Az utolsó fejezettel zárjuk a Ferguson storyt.

2012 augusztus 15-én jelentette be az Arsenal, hogy Robin van Persie eladásában megegyeztek a Uniteddel, már csak Robin és a klub között kellett megszülessen az egyezség, és kész is volt a transzfer. 22,5 millió fontunkba volt az üzlet, először úgy akartam folytatni ezt a mondatot, hogy ennél az átigazolásnál kevés jobb akadt a klub történetében, aztán elgondolkodtam rajta, és be kellett lássam, hogy a van Persie-dealhez hasonlóból több is akadt Ferguson alatt – gondoljunk csak Schmeichelre, Paul Ince-re, Denis Irwinre, Kanchelskisre, Cantonára… és még mindig csak a 90-es évek elején járunk, innen már mindenki tudja folytatni a felsorolást.
Senki nem értette elsőre, hogy mi is lesz majd Ferguson terve vele, mivel az előző szezonban is óriásit ment a Rooney-Welbeck duó, néhol a legszebb Yorke-Cole időket idéző telepatikus kombinálásokkal, mint például itt az Everton ellen (videó időzítve):

A gondok nem a támadósorunkban voltak az előző szezonban (89 gólt lőttünk a bajnokságban, 2,34-es átlag meccsenként), a probléma a középpályás stabilitás hiánya (és a védelem öregedése) volt: 33 kapott góllal zártuk a Premier League versenyfutását (majdnem 1,00-ás átlag, hol van ez ugye a 2008/09-es betonvédelemhez képest, mikor az ereje teljében lévő van der Sar-Vidics-Ferdinand tengellyel 13 meccset hoztunk le kapott gól nélkül zsinórban).
Ferguson alighanem úgy döntött, hogy egy igazán látványos tűzijátékkal zárja le a karrierjét: hagyta a középpályát és a védelmet ahogy volt, cserébe az amúgyis gyilkos támadósorra még ráküldött egy kis erősítést, hagy szóljon igazán nagyot-alapon.
Eldöntötte ő ezt előre, azonban a tájékoztatást megspórolta a szezon végére, mivel a korábbi visszavonulási kísérletei során ezt a szezonok elején tette, és nagyon nem úgy alakultak a dolgok végül, ahogy elképzelte – éppen ezért 2013 május elejéig várt is a bejelentéssel.
Az erősítés azonban még nem ért véget, a támadósorba Robin mellé érkezett még Shinji Kagawa a Dortmundból, egy a Unitedre nézve igazán keserves kapcsolatot teremtve ezzel a jövőben, bár erről mit sem sejtettünk még 2012 nyarán. Csak a margóra tartozik, hogy Kagawa volt az első játékosunk, aki a Borussiából költözött át, utána pedig vélhetően a két klub közti kapcsolatok kiépülése miatt több üzletet is kötöttünk velük később – nem feltétlen a mi előnyünkre.
Fergusonnak a 2012 májusi, Dortmund – Bayern német kupadöntőben akadhatott meg a szeme a japán irányítón (a német tévé egy pillanatra bevágta a közvetítésbe Sir Alexet és Mike Phelant, akik a lelátóról figyelték a meccset).

A feltételes módra azért van szükség, mert Fergusonék aligha Kagawát figyelték, sokkal inkább az a Lewandowski volt a távcsövük fókuszpontjában, aki egy mesterhármassal eldöntötte a finálét (5-2 lett a Dortmund javára).
Ferguson ezután hiába beszélt közvetlenül Lewandowskival telefonon, aki hiába mutatott hajlandóságot arra, hogy a Unitedbe szerződjön, mivel (ez csak az én szerény véleményem) a Dortmund megnézhette volna magát, ha Lewandowskit nem a Bayernnek adják el végül. Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de felfedezni vélek a Dortmundból a Bayernbe szerződött játékosok névsorában (és az árcédulájukban) némi rendellenességet – magyarra lefordítva a Dortmundból baromi olcsón vásárolgat a Bayern baromi könnyen baromi jó játékosokat, évtizedes viszonylatban. Hogy ki kinek a kicsodáját zsarolja és tartja sakkban és pláne milyen módszerekkel, azt mink nem tuggyuk kérem, továbbra is ingyenes blog vagyunk, de a gyanúnk azért nagyon erős.
Lewandowskiról lemaradtunk tehát, a bajor sajtó szájába adott „hivatalos verzió” szerint Ferguson egyszerre akarta Kagawát és Lewandowskit is egy csomagban elhozni a Borussiából, azonban a klub igazgatója, Hans-Joachim Watzke kerek perec kijelentette, hogy csak az egyiküket viheti. (Ennél nagyobb f***ságot sem hallottam még életemben, legalább ennek a kamusztorinak a kitalálásába beleölhettek volna egy kis energiát. Egyrészt ki hinné el, hogy Ferguson van olyan szenilis, hogy Kagawa és Lewandowski közül a japánt választja? Másrészt a Dortmundnak sokkal előnyösebb lett volna, ha nem a legnagyobb riválisukhoz távozik egyik kulcsjátékosuk sem, ehhez képest Lewandowski ugyan csak egy évvel később, de a Bayernben kötött ki, hogy majdnem egy teljes évtizeden keresztül terrorizálja az egész Bundesligát Dortmundostul, mindenestül. Ja, és tényleg csak egy apróság: a Dortmund így egy árva fillért nem kapott Lewandowskiért, aki a szerződése lejártával ingyen távozhatott.
Szép munka, srácok.
Különben az európai mezőny egyik legtürhőbb, legkorruptabb és legszervilisebb klubja a Borussia Dortmund).
Fergie így a fentiek miatt végül Kagawa mellett „döntött”, majd az új kiszemelt center így lett Robin van Persie. Nem kis hordereje lett volna ennek a transzfernek egyébként, ha Watzke nem áll a sarkára (vagy nem zsarolja ki belőle ezt a döntést a Bayern), képzeljétek csak el a 2010-es évek Münchenjét Lewandowski nélkül, aki managerre, taktikára és csapattársakra való tekintet nélkül az összes bajor szezonjában 30+ gólt szerzett (és most Barcelonában is túl van egy 33 és egy 26 gólos idényen).

