Régebb óta terveztem egy lazább posztot a szurkolói énekek humoráról, úgyhogy most ezzel kell beérjétek, legalábbis amíg nem játszunk újabb meccset 72 órán belül.

A továbbiakban néhány dalt és némi háttérsztorit vonultatnék fel a (szerintem) leghumorosabb/legcinikusabb énekekből, a teljesség (és néhol a történelmi pontosság) igénye nélkül.
Úgy éreztem, hogy a magyarra fordítás csak rontana az élvezhetőségen, éppen ezért minden nóta eredeti nyelven (angolul) szerepel majd, úgyhogy a németesektől előre is bocsánat, bár a google egész jól fordítja a szlenget és a csúnya szavakat is manapság. A rigmusok történetei is a legtöbb esetben homályba vesznek, szurkolók mesélgetik különböző fórumokon, más és más sztorikkal, úgyhogy az eredetet se vegye mindenki készpénznek.
Aki a lentieken kívül tud még hasonló kedves kis nótákat (akár magyarul is), az ne habozzon, kommenteljen.

Az első, amit megosztanék, még 2008 áprilisából datálódik, mikor is a hónap legelső napján ismét BL-negyeddöntőt játszott egymással a Roma és a Manchester United, akár csak egy évvel korábban. A 2007-es csörte során a római meccsen összecsapott a két szurkolótábor, miután a Roma vezető gólját követően a hazai tábor rakétákat lőtt át a vendégszektorba. A vendégszektor egy része revansot kívánt venni rajtuk, ezért megpróbálták eltaszigálni a két szektort elválasztó biztonságiakat, a konfliktus odáig fajult, hogy a rendőrségnek kellett beavatkoznia, komoly századerőket felvonultatva az Olimpico lelátóin. A rendőrök a beszámolók szerint azonban csak a United drukkerei közt csaptak szét, a hazaiakat már kevésbé akarták fegyelmezni. Végül összesen 11 szurkolót vittek kórházba, az ügyben pedig előbb az UEFA, később pedig az Amnesty International is elkezdett vizsgálódni, szóval bőven volt visszhangja a balhénak.
2008-ban azonban békésebb mederben zajlottak az események, az április elsejei odavágón az angol szektort hermetikusan zárták el a hazaiaktól, rendbontás így nem is történt, azonban a meccs során a United szurkolói a székeken állva nézték a történéseket (mivel az Olimpico játéktere átkozottul messze van ám a lelátóktól, egy futógyűrű választja el a kettőt egymástól, az angolok meg karnyújtásnyi távolságokhoz vannak szokva).
Éppen ezért a helyi műsorközlő tört angolsággal zengte bele a stadion megafonjába, hogy kérik a vendégszurkolókat, hogy ne álljanak fel a székekre.
Erre pedig nem sokkal később a következőképp felelt az angol szektor:

We’ll do what we want,
We’ll do what we waaaaant,
We’re Man United,
We’ll do what we want!

Szóval végül nem másztak le a székekről. Egyébként tényleg azt csináltunk amit akartunk, a United végül 2-0-ra nyerte az odavágót és a trófeát is hazavittük a végén.

Dirk Nicolaas Advocaat (becenevén Dick) neve ismerősen csenghet, mivel managerként 27 (!!!) különböző állása volt klubok és válogatottak élén egyaránt.
Egyedül Szentpétervárott töltött el huzamosabb időt, egy UEFA-kupával megajándékozva a türelmes közönséget (hogy aztán a Szuperkupa-meccsen is megverjenek minket 2008 augusztusának végén). Még egy évig maradt az oroszok padján, aztán újabb hosszas vándorlásba fogott, amelynek során 2015 márciusában az akkor Premier League-résztvevő Sunderland managereként kötött ki. A lelkes közönség pedig az első meccsen, a West Ham vendégeként üdvözölte is az új mestert: a kapu mögötti szektor egy szép nagy, felfújható péniszt ütögetett fel-alá a lelátón, mint a strandlabdákat szokás, a „Big Dick! Big Dick!” rigmust kántálva.
Végül az egyik fehérkabátos steward elkobozta a tábortól lufit, miután az kipottyant a szektor elé, leengedte, összehajtotta és kivitte a játéktérről.
A csalódott szurkolók azonban szerették volna visszakapni, úgyhogy ezt énekelte a vendégszektor:

We want our Dick back!
We want our Dick back!
We want our Dick back!
We want our Dick back!

