Rashford a Player’s Tribune-ban:

Általában nem szeretek reagálni arra, amit rólam beszélnek. Befelé forduló típus vagyok, és nem is szeretek magamról beszélni. Az esetek 99%-ában figyelmen kívül tudom hagyni a zajt, de néha bizonyos határokat átlépnek, és ilyenkor szeretném, ha az emberek megértenék, hogy ki vagyok én valójában.

Nem a médiával akarok hadakozni. Tudom, mire megy ki a játék. Valójában nem rólam írnak, hanem arról a karakterről, akit úgy hívnak, hogy „Marcus Rashford”. Nem írhatnak rólam csak úgy, mint egy 26 éves srácról, aki kimarad éjszakára, vagy aki kap egy parkolási bírságot. Arról is kell szólnia a sztorinak, hogy mennyibe kerül az autóm, mennyi a heti fizetésem, milyenek az ékszereim vagy a tetoválásaim. A testbeszédemről, a karakterem megkérdőjelezéséről, a családomról és a futballjövőmről való találgatásokról van szó. Egy olyan tónusban, amit nem minden focista kap meg. Maradjunk ennyiben.

Azt hiszem, ez részben a járványra vezethető vissza. Csak próbáltam felemelni a hangomat, hogy a gyerekek ne éhezzenek, mert pontosan tudom, milyen érzés. Úgy tűnt, hogy valamiért bizonyos embereknek ezzel bajuk volt. Mintha csak arra vártak volna, hogy legyen egy emberi pillanatom, hogy aztán ujjal mutogathassanak rám, és azt mondhassák: „Látod? Látod, ki ő valójában?”.

Nézd, nem vagyok tökéletes ember. Ha hibázom, én vagyok az első, aki felteszi a kezét, és azt mondja, hogy jobban kell csinálnia. De ha valaha is megkérdőjelezik a Man United iránti elkötelezettségemet, akkor fel kell szólalnom. Ez olyan, mintha valaki megkérdőjelezné az egész identitásomat, és mindent, amit emberként képviselek. Itt nőttem fel. Gyerekkorom óta ezért a klubért játszom. A családom gyerekkoromban akkora pénzt utasított vissza, ami megváltoztathatta volna az életünket, csak azért, hogy viselhessem ezt a címert.

Az autókat akarják felemlegetni? Képzeld el, hogy 5, 6, 7 éves vagy, és négy különböző busszal utazol a városon keresztül, hogy eljuss edzésre a The Cliff-be. Ez nem túlzás. Kérdezd meg anyámat. Valakinek el kellett jönnie a munkából, hogy elkísérhessen, mert a családunkban senkinek sem volt autója. Senkinek sem volt jogosítványa. Az első időkben két busszal mentünk be a városba, aztán át kellett sétálnunk a városon, hogy elérjük a másik buszt, amelyik Salfordba vitt. Még szakadó esőben is. Semmi rendeset nem tudtam közben enni. Órákig edzettem, anyám ott ült, és várt rám, nem értett semmit a futballhoz, csak szeretetből csinálta. Aztán ugyanígy haza. Csak hogy kergessem az álmomat, hogy a Unitedben játszhassak. És ez nem nyavalygás. Egyáltalán nem. Minden másodpercét imádtam.

Tudod, mi volt az első dolog, amit mondtak nekünk, amikor megérkeztünk a Cliffre?

„Fejezd ki magad.”

Tony Whelan, Eamon Mulvey és Mike Glennie. A mai napig ez az egyik legjobb tanács, amit valaha is kaptam a futballban.

Sokan furának tartják, amikor elkezdek arról beszélni, hogy mit jelent számomra a United. Elhiszem, hogy onnan nézve hamisan hangozhat. De meg kell érteniük, hogy amikor fiatal voltam, a Unitedért játszani a világot jelentette. Számunkra elérhetetlennek tűnt. Nehéz volt oda eljutni, és még nehezebb volt ott maradni. Emlékszem, hogy Manchester-szerte voltak ezek a 4+1-es tornák, ahol minden játékosnak egy fontot kellett fizetnie, hogy nevezhessen. Minden korosztály játszhatott. Gyerekek játszottak majdnem felnőtt férfiak ellen. Mindig kértem anyámtól egy fontot, mert ha megnyerted az egész tornát, a csapatod megkapta a teljes pénzdíjat. Ez éppen elég volt egy jegyre az Old Traffordra. Nagyon fiatalok voltunk, de néhányszor meg is nyertük.

Nekem az, hogy ott lehettem, olyan volt, mint… Ez volt a minden. Addig maradtunk, amíg mindenki el nem ment, és a stadion szinte üres volt, csak néztünk és hallgattunk. Az Old Traffordnak tényleg megvan ez a hangzása. Olyan, mint egy térhatású visszhang, és ez annyira megnyugtató számomra. Egy olyan gyerek számára, aki sokat költözött, az Old Trafford mindig is az otthonomnak éreződött.

