Aki kitartott eddig a meglehetősen kontentszegény időkben és rendületlenül látogatott vissza a blogra, annak egyrészt köszönjük, másrészt mi sem értjük, miért teszitek ezt srácok. Ha ez így megy tovább, akkor velünk lesz tele a cityátriai intézet.
És amíg mindegyikünket egyesével beutalják, addig érkezik valami kontentszerűség.

Valamikor a közelmúltban böngészgettem a Manchester United alkalmazottainak listáját valami másik bejegyzéshez, és meglepődve fedeztem fel, hogy a klubnak van magyar stábtagja. Ő Szőke Péter, aki a klub akadémiai scoutja, és a kelet-közép-európai régió megfigyelését végzi, ráadásul nem tegnap óta, 2016 augusztusában szerződtette a United. Korábban egyébként a ZTE aktív labdarúgója volt több szezonon keresztül, majd egy kis külföldi kitérő után a Shakhtar Donyecknél kezdett el megfigyelőként dolgozni 2008-ban. Hogy ez a tény eddig hogyan siklott el a radarunk alatt, azt mink nem tuggyuk kérem, mindenkitől elnézést, továbbra is ingyenes blog vagyunk. Aki esetleg Football Managerezett az elmúlt pár évben legalább 10 percet, az garantáltan találkozott is vele, mikor a következő kelet-európai aranylabdást akarta kihalászni a régióból.
Az amúgy meglehetősen pihent agyam ekkor elkezdett lassan dolgozni, néhány google-lel végzett keresés után kitúrtam az internet bugyraiból Péter emailes elérhetőségét, és megkérdeztem, hogy volna-e kedve egy interjút adni szerény blogunk számára.
És volt neki.

Ezt az interjút olvashatjátok majd lejjebb, de még mielőtt nagyon nekiugranánk, egy óriási disclaimert kell idebiggyesszek az elejére:
Péter is elmondta azt, amit már eddig is tudtunk, hogy a klub nagyon szigorú szabályokhoz köti azt, hogy az alkalmazottak mit nyilatkozhatnak, mikor, kinek, és így tovább. Még akkor is, ha egy ennyire eldugott felületre kerülne ki, mint a miénk. Elég sok magas rangú főnök orra elé kéne tolni egy ilyen elkészült interjút, hogy okézzák le, ami nem biztos, hogy átmenne a rostán, pláne ha feltenném az igazán izgalmas kérdéseket. Feketén meg nem szeretnénk megjelentetni semmit, Péter számára ez pont ugyanannyira álommeló, mint bármelyikünknek lenne (én például visítva futnék körbe a nappalimban 0-24, hogy pénzt kapok attól a klubtól, amelyiknek 11-2 éves korom óta szurkolok), úgyhogy nem reszkírozunk meg ilyesmit.
Éppen ezért annyiban maradtunk, hogy a Manchester Unitedről nem kérdezek semmit (kacsintások), de a Shakhtaros évekről viszont bármit, úgyhogy az interjú javarészt erről, és a scouting-szakma rejtelmeiről fog szólni. Ha esetleg Péter egyszer nyugdíjba vonul, és lesz akkor még blog is, akkor egy exit-interjú erejéig visszatérünk erre a témára.

Fogadjátok hát szeretettel Pétert, aki nagyon barátságosan és végtelenül készségesen állt rendelkezésünkre (még egyszer köszönet érte)!

— — —

– Mesélj egy kicsit kérlek a játékos-pályafutásodról. Ha a transfermarkt oldala nem téved, akkor a Zalaegerszegben fociztál évekig, ugye?

– Igen, az olyan régen volt, hogy már magam sem emlékszem rá, nem volt nagyon hosszú és mondjuk úgy, hogy nem rólam szólt az akkori ZTE. Így visszaemlékezve élveztem minden pillanatát, aztán utána elmentem Ausztriába játszani, mert abban az időben azért nem úgy néztek ki az anyagi lehetőségek idehaza, mint most. Közel is volt, meg valahogy elégnek is éreztem ezt az itthoni közeget.

– Milyen volt az akkori NB1 egyébként? Olvastam nem is olyan rég a Wayback masinával előtúrva mindenféle nemzetisportos szezonvégi összefoglaló cikkeket a kétezres évek elejéről, és abban aztán volt minden. Ködös múltú tulajdonosok, szezon közben becsődölt csapatok, lelépett támogatók, feketén kötött szerződések. Ez valóban ilyen volt?

– Belülről ez nem nagyon látszott, én ugye nem láttam bele semmilyen szerződéses ügyletekbe, de valóban. Káoszos volt, viszont azt hozzátenném, hogy a színvonal sem volt olyan nagyon magas, de szerintem egyénileg sokkal jobb játékosok szerepeltek akkor, már a liga egészét nézve, mint manapság. Lehet, hogy ez így furán hangzik, pláne annak függvényében, hogy akkor azért a válogatott sem volt valami acélos, nem voltak olyan eredményei mint mostanság, de régebben akárhova mentél, mindenütt volt egy-egy kiemelkedő vezér. A Békéscsabában ott volt Váczi (ő később aztán a Vasasban), Mracskó, a Vácban Nyilas, vagy a legendás Koszta, a BVSC-ben egy fiatal Dárdai, vagy éppen az Újpestben Kovács Zoli, Fehér, vagy Lőw Zsolt. De emlékszem az első meccsemre is a Fradi ellen – Détári, Lipcsei, nem akármilyen játékosok voltak. Nem is beszélve akkori Debrecenről (Dombi, Sándor), elég fura kimondani, de ilyen csapatok voltak mint Csepel, III. Kerület, Dunaferr az akkori NB1-ben.

– Aztán a Zalaegerszegből pont azelőtt egy évvel távoztál, hogy BL-selejtezőt játszottak a Manchester Uniteddel. Hogy érzed ezt utólag, bánod ezt a döntést?

