Így neveld a klubodat – Brighton

Ugye nem én vagyok az egyetlen, akinek van második csapata a Premier League-ben? Egy szimpatikus klub, akik mérkőzéseit ugyan nem jegyzi le az ember előre a naptárba, de szívesen nézi meg őket bárki ellen, a tabellán mindig vet a helyzetükre egy kósza pillantást, adott esetben még FM/FIFA karriert is indít velük, hogy egy alternatív valóságban a Bajnokok Ligájába vezérelje az ott egyébként sosem szereplő csapatot. Nos, nekem igen sokáig a Southampton volt ez a bizonyos második csapatom, még mielőtt a ‘Pool fiókcsapatává váltak volna, és mindenféle hozzánemértő menedzserek hathatós segítségével a PL pofozógépévé degradálódtak (most is utolsók, nem is ússzák meg a kiesést idén). A sikeresen működő klubmodell (lásd még: projekt) tekintetében immár egy másik déli parti település mutatja az irányt: az utóbbi években a Brighton lett az a klub, ahonnan nem csupán a jól teljesítő játékosokat, de az aktuális menedzsert is lerabolják a nagyobb halak. A bennem lakozó divatdrukker pedig egyre gyakrabban követte a meccseiket, nem utolsósorban azért, mert ők tényleg eséllyel lépnek pályára az általam utált riválisokkal szemben. Bár sajnos ellenünk is, mint ma délután az FA Kupa elődöntőjében.

Az esélyekre később még kitérnék, de ez a bejegyzés elsősorban a Brighton klubmodelljéről fog szólni, amely követendő példa lehet minden alulteljesítő, vagy szimplán csak többre vágyó klub számára. Ha lenne ilyen kézikönyv, hogy mi kell egy klub sikeressé tételéhez, az biztosan úgy kezdődne hogy végy egy jó tulajt. Inverz bizonyítással máris láthatjuk az állítás igazságát, hiszen egy klub tönkretételéhez vezető első lépés a végy egy rossz tulajt, aminek szemléltetéséhez nem kell túl messzire mennünk az Old Traffordtól. Brightonban (illetve Brighton and Hove-ban) 2009 jelentette a fordulópontot, amikor egy bizonyos Tony ‘The Lizard’ Bloom vásárolta meg a klub részvényeinek 75 százalékát, illetve majdnem 100 millió fontot áldozott a tervezésben és megépítésében is akadozó új stadionra, amely 2011-re el is készült, és ma American Express Community Stadium néven, vagy rövidebben Amex-ként ismerjük. Bár ekkor még a Championship újoncaként elég kockázatos lépésnek tűnt egy modern, bővítésekkel akár a Premier League-ben is vállalható méretű létesítmény, a befektetés abszolút megtérült. Mert a második tétel ebben a bizonyos könyvben biztosan az lenne, hogy végy egy jó stadiont. Ugye, Glazerék?

Na de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen hiba lenne nem kitérni a már említett tulajdonosra, Tony Bloomra. A The Lizard becenév nem gyíkember származásra utal, hanem Bloom profi pókeres pályafutására. Bár a pénzét elsősorban nem ezzel kereste, éppenséggel rossz sem volt benne, a rá aggatott beceneve is arra utal, hogy hidegvérrel hoz meg bonyolult döntéseket. Szerencsejátékok iránti érdeklődését összekötötte matematikai- és statisztikai tanulmányaival, így kötött aztán ki az ázsiai hendikep fogadások dollármilliókat megmozgató világában, ahol egyedi módszerei és saját algoritmusai révén hamar sikeres lett. Meg is alapította első ilyen profilú cégét, a Premier Bet alig három év alatt egymillió fontos biznisszé vált (ennyiért adta el), majd az igazán nagy dobást jelentő, úttörőnek számító vállalkozását, a Starlizardot is útnak indította.

