong-Touré háromszög kocogott ki a kezdéshez, azaz Mancini 3 darab box-to-box középpályással állt fel, akik közül az egyik (Touré) 10-esben is tudott játszani, ha a helyzet úgy kívánta. Azonban tőlünk a Scholes-Carrick-Park összeállítás volt erre a válasz, ami már messze nem volt elégséges.
A City középpályája (gyakran Balotelli segítségével súlyosbítva) tulajdonképpen a 30. perctől kezdve embertelen nyomás alá helyezett minket, minden labdáért kíméletlen darálást rendeztek, mi pedig teljesen elvesztettük a kontrollt. Carrick és Scholes semmi befolyással nem voltak a tempóra, képtelenek voltak az addig a rangadókon megszokott stabil, kényelmes passzolgatós ritmust fenntartani. Ugyan az eső fél óra még a miénk volt (Berbatovnak kigurigáztak a társak két ajtó-ablak ziccert, de mindkettőt elhibázta), utána viszont a City letarolt minket. A félidő végét még megúsztuk kapott gól nélkül, Ferguson azonban nem változtatott a félidőben, pedig nem ártott volna, mivel Park egyedül nem volt elég a City nyomásának ellensúlyozására, segítségre lett volna szüksége. És ahogy várni lehetett, a második felesben is folytatódott a City darálása, ezt pedig már nem úsztuk meg szárazon. A védelem az 52. percben kapitulált, mikor a hátsó alakzatunkat megint nyomás alá helyezve Carricket kényszerítették hibára a saját tizenhatosunk előtt (akinek nem volt ideje labdával felnézni, úgyhogy egyenesen az ellenfélhez tette azt tovább), a labdát pedig a City hármasa közül a legnagyobb terrorista, Yaya Touré passzolta el a blokkolni hiába igyekvő Vidics mellett. Ferguson ugyan az utolsó negyedórára pályára küldte Andersont, hogy segítsen a széteső középpályánkon, de ekkor már késő volt, ráadásul az eredmény elkeseredett kergetése során végül az elrontott szerelésekről is híres Scholest egyből pirossal küldték ki a hajrában.
A City ezzel kupadöntőbe jutott, majd májusban simán be is húzta a trófeát abba a vitrinbe, ami 35 éve érintetlenül porosodott. Vészjósló előjelek voltak ezek, itt nem egy véletlen becsúszott kupasikerről volt csak szó. A Citynél ugyanolyan gigaklub-státuszt és hazai dominanciát álmodtak meg, mint amit a United produkált Ferguson alatt, aminek a United ellentartott, amíg lehetett. Ferguson ugyan megesküdött rá korábban, hogy amíg ő életben van, addig garantálja, hogy a City nem nyer bajnokságot, és sosem volt hajlandó említeni őket a United közvetlen riválisai közt. Mégis ez a képlékennyé váló hatalmi egyensúly szép lassan felborult, a 2010-es évek közepe óta tulajdonképpen a City fossa úgy a bajnoki címeket, ahogy mi tettük kicsivel korábban. BL-győzelmük ugyan még nincs, de párszor már ahhoz is közel jártak.
Az első dominót az arab felvásárlás döntötte el, a második pedig ebben az elődöntőben borult fel. Ki tudja hogyan nézne most ki az angol labdarúgás, ha akkor nem hagyjuk őket döntőig masírozni.

Ferguson a 2011-es BL döntőjében a Giggs-Carrick középpályát teszi fel a Busquets-Xavi-Iniesta hármas ellen, miközben a kispadon is kérdőjelek sorakoznak

Ebben tudom a legkevésbé hibáztatni a Főnök urat. A 2011-es Barcelonának megálljt parancsolni aligha lehetett, Ferguson előtt két választás maradt: vagy megpróbálja bebetonozni a Unitedet a saját térfelére, reménykedve a szerencsében és a büntetőpárbajban, vagy megpróbál játékot kezdeményezni, ha labdához jutunk, és belemenni egy nyílt sisakos adok-kapokba. Ferguson az utóbbi mellett döntött – ennek fényében küldte pályára a Giggs-Carrick párost, akik a bajnokságban tavasszal kísérleti jelleggel játszottak együtt először, de ahogy haladt előre az idő, úgy működött egyre jobban a játék ezzel a középpályával. Sejthettük azonban, hogy ez a Barcelona ellen nem lesz elég (nem is volt), de ne szaladjunk ennyire előre.
A terv szerint Hernandezzel kezdtünk kilencesben, mögötte Rooneyval second strikerben, abból az elgondolásból, hogy Hernandez majd a beindulásaival szétrángatja a Barcelona védelmét és nem mellesleg helyet nyit Rooneynak kibontakozni. Papíron ez jól nézett ki, azonban Hernandezt 5 alkalommal is lesen kapta a partjelző, a Barca védelme gond nélkül csapdázta le Hernandez mozgását. A 2v3-ban focizó középpályánknak nagyon kellett volna némi segítség, a legmélyebben csücsülő sorkatona, Busquets kikapcsolása Rooneyra várt volna, de ezt Rooney kategorikusan elspórolta, miközben Messi labda felé mozgása 2v3-ből 2v4-be taszította a Carrick-Giggs párost – szegények esélytelenül próbálták meg lekövetni a vonalak közt mozgó ellenfeleket (akik nem mellesleg az Aranylabda-szavazás első három helyén végeztek pár hónappal korábban. És ha bármely két emberedet a világ három legjobb futballistája gurigázhatja körbe akadály nélkül, ott bizony bajok lesznek). A Barca komoly fölényben focizta végig az első félidőt, 67-33 volt a labdabirtoklási arány, 10 lövést eresztettek el, ebből 3 kaput talált (nálunk 2-ből 1 volt ez az arány), mégis valami csoda folytán 1-1-el fordultunk (mivel a félidő vége felé egy bedobásnál elbambult a Barca védelme, egy rögtönzött letámadás pedig megfektette őket).
Az élet kegyes volt ekkor, komoly veszteség nélkül úsztuk meg ezt a rizikós összeállítást, Ferguson pedig változtathatott volna a félidőben, azonban nem tette (a pálya szélén megcserélte egymással ugyan Parkot és Giggst, de ez vajmi keveset segített), a Barca fölénye pedig ellenállás hiányában hatalmasra nőtt. A második félidőben még 12 lövést eresztettek el, 9 kaput talált, két újabb találat mellett, miközben tehetetlenül kergettük őket fel-alá. A cserepad összetétele is felvetett pár kérdést: Berbatov például (hiába lett PRM gólkirály abban a szezonban) nem volt része az utazó keretnek, Ferguson Michael Owennek szánta a cserecsatár helyét, míg a kezdőben helyet kapó Fabióról tudni lehetett, hogy akkor sem fog 70 percél többet bírni, ha két hétig szteroidokkal etetik. Ennek ellenére mégsem volt a cserepadon szélsőhátvéd, Fabiót pedig természetesen menetrendszerűen le is kellett cserélni a 69. percben egy görcs miatt, úgyhogy Ferguson Nanit küldte a helyére, Valencia pedig kénytelen-kelletlen jobbhátvédben fejezte be a meccset. A 3-1-es végeredmény pedig nagyon hízelgő volt ránk nézve, könnyedén kaphattunk volna ötöt is.