– Nem bánom, a lelátón ugyanúgy jó volt nézni.

– Akkor ott is voltál a meccsen ezek szerint?

– Nézőként ott voltam, hogyne. Zalaegerszegen ezt akkor az évezred mérkőzésének titulálták, úgyhogy mentünk persze, néztük, óriási élmény volt, főleg, hogy az ellenfél egy “nemakármilyen” Manchester United volt. De azért hozzátenném, hogy az a csapat, amelyik a Manchester ellen játszott, az már messze nem ugyanaz a gárda volt, mint amelyikben én játszottam. Akik azt a bajnoki címet összehozták, azok nagyon komoly játékosok voltak, mellettük én biztosan nem is játszottam volna. Kenesei, Waltner, Egressy – ők ketten ugye a ZTE legendás csatárai voltak – Urbán, Vincze Ottó… ráadásul akkor Csóka és Babati is bámulatos formában voltak, meg ők már elég rég tagjai voltak ennek a csapatnak, őket nem lehetett volna kiszorítani, vagy legalábbis én nem tudtam volna. Én akkor már a játékos karrierem lefelé ívelő szakaszában voltam, mondjuk így.

Szerintem egyébként a ZTE mai vezetése nyugodtabb lenne, ha ezek a srácok játszanának manapság is… Azt azért sajnálom, hogy ez a ZTE kicsit elszürkült, mert ezt a szintet lehetett volna további vinni, fejleszteni, innen lehetett volna nagyobbat álmodni (ez a kulcs, vagyis lett volna), nem csak itthon. A pesti csapatok is kicsit szenvedtek ekkor, valahogy nem tudták eldönteni, hogy az MTK, vagy a Fradi legyen a kirakatcsapat, szóval meg kellet volna ülni ezt a lovat még egy kicsit. Ha párhuzamot próbálok vonni, akkor például Bulgáriában a Ludogorec jut eszembe. Ők is évtizedek óta fent vannak már az élvonalban, pedig egy kis vidéki klubról van szó, majdnem olyan, mint a Zalaegerszeg. De szép is lenne, csak úgy kigyalogolnom egy EL, vagy Konferencia Liga meccsre….Na jó, azért nem panaszkodom, mert a Fradi, a Dinamo Zagreb, vagy a Sturm Graz azért állandó szereplője ezeknek a kupasorozatoknak – csak a legközelebbi csapatokat említve.

– A játékkal töltött évek után aztán 2008 júliusában kezdtél el a Donyeck megfigyelőjeként dolgozni, velük hogyan kerültél kapcsolatba?

– Ez úgy kezdődött anno, hogy eldöntöttem, hogy én ezt akarom csinálni. Akkoriban szinte senki nem foglalkozott scoutinggal, messze nem volt annyi játékosmegfigyelő mint ma, és ha voltak is, akkor is külsősként alkalmazták őket, nem voltak közvetlenül a klub alkalmazásában. Még meg is mosolyogtak, mikor ezt meséltem másoknak, hogy mivel akarok majd én foglalkozni, nem volt ekkor még képzés sem. De megismerkedtem a későbbi főnökömmel, akinek szüksége volt megfigyelőkre, ekkor kezdtek el foglalkoztatni. De így is egy év, vagy inkább másfél volt az az idő, mire végre rendesen felvettek a szerződéses állományba.

– Mi történt abban a másfél évben?

– Igazából ugyanazt csináltam, mint a szerződés aláírása után. Piacot figyelem, jelentettem a klubnak, tanultam, meccset néztem éjjel-nappal, ismerkedtem a szintekkel, a régiókkal. Aztán mikor a klub a szerződéses állományba vett, akkor nagyobb területet tudtam lefedni, a költségeket is nyilván térítették, meg a kollégákkal is hatékonyabb volt az együttműködés és a kommunikáció. De ez még mindig egyfajta tanulási fázisban történt, mármint hogy leszerződtettek, mint mondtam, nem volt még scout képzés, hogy ezt tanulni lehessen. Az volt a szerencsém, hogy a főnököm, aki egyébként jelenleg a Twentének a sportigazgatója [ő egyébként Jan Streuer – Kriss], nagyon segítőkész volt, tőle lehetett tanulni. Egy igazi úriember és igazi szaktekintély. A Shakhtar sem véletlen hozta el őt, tőle várták, hogy az igazolások olyan mederbe terelődjenek, ami megéri a klubnak, mert előtte voltak azért problémák. Rengeteg pénze volt a Shakhtarnak, igazoltak is komoly összegekért játékosokat, akik aztán nem jöttek be. Ezt kellett kicsit kordába fogni, itt indult el a dolog. Ekkor Jan fölvett engem, egy argentin srácot [ő Roberto Crausas, aki a Baselbe ment a Shakhtar után, és egy bizonyos Mo Salah-t talált…],

meg egy brazil scoutot [ő pedig Luiz Greco] és voltak mellettünk még páran ukránok, akik régebb óta a klubnál dolgoztak. Így indult tulajdonképpen ez az én nemzetközi scout-karrierem. Aztán történt később egy főnökváltás, az okait nem tudom pontosan sajnos, de jött egy új főnök az FC Portótól [ő Luis Goncalves], akit a Shakhtar egyenesen kivásárolt a szerződéséből, de Streuer továbbra is maradt velünk Donyeckben, mint megfigyelő. De az én szempontomból nézve nem volt változás, gördülékenyen ment minden, nem volt vezetői rivalizálás. Valószínű egyébként Streuer mondott le, aztán ő vissza is ment a Twentéhez, ahol mára már sportigazgató lett belőle. Ami még itt fontos, hogy Goncalves egy abszolút profi, egy igazi “expert”, akitől meg lehetett tanulni, mi is az a scouting. 