A cég profilja egyszerre igen egyszerű, és rendkívül bonyolult. Abból az alaptételből indul ki, mely szerint minél több releváns információval rendelkezünk egy adott szituációról, annál több esélyünk van jó döntést hozni. Például egy tetszőleges futballmérkőzés vagy bajnokság végkimenetelét nagyon nehéz előre megjósolni, de minél több információ van a birtokunkban (főleg olyan infók, amelyek más számára nem elérhetőek), annál jobb esélyekkel indulunk. És itt jön be a bonyolult rész a dologban, hiszen ezeket az információkat (adatokat) be kell gyűjteni, valamint jól kell használni. A Starlizard a kezdetektől fogva rengeteg adatelemzőt, statisztikust, kutatót alkalmaz, ráadásul sok informátorral is dolgoznak, akik kizárólag egy-egy klubot figyelnek. Így rengeteg adat gyűlik össze, melyből megbízható, részletes, naprakész elemzéseket lehet készíteni, és Bloom cége így is tesz évek óta. Még a felkészülési túrákat és az edzőtáborokat is figyelemmel követik, így például a szezonkezdet előtt jó eséllyel meg tudják mondani, melyik csapat mit fog játszani, és mennyi esélyük van egy várakozáson felüli rajtra. Az algoritmusaik és elemzési módszereik természetesen szigorúan őrzött titkok, az alkalmazottakkal titoktartási szerződést íratnak alá, hogy ne kamatoztathassák máshol a megszerzett tudást. Mert hogy egyik volt alkalmazottja (még a Premier Betnél), egy bizonyos Matthew Benham a Bloomtól ellesett módszerekre építve létrehozta saját, hasonló profilú cégét, a Smartoddsot. Ha akár a cég, akár a fickó neve ismerős lenne, az nem véletlen, hiszen ő áll a PL másik fura sikersztorija, a Brentford felemelkedése mögött (plusz a dán Micsi Midtjylland tulaja is ő). Így már talán érthető, miért kezdtük az idei PL-szezont éppen ezektől a csapatoktól elszenvedett két zakóval.

Szóval, visszakanyarodva a Brightonhoz, Bloom eldöntötte, hogy nem csak a távol-keleten és az USA-ban népszerű, sokszor hét számjegyben gondolkodó, úgynevezett high-stake fogadási ügyfeleknek árulja az értékes infókat, hanem megpróbálja azt szeretett klubjánál is hasznosítani. A sztori már-már hollywoodi: a 10 éves korától Brighton-drukker kis Tony felmenői nem csupán a csapat szurkolói voltak, hanem a klub irányításában is részt vettek. Nagyapja, Harry a klub alelnöke is volt a hetvenes években, Ray nagybátyja pedig az igazgatótanácsban foglalt helyet. A kilencvenes évek végén a Brighton a legsötétebb korszakát élte, csupán több lőtt góljának köszönhetően maradt a Football League tagja, és még Bloom 2009-es hatalomátvételekor is csupán a League One középcsapatának számítottak. Tekerjünk előre 8 évet, és a csapatot már a PL-ben találjuk. A még mindig nagyon népszerű tulajdonost meg sokszor a szurkolók között, a lelátón vagy éppen a Londonba tartó vonaton hazafelé.

Ha folytatjuk az elképzelt kézikönyv ajánlásait, a következő jótanács a végy egy jó menedzsert. Nos, ebben azért akadt tanulnivalója a Starlizard által menedzselt csapatnak, hiszen míg Gus Poyet kinevezése remek döntésnek bizonyult (feljutást ért), az első elbukott Champo-playoff döntő utáni másfél évben három másik menedzsert is elfogyasztott a csapat (Óscar Garcia, Hyypia, Nathan Jones), mielőtt Chris Hughton vezérletével végre feljutottak a hőn áhított Premier League-be. Az éppenhogy bennmaradások és a néhol túl negatív foci miatt bejeleztek Bloom algoritmusai, a továbblépéshez váltani kellett, így került képbe a tehetséges, de PL-edzőként még nem bizonyított Graham Potter. Majd miután őt (is) lerabolta a Chelsea, egy szintén telitalálatnak bizonyuló újabb kinevezés következett, az olasz újhullámos edzők egyik legtehetségesebbike, Roberto de Zerbi személyében. És a Brighton nem hogy megbicsaklott volna a sikeres szezonkezdetet levezénylő menedzsere nélkül, még talán jobb is lett az új edző kezei alatt, tehát a kiválasztási algoritmusokat sikeresen finomhangolták.