Kagawa leigazolása igazi újdonság volt, mivel Shinji valódi tízesként ügyködött, Ferguson pedig komplett pályafutása alatt sosem használt olyat. Sir Alexnél vagy csatárduó volt (McClair-Hughes, Cole-Yorke, Sheringham és Solskjaer, évei) vagy 4-3-3 egyedüli centerrel (Rooney, Berbatov), vagy 4-4-1-1 a tízes helyén egy visszavont csatárral (Rooneyval és Cantonával a visszavont center szerepében, extrém esetekben Giggs is megfordult ott, példának okáért a legendás 2003-as Madrid elleni BL-negyeddöntőn az Old Traffordon). Tudom, korábban Verón is tagja volt a keretnek két szezonon át, de őt meg Keane párjaként játszatta a Főnök úr a védelem előtt.
Valódi tízes tehát Fergusonnál még véletlen sem került a képbe egészen idáig, holott a Premier League mezőnyében már régen szaporodásnak indultak. Az Arsenalnál Tomas Rosicky, a Chelsea-ben Juan Mata, a Cityben David Silva, a Tottenhamben Niko Kranjcar szervezték ekkor a játékot az irányító szerepkörében – ehhez a vonathoz készült csatlakozni Ferguson is, legalábbis eleinte azt hittük.
Kagawa a Dortmundban elsősorban a kontrák indításáért felelt, másrészt pedig kiválóan elmuzsikált az ellenfél védelme előtti vörös zónában, még akkor is, ha két szűrő között kellett darálódnia. A japán válogatottba is nem sokkal korábban tört be: a 2011-es, aranyéremmel zárt Ázsia kupán tűnt fel először (ami egyébként szinte mindig a japán, a dél-koreai és az ausztrál válogatott közt dől el, ritkán akad rajtuk kívül más tényező is a tornán).
Kagawa (akinek a neve egyébként illatos folyót jelent, ha nem téved az ezzel foglalkozó tematikus oldal) a japán csapatban egyébként nagyrészt kompromittált szerepkörben kellett játsszon, mivel akkoriban a 10-es posztjukon Keisuke Honda volt a megkérdőjelezhetetlen aduász, ezért Shinjinek mindig csak a pálya valamelyik szélén jutott hely, ahol nem feltétlen ízlett neki a gurigázás. Az igazi áttörése Katar ellen történt, mikor Japán 2 gólos hátrányból fordította meg a negyeddöntőt. Zaccheroni volt ekkor Japán szövetségi kapitánya, és egy elég extrém, center nélküli játékot játszatott velük, ami gyakorlatilag 4-3-3-0-ként nézett ki: valódi kilences híján három támadó középpályás cserélgette egymás közt ezt a szerepet, Kagawa pedig a teljesen szétrángatott katari hátsó alakzatot darabokra tépte, két gólt is szerzett a fordítás során, mivel így jutott neki is bőven hely a pálya közepén.
Ellenben a széljáték volt az ő legnagyobb gyengéje, illetve az, ha nem tömték elég labdával. Kagawa ilyenkor teljes anonimitásba burkolózva tudott eltűnni a radarról komplett 90 percekre – már ha a fizikai állapota ezt engedte, mivel nálunk a Premier League-ben legfeljebb csak 70 perceket bírt, mert egyszerűen túl hamar elfáradt. A fittsége komoly gondokat jelentett, Fergusonnál állandóan ingázott a pad és a kezdő között, később Moyes alatt sem ragadt meg soha a keretben, a klub pedig végül lemondott a vele való kísérletezésről és inkább egy másik tízes, Juan Mata leigazolása mellett döntött – de nem szaladunk ennyire előre.
A csapat többi része tulajdonképpen érintetlen maradt, a már epizódszerephez is alig jutó Michael Owen, Tomasz Kuszczak és Dimitar Berbatov távozása bírt csak hírértékkel a transzferpiaci tevékenységünket illetően, van Persie-n és Kagawán kívül több meghatározó érkezőnk pedig nem volt – egyedül Alex Büttner neve tűnt csak fel a listán még, mint kispadhosszabbító beavatkozás. Hátha egyszer lesz belőle valaki – alapon került hozzánk a holland balbekk, ő is az Ajax-iskola terméke volt mellesleg.
A távozók oldalán Berbatov sztorija egyébként szintén megér egy misét, amit ezúttal celebrálok is: ő 2012 augusztus 31-én, az átigazolási ablak utolsó napján a United engedélyével Firenzébe repült, hogy a Fiorentinával megállapodjon és részt vegyen egy orvosi vizsgálaton, azonban még a repülőn ülve az ügynöke szóban megegyezett a Juventusszal (ez elég nehéz manőver amúgy, mármint repülőn ülve kommunikálni, műholdas telefon kell hozzá), így ez a magánrepülő végül meg sem érkezett Firenzébe, mivel a pilótának út közben adta ki az új úticélt Berbatov ügynöke. Ezzel egyébként annyi volt a kellemetlenség, hogy ezt a repülőt a Fiorentina fizette. (Üdv az európai transzferpiacon, kedves olvasók).
A kalandok pedig itt sem értek véget, mert Berbatov a nap végén valahogy mégis a Fulhamhez írt alá, úgyhogy verte az asztalt előbb a Fiorentina, aztán magyarázkodott a Juventus nevében az akkori GM, Beppe Marotta, mivel már mindkettejük kész tényként jelentette be Berbatov leigazolását, de nem volt mit tenni, ilyen az üzlet a futballban. Dimitar karrierjéről pedig később már aligha lenne módom írni kicsit bővebben, úgyhogy ezt szintén most fogom megejteni itt, amíg lehet.

Dimitar személyiségéből fakadóan minden klubjánál csöndes, magába forduló, zárkózott figura volt, aki nem nagyon szocializálódott a többiekkel, és mikor Leverkusenből Angliába költözött, akkor egy hotelszobában egyedül ücsörögve, a Keresztapa – trilógiát nézve tanulgatott angolul. A futballon kívül tulajdonképpen csak a családjának szentelt időt, és sajnos a pályán kívül is legalább annyi izgalom érte, mint a négy szögletzászló között.
Még 19 évesen történt vele, hogy a bolgár maffia egyik prominens tagja, a korábban maga is élsportot űző Georgij Ilijev szó szerint túszul ejtette Dimitart, azzal a céllal, hogy a megfélemlítésével rávegye, hogy igazoljon az általa irányított, kevésbé híres szófiai klubba (ami azóta a negyedosztályba csúszott vissza). Ekkor Berbatov apjának kellett közbeavatkoznia, és felhívnia fia akkori klubjának, a CSKA Szófiának az elnökét (ő is bizonyítottan maffiatag volt különben), hogy lépjen valamit – Dimitar végül épségben hazatérhetett.
A Berbatov család ezután sejtette, hogy Dimitarnak nem feltétlen lesz egyszerű az élete Bulgáriában, ezért még idejében „kimenekítették”. Azonban a maffia nyugaton sem hagyta őt békén, a sztorik szerint 2009-ben a családját fenyegették meg életveszélyesen, Berbatov pedig nem mert sem a hatóságokhoz, sem a sajtóhoz fordulni, inkább egyenesen Ferguson segítségét kérte, aki fű alatt „kölcsönadta” a magángépét Berbatovnak, hogy azonnal hazarepülhessen Bulgáriába, és biztonságba helyezze a családot.
A korábbi részekben már volt róla szó, hogy 2011-ben PRM-gólkirályként Ferguson kihagyta a BL-döntőre utazó keretből, ami után a legenda szerint nem is állt szóba többet a Főnök úrral Dimitar, egészen a 2018-ban kiadott életrajzi könyvének megjelenéséig, amikor arra kérte Fergusont, hogy írja meg az előszót a kötethez. Ferguson pedig az előszóban ismerte el ezt, mint karrierje egyik komolyabb tévedését, és kért bocsánatot Berbatovtól.