Sok-sok évvel ezelőtt a Chelsea játékosa volt egy bizonyos Frank LeBoeuf. A francia válogatott rendszeres tagjaként részese volt a 98-as vébé aranynak (játszott a döntőben is), és két évvel később az EB-győzelemnek is. 1996-tól 2001-ig erősítette a londoniak védelmét, és középhátvéd létére meglehetősen gólerős volt, nem csak pontrúgásokból, hanem mezőnyből is szórta a találatokat, ha épp olyanja volt.
A Chelsea tábora természetesen költött egy dalt a saját VB- és EB-győztesének, a legtisztább shakespeare-i nyelvezettel, amit rendszeresen énekeltek is, mikor gólt szerzett. Valahogy így hangzott:

He’s here,
He’s there,
He’s every-f***ing-where,
Frank LeBoeuf, Frank LeBoeuf!

Franknak azonban nem tetszett a dolog, mivel a gyerekei is ellátogattak minden hazai mérkőzésére, így kínos szituációt eredményezett, mikor a gyerekek megkérdezték, hogy mit énekelnek neki a kedves szurkolók.
Éppen ezért az egyik hazai meccs előtti programfüzetben megjelentettek egy levelet, amit Frank írt a Chelsea táborához, tisztelettel kérve őket, hogy bár érti és szereti a nótájukat, de a jövőben ha lehet, akkor tartózkodjanak a káromkodástól a fenti okokból.
Aztán természetesen ahogy annak lennie kellett, Frank élete egyik legnagyobb dugóját akasztotta az ellenfél hálójába aznap, a szurkolótábor pedig a kérés ellenére is énekelt, mégpedig így:

He’s here,
He’s there,
WE’RE NOT ALLOWED TO SWEAR,
Frank Leboeuf, Frank LeBoeuf!

A sztori szerint a Walsall játszott a Forest Green csapatával a harmadosztályban. Mikor a vendégcsapat egyik játékosa egy belépő után lent maradt, arccal a gyepben, a következőt énekelte a hazai tábor:

He’s eating our grass,
He’s eating our graaaass,
That vegan bastard,
He’s eating our grass!

2019 tavaszán a PSG ellen művelt csoda után a Barcelonát dobta a gép a BL negyeddöntőinek sorsolásakor – mindössze a második alkalom volt, hogy ilyen messzire jutottunk a poszt-Ferguson érában.
Nem mi voltunk a favoritok, végül 4-0-ás összesítéssel a Barcelona ment tovább az elődöntőbe, siralmas játékot mutatva búcsúztunk – immár sokadjára.
Az odavágó sűrűjében történt, hogy Messit felrúgta valaki, ő pedig a szokásosnál kicsit tovább hentergett a gyepen. Az Old Trafford közönsége kapott is az alkalmon, a következő ének zengett a lelátóról:

If you pay your tax,
Stand up,
If you pay your tax,
Stand up,
If you pay your tax,
stand up!

2010 szeptemberében a Spurs fogadta a ligakupában az Arsenalt egy londoni derbin. Harry Redknapp hazai legénysége a sorai közt tudhatta Graeth Bale-t is, azonban nehezen ment így is a játék. A rendes játékidő végén 1-1 volt az állás, a 2×15 perc első félideje alatt pedig Wenger legénysége nagyon megszórta a hazaiakat, Nasri duplája és Arshavin gólja után 4-1-re vezetett az Arsenal 105 perc után. A hazai drukkereknek ennyi elég volt, tömött sorokban kezdték elhagyni a lelátókat, a vendégek pedig ennek okáról érdeklődtek a következőképpen:

Is there a fire drill?
Is there a fire drill?
Is there a fire drill?
Is there a fire drill?