Ami miatt viszont riválisai irigykedve nézhetik a kis költségvetéssel is felsőházi csapattá váló brightoniakat, az az átigazolási politikájuk. Hatalmas adatbázissal rendelkeznek, fő rendezési elvük pedig nem a nagyobb kluboknál megszokott földrajzi alapú megközelítés, tehát nincs mondjuk kimondottan hollandiai vagy brazil játékosmegfigyelőjük. A scoutingot ők a játékosok pozíciói és szerepkörei, valamint életkoruk alapján működtetik, majd az algoritmusok által bonyolult szűrőkön átrostált adatokat kiadják a játékosmegfigyelőknek, akik a közlekedési lámpák jelrendszeréhez hasonló kategóriákba sorolják a megfigyelteket: zölddel jelölik a taktikába illeszkedő játékosokat, sárgával a majdnem megfelelőeket, pirossal pedig a további megfigyelésre ajánlottakat. Az egyszerűség és a bonyolult számítások eme újabb házassága pedig igencsak sikeresen működik: nem csak a tabella első felébe repítette a második legkisebb bérköltséggel rendelkező klubot (a legkevesebbet költő klub, nem meglepetés, a Brentford), de még profitot is termelnek az átigazolási piacon, ami a PL-ben nem túl gyakori. Pedig a filozófiájuk egyszerű: olcsón vesznek fiatal, tehetséges játékosokat, akiket aztán befuttatnak a világ legnézettebb bajnokságában, mielőtt egy visszautasíthatatlan ajánlatért továbbadják őket.

Ha United-drukkerként épp attól parázol, hogy nyáron „csak” 100 millió fontja lesz a menedzsernek új játékosok vásárlására, érdemes átértékelned a nagyságrendet. Nézzük meg a Sirályok várható kezdőjét a mai meccsen, hogy mennyit fizettek értük (euróban) és kinek, valamint hogy a transfermarkt szerint most mennyit érnek:

Sanchez – 0, saját nevelés, jelenleg 32 millió
Gross – 3 millió, Ingolstadt, 8 millió
Webster – 22 millió, Bristol City, 22 millió
Dunk – 0, saját nevelés, 18 millió
Estupinan – 17,8 millió, Villarreal, 20 millió
Caicedo – 5 millió, Independiente, 55 millió
Mac Allister – 8 millió, Argentinos Juniors, 44 millió
March – 5 ezer, saját nevelés, 18 millió
Enciso – 11,6 millió, Libertad, 11 millió
Mitoma – 3 millió, Kawasaki Front., 22 millió
Welbeck – ingyen, Watford, 8 millió

Ha ehhez a kezdőhöz még hozzácsapunk pár csereembert, például a Chelsea-től olcsón megszerzett Lamptey(1,2) és Gilmour(8,3) párosát, vagy a már inkább a következő szezonokra vett Buonanotte – Ayari kettőst (összesen 10 millió euró), esetleg a most sérült, de nagy potenciált mutató Evan Fergusont, akkor kijelenthető, hogy nem hogy egy átigazolási ablakra, hanem egy teljes csapatra elegendő 100 millió euró, ha okosan csinálják.