Amikor valami ennyire benned van… Csak ott van. Senki sem tette oda. Csak ott van.

Amikor úgy 10-11 éves lehettem, elkezdtek rám felfigyelni, és mindenféle ügynökök és klubok próbáltak kapcsolatba lépni a családommal. A Unitedtől még mindig nem kaptam szerződéses ösztöndíjat, és mindenféle ajánlatokkal kerestek meg. Néhány klub akkora összeget ajánlott, ami megváltoztathatta volna az életünk. „Veszünk a családnak egy házat, autókat teszünk a garázsotokba. Megváltoztatjuk a családod életét.” Abban az időben anyukám pénztárosként dolgozott a Ladbrokesben. A bátyám az AA-nál dolgozott. Minden joguk megvolt hozzá, hogy azt mondják nekem: „Csak fogadd el az ajánlatot.”

De tudták, hogy az az álmom, hogy a Unitedben játszhassak, így soha nem helyeztek nyomás alá. Nem tudom, hányan tudják, de valójában két akadémiai meccset is játszottam annál a bizonyos klubnál, hogy lássam, mennyire tetszik. Emlékszem, amikor kisétáltam az öltözőből, és megláttam anyukámat és a testvéreimet, csak annyit kérdeztek tőlem: „Mit akarsz csinálni? Maradni vagy menni?”

Azt mondtam: „Vissza akarok menni a Unitedhez.”

Ennyi volt. Visszaszálltunk a buszra. Mindent feltettünk magunkra – az összes zsetonunkat. Most visszatekintve, és látva, hogy hány csodálatos fiatal játékos nem jutott be az első csapatba, ez hatalmas kockázat volt. De számomra ez volt az egyetlen lehetőség. Emlékszem, hogy akkoriban volt egy családi megbeszélésünk, és azt mondtam: „Ha egyszer majd sikerül a Unitedben játszanunk, azt akarom, hogy mindannyiótok szemébe nézhessek, és azt mondhassam, hogy nem változtatok. És azt akarom, hogy ti is a szemembe nézzetek, és azt mondjátok, hogy nem változtam meg.”

Az emberek azt hiszik, hogy ismerik a családom történetét, de csak a felszínt kapargatják. Sok mindent nem tudnak, mert nem szívesen beszélek ezekről, amíg még játszom. De a küzdelem valódi volt. Nem egy reklám, nem egy film. Az mondják, hogy Wythenshawe-ból származom, de gyerekként mindenhol laktam. Hulme-ban a nagynénémnél. Moss Side-ban a nagyimnál. Chorltonban a bátyámmal egy ideig. Saltney Avenue Withingtonban. Mindenhol.

De semmit sem változtatnék meg, bármennyire is nehéz volt, mert azzá formált, aki vagyok. Még mindig összefutok srácokkal a régi környékről, és csak rázzuk a fejünket és nevetünk, hogy „Emlékszel még azokra az időkre, tesó…”.

Tudod mi az őrület? Valószínűleg nem is kellene bevallanom, de az első szezonom alatt, amikor a United első csapatában játszottam, hazajártam, és a szabadnapjaimon fociztam az utcán a barátaimmal. Ez az én kultúrám. Még mindig a részem, és azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy kitörtem. Ha nem velünk együtt élted meg, akkor nem várom el, hogy megértsd.

Van egy dolog, amit anyukám mindig mondogatott nekem, amikor fiatal voltam. Mindig azt mondta: „Semmi sincs ingyen, Marcus.”

Ez a bölcsesség nem a fociról szólt. Nem azért mondta ezt, hogy távol tartson az ügynököktől. Hanem az életről általában. Minden egyes eltelt évvel egyre jobban megértem.

„Semmi sincs ingyen.”

A pénz nagyszerű. Áldás. De az álmok megfizethetetlenek. Számomra már 11 évesen is az volt az egyetlen cél, hogy a Unitedben játszhassak. Emlékszem, amikor még csak az első szerződésemet próbáltam megkapni, Wazza és Cristiano eljöttek hozzánk, az akadémistákhoz, én pedig csak néztem őket tátott szájjal. Volt ott egy fotós, és a végén minden srácnak lehetősége volt egy közös képet készíteni velük, és én hátul lógtam, távol mindenkitől. Emlékszem, hogy a bátyám azt mondta: „Menj, csinálj egy képet Wazzával, tesó! Mire vársz?”

Azt mondtam: „Nincs szükségem fotóra.”

Erre ő: „Nem kell fotó???”

Azt mondtam: „Egy nap majd velük fogok játszani.”

Azt hiszem, én voltam az egyetlen gyerek, aki nem csinált közös fényképet.