Hargreaves az utolsó igazi erősítésünk a középpályánkon

A fenti mondat egyébként szerintem Casemiro érkezéséig érvényben maradt, ez persze nem csak Fergusonról, hanem az őt követő menedzsmentről is nagyon sokat elárul.
Ferguson a manageri pályafutásának utolsó éveiben különösen kevés figyelmet szentelt a középpályának, pedig korábban egész komoly mozgósítások történtek a motortér megerősítésére – azonban ez egészen véletlenül pont egybeesett Carlos Queiroz asszisztenskedésének idejével. Van egy sanda gyanúm ugyanis, hogy ő volt az egyetlen, aki vitatkozni mert Fergusonnal a keretet illetően, és ő győzte meg arról a Főnök urat, hogy erősítsen, ha Európában döntőket akar játszani, ugyanis Ferguson módszerei (lásd például Roy Keane pótlása Alan Smith-szel) nem feltétlen ütötték meg az ehhez szükséges színvonalat.
Ferguson pedig alighanem igazat adott Queiroznak, úgyhogy a 2005-2008-ig tartó időszakban épült be a kezdőbe Fletcher, valamint érkezett Park Ji-Sung, Carrick, Anderson és Hargreaves is (a támadósorba érkező Nanit és Tevezt pedig még nem is említettem).
Queiroz távozásával (2008-ban lett a portugál válogatott szövetségi kapitánya) pedig ez az erősítési hullám is nyom nélkül megszűnt. Amíg Európa jelentősebb szereplői olyan játékosokat adtak-vettek, mint Modrics, van der Vaart, Matuidi, Xabi Alonso, Verratti, Yaya Touré, vagy esetleg Jordan Henderson, addig mi 2008-tól egészen Ferguson visszavonulásáig Zoran Tosics és Nick Powell megszerzését tudtuk csak felmutatni a középpályán, az akadémiáról promotált Darren Gibsonok és Tom Cleverley-k mellett. Az erősítés hiánya már a 2011-12-es szezonban is megmutatkozott, leginkább akkor, mikor a Newcastle középpályás erőgépei 3-0-ra taroltak el minket, azonban Ferguson inkább Paul Scholes-t hívta vissza a nyugdíjból, minthogy a jövőre is gondolva szétnézzen a piacon – Paul Pogbának többek közt ez tette be az ajtót, mikor először távozott a klubtól.
Nem ez volt az egyetlen szerep egyébként, ahol Ferguson alatt elúszott a keret: ugyanilyen vesszőfutást sikerült rendezni a kapusposzton is Schmeichel 99-es távozása után. Taibik, Bosnichok, van der Gouw-k és Roy Carollok bohóckodtak a kapunkban egészen addig, amíg van der Sar 2005 augusztusában debütált a DVSC elleni BL-selejtezőn. A támadósorral is ugyanez volt a helyzet: a 2009 nyarán távozó Tevez és Ronaldo pótlása tényleg nem ígérkezett könnyű feladatnak, de az utánuk érkező Bébék, Obertanok és Mame Biram Dioufok aligha tekinthetőek elégséges próbálkozásnak, az Owen-Hernandez duót pedig bármennyire is szerettük, nem lehetett egy lapon említeni a fenti párossal.

Itt pedig illene abbahagyjam a felsorolást, mivel így is kezd túl nagyra nőni a bejegyzés, Fergusonnak pedig pályafutása során minden elbénázott húzására jutott legalább 3-4 zseniális döntés is.
Akinek van még esetleg emléke, az nyugodtan ossza meg, legközelebb pedig, ha adódik rá méltó alkalom, akkor befejeződik a Főnök úr története az utolsó fejezettel.