– A Shahktar átigazolásait átpörgetve abból a késő kétezres – kora 2010-es évekbeli időszakból azt látni, hogy hemzsegnek a brazil játékosok. Volt-e hozzájuk valamilyen közöd esetleg, illetve jártál-e személyesen Brazíliában?

– Nem, ez igazából nem az én területem volt. Nem nagyon engedték az „átfedést” a területi felosztásokban. Külön megfigyelő foglalkozik minden területtel, és ez így is van a mai napig a legtöbb csapatnál, ez a területi felosztásos módszer működik a legjobban. Legfeljebb annyi fordul elő, hogy egy-egy kiszemelt játékossal kapcsolatban megkérnek még valakit, hogy nézzen rá, hogy lehessen a véleményeket összehasonlítani.
Ez a brazil oldal egyébként nagyon erős volt a Shakhtarnál, eleve volt ugye két dél-amerikai megfigyelő, akiket korábban is említettem, és nyilván a Portóból is azért igazolták az új scouting vezetőt, mert a Portónak is az elsődleges piaca ugye Brazília, úgyhogy Goncalves hozta is magával a kapcsolati hálóját és a piaci ismeretségeit, ezzel is akarták erősíteni a Shakhtarnál a dél-amerikai igazolásokat. Az akkori edzőnk szintén szerette a brazil játékosokat, meg a Shakhtar elnöke is beléjük volt bolondulva. Egyrészt a játékuk miatt, másrészt azért, mert nagyon sok milliós bevételt hoztak ők a klubnak az évek alatt.

– Akkor ez tulajdonJképpen egy kifizetődő biznisz volt a Shakhtarnak, mármint áthozni olcsón a nevelő kluboktól a brazil tehetségeket, aztán jelentős haszonnal túladni rajtuk, ugye?

– Igazából elsősorban nem ez volt a fő szempont. Nem csak az üzlet és csak a bevétel forgott a tulajdonos szeme előtt, mert azért elég tehetős volt ő korábban is, játékosokra is mindig volt pénz. Igazából azt szerette volna, hogy a klub fejlődjön, lépjen előrébb a játék, látványos legyen és hogy a Kijevet nyilván mindig legyőzzük. Ez a belső rivalizálás elég fontos volt, majdhogynem élesebb is, mint a nemzetközi. Kár, hogy az első orosz-ukrán háború [ez ugye 2014-ben volt, akkor annexálta Oroszország a Krím-félszigetet – Kriss] pont ekkor ütött be. Ekkor az ukrán foci nagyon nagy fejlődést produkált, ki tudja hol tartana ma az ukrán futball, ha nincs az az esemény. Ugye a Shakhtar 2009-ben megnyerte az abban az évben utoljára kiírt UEFA-kupát, és jónéhány olyan játékos megfordult a klubnál ekkor, akikből később nemzetközi szinten is komoly tényező lett.
A tulajdonosra visszatérve, őt tényleg nem a pénzszerzés motiválta, de tény, hogy ebből aztán nagyon jó üzlet lett. A Shakhtar ekkoriban értékesítette például Timoscsukot (14 millió eurót kapott érte), Elanót (ő pont a Manchester Citybe ment, 12,5 millió volt), Brandaót (őt a Marseille vitte, 6 millióért), Matuzalemet (őt meg a Zaragoza igazolta 6,8 millióért), és ez csak a kezdet volt. Utána jöttek a még komolyabb üzletek: Csigrinszkijt elvitte a Barcelona 25 millióért, Willian ment az Anzsi Mahacskalába 35 millióért, Fernandinhót vitte a Man City 40 millióért, Mkhitaryan Dortmundba költözött át, Fernandót vitte a Sampdoria, Luiz Adriano az AC Milan játékosa lett, Douglas Costa a Bayernhez állt tovább, Alex Teixeira pedig Kínába ment valami 50 millió euróért. Ja, és eladták Fredet is a Manchester Unitednek, őt se felejtsük ki.
Ezek voltak hát a nagyobb üzletek, de kisebb eladásokból is akadt még bőven. A csapat minőségét jelzi, hogy ezek az összegek mai árfolyamon kb. 60-80 milliót jelentenek, amiért ugye Haalandokat lehet kapni. Azt még megemlítem, hogy Mudryk betörése is óriási dolog, mert a háború óta teljesen mások a lehetőségei egy ukrán és egy nyugat-európai klubnak, de a Shakhtar még mindig tartja a szintet! BL résztvevők, ráadásul nem alárendelt szerepben.

– Az ugye egyértelmű, hogy egy játékos leszerződtetése előtt van szereped, de mi van akkor, amikor a klub el akar adni valakit? Olyankor belefolysz valamilyen módon az eladásokba?

– Nem. Eladásokba egyáltalán nem. Olyan szokott előfordulni, hogy mikor kölcsön akarnak adni játékosokat, és nem találnak célpontot és az ügynök sem tud megoldást találni, akkor esetleg a scoutokhoz is fordulnak segítségért, de eladásokba abszolút nem folyunk bele. Nyilván egyébként tudnék tanácsot adni, látom ugyanis, hogy melyik játékos hova lenne jó, melyik csapatba illene, de ez nem a mi reszortunk.

– Egy kicsit elaltattuk az olvasókat az előző kérdéssel, de feljebb említettél egy nevet, térjünk rá kicsit vissza, mert lenne most egy izgalmas kérdésem vele kapcsolatban. Ugye pont a te Shakhtarnál töltött időd alatt igazolta le a klub azt a Fredet, aki onnan egyenesen a Manchester Unitedbe szerződött. Fred egyébként kisebbfajta cult hero itt a blogon, volt aki imádta, volt aki rühellte, de senki nem volt semleges vele kapcsolatban. Mondd meg nekem igaz lelkedre, hogy mit láttak a Shakhtar scoutjai abban a gyerekben?