Távozása után Dimitar még évekig adott életjeleket magáról, ritkán telt el úgy egy hónap az évből, hogy ne láttunk volna keringeni egy-egy Berbatov highlight-megmozdulást az interneten, aztán az idő felette is eljárt. Két szezont töltött a Fulhamnél, majd később a Monaconál, ahol már nem újítottak vele szerződést 2015 nyarán. 34 éves volt ekkor, a PAOK egyesülete vitte el ingyen, de ott sem tartottak igényt a szolgálataira egy év után. Ezután egy teljes szezon kihagyását követően Indiába szerződött tulajdonképpen fillérekért, ahol az aktuális csapatánál (ki nem találnátok) a City, a Portsmouth és az angol válogatott egykori kapusa, David James volt a manager, aki elsősorban védekező középpályásként alkalmazta Berbatovot center helyett, aki ezt a nonszensz menedzselést megelégelve még az idény vége előtt, márciusban vissza is jött Európába. Edzegetett még egy darabig Bulgáriában, de végül értékelhető ajánlat híján Dimitar 2019 szeptemberében végleg abbahagyta a profi labdarúgást.

És akkor egy nagy levegő után visszatérünk a Manchester Unitedhez.
Szokás szerint a szezon elején augusztusban, az első bajnokink előtt óriási felfordulás volt a keretben. Egyrészt mindenki a 2012-es EB-részvétel után regenerációs jelleggel fetrengett, másrészt sérüléssel bajlódott. Egyszerre hiányzott tőlünk hátul Smalling, Jones, Evans és Ferdinand is, míg Rafael a londoni olimpiai részvétele után pihent, ezért a védelem tengelyében Ferguson kénytelen volt a Smalling-Carrick párossal nyitni a balettet az Everton ellen a Goodison Parkban, ahol nem mellesleg Valencia volt az ekkor még botcsinálta jobbhátvéd (ő ugye van Gaal alatt lett stabil jobbhátvéddé konvertálva, addig mindössze pár perce volt csak a védelem szélén a Barcelona elleni 2011-es BL döntőről, akkor is szintén kényszerből).

A meccs igazából a teljes szezont vizsgálva nem túl mérvadó, de érdemes kibontani az 1-0-ás vereségünk okait egyesével, mivel ezek mind fontosak lesznek később.
Egyrészt Valencia borzasztóan szenvedett jobbhátvédben (több szezonnak kellett még eltelnie ahhoz, hogy megszokja ezt a szerepet), végig ő volt a leggyengébb pontja a láncnak, hiába gyanúsítanánk ezzel Carricket középhátvédben, neki más gondjai voltak: neki kellett volna megbirkóznia a kőkemény fizikai fenyegetéssel, amit a Jelavic-Fellaini páros jelentett.

Ez a terv akkor dőlt össze, mikor egy szögletnél szegény Carrick természetesen tehetetlen volt a nála jó egy fejjel (és némi hajjal) magasabb Fellaini fejesével szemben. Az Everton egyébként az egész meccsen rá lövöldözte fel a labdákat, őt képtelenek voltunk visszatartani. Carricknek egyébként a vele egy súlycsoportban lévő ellenfelek őrzésével is akadt jócskán gondja: mindössze pár nappal korábban játszott Anglia Olaszország ellen egy barátságos meccset (mert annak rengeteg értelme van ám, alig egy hónappal egy nemzetközi torna után, ahol amúgy is találkozott a két válogatott egymással, ráadásul mindezt 4 nappal a Premier League rajtja előtt – gratulálok utólag is az FA-nek). Ott is Carrick volt a gyenge pont: szintén egy szögletnél de Rossiról maradt le ugyanúgy, ahogy Fellainiről, annak is gól lett a vége, Anglia azonban 2-1-re nyert egy teljesen értelmetlen meccsen (videó szintén időzítve).

Kagawa szintén nagyon idegenül mozgott az első összecsapáson, mivel a társak nem voltak még hozzászokva az ő stílusához: Kagawa kis apró üres területekbe szerette, ha bepasszolják neki a labdákat, nem pedig ha lábhoz kapja őket, pláne nem akkor, ha szorosan őrzik. Az egy szezonnal korábban egész jól kombináló Rooney-Nani-Welbeck hármas így kapott egy fix pontot maga közé – Kagawa volt a földbe leszúrt karó, a többiek pedig próbáltak rotálni körülötte, lényegesen kevesebb sikerrel.
A Scholes-Cleverley középpályás tengely szintén nem volt életbiztosítás, mivel Cleverley (az előző részben kifejtve) egy carrier-típus, Scholes pedig 38 évesen nyilván nem produkálhatta azt a fizikai jelenlétet, amire az Everton ellen szükség lett volna. Amúgy sem volt egy kimondott szerelőgép még fénykorában sem, úgyhogy a középpályánk megfeküdt az ellenfél gyorsabb, keményebb tempójával szemben.
És végül, de nem utolsósorban Rooney szervezete sem volt már a régi. A 2007-08-09-es terminátor alakulatban óriási védőmunkát végzett, azonban az orvosi stábunk látta, hogy az ő fizikális hanyatlása kicsit meredekebb lesz az átlagnál (nem kis részben azért, mert Rooney nem sok gondot fordított testének karbantartására, maradjunk ennyiben. Ferguson egyébként a saját életrajzában külön megemlékezett erről: az orvosi stáb előrejelzései azt jósolták, hogy Wayne szervezete nem lesz alkalmas az élvonalbeli futballra, mire eléri a harmincas éveinek közepét). A legenda szerint Ferguson már az ő távozását is előkészítette, búcsúmeccsestül-mindenestül. 2014-ben járt volna le Rooney szerződése, a klub pedig elengedte volna, de Woodward szokásához híven felülről belenyúlt a dologba, Rooney pedig nem hogy nem ment sehova, hanem egyenesen az egész Premier League legjobban fizetett játékosa lett.
A fizikai teljesítésének egyre alacsonyodó határai már a 2011-es BL döntőjében is kiütköztek (ott Busquets ellen észrevétlenül lazsálta el a védekezést, igaz ez végül nem osztott-szorzott sokat a végkimenetelt illetően), a 2012-es EB-n pedig igazán szembetűnővé vált ez a téma akkor, mikor egy 120 perces Anglia-Olaszország negyeddöntő során Pirlo végig szabadon irányította az olasz válogatottat, Rooney őrzésének hiányában (videó időzítve egy példához).

