Egy futballszurkolók lelkivilágával foglalkozó pszichológusnak nem egyszerű az élete. Persze a tanulmányaim befejeztével nem feltétlenül ezt a karrierívet képzeltem el magamnak, de az utóbbi tíz évben meredeken nőtt a kezelésre szoruló Manchester United drukkerek száma. Egy frissen végzett pszichológus pedig nem válogathat a páciensek között. Egyszer-egyszer kérdezgettem az ülések után a betegeimet, szerintük miért nem járnak más csapatok szimpatizánsai hozzám, de a city szurkolók kifejezést nem tudták értelmezni, a Liverpool drukkereire pedig azt felelték, hogy ők amúgy is gyógyíthatatlanok. Mindenesetre rögzítettem magamnak ezeket a beszélgetéseket a jövőbeni okulásom érdekében. A terapeuta – páciens között elhangzottakat más nem ismerheti meg, így remélem senki se olvassa el az alábbi sorokat sohasem rajtam kívül.

Kedd 10.00 – Erik, 22 éves, egyetemista

Egy sportosan öltözött fiatalember ül előttem. A kinti hidegből belépve még didereg a kanapémon, bár a vörös futballmezt láthatóan rejtegette a fekete dzseki alatt, amíg idetartott. Szemei csillognak, nem csak a hidegtől, inkább mintha könnyeket látnék megcsillanni a szempillái között.
– Idefelé jövet megálltam a lenti focipályánál…. Elképzeltem… De szarul vagyok…
Ekkor tűnt fel, hogy nem teljesen józan.
– Kér egy kávét, Erik?
– Köszönöm, elfogadom. Az elmúlt hetem borzalmas volt.
– Miért nem mondja el, hogy mi történt?
– A teljes változatot akarja hallani, vagy csak a lényeget?
– A lényeget.
– Szar, fos, szar, fos, szar, fos, szar…
– Azt hiszem meghallgatnám a teljes változatot.
– Inkább nem mondanám el, túl hosszú lenne. A legfrissebb élmények a Bournemouth, Bayern elleni produkció, de nézze meg a csapat elmúlt tíz évét, és megérti. Már alig van hely, ahol biztonságban lehetek a többi csapat szurkolóinak élcelődéseitől. Már a monogramom miatt is egyfolytában szívatnak. Például jelentkeztem egy új állásra. „Nem tudsz te semmit!” – mondják. „Kókler vagy, úgyis ki fognak baszni!” Hagyó T. Erik névvel halmozottan hátrányos helyzetű vagyok manapság. Elkezdtem járni az anonim alkoholistákhoz, persze nem mintha le akarnék szokni a piáról, az manapság nem cél egy united drukkernek, hanem mert anonim. Jár velem két barátom is egyébként, Ferenczy Brúnó és Máriás Anton is. Bár utóbbi mostanában nem jött, mert meghúzódott valamije a lábában…

Szerda 17.30 – Tibor, 5 éves, óvodás

A kisfiú félénken összehúzódott velem szemben a kanapén. Az óvónője régi ismerősöm, ő kért meg, hogy foglalkozzak vele. Azt gondolja, otthon valami nincsen rendben. Az apja az előtérben várakozott, míg megpróbáltam szóra bírni Tibikét.
– Halloweenkor jelmezverseny volt az oviban, Mason Mountnak akartam öltözni, ő a kedvenc játékosom. Erre apukám hozott két mankót. Azt mondta, így szinte bárki lehetek a csapatból. Akkor sírtam. De utána azt mondtam, hogy jó, akkor a Manchester United bármelyik csatára szeretnék lenni. Akkor vett egy birodalmi rohamosztagos jelmezt, mert azt mondta, azok sose találnak célba, olyanok, mint a United támadói. Akkor is sírtam.
– Maga ne röhögjön ott kint a váróban, a fia egészséges fejlődésével játszik! – emeltem fel a hangom, majd megkérdeztem Tibikét: – És mit gondolsz, miért lettél United szurkoló, amikor apukád a Liverpoolt szereti?
– Misi az ovistársam, az ő apukája mesélt Beckhamról, Scholesról, Rooneyról és nagyon tetszettek a történetei. Ő sokkal jobb fej, mint az én papám. Járok ovifocira, és kaptunk egy üzenetet, hogy ez volt az utolsó edzés karácsony előtt. Apukám így mutatta meg:

– Nagyon félek, mit talál ki karácsonyra. De biztosan kapok 5-6 ajándékot is, már most a hétvégén!
Miközben kifelé mentek a rendelőből, hallottam az apa távolodó borízű hangját: – Tudod fiam, Grosics Gyula bácsi volt a Fekete Párduc. Onana inkább egy pók, mondjuk egy fekete özvegy, mert minden szart beenged a hálójába!
Még hallottam a gonosz kuncogását, ahogy becsukták a bejárati ajtót. Szegény gyerek, sokáig kell még hozzám járnia…