– Hát diplomatikusan fogalmazva maradjunk annyiban, hogy szerintem Fred nem biztos, hogy a Shakhtar scoutjain keresztül érkezett. Inkább lehet, hogy az ügynök volt ebben az átigazolásban a klucs. Ezt külön kell választani egyébként: van amikor a megfigyelőkön keresztül érkezik valaki, és van amikor nem. Nekünk pedig ezzel együtt kell élni, mikor ilyen „ügynöki beavatkozás” történik az átigazolásokban. Sok furcsa transzfer van egyébként, ami valamiért megtörténik, pedig a megfigyelők esetleg mást javasoltak volna inkább. Visszaemlékezve az akkori belsős meetingekre, nekem nem rémlik, hogy Fred az valami „húdenagy” opció lett volna. Emlékszem, hogy voltak ott más játékosok is a sorban, de aztán valahogy mégis Fred lett az, aki érkezett. Előfordul, hogy valamilyen más egyéb érdek közbeszól ilyenkor. Különben amilyen karriert csinált Fred a Shakhtarban, meg később a Manchesternél, hát… mondjuk úgy, hogy ő kihozta magából a maximumot. Az ő játéka mindig is hullámzott, sosem volt konzisztens, ha jó formában volt, akkor sosem tudta megtartani. A Shakhtarban annyi volt a különbség, hogy ha nem is játszott jól, a többiek akkor is meg tudták nyerni a meccset, de a Premier League-ben ez azért már nem megy el. Ott kell, hogy valaki tartsa a jó formáját, akár szezonokon keresztül, mert különben hamar kikerül a körforgásból.
Magához képest Fred nem okozott egyébként nagy csalódást, fejlődött ő sokat, jó kis játékos különben, de nem ő az egyik legjobb nyolcas a világon. Hozzátenném egyébként, hogy amikor a Shakhtarnak nagyon ment a szekér, még az ő érkezése előtt, meg a 2014-es háború előtt, hát… abban a csapatban nem hiszem, hogy tudott volna játszani. Aligha fért volna be az olyanok mellé, mint Fernandinho, Hübschmann, ő volt ugye a védekező középpályás (ő Lucescu egyik “jobbkeze” volt”, cseh játékos lévén, lehetne Mr. Kiegyensúlyozottnak is hívni), vagy éppen Douglas Costa, Alex Teixeira, Mkhitaryan… ha el is hozták volna abba a csapatba Fredet, ő ott legfeljebb csere lett volna.

– Egyébként az akkori ukrán bajnokság igazolásait átnézve láttam, hogy máshol is preferálták a brazilokat, nem csak a Shakhtarban. Előfordult olyan, hogy más csapatokkal kellett úgymond licitálni egy-egy igazolásért?

– Az biztos, hogy a 2014-es háború előtt azért volt ott pár nagyon erős csapat a mezőnyben. A Kijev, a Dnyipro, a Metallist és a Shakhtar ugye, ez volt akkoriban a nagy négyes. Emlékszem például, mikor a Metallist rúgott a Red Bull Salzburgnak egy ötöst. Biztos, hogy volt ilyen, az ügynökök sem tegnap jöttek le a falvédőről, nyilván bepróbálkoztak mind a négy klubnál, biztos hogy ment az árak felsrófolása ilyenkor. Én pontosan nem tudom, hogy mekkora licitek mentek a háttérben. Egyébként az viszont utasításba volt adva, hogy azt a játékost, akiről megneszeltük, hogy a Kijev szeretné leigazolni, azt nekünk is automatikusan figyelni kellett szorosabban. Még akkor is, ha nem feltétlen volt olyan kvalitásokkal megáldva, vagy nem rendelkezett olyan profillal, mint ami után a Shakhtar épp nézelődött.

– Tudsz-e esetleg olyan furcsa dologról, amivel rá tudtak venni egy játékost, hogy ne X, hanem Y klubba igazoljon inkább?

– Biztos, hogy voltak ilyen furcsa dolgok, nagyon konkrét esetek nem ugranak be a klub háza tájáról. Máshonnan viszont vannak sztorik azért, például Dembelének a Barcelonánál voltak érdekes kívánságai. Neki elváltak ugye a szülei, és szeretett volna három házat egymás mellett valahol a környéken, egyet magának, egyet anyukának, egyet apukának, de ezt például nem tudták teljesíteni. De hallottam még olyat is, hogy volt egy brazil játékos, és le akarta igazolni valamelyik csapat, és a játékos ügynöke pont akkor volt válófélben és kérte a klubot, hogy egy másik bankszámlára utalják el a jutalékot, ne a sajátjára, mert azt azonnal lefoglalják és inkasszózzák a válás miatt. Ezt a klub végül nem akarta teljesíteni, nem akartak ilyen kétes dolgokba belemenni, úgyhogy végül az a játékos inkább a PSG-be szerződött. Azt nem tudom, hogy ezt a kérését az ügynöknek teljesítették-e végül Párizsban, de ilyen dolgokon is múlik egy-egy átigazolás.

– Hogyan látod egyébként, a scoutok között mekkora lehet az úgymond “civilek” aránya, akik nem voltak korábban futballisták, nem végeztek semmilyen edzőképzést, csak esetleg egy egyetem elvégzése után kezdtek bele ebbe a foglalkozásba?