England vs Italy Highlights Euro 2012 Classic Match

Euro 2012 Classic Match

Később ez a tény még fontos lesz.
Pirlo egyébként sosem volt olyan munkabírással megáldva, mint mondjuk Gattuso, mégis lazán végigkarmesterkedte a 120 percet, mivel olyan gyenge őrzést kapott. Pirlo többször ugratta ki ziccerben az olasz támadókat, a 2×15 perc alatt pedig még egy kapufát is tekert a tizenhatos sarkáról, Anglia tényleg a tűzzel játszott végig, mikor Hodgson nem változtatott ezen a hiányosságon.

Igaz így is 0-0-lal ért véget a meccs, de az eredmény az angolokra nézve volt hízelgő, mivel több ziccert is megúsztak, elsősorban Joe Hart védéseinek köszönhetően (hogy aztán Pirlo panenkás büntetője lehűtse a kedélyeit a tizenegyespárbajban és Anglia menetrendszerűen kiessen).

Visszatérve az Everton elleni szezonnyitónkra: a presszing ellen sem tudtunk mit kezdeni, bár ekkor még meglehetősen gyerekcipőben járt ez a Premier League mezőnyében. Messze nem volt ekkor az angol élvonal presszingje olyan intenzitású és olyan elterjedt, mint most, tizeniksz évvel később. Nem is találkoztunk vele egészen addig, amíg a Liverpoolhoz nem látogattunk, ahol ugyan vezetést szerzett a Pool, de utána Jonjo Shelvey-t pirossal szórta ki Mark Halsey, így nagynehezen fordítottunk az Anfield közönsége előtt 10 emberrel szemben, Brendan Rodgers hathatós segítségével, aki nem volt hajlandó változtatni a Liverpool szerkezetén a kiállítás ellenére sem. Az első félidőnk csupa kínlódás volt, ha valaki netán még emlékszik rá: a Poolnál Joe Allen diktálta a tempót a védelem előtt csücsülve, Kagawa a tízes poszton kezdett nálunk, és védőmunkát nem nagyon végzett (elsősorban kontrázni akartunk, neki szüksége volt üres térre maga körül, hogy kontrát indíthasson), úgyhogy a Giggs-Carrick középpályánk durva emberhátrányban focizott a Gerrard-Allen-Shelvey trió ellen (gyakran Suárez, mint hamis kilences visszalépéseivel súlyosbítva, 4v2 szituációkba kergetve ezzel a középpályánkat). Azonban a piros lap ellenére Rodgers nem akart változtatni még a presszingen sem, meg a magasra tolt védelmi vonalon sem, úgyhogy ebbe szépen bele is buktak a második félidőben, viszont ha Rodgers kevésbé tuskó, akkor ezt a meccset is legfeljebb döntetlennel hoztuk volna le.

A nehézségeknek itt pedig még mindig nem volt vége, ugyanis szeptember végén a Spurs ellen véreztünk el odahaza egy olyan káoszba torkolló bajnokin, amihez foghatót még aligha látott az Old Trafford közönsége korábban.
A középpályánk már egy ideje ordított egy valódi labdaszerző középpályásért, azonban olyannal továbbra sem erősödött a keret, holott az előző szezon is tulajdonképpen erre ment rá. Ez a Tottenham pedig már Modrics nélkül, de még Gareth Bale-lel a soraiban feszült neki a Unitednek és kő kövön nem maradt. A Spurs manageri székében ekkor André Villas-Boas ücsörgött, akinek nem akármilyen volt a háttérsztorija.
André nagyanyja Stockportból származott, ezért már egész fiatalon folyékonyan beszélt angolul, 16 évesen pedig a sors keze egy bérházba terelte őt Sir Bobby Robsonnal, aki akkoriban a Porto managere volt. André és Bobby egymás szomszédai lettek, Robson pedig hamar felvette a fiatal srácot a Porto játékosfigyelő központjába. André az ő motiválásának hatására kezdte el kitaposni az UEFA edzőképzéseit, 19 éves korára már bezsebelte az A licence-t is, majd Mourinho tanítványa lett előbb a Portónál, aztán követte őt a Chelsea-hez és az Interhez is. Később kisebb csodát vitt véghez már főállású edzőként, mikor az Académicát mentette meg a kieséstől a portugál élvonalban, hogy aztán még később a Portóval meg is nyerje a sorozatot (máig legfiatalabb edzőként, 33 éves múlt csak ekkor), ráadásul veretlenül. A Chelsea 2011 nyarán szerződtette őt, amihez Abramovicsnak elég mélyen a zsebébe kellett nyúlnia: AVB szerződésében ugyanis egy 15 millió eurós kivásárlási záradék volt, amit a Chelsea maradéktalanul ki is fizetett, a világ legdrágább edzőjévé téve őt ezzel – hogy aztán a Chelsea-nél leszerepelve kegyvesztettként távozzon a Spurs kispadjára 2012 nyarán.
A Tottenham ugyanúgy letámadással operált, mint korábban a Liverpool, erre pedig ugyanúgy nem voltunk felkészülve, mint az Anfielden egy héttel korábban. Manapság már ettől messze vagyunk, de egy bő évtizeddel ezelőtt még csak 35-40 percig lehetett fenntartani a presszinget, mielőtt az ember csapata végképp belefáradt (akkor még nem állt rendelkezésre annyi infó és felhalmozott tapasztalat arról, hogyan lehet ezt fenntartani hosszabban is anélkül, hogy összeomlana a letámadó alakulat), ezt Villas-Boas az első félidőre időzítette, és rendesen megfektettek minket vele.
A korábban távozott Modrics intelligens passzjátékára nem intézett pótlást Villas-Boas, helyette csupa futógéppel pakolta meg a Spurs középpályáját, a United gépezete pedig recsegett-ropogott a nyomásuk alatt. A Carrick-Scholes középpálya (két passzer) sehogyan sem tudta kontroll alatt tartani a tempót az első félidőben, jellemző volt a káoszra, hogy még egy pozíción kívül (balhátvédben játszó, eredetileg középhátvéd) Vertonghen is szólóból cselezte át magát a komplett középpályánkon és szerzett gólt a végén. Kagawa szintén nulla befolyással volt a játék képére, mivel a csapattársak még mindig nem szoktak hozzá a játékához, Carrick és Scholes is Kagawára passzolták fel a labdákat, amit a japán kimondottan rühellt (egyszerűen nem voltunk felkészülve arra, hogy egy rendes tízessel játsszunk), de többször volt példa arra is, hogy van Persie a pálya szélére cselezte ki magát labdástul, majd felnézett, hogy kinek ívelhetne egy beadást, de senki nem várt rá a tizenhatoson belül, mert ez hasonló helyzetekben Kagawa dolga lett volna, de ő nem szokott ilyet.
A Spurs a letámadás során két gólt szerzett, 0-2-vel fordultunk a félidei szünetre, Fergusonnak pedig itt volt elege a műsorból.
Kagawát kikergette a pálya szélére, Rooney ment vissza Robin mögé second strikernek, és ahogy a Tottenham letámadása teljesen felemésztette a vendégek energiáit, mi is úgy jöttünk vissza szép lassan a meccsbe. A korábban darabokra tépett középpályánkon megszűnt a nyomás, Scholes és Carrick elkezdték diktálni a tempót, fordítanunk azonban már nem sikerült, a Spurs végül 3-2-vel futott be a célba és vitték mindhárom pontot az Old Traffordról.
Ismét előjöttek hát a kritikus hiányosságok: nem tudunk mit kezdeni a letámadással, nem volt labdaszerzőnk (vagy legalább bárki más, aki felveszi a kesztyűt az ellenfél középpályás futógépeivel), Kagawával 10-esben pedig mindenki csak szenvedett.