Az XY’s red and white army – rigmust mi is ismerjük, évtizedeken keresztül a Fergie’s red and white army változatot skandálta a nézősereg az Old Traffordon. Ez azonban nem csak ránk jellemző, rengeteg klub énekli ezt a sort a saját színeiknek és managereiknek megfelelően, így a Manchester City is.
A legenda szerint az egyik szezon során két managert is kiraktak már idény közben a kékektől, másodjára pedig már helyettest sem neveztek ki, úgyhogy a City soron következő bajnokiján nem volt papíron vezetőedző.
Úgyhogy a szurkolótábor kénytelen volt ezt énekelni:

Nobody’s blue and white army
Nobody’s blue and white army
Nobody’s blue and white army
Nobody’s blue and white army

A QPR 2014/15-ös szezonja elég siralmasan végződött, a Premier League-ben addig épphogy csak bennmaradó csapat Harry „Houdini” Redknapp irányításával végül 20. helyen esett ki a bajnokságból. Redknapp amúgy nem véletlen kapta a Houdini becenevet, mivel három különböző csapattal is esett már ki a PRM-ből, és még mindig kapott utána szerződést a ligában.
Ebben a 14/15-ös idényben különösen kegyetlenül szerepelt az öreg Harry, a QPR a komplett telet (mind a három hónapot) úgy csinálta végig, hogy mindössze egyetlen győzelmet tudott felmutatni, 10 vereség mellett. Aztán mikor az Etihadban a Manchester City vendégeként már 4-0-ra égtek a 65. percben, akkor a QPR szurkolóinál elszakadt a cérna, a következőt énekelték a City negyedik gólját ünneplő hazaiaknak:

We lose every week,
We lose every weeeeek,
You’re nothing special,
We lose every week!

Végül 6-0-ra kaptak ki.

Még mindig legalább egy évtizeddel ezelőtt vagyunk:
A Manchester City fogadta télen a Fulham együttesét egy bajnokin. A gyepet hótakaró fedte a kezdéskor, és a meccs alatt is folyamatosan havazott, úgyhogy a játék nézhetetlen volt, ráadásul 10 percenként meg kellett szakítani a mérkőzést, hogy a pályamunkások letakarítsák az újra felgyűlt havat, miközben végig 0 fok alatt volt a hőmérséklet is.
A City 2-0-ra vezetett már a második félidőben, a szokás szerint ugye a vendégcsapat szurkolóit nem engedik ki a stadionból a meccs vége után még vagy fél óráig, nehogy összecsapás legyen a vége, úgyhogy szerencsétlenek elhagyni sem tudták a helyszínt, énekelni tudtak csak:

We wanna go home,
We wanna go hoooome,
It’s fucking freezing,
We wanna go home

A Newcastle csapatára igencsak rájárt a rúd azelőtt, hogy bebetonozták volna magukat a Premier League-be a 21. század második évtizedében. A 2008/09-es szezont kieső helyen zárták, 4 különböző managert emésztett fel ez a szezon, közülük pedig Alan Shearernek jutott az a szomorú feladat, hogy befejezze a bajnoki idényt, aki egyébként a kommentátori állását hagyta ott ezért. Még megmenthette volna ugyan a Szarkákat, de ez neki sem sikerült, végül 1 ponttal maradtak le a 17. helyről.
Az utolsó fordulóban az Aston Villa látta őket vendégül a Villa Parkban, Damien Duff öngóljával szerzett vezetést a Villa, a Newcastle pedig képtelen volt visszajönni a meccsbe, végül 10 emberrel fejezték be a mérkőzést. Az utolsó percekben a hazai publikum természetesen élt a lehetőséggel, hogy némi sót dörzsöljenek az ellenfél sebeibe, ezt a nótát énekelték Shearernek:

Stayed on the telly,
You should have stayed on the telly,
Stayed on the teeeelly,
You should have stayed on the telly!