– Szerintem egyre többen vannak ezzel így. Egyre nagyobb az aránya azoknak, akik csak elkezdték csinálni szeretetből, aztán előbb-utóbb hobbiból végül fő foglalkozásukká vált ez. Én is emlékszem, mikor ide kerültem, nem volt nekem valami nagy nemzetközi karrierem, de a főnököm mondta, hogy nem szeret igazán nagy korábbi játékosokkal együtt dolgozni, mert ők a karrierjük után kicsit “övön alulinak” veszik ezt a szerepkört és nem annyira lelkesek. Sok az olyan scout is egyébként, akik játszottak, de csak utánpótlás szinten és korán abbahagyták a focit. Olyan is egyre több van, akinek volt valamilyen civil foglalkozása előtte, de elvégzett egy képzést és belevágott utána és jó érzéke és jó szeme van hozzá. De érdekesség egyébként, hogy még az olyan nagyobb kluboknál, mint mondjuk a Porto, ahonnan a Shakhtar új scout főnöke jött, még ott sem volt minden régió rendesen lefedve megfigyelőkkel. Valószínű, hogy nem ez a Balkánt és a környező térségét képző régió a prioritás a Portónak, úgyhogy ők egyetemistákat fizettek azért, hogy folyamatosan figyeljék a sportmédiát, kövessék az átigazolási híreket, a pletykákat is, és adják le ezeket a megfelelő embereknek. Ebből aztán a scoutok kimazsolázták, hogy mi az, ami használható infó, és így indultak végül játékosokat megfigyelni. Ugye ez egy alacsonyabb szint, nincs annyi minőségi játékos és tehetség, mint nyugatabbra. Ez egy tizenvalahány éves sztori különben, most nem tudom ez megvan-e még, de egy biztos: Porto scouttal én még nem találkoztam ebben a régióban. De ellenpéldaként érdekes, hogy a Real Sociedad például nagyon aktívan jelen van a közép-európai régióban. Mindegy, visszatérve az eredeti kérdéshez, ugye régebben messze nem volt annyi platform, amin meccseket lehetett nézni, mint manapság, azért is fordultak ilyen furcsa módszerekhez. De sok más helyen is így indult a játékosmegfigyelés: Romániában, Bulgáriában, vagy Szerbiában például, de Magyarországon is előfordult ilyen. Lehetséges, hogy valaki végül a sok hírbogarászó egyetemista közül scout lett – és akár a Portónak vagy a Sociedadnak dolgozik manapság.

– Arról is mesélj nekünk kérlek, hogy mi az, amit ha látsz egy játékostól, akkor azonnal az a gondolatod támad, hogy na őt aztán véletlenül se igazoljuk le? Van-e ilyen egyáltalán?

– Igazából nem volt még semmi ennyire negatív dolog, amire ezt mondtam volna. Viszont pozitív sem nagyon. Azért elég régóta csinálom már ezt, egy mérkőzésből nem lehet kiindulni (aki ezt mondja az vagy hazudik, vagy van varázsgömbje), mindenkinek van rossz napja, rossz meccse, sőt, rosszabb periódusai is, a magánélet is közbeszólhat. Azt egy picivel nehezebb azért megállapítani, hogy ki az, akiből nem lesz soha top szinten futballista. Nem volt tehát ennyire negatív példám, de talán Mitrovicsot tudnám említeni. Ő a Partizanban kezdett, aztán járt az Anderlechtnél, a Fulhamnél, most meg már azt hiszem levezet Szaúd-Arábiában (persze ő levezetve is rúgja a gólokat, ezt nagyon tudja). Mitrovics egyszer Szlovéniában volt a Patrizannal edzőtáborozni, mikor láttam. Na talán ő állt hozzá a legközelebb, hogy egyből “felejtős” legyen számomra. Csalta a focit, plusz kilók voltak rajta, magyarázott a bíróknak, provokált, mindent csinált, de tényleg. Nem voltam egyedül, volt egy társam is, na őt meg aztán kimondottan irritálta. Ő valószínű azt a választ adta volna a kérdésedre, hogy azonnal felejtsük el ezt a srácot. De volt Mitrovicsnak az a gyilkos fegyvere, amit a mai napig is használ, hogy egyszerűen hihetetlen jól fejel és fejezi be az akciókat. Ő végül nem futott be olyan karriert, mint Lewandowski például, bár a Fulhamet és a Premier League-et sokan aláírnák azonnal, mint lehetséges karriert. De ha kicsit hamarabb nő be Mitrovics feje lágya, vagy előbb kap olyan instrukciókat másoktól, hogy sokkal keményebben kell dolgoznia és el kell hagynia ezeket a hülyeségeket, és inkább az okosokra hallgatnia – mert azért Mitrovics nem egy okos játékos – , na akkor talán lehetett volna komolyabb karriere is. Egyébként neki a… hogy is mondjam, a “foci IQ-ja” az rengeteget fejlődött például az évek során, hogy hova helyezkedjen, hova érjen oda és mikor. Ma már a rengeteg mentorral, specifikus edzőkkel, meg a sok különböző edzésmódszerrel nagyon sok képességet lehet fejleszteni, vele is ez történt.

– A következő kérdésem meg pont ennek az ellenkezőjére vonatkozik: mit tud tenni egy teszem azt 14-5-6 éves játékos, hogy kitűnjön a mezőnyből, ha esetleg megtudja, hogy épp figyelik? Mivel tudja észrevétetni magát, már ha egyáltalán tudja?