Miután visszautasítottuk a pénzt, csak ez az éhség dolgozott bennem. Már nem gyerekként tekintettem magamra. Meg kellett ragadnom a lehetőséget, és meg kellett változtatnom az életünket. Hogy továbbléphessek, és valóban megélhessem ezt az álmot, mint manchesteri gyerek… Mint egy gyerek Hulme-ból, Moss Side-ból, Chorltonból, Withingtonból, Wythenshawe-ból… Ha azt hiszed, hogy ezt valaha is természetesnek venném, akkor egyszerűen nem ismersz engem.

Nézd, az a helyzet, hogy a futball egy buborék is lehet. Próbáltam normális ember maradni. Próbáltam megtartani ugyanazokat a barátaimat. Igyekeztem mindent megtenni, hogy ne változzak meg, még akkor sem, ha szórakozni megyek vagy nyaralni. De ennek van egy másik oldala is. Ember vagyok. Elkövettem olyan hibákat, amiket sok huszonéves srác elkövet, és megpróbáltam tanulni belőlük. De olyan áldozatokat is hoztam, amiket senki sem lát. Szeretném, ha megértenétek, hogy nem a pénz az, ami motivál a nehezebb időkben. Hanem egész egyszerűen a játék szeretete.

Mindannyian tudjuk, hogy ez egy átalakulóban lévő klub volt az elmúlt néhány szezonban. Amikor nyerünk, akkor ti vagytok a világ legfantasztikusabb szurkolói, és ez tény. Több ilyen old-school pozitív energiára van szükségünk a klub körül. Tudom, mire képes egy ilyen légkör, mert engem a legrosszabb pillanataimban is ez tartott életben. Minden alkalommal, amikor kisétálok a pályára, és hallom, hogy a szurkolók a nevemet éneklik, vagy amikor körülnézek az Old Traffordon a kezdés előtt, ugyanazt a pozitív energiát érzem.

Amikor körülnézek minden kezdőrúgás előtt, mélyen legbelül még mindig szurkoló vagyok. Ezt nem tudom kilúgozni a véremből. Soha nem felejtem el, amikor először játszottam az Anfielden, és a pályáról éreztem a derbi hangulatát, hallottam a sípszót és a közönség üvöltését, és akkora adrenalin dolgozott bennem, hogy a meccs elején majdnem kiállítottak. Kedveltem James Milnert, de egyenesen felé sprinteltem, és belementem egy meggondolatlan szerelésbe, mert annyi érzelem futott át rajtam – nem mint United-játékos, hanem mint United-szurkoló, aki történetesen épp a pályán volt a Liverpool ellen. Emlékszem, hazajöttem, és azt mondtam a családomnak: „Ezt most azonnal kontrollálnom kell. Meg kell találnom a módját, hogy kivegyem magamból a szurkolót, különben minden meccsen ki fognak küldeni”.

Bármilyen kritikát elviselek. Bármilyen szalagcímet elviselek a podcastoktól a közösségi médián át az újságokig. Elviselem. De ha elkezditek megkérdőjelezni a klub iránti elkötelezettségemet, a futball iránti szeretetemet, és belerángatjátok a családomat is, akkor egyszerűen azt kérem, hogy legyetek egy kicsit emberségesebbek.

De tudod mit? Ha őszinte akarok lenni, egy részem nem bánja, ha az emberek kételkednek bennem. Amikor mindenki azt mondja, hogy szeret, akkor gyanakodni kezdek. Tudom, hogy működik a világ. Nagyon fiatalon kellett férfivá válnom. Mindig magamra kellett hagyatkoznom. Amikor a legsötétebb helyen vagyok, és úgy érzem, hogy a fél világ ellenem van, hajlamos vagyok elvonulni pár napra egyedül, és resetelni, és utána már jól vagyok. Azt hiszem, ez arra vezethető vissza, amikor gyerekként egyedül cseleztem végig az utcán, amíg olyan sötét nem lett, hogy már nem láttam a labdát, és hallottam, ahogy anyám kiabál, hogy jöjjek haza. Egyszerűen introvertált ember vagyok, akinek szüksége van a saját terére, hogy újra tudja kezdeni. Máskor, amikor ez nem működött, találtam valakit, akivel beszélgethettem. Néha ez a legjobb megoldás. De minden egyes alkalommal, amikor le voltam törve, fizikailag vagy mentálisan, mindig úgy éreztem, hogy akkor tudtam magamra találni, és akkor játszottam a legjobb futballt a Unitedben és a válogatottban is.

Ígérem, még nem láttátok ennek a United-csapatnak a legjobbját. Szeretnénk újra a Bajnokok Ligájában játszani, aztán a szezon végén egy hatalmas nemzetközi tornán veszünk részt. Vissza fogunk térni oda, ahová tartozunk. Csak tovább kell dolgoznunk, és ez velem kezdődik.

Ha támogattok, az jó.

Ha kételkedtek bennem, az még jobb.