Ferguson ezért pár meccs erejéig megint kísérletezésbe fogott, a soron következő BL csoportkörös meccseken és a bajnokikon megint elővett egy középpályás gyémántot (akárcsak tavaly, de még mindig labdaszerző nélkül). Egyszerű volt az elgondolás: ha nem ment a középpálya 2+1 fővel, akkor majd menni fog 3+1-gyel, Kagawa pedig repült a padra.
A passzereket is jegelte Ferguson, a Spurs elleni blama után a Fletcher-Anderson-Cleverley (+ Rooney tízesben) négyszöggel utaztunk Kolozsvárra a BL csoportkör második fordulójára.
Ez a kísérlet sem tartott tovább azonban egy hónapnál, mivel ezzel sem lettünk stabilabbak. Az oly fontos BL-ben a Kolozsvár és a Braga ellen is hátrányba kerültünk, az előbbi meccsen -1-ről, a másikon -2-ről kellett visszajönni, Ferguson pedig mindkétszer formációt is kellett, hogy váltson a szünetben. Kagawának továbbra sem ment a játék: a Kolozsvár ellen a padon ücsörögte végig a 90 percet, a Braga ellen meg ugyan kezdő volt, de a Főnök úr a félidőben lekapta a pályáról (mivel kétgólos hátrányban szenvedtünk fogalmatlanul, Kagawával együtt).

A kezdeti kínlódások ellenére azonban a játék nemsokára összeállt, a Rooney-Robin páros olyan kapcsolatot jelentett a Premier League mezőnyében, amit egyetlen másik csapat sem tudott még csak megközelíteni sem. Van Persie gyakorlatilag azonnal darálni kezdte a gólokat United mezben, már a második bajnokinkon betalált a Fulham ellen, a harmadikon pedig az ő mesterhármasával fordítottunk a Soton ellen idegenben és a Pool elleni fordításban is benne volt egy büntetővel, amiket amúgy magabiztosan értékesített, úgyhogy elsőszámú penalty takerré lépett elő erre a szezonra.
Robin tulajdonképpen két szezonnal korábban lett igazi gyilokgép, ugyanis Wenger ekkor kezdte el permanensen játszatni a 9-es poszton. A karrierjét mint tehetséges szélső indította, aztán később van Persie nyilatkozta saját magáról, hogy ő tulajdonképpen egy „9 és feles”, egyszerre center és second striker is. Rooney is képes volt még mindig előkészítőként és befejezőként is játszani, akár csak az Evertonban tette azt karrierje legelején, bő 10 évvel korábban. Adott volt hát két játékos, akiknek mindegy volt, hogy centerben, vagy second strikerben játszanak, és nem mellesleg az előző szezon góllövőlistájának első és második helyein végeztek (Robin 30, Rooney 27 bajnoki góllal). Sejteni lehetett, hogy ez a páros darálni fog, és így is történt, igaz Ferguson alatt inkább van Persie volt megbízva a befejezésekkel, Rooney pedig a gólpasszokat szállította. A gólok számánál csak a helyzetek kidolgozása pörgött magasabb fordulatszámon, a United bőven 10+ gólhelyzetet hozott össze meccsenként (még a legmélyebben és legpasszívabban bunkerfocizó ellenfelekkel szemben is), ennek pedig nagyjából fele a Rooney-Robin páros valamelyik tagjára jött ki. És ha két ekkora gólgépnek minden meccsen ennyi helyzete adódik, abból gyakori mészárlások lesznek. A szezon során 9 (!!!) alkalommal fordult elő, hogy 4, vagy annál több gólt szerzett a csapat egy meccsen, ami elsősorban a páros sokoldalúságának volt köszönhető. Nemcsak sok gólt voltak képesek lőni tehát, hanem mindezt sokféleképpen.
Volt távoli lövés, védők elnyomása a kapu előtt testi erővel, egyérintős befejezés 14-16 méterről, kitekert testhelyzetből bekanalazás, gól jobbal, gól ballal, gól fejjel, büntető, utolsó ember átverése és lefordulás egy mozdulattal. Az például máig él amúgy az emlékezetemben, ahogy Robin a West Ham elleni hazai bajnokin megcsinálja a „Bergkamp-cselt” és gólt lő.

Itt van Bergkamp műve:

Itt pedig Robiné:

Robin Van Persie goal vs West Ham United(not vine)

Music:Bars and Melody-Hopeful

Ajánlott egyébként végignézni Robin góljait, amit ebben a szezonban szerzett, tökéletes példái a sokoldalú befejezéseknek:

Azonban amíg élt és virult a támadósorunk, addig a védelemben már messze nem néztünk ki ennyire jól.
A Vidics-Ferdinand páros ekkor már jócskán korosodott, Nemanja betöltötte a harminckettőt, Rio pedig 34 is elmúlt szezon közben. A sebességük rohamosan tűnt el, és már messze nem játszottak olyan magabiztosan kaputól távol, mint pár szezonnal korábban. Ennek megfelelően a védelmünk sosem tudott már többé magas leshatárt fenntartani, Ferguson pedig nem is játszatta őket együtt permanensen többet. A szezon elején még az első pár bajnokin tandemben szerepelt Vidics és Ferdinand, de az első három bajnokin benyelt 5 gólunk után belátta Ferguson, hogy többé már nem fog működni a majd’ 7 szezonon át megbonthatatlan Vidics-Ferdinand páros, és inkább egy-egy fiatalt tett melléjük. Október közepétől fogva ezért vagy a Vidics-Smalling, vagy a Ferdinand-Evans párosok alkották a védelem tengelyét.