– Persze, hogyne tudná. Egyébként ezt még nem tudják magukban felismerni ilyen fiatalon, persze van kivétel mindig, általában azok, akiknek helyes az önképük. Észrevetetni pedig igazából… hát, ha azt mondom, hogy a jó teljesítménnyel tudják, akkor az is még csak egy tényező a sok közül, önmagában egy jó teljesítmény még kevés. Amin megakad egy megfigyelő szeme, az esetleg egy olyan képesség, ami a többi játékosnak nincs. Valami, amiben köröket ver a többiekre, legyen az bármi. Ez lesz az a képesség, ami a későbbi korosztályokban is kiemeli őt majd a többiek közül, mert ezt a képességbeli előnyt a későbbi fejlődés során sem tudják a többiek ledolgozni. De nem feltétlen képességbeli különbség az, ami felkelti egy scout érdeklődését, lehet például, hogy egy olyan hatos, vagy nyolcas szerepkörben focizó középpályásról van szó, aki nem kimondottan technikás, de a legtöbbet ő futja, a legtöbbet ő ütközik és a legtöbb labdát ő szedi össze, ő ebben a legjobb. És ha szintet lép felfelé, akkor a nagyobb korosztályokban is ő lesz ebben a legjobb, a többi képessége pedig szép lassan fejlődni fog a háttérben. De igazából egy játékost komplexen kell kezelni. Mindenkinek vannak hibái például. Egy játékossal nem csak a szuper képességei érkeznek, hanem a gyengeségei is, tehát mindig egy komplex csomagot veszel tulajdonképpen. Általában a csapatok igyekszenek a gyengeségeken javítani, és a kiemelkedő képességeken még tovább fejleszteni. Tehát ha teszem – nézzünk egy példát – ha valaki nagyon jó az egy az egy elleni párharcokban, mondjuk egy 14-15 éves játékos, aki ezzel kiemelkedik, megvan benne az a képesség, hogy “álmából felkeltve” is megverjen bárkit egy az egy ellen, akkor ő majd ezzel a képességével fogja megnyerni a meccseket a csapatnak.
És itt jön be a képbe megint ez a “foci IQ”. Ma már elemznek mindent, pontosan tudják, hogy ki az ellenfélből a legjobb 1v1-ben, és van megoldás ez ellen. Akiben megvan ez a foci IQ, és több akar lenni, mint az átlag, az meg fogja találni azt a helyet, azt a rést, vagy poziciót, hogy teret nyerjen, és minél gyakrabban 1v1 szituációkat kreáljon, és innen már – mivel párharcokat vívni az ő legnagyobb erőssége – valószínű matchwinner, vagy ha úgy tetszik, akkor gamechanger lehet. Hogy, most ez az IQ ösztönből jön, vagy edzőtől tanulja, vagy esetleg mentál trénertől, netán maga a játékos találja ki, esetleg minden szakembertől eltanulja azt, ami a legjobban a hasznára válik, az igazából az én szempontomból mindegy. Én a magam részéről a fejlődést akarom látni, hogy hogyan reagál, ha nem sikerülnek az akciók (újra megpróbálja-e, vagy nem), hogyan akarja megoldani, és miképp válik a csapat hasznára (természetesen nem a felelőtlen cselezgetésre gondolok).  Nyilván később – ha minden úgy alakul – ezt a játékost igyekszenek olyan helyre tenni, olyan közegbe, ahonnan pont egy ilyen képességű srác hiányzik, mondjuk pont egy ilyen dribbler, hogy a legtöbbet tudjanak profitálni belőle.

– Talán az a legnehezebb akadály egy fiatal játékos számára, mikor az utolsó akadályt át kell törje, és meg kell vesse a lábát a felnőttek között. Meg lehet becsülni azt egyáltalán valakiről fiatalon, hogy hogyan veszi majd később ezt az akadályt, mondjuk akkor, amikor még csak 10-11 éves?

– Akkor még nem. Az nagyon-nagyon korai még. Ez még a korosztályokon belüli legteteségesebb játékosnál is nagy kérdés, hogy mikor tud majd bekerülni a felnőttek közé, és hogy egyáltalán menni fog-e ez neki. Mondok egy példát. Itt volt például a Yamal [ő Lamine Yamal, spanyol korosztályos válogatott 14 éves kora óta – Kriss]. Egy U17-es EB-n volt itt tavaly Magyarországon, és kitűnt, hogy egy szuper tehetség, a Barcelona neveltje egyébként. Négy gólt lőtt a tornán, aztán az elődöntőben estek ki a franciák ellen. Az látszott, hogy a spanyol csapatból is kiemelkedik, de ezt már a torna előtt is lehetett tudni jóval. Tehát aki megfigyeléssel foglalkozik, az tudta, hogy ő lesz ott az aduász, és még egy év sem telt el a torna után, már be is mutatkozott a spanyol felnőtt válogatottban. A Barcelonában meg azóta már szerepelt El Classicón, azt hiszem ő a legfiatalabb, aki Classicón valaha pályára lépett, játszott aztán BL-meccset is, és egyszerűen nagyon jó a srác. De ezt még azon a hazai korosztályos EB-n sem lehetett megjósolni, hogy ilyen hamar át fog lépni ő a felnőttek közé és meg tudja vetni a lábát. Igazából ez már az egyénnek a mentális képességein múlik leginkább. Nyilván a tehetségén is, de az a minimum ezen a szinten, hogy valakinek tehetsége van. A játékosnak ilyenkor meg kell birkóznia azzal a tudattal, hogy a korosztályos csapatokban mindig ő volt a legjobb és minden róla szólt, de a felnőttek között ez nagyon nem így lesz. Rá kell jönnie, hogy azokat a képességeit, amik kiemelték a korosztályos csapatok közegeiből, na azokat hogyan tudja majd érvényesíteni a felnőttek közt. Ez pedig nagyon nem egyszerű, és nagyon sokaknak nem sikerül. Rengeteg olyan játékost tudok mondani, aki szupertehetségnek indult, de végül sosem tudott betörni a felnőttek közé. Sokan vannak olyanok is, akik végül megmaradnak felnőtt szinten, de olyan velük egykorú játékosok előzik meg őket, akik annak idején nem is voltak bent a top 20-ban vagy top 30-ban sem ugyanabban a korosztályban.

– Tudsz ilyenre példát mondani esetleg?

– Persze, épp akartam is mondani. Itt van például Antonio Marin [2001-es születésű srác – Kriss]. Ő a horvátoknál indult klasszis tehetségnek, az Olimpija Ljubljanában játszik per pillanat, azt hiszem épp sérült ráadásul. Nem tudta beverekedni magát a felnőtt csapatokba, nem tudott megragadni a Dinamo Zagrebben sem, kölcsönadogatták, előbb Rijekába, aztán most a Ljubljanába, pedig ő ebből a régióból szupertehetségnek indult. Hogyha ő Angliában születik, akkor ugyanaz a kaliber például, mint Jadon Sancho. Aztán itt van Ilics például [Ivan Ilics – Kriss], ő 2001-es születésű és elvitte a Manchester City 16 évesen. Ő sem tudott betörni a felnőttek közé soha, pedig nagyon extra klasszisnak indult, aztán őt is csak kölcsönadogatták, Belgrádba, a NAC Bredába, a Veronába, most meg már elmúlt 22, a Torinóban játszik, de már valószínű nem fogja befutni azt a karriert, ami 15-6 évesen kinézett neki. 