Csütörtök 9.00 – Imre, 43 éves, autószerelő

A nagydarab, kb. 100 kilós, erős férfi kemény arcából zavaros tekintettel mered rám. Tetovált karja nyugtalanul jár fel és alá. Vakargatja hosszú, befont szakállát, a halálfej mintás fejkendője kissé hátracsúszott, látszik, hogy kopaszra van borotválva. Nehéz szóra bírni.
– Mégis, miért jött el hozzám?
– Nem vagyok kattant, őrült, vagy ilyesmi, ne is gondolja. Nincs szükségem terápiára.
– Akkor miért van itt?
– Volt egy álmom, ami azóta sem hagy nyugodni. Nem tudom, kell valaki, akinek el kell mesélnem, és nem adja tovább senkinek.
– Nos, hallgatom, innen nem jut ki semmi, az biztos.
– Hát jó. Nem is tudom, hogyan kezdjem.
Láttam, hogy zavarban van, a pillantása ide-oda rebbent a könyvespolc, asztal, kávéfőző között.
– Lassan, nyugodtan, nem sietünk sehová.
– Egy bárban ültem. Idősebb, hosszú hajú, még mindig dekoratív, bár kissé már leharcoltnak tűnő asszonyként. A vörös, testhezálló ruhám kiemelte a sok pilátes és zumba formálta alakomat. Be akartam pasizni. Azon gondolkoztam, hogy talán túl nagy a tempó ebben a korban, hiszen az elmúlt ősszel már 10 különböző szedett-vetett alaknak tettem szét a lábam. Némelyiknek kétszer is. Fáradt is vagyok, ez az egész játék nem megy már úgy, mint régen. Már-már elindultam hazafelé, de akkor odaült mellém egy magas, csupafog férfi vad tekintettel. Valahonnan halványan ismerős volt, de nem emlékezhetek mindenkire, akinek könnyedén odaadtam magam. Nem volt igazán kellemes társaság, de hét italt is fizetett nekem, ezért hát maradtam. Elindultam a mosdóba, erre ő utánam jött. Egyre erőszakosabb lett, emlegette a piákat (7), amikre meghívott, és hogy nem mehetek el úgy, hogy nem viszonzom valamivel! Egyre közelebb jött, már a tarkómon éreztem a büdös leheletét…

És akkor felriadtam. Végre! Utálom az ilyen rémálmokat! Sötét van és mély csend, fél 1 körül, a feleségem békésen szuszog mellettem. Kiszáradt a szám, iszom egy kis vizet… ahogy a pohárért nyúlok valami kis mozgásra leszek figyelmes. Valaki ül az ágy végében! Kezében felvillan a telefon képernyője, a büdösszájú német arcát látom a gyenge fényben. Hirtelen minden kivilágosodik, a reflektorfényben a jelenés ábrázata megváltozik, Salah haja alatt Szoboszlai arcát viselve rohan felém egy labdát kergetve… Rajtam kapuskesztyű, zöld mez, bal kezemben egy félig megrágott fánk. Faszom bele, vótmá’! – kiáltással eldobom a fánkot, nem én vagyok már itt a kapus,  kirohanok a kapuból, ki a stadionból, ki a városból, előttem egy gödör, zuhanok…
A feleségem pofozgat, ébredj fel, ez csak egy rossz álom volt, nyugodj meg, nincs semmi baj!
Csak ültem mozdulatlanul, és azon gondolkoztam, hogy én vajon nem álmodom-e. Miért jönnek pont ezen a héten ennyien. Feltettem egy helyénvalónak tűnő kérdést:
– Ez egy annyira erős álom, hogy az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy egyáltalán föltegye a kérdést, hogy mi váltotta ki. Van valami elképzelése arról, hogy miért pont most tört fel ez az emlék, érzés, trauma?
– Fogalmam sincs, semmi különös nem történt, vasárnap játszunk a Poollal, ennyi.

Szombat 11.00 – Zsolt, 48 éves, ápolt

Két ápoló fogja közre a beteget. Nem is tudom, miért hozták ide, azt az üzenetet kaptam, hogy nekem kell írni róla pszichológiai szakvéleményt. Eszelős tekintetét látván hamar világossá vált, hogy ez az ember sajnos reménytelen eset. Megáll előttem, kihúzza magát amennyire a kényszerzubbony engedi, és agresszívan köpködi felém a szavakat:
-Tudja mi lesz holnap? Liverpool – Manchester United bajnoki mérkőzés! Nagyon várom! Szét fogjuk verni Kloppékat, sima győzelem lesz, meglátja! Legalább két gólos, ha nem több.
Ránéztem, majd az ápolókra.
-Vihetik, a beteg menthetetlen. Lejárt az időnk.

Forrás: Terápia című sorozat