Ferguson ezután szezon közben (valamikor október vége felé) dönthetett úgy, hogy inkább hagyja a középpályán a kontrollért folytatott harcot is a fenébe, és helyette csak a kíméletlen széljátékot és a befejezéseket fogjuk erőltetni. Egy kompromisszumok nélküli reaktív gépezetté alakult át ezzel a United, pláne a komolyabb ellenfelekkel szemben, elsősorban Nani és Valencia sebességére építve a kontráknál. (Ashely Youngot csak azért nem tudom itt és később sem megemlíteni, mert a szezon több, mint felében sérüléssel bajlódott, gyakorlatilag akkor töltött csak értékelhető perceket a pályán, mikor a bajnoki aranyát átvette a dobogón).
Érdekes stat, hogy a játékosaink közül a bajnokságban egyedül Paul Scholes végzett 90% fölötti passzhatékonysággal, mindenki más (Carricket is beleértve) 90% alatt maradt – manapság már ezek a statisztikák elképzelhetetlenül gyengék lennének egy középpályás duótól.
(Cserébe viszont ilyen labdákat küldtek a támadóknak).

A középpálya stabilizálásának már a szándéka sem volt jelen innentől kezdve, úgyhogy a mérkőzéseink egyre kaotikusabban néztek ki. Ferguson egy igazi end-to-end, nyílt sisakos látványfocit rendezett még egyszer utoljára, a meccseink gólátlagai pedig ugrásszerűen megnőttek, ami még több Fergie time-ban megfordított meccset és utolsó percekben szerzett győztes gólokat eredményezett. Majdnem minden meccsen teli torokból üvöltötte végig az utolsó negyedórákat a Stretford End összes szektora, Ferguson pedig alighanem erre vágyott titokban. Látványos támadófoci, futószalagon érkező helyzetek, gólok, utolsó perces dráma, felrobbanó lelátók és felboruló kanapék a TV előtt – mert végső soron erről szól a futball.

Kis adalék az egészhez, hogy készült még 2013 áprilisa körül az Opta blogjára egy érdekes statisztika, ami a Unitedet és a Cityt hasonlította össze a gólszerzési kísérletek száma és minősége alapján. Egy kiugró különbség volt a két csapat közt: amíg a Man City ha előnyben támadott, átlag 3,0 alatti létszámmal tette ezt a tizenhatoson belül, magyarul a gólhelyzeteiknél átlag 2-3 ember volt a boxon belül befejezni. Ferguson Unitedje viszont 3,8 fölötti létszámot produkált még előnyben is, azaz 3-4 ember várta a befejezés lehetőségét a helyzeteinknél a tizenhatoson belül.
Magyarul az előny megszerzése után, mikor egy átlagos csapat behúzza kicsit féket, akkor Ferguson inkább még egy kis gázt adott. Vegyük még hozzá ehhez azt is, hogy a hátrányban lévő csapatok következésképpen mindig kicsit többet kockáztatnak a megszokottnál, ami csak újabb adag benzin volt a tűzre – ez némileg magyarázza a gyakran elszabadult, sokszor kontrollálatlan tempót.
Ferguson még akkor sem volt hajlandó meccsek közben stabilizálni a középpályát, ha netalán már kétgólos előnyünk volt a második félidőben, nem egyszer fordult elő, hogy ekkora hátrányból is egyenlítettek ellenünk (a Chelsea például kétszer is). Elkezdtek hát nagyon megszaporodni a WTF-eredmények: Stoke City 4-2, Chelsea 3-2, Villa 3-2, Reading 4-3 (ezen a meccsen az összes gól az első félidőben esett, ami azt hiszem azóta is PRM-rekord), City 3-2, Newcastle 4-3, és még mindig csak decemberben jártunk ekkor.
(A szezon végi WBA 5-5, meg a Chelsea elleni ligakupa 4-5 már tényleg csak hab volt a tortán).
Lényeg a lényeg: a naptári év végéig bezárólag 28 tétmeccset játszottunk, és mindössze 4 meccsen maradt csak érintetlen a kapunk ezekből. Ilyen gyatra védelmi rekordokkal pedig nem szoktak trófeákat nyerni. A bajnokságban toronymagasan a United meccsein volt a legmagasabb a gólátlag 3,39-cel, utcahosszal a kieső helyen végző Wigan (3,15-ös átlag) előtt. A „hagy szóljon” focinak köszönhetően pedig a sorozatot végül 43 kapott góllal fejeztük be, ami 1,13-as átlagot jelentett meccsenként.
Ilyen rémes átlaggal nemhogy bajnokságot nem nyert senki emberemlékezet óta, de még a top 4-ben sem lehetett végezni 40+ kapott góllal évtizedes viszonylatban. (Fun fact, ha valaki emlékszik rá esetleg: ennél rosszabb kapott gólátlaggal nyert bajnoki címe csak a Unitednek volt a 20 csapatos lebonyolításban, a 99/2000-es szezon végén, bővebben a Ferguson story korábbi részeiben már írtam róla).
A védelmünket (és kicsit a középpályát is) tulajdonképpen hagyta Ferguson elúszni, azonban a támadójátékunk mindent kárpótolt: a bajnokság végén 38 meccsből mindössze háromszor fordult csak elő, hogy nem tudtunk gólt lőni (amiből az egyik az Everton elleni bajnoki nyitány volt, amin Robin nem volt a kezdő 11-ben, egy másik pedig egy Chelsea elleni meccs májusból, mikor már rég eldőlt a bajnoki cím).
A támadósornak köszönhetően tulajdonképpen áthasítottunk a mezőnyön: tavasszal már 9 és 12 pont között ingázott az előnyünk a Cityvel szemben, így a bajnokság nem volt igazán veszélyben sosem (április 22-én, 4 fordulóval a vége előtt matematikailag is pontot tehettünk a kérdés végére).

Egy lényeges kérdés maradt csak nyitva: a Bajnokok Ligája – szereplésünk.