– Tehát ha jól sejtem, akkor sokkal több olyan szupertehetség van, aki végül sosem tud betörni a felnőttek közé és elhasal, mint olyan, akinek végül sikerül átvinni a lécet?

– Szerintem igen. Bár ezek még mindig fiatal srácok, lenne idejük, de ez már nem tűnik számukra valószínűnek, hogy hirtelen elkezd meredeken felfelé ívelni a karrierjük. De van ellenpélda is, mondjuk Mislav Oršić. Ő is horvát, de ő… hát tulajdonképpen 27 éves koráig teljesen anonim volt, beleszürkült a mezőnybe. Nem is tudta megvetni a lábát még Európában sem, elment a Speziába, a Rijekába, aztán Dél-Koreában próbálkozott évekig. 26 évesen aztán visszahozta a Dinamo Zagreb, és valami megváltozott hirtelen, és azóta játszott a Southamptonban is, most meg a török élvonalban harmadik a Trabzonsporral. De tényleg sokan vannak, akik végül nem futnak be egyáltalán.
Sabitzer jut eszembe még, de ő is azért, mert azt hiszem 94-es születésű, és őt legalább hárman-négyen megelőzték a korosztályában, akiket mind el is vitt a Bayern, Friesenbichlert is például [ő Kevin Friesenbichler – Kriss], nem fognak mind eszembe jutni sajnos. Azóta Friesenbichler például csak a Bundesliga 2-ben focizik, míg Sabitzer pedig a Dortmundban, de ugye megjárta a Bayernt, játszott a Unitedben is kölcsönben, meg játszott a 2016-os és a 2020-as EB-n. Aztán eszembe jut még Alen Halilović is. 1996-os születésű, ő is szupertehetségnek indult, a Zagrebben kezdett el focizni, aztán 18 évesen elvitte a Barcelona. Ott aztán képtelen volt betörni, a B-csapatukban játszott egy darabig, aztán őt is folyton csak kölcsönözték. Járt a belgáknál, a hollandoknál, az angol másodosztályban, aztán végül hazatért a Rijekához. De van azért példa ennek az ellenkezőjére is, Skriniar jut eszembe így elsőre. Ő elég nagy, erős felépítésű, de nem kimondottan ügyes, gyorsasága sem nagyon volt neki soha. Nem is figyeltek fel rá különösebben, aztán 21 évesen látott benne fantáziát a Sampdoria, mert melózni azt viszont keményen tudott. Akarattal, hittel és sok munkával olykor az ember kivételes dolgokat tud elérni, még ha a zsenialitásnak híján is van. Aztán Jakub Kiwior a másik, aki eszembe jut. Ő is Zsolnáról indulva futott be szép karriert, szintén nem tartozott a top tehetségek közé, ő is 21 évesen indult meg meredeken felfelé, ő is átment a Serie A-ba, aztán már az Arsenalnál játszik. 

– Lehet, hogy ez triviális kérdés lesz, de mi szokott szerepelni egy játékosról készülő scout reportban?

– Ezt minden csapat saját maga próbálja formálni a saját igényeihez. A Shaktarnál például egy külön platform volt ehhez. Ha teszem azt úgy döntött a klub, hogy mondjuk Douglas Costát eladják, akkor olyan játékost kellett keresni a pótlásra, aki hasonló kaliber: jobbszélső, ballábas, befelé indul, kreatív, robbanékony, dinamikus, és hasonlók. Nem lehetett megtenni azt, hogy ha nem volt ilyen opció, akkor néztünk mondjuk jobblábas játékost, vagy valami mást, a megadott profil volt szem előtt. Ugyanez a policy van a Red Bull Salzburgnál is, aki nem “RedBull-profilú”, az bármennyire is jó, nem igazolják le. 

– És szerepel-e benne esetleg, hogy… mittudomén, hány kiló, hány centi, hány éves, hol játszott eddig…?

– Neem, nem. Ilyenkor már csak a játékstílussal kapcsolatos jellemzők szerepelnek a reportban. Hogy valaki hány kiló, meg hol játszott korábban, ezzekel már mind tisztában vagy, mire az átigazolást előkészíted. Itt a képességeire, a karakterére fókuszálunk. Mondjuk mennyire atletikus, fizikálisan mit bír, milyen gyors mondjuk öt méteren, tíz méteren, vagy annál nagyobb távon, szóval itt már kicsit jobban részletezve vannak az ilyen dolgok. Pláne a Shakhtarnál, ahol alapból szerették a gyors játékosokat.

– Mi volt az a külön platform, amit a Shakhtarnál használtatok?

– Ott a Scout7-t használtuk. Mikor oda kerültem, már ezzel a felülettel dolgoztak. Ezeket többnyire scoutok segítségével fejlesztették, elvégre ők tudják, mire van szükségük, aztán ezeket a platformokat eladták a kluboknak. A Scout7-en például adatlapokat tudtunk kitölteni megadott paraméterek alapján egy-egy játékosról, mint például a fizikai tulajdonságai, a gyorsasága, satöbbi. Ezeket kitöltöttük szépen, felmentettük a felületre, és utána ezt a klubnál mindenki látta, akinek volt hozzáférése nyilván. Ennek ugye az is az előnye, hogy amikor például sportigazgatói meeting van, akkor nem kell felhívni az ikszedik scoutot, mert minden szükséges infót látnak ők is és pár kattintással meg tudják nézni, hogy melyik játékosról kinek mi a véleménye, össze tudják vetni és ez alapján ment a szelekció. Korábban meg volt ugye a kis noteszem, abba jegyzeteltem, és mivel nem nyertem szépíró versenyt, nem mindig tudtam visszaolvasni mindent, bár a lényegre azért emlékeztem persze. Így én ezért jobb szeretem telefonba jegyzetelni, és utána felvinni a program felületére.