Márpedig Brightonban ezt nagyon okosan csinálják, hiszen az átigazolási ablakok végén a bevételi oldalon általában nagyobb a szám, miközben a keret minősége és mélysége nem romlik (és még fiókcsapatuk is lett, a belga bajnokságot felkavaró Union SG). Akadnak persze melléfogások is, például a hollandnál erősebb bajnokságba nem való iráni Jahanbakhshon elbukott 18 millió euró, vagy a 23 milliós, de az ősszel szívproblémák miatt visszavonuló Mwepu transzfere. De a rivális klubok irigykedve nézik az eladási oldalon felbukkanó összegeket, mint a Ben White-ért kapott 58 millió, Cucurella 65 milliós átigazolása, vagy a Bissouma – Trossard – Maupay trióért kapott szintén 65 milla (mind euróban). A kulcs a felépített rendszer, az évekre előre való gondolkodás, és a keret folyamatos analizálása. Hogy mennyire máshogyan működik a Brighton játékosmegfigyelési módszere, mint a hagyományos kiválasztási folyamatok, arra jó példa Salvatore Monaco esete. Ő Roberto de Zerbi átigazolásokért felelős segítője volt már korábbi klubjaiknál is, a Brightonnál azonban csak három hónapot töltött el ebben a pozícióban, mivel rájöttek, hogy nincsen szükség ilyen emberre ebben a rendszerben.

Felmerül a kérdés, hogy ha ezt lehet így is csinálni, miért nem csinálja minden PL-klub, és főleg miért nem megy ebbe az irányba a Manchester United, ahol ráadásul tavaly fejezték le az évekig botrányosan rosszul működő recruitment szekciót? Nos, a válasz egyrészt az, hogy egyre több angol klub fordul az adat alapú játékosmegfigyelés irányába, általában külsős cégek bevonásával (Opta, STATS, Wyscout, Matchmetrics, és még sorolhatnám), és ez a folyamat még ha nem is jelent azonnali előnyt a riválisokhoz képest (főleg ha azok is beruháztak egy hasonló csomagra), a buliból kimaradók vagy később csatlakozók bizony komoly hátrányt szenvednek az átigazolási piacon, főleg a keretek hosszabb távú összetételét illetően. A Newcastle például nem szeretne lemaradni ebben a versenyben, ezért is igazolták le tavaly februárban a Brighton technical directorát, Dan Ashworthöt, akinek első számú feladata, hogy megfelelő játékosokat igazoljon Howe csapatába (végtelen pénzből, nyilván). De a Brightonnál már olyan jól működik ez a rendszer, hogy egy fiatal dél-amerikai játékos számára vonzóbb az 1-2 éven belüli rendszeres PL-lehetőség, mint egy nagyobb csapat kispadja, vagy akár egy kisebb bajnokság kisebb jelentőségű ugródeszkája. A rendszeres PL-szereplés pedig biztosítja, hogy a hasonló elven operáló portugál- és spanyol csapatokból csak a legnagyobbak legyenek helyzeti előnyben a Brightonhoz képest.

Nálunk ennek a big data alapú, jövőbe mutató felfogásnak egyelőre nyoma sincsen, de még mielőtt vadul fletcherezni kezdenétek, érdemes megemlíteni, hogy a Brightonnál Ashworth szerepkörét David Weir vette át, azaz egy skót válogatott ex-PL játékos. Nem feltétlenül a személyekkel van a gond, hanem a tulajdonosokkal (nem meglepő), és a felfogással. XX. századi körülmények között nem lehet működtetni egy gigaklubot a XXI. században, mert különben eljutunk oda, hogy egy FA Kupa elődöntőben nem a Manchester United lesz az esélyes, hanem a költségvetésének töredékéből gazdálkodó kiscsapat. Sajnos ezt nem csak a mostanában túl gyakran előbukkanó pesszimizmusom mondatja velem, hanem a két csapat játéka, formája, meccsterhelése, sérültlistája, motivációja közti különbségek is. Félre ne értsetek, nem fogok ma a Brightonnak szurkolni, de mivel a második csapatom, még talán az a legkisebb rossz, ha ellenünk esik ki a Wembley-ben. Annyira nem lepődnék meg rajta, meg ők aztán tényleg megérdemelnének lassan egy trófeát. Még az is lehet, hogy nekik több esélyük lenne a döntőben a csaló shitty ellen.

(Forrás: az Athletic remek cikke, és Christoph Biermann Football Hackers című, szintén nagyszerű könyve)