Ferguson az „ésszel meccselést” és a kontroll alatt tartott tempót a Bajnokok Ligájára tartogatta, amiről persze csak reméltük, hogy minél tovább tart majd. A sokkal inkább lassabb, türelmesebb, kevésbé kaotikus játék jelei a csoportkör statisztikáin is meglátszottak, a hat meccsen mindössze 9 gólt szereztünk csak, 12 ponttal nyerve a versenyfutást a Galatasaray, a Kolzsvár, és a Braga (soraiban egy bizonyos Ruben Amorimmal) előtt.
A nyolcaddöntők sorsolása meglehetősen furcsán alakult, biztos sokan emlékeztek rá és már írtam is róla, de mégis dióhéjban elmesélném a sztorit, mivel ez is megér nemhogy egy misét, hanem rögtön kettőt is.
Az UEFA tartott a menetrend szerinti, dec. 20-án rendezett sorsolása előtt egy nappal egy „főpróbát” (hogy minek, azt ne kérdezze senki, addig nem volt ez divat, valahogy mindig sikerült a húzás elsőre 1992 óta, nem valami bonyolult feladat ugyanis belenyúlni egy tálba, kihúzni egy golyót és felolvasni egy nevet egy cetliről – kivéve akkor, ha nem mindegy, hogy melyik golyót kell kihúzni).
A főpróbáról órákig keresgéltem infókat, leginkább az érdekelt volna, hogy milyen körülmények között zajlott és kiknek a részvételével (és pláne minek), de info már egyáltalán nem maradt fenn erről – a próbahúzás végeredményét leszámítva, aminek a párosításai végül (mit ad isten) egy az egyben megegyeztek a 20-án tartott, Steve McManaman, mint UEFA-nagykövet keze által végzett „éles” sorsolás párjaival.

Ennek a jelenségnek egészen elenyésző volt az esélye, a fél világ itt már hangosan csalást kiáltott (halkan jelezném, hogy joggal), a neten pedig érdekes módon semmi nem maradt fenn erről a próbáról és fura módon az éles sorsolásról sem, legalábbis pár fotón és néhány szöveges közvetítésen kívül, egyetlen dolgot kivéve: a megismétlődés esélyeit magyarázó matematikai fejtegetést, miszerint ez teljesen normális. Ezt pedig több száz noname sportoldal közölte le a sorsolást követő napon „egymástól függetlenül”, szinte betűre ugyanazokkal a kulcsszavakkal.
Aha, aha.
Úgy látszik hát, hogy valakinek érdeke volt, hogy ezt a nonszensz eseményt megpróbálja kimosdatni, és rendkívül fontos volt ezt jól belevésni a világháló szöveteibe (ugyanis ezeket a képletekkel teleszőtt, doktori disszertációra hajazó, kombinatorikával és valószínűségszámításokkal vastagon telerótt fejtegetéseket mind a mai napig gond nélkül feldobja a google erről a sorsolásról, azonban semmi mást).
Sosem lesz bizonyíték rá, de az UEFA alighanem szeretett volna egy Man Utd – Real Madrid párharcot látni a sorozatban, leginkább a „Ronaldo vs United” narratíva miatt, ami elég piacképes terméknek ígérkezett, akár csak 3 évvel korábban a „Beckham vs United” címszavak, mindkettővel könnyen fel lehetett robbantani az akkor még csak gyerekcipőben járkáló közösségi média felületeit.
Annyi volt csak a bibi, hogy ezt a párharcot „összehozni” elég nehéz manőver volt, mivel nagyon sok csillag szerencsés együttállása kellett hozzá.
A United és a Madrid is megnyerte a saját csoportját 2009 decemberében, így a szabályok értelmében csoportelsőkként nem kaphatták egymást a 16 között. Egy évvel később szintén ugyanez volt a helyzet (2010 decemberében is csoportelsőként végzett a két alakulat), 2011 decemberében pedig kifogott rajtunk a Basel-Benfica-Galati hármas és visszapottyantunk az Európa Ligába. Egyedül 2012 decemberében állt elő az a kedvező helyzet, hogy a United – Madrid páros egyike csoportelsőként, a másik pedig runner-up helyen végzett, így a sorsoláson elméletileg nem volt akadálya annak, hogy találkozzanak, ezért nem volt mire várni az UEFA-nál, cselekedni kellett. Valószínű ennek volt köszönhető a rögtönzött főpróba (McManaman-nek gondolom gyakorolnia kellett a hideg és a meleg golyók felismerését, vagy valami ilyesmi. McManaman személye is aligha volt véletlen, benne pont egy ideális mértékben korrupt és gerinctelen alakot sikerült találnia az UEFA-nak, akire nyugodtan rábízhatják egy megbundázott sorsolás lebonyolítását).

Ez persze mind teória, meg összeesküvés-elmélet, bizonyíték sosem lesz rá és az ellenkezőjére sem. Az eredmény péntek délután hivatalossá vált, a Unitednek meg nem volt mit tenni, mint ezt tudomásul venni. Fergusonnak így kevesebb, mint 60 napja volt rá, hogy felkészüljön a bajnoki címvédő Madrid (és az előző szezonban 55 meccsen 60 gólt szerző Ronaldo) féken tartására.
Ebben a párharcban nem mi voltunk az esélyesebbek, Ferguson pedig nem is akart úgy tenni. Természetesen belátta, hogy itt ésszel kell majd meccselni, úgyhogy tulajdonképpen a szezon során először álltunk bele egy párharcba úgy, hogy nem ereszd el a hajam– foci volt a terv.
De nem szaladunk még ennyire előre.
Fergusonnak pont kapóra jött az angol bajnoki sorsolás, ahol szűk két héttel a madridi odavágó előtt a Tottenhammel kellett játsszunk idegenben, ahol Gareth Bale-t gyakorlatilag tréningeszköznek használta Ferguson, rajta gyakorolta a védelmünk Ronaldo nem sokkal később esedékes őrzését.
Ugyanaz volt a terv különben, mint évekkel ezelőtt a Milan elleni párharc során: ott Ronaldinho kígyózását kellett semlegesíteni, amihez az éppen aktuális jobbhátvédünk kemény melója mellett a jobb oldali védekező középpályásunk (akkoriban Fletcher) nyújtott segítséget, állandóan fedezve a kapu felé vezető utat, kettős fedezék alatt tartva ezzel Ronaldinhót.

Gareth Bale ellen készülve ennek megfelelően elég furán festett az összeállításunk: Rafael jobbhátvédben kezdett, a jobb oldali középpályás posztján pedig Phil Jones kapott helyet, hogy az egész meccsen Bale árnyéka lehessen, és amolyan félig jobbszélső – félig nyolcas szerepben Tom Cleverley lépett pályára.
A meccs végül 1-1-es döntetlennel ért véget (Clint Dempsey a 92. percben egyenlített egy beadás után, amit de Gea természetesen rossz helyre ütött, mert még mindig gyakran „flappelt” a beívelt labdákra, és tette ezt még egy évtizeden keresztül), de Ferguson mégis elégedett lehetett, mivel a kísérlet fényes sikert aratott. Gareth Bale utolsó csepp vérét is sikerült kiszívni, momentuma sem akadt a 90 perc alatt, a védelmünk lábában pedig máris volt 90 percnyi éles gyakorlat.
Ugyanez volt a terv a Madriddal szemben is: még két meccs ugyanígy, és nagy baj nem érhet minket.