– Mesélj nekünk arról kérlek, hogy mi volt a legszokatlanabb dolog, amire scout pályafutásod alatt megkértek? Akár a Shakhtarnál, akár máshol.

– Nem nagyon adódott nagyon furcsa kérés. Olyan persze előfordult többször is, hogy mondjuk megkérnek rá péntek este, hogy menj el mondjuk a szombat délutáni Zvezda-Partizánra. Na ez majdhogynem lehetetlen. Tehát odaérni időben, jegyet szerezni, minden ilyesmihez jóval több idő szükséges, meg általában ilyenkor az ember mindig kap segítséget valakitől, aki ismeri a helyi viszonyokat. Egyedül menni és boldogulni kész tortúra. Szerencsém volt, ha sikerült időben értesülni a következő “küldetésről”. Ismertem Apró Attilát [délvidéki születésű UEFA A-licenszes edző – Kriss], vele és az ő ismerősével, Igorral, aki Delije tag is volt [a Delije a Zvezda szurkolói csoportja – Kriss] pár szerb derbyre azért eljutottunk együtt, így nem esett bajunk, de azt nem mondanám, hogy 100%-ig biztonságban éreztem magam. Meg egy Zvezda-Partizán az amúgy is olyan, hogy minimum oda kell érned 2-3 órával a meccs előtt, mert át kell venned a jegyed, ha sikerült egyáltalán szerezni. Jegy nélkül már van, hogy a kordonon sem engednek át. Akkor ugye állandóan összecsapások vannak a meccs előtt, oszlatnak a rendőrök, az is elég hajmeresztő, mikor a lovasrendőrök megindulnak oszlatni mögötted.

Aztán elkezdődik a meccs, amiből semmit nem látsz, mert akkora füst van a rengeteg pirotechnika miatt, a lelátón is megy a balhé, a szurkolók egyik táborból a másikba lövik át a rakétákat. Aztán játszik két majdnem teljesen egyforma csapat, mind a két fél feszült a rivalizálás miatt, úgyhogy 20 percig nem is történik semmi értékelhető, aztán megismétlődik ugyanez a második félidőben. Aztán ilyenkor rájössz, hogy ezt mindig jobb megnézni inkább videóról. Aztán a meccs végén ugye elindulsz haza, megint 3-4 órát ülsz az autóban, aztán még hazafele is pont ott melletted csapnak össze a szurkolók a meccs után, de néha még az autópályán hazafelé is, szóval örülsz, hogy egyáltalán hazaérsz.

A meccsek színvonala nem feltétlen jó, de más szempontból nézve ezek életem top 3 élményei közt vannak az atmoszféra miatt. A Hajduk-Dinamo összecsapások szintén ilyenek, most már nincs olyan színvonalú játék és játékosok náluk, mint korábban, de láthattam például az egyik oldalon Modricsot, Mandzukic-ot, a másik oldalon Kalinicset, az is óriási élmény volt. Röviden szólva az, hogy pénteken megkérnek, hogy másnapra menj el egy ilyen meccsre, az majdhogynem lehetetlen kérés. Nyilván ha ezt az ember korábban tudja, akkor tud előre szervezni és meg tudja oldani.
Az volt még furcsa számomra egyébként, mikor a kölcsönadott játékosainkat is ugyanúgy kellett figyelni, mint a kiszemelt átigazolási célpontokat. Most már ez nem furcsa, sőt, most már ott tartunk, hogy vannak külön olyan scoutok a kluboknál, akik csak a kölcsönadott játékosokat monitorozzák. A Shakhtarnál például Zubkovot, Zincsenkót, meg még néhány játékost kellett nyomon kövessek, és ugyanúgy megsaccolni a potenciált, mintha egy lehetséges átigazolásról lenne szó.

– Már csak levezetésképpen maradt volna pár kérdés, először is kíváncsiak vagyunk, hogy ki a legnagyobb futballcelebritás, vagy más egyéb híresség, akinek a száma el van mentve a telefonodban?

– Ezen most gondolkodnom kell… De megvan például Christoph Freund-nak, a Bayern sportigazgatójának a telefonszáma, lehet furán hangzik, de gyakran keressük egymást. A ManCity, Newcastle, Red Bull, Juve scoutjai közül néhány… őket ugyan nem nevezném celebritásoknak mondjuk, de a scoutok között nagyon sok a segítőkész, igazi jó srác, nem érezni semmi rivalizációt. Persze van néhány arrogáns is, de őket kerüljük. De a magyarok közül is természetesen van néhány akiket jobban ismertek ti is. Vincze Ottó, Lisztes Krisztián, Salec [Sallói István, ő a Digi tévés szakértői munkája után ismét a Zalaegerszegnél sportigazgató]. Aktív játékosokkal egyébként vigyázok is direkt, hogy ne legyek kapcsolatban.

– Volt olyan játékos, aki esetleg nagyon a szívedhez nőtt az évek alatt?

– Azt azért nem mondanám, igyekszem is, hogy ne legyenek ilyen érzelmi kötődések, de ha mondani kéne valakit, akkor talán Hojlund, őt a Sturm Grazos évei alatt nagyon megkedveltem. Együtt játszottam anno Ausztriában a Sturm edzőjével, és pályaedzőjével, akivel tartom a kapcsolatot a mai napig, szóval Rasmus “nyitott könyv” volt, így nekem kicsit olyan mintha ismerném. Jó látni, hogy mi történik vele mostanában…