A támadósorunk az odavágón a Rooney, Welbeck, van Persie, Kagawa négyesből állt, ami nagyon pozitívan hangzott, azonban Ferguson a pálya két szélén elsősorban kemény védőmunkát bízott Rooneyra és a fiatal Welbeckre. Ronaldo kettős fedezék alatt volt (Rafaelnek Jones segített be, ahogy Bale ellen korábban), Benzemára két középhátvéd figyelt, és még Özil és Xabi Alonso is külön őrzőt kapott a nyakára.
Ez a terv tulajdonképpen működött, annak ellenére, hogy Ronaldo végül gólt szerzett, amivel egyenlített a Madrid (1-1-gyel mehettünk haza a spanyol bajnok otthonából), a dolog azonban nem volt ennyire egyszerű. Ronaldo legalább másfél kaliberrel durvább fegyver volt, mint Gareth Bale, ennek megfelelően az állandó követésével megbízott Phil Jones élete legnehezebb 90 percén volt túl, rengeteg csúszás-mászás és mezrángatás árán, de Ronaldo relatíve csöndben maradt, csak helyzetnek jóindulattal nevezhető távoli kísérletek fűződtek a nevéhez. Viszont mindennek ára van, így Ronaldo elcsendesítésének is volt: cserébe a többi madridi játékos relatíve nagyobb teret kapott a kibontakozáshoz, ami így sem volt veszélymentes. Keményen ránk borította Mourinho Madridja a pályát, 28 lövést (!!!) eresztettek el, azonban ebből csak 8 ment kapura, amiket de Gea bravúrok egész sorával szedett ki. Sosem bírt ő akkora jelenléttel a boxon belül, mint Schmeichel, vagy van der Sar, de a reflexvédéseinek már ekkor sem volt párja, itt mutatta meg először, hogy egy ilyen kockázatos terv mellett az ő védéseire nyugodtan lehet alapozni. Ferguson pedig inkább vállalta, hogy hagyja a Madrid támadóit két meccsre elegendő lövést is elereszteni, mintsem hogy Ronaldónak engedjünk akár csak egyetlen komolyabb lehetőséget is.
A terv azonban nem volt teljesen tökéletes: ahogy feljebb már említettem, Rooney fizikai állapotának lassú, de stabil romlásának köszönhetően már nem végzett annyi (és olyan intenzív) védőmunkát, mint mondjuk a kétezres évek vége felé, ami azért volt kellemetlen, mert balhátvédben Coentrao az egész meccsen azt csinált, amit akart. A Madrid három legjobb helyzete (köztük a gól is) mind abból származott, hogy Rooney vagy nem jött vissza védekezni, vagy idejekorán váltott le az emberéről. Ebből a szabad folyosóból előbb Coentrao tekert egy befelé-csel után kapufát, később di María osztott ki egy gólpasszt, végül a második félidőben szintén Coentrao kotort kapura egy veszélyes beadást  – Rooney szénája nem állt valami jól ezek után.

Egy hónappal később a visszavágó kezdése előtt egy órával sokan döbbenten konstatálhatták, hogy Rooney minden várakozás ellenére nem volt a kezdőben, leginkább a fenti okok miatt. Helyette Ferguson azt a Ryan Giggst nevezte jobbszélsőnek, aki kerek 40 éves (!) volt ekkor, de mégis sokkal fegyelmezettebb melót végzett védekezésben, mint az ekkor mindössze 28 éves Wayne Rooney. Ferguson hasonló tervvel akart meccselni az Old Traffordon is, mint az odavágón, éppen ezért kevésbé érdekelte, hogy Giggs az erősebbik lábával kifelé, vagy befelé játszik majd. A 10-es poszton a szokásosan súlytalan Kagawa ismét repült a kezdőből, helyette Welbeck ment be second strikernek. Ebben is volt némi ráció: Kagawán kívül Welbeck is kapott egy kis időt Robin mögött az odavágón, a minimális támadójátékunk pedig akkor nézett ki a legjobban, mikor Welbeck végezte ezt a feladatot (ráadásul ugye gólt is szerzett az odavágón szögletből), úgyhogy ő elfoglalta a helyét van Persie mögött, a balszélső posztját pedig Nani kapta, mint a legerősebben 1v1-ező játékosunk, hogy szabadon riogathassa a Madrid védelmének leggyengébb pontját, a jobbhátvédben botladozó Arbeloát.

Ronaldo őrzésében Rafaelnek ezúttal Jones helyett Cleverley segített be, Ronaldóval szemben pedig bevetett mindent ezen felül is a stáb, amit csak lehetett: az Old Trafford műsorközlője például még a szokásos rendet is felrúgta a csapatok bemutatásánál. Mindenhol a vendégcsapat játékosainak felsorolásával kezdik a bemutatást, mi ezt erre az estére direkt megfordítottuk, hogy a Madrid névsorát Ronaldóéval zárhassuk és végighallgathassa, ahogy 75 000 ember egyszerre tapsolja és éljenzi – hátha elérzékenyül rajta.
Ez a terv már tulajdonképpen hibák nélkül működött, a Madrid olyannyira féken lett tartva, hogy a gól nélküli első félidő után a második felesre kezdtünk felbátorodni és játékot kezdeményezni a Madrid térfelén, némi kockázatot vállalva. Jobbhátvédben Rafael a felezővonalat nem lépte át szinte 135 percig, utána azonban kétszer is otthagyta Ronaldót és besegített egy-egy akcióba. Az egyikből életveszélyes helyzet lett, a másikból pedig megszületett Ramos öngólja, amivel 2-1-re vettük át a vezetést a párharcban. Welbeck is könnyedén robogott el Alonso mellett párszor labdástul és elég biztatóan kombinált van Persie-vel, helyzetnél több azonban nem lett ezekből.
Ami pedig ezután történt, arról már írtam korábban Ferguson legnagyobb hibáinál, nem lenne szívem még egyszer leírni a komplett bekezdést, másrészt pedig úgyis mindenki tisztán emlékszik az eseményekre. Azonban megragadnám itt az alkalmat, hogy egy kicsit meséljek arról a játékvezetőről, akit az UEFA-nak delegálnia sikerült erre a visszavágóra.

Történt még 2012-ben júliusában, hogy Törökországban napvilágra került a török futball (máig legnagyobb méretű) csalássorozata. Akkora botrányt kell elképzelni, mint az olaszoknál volt 2006-ban a calciopoli, csak mivel ez a kevésbé népszerű török Szuperligában történt, ezért alig foglalkozott vele az európai sajtó (a magyar meg aztán pláne nem).
A 2010/11-es szezon végén kezdett el vizsgálódni a török rendőrség, miután bejelntéseket kaptak (illetve több lehallgatott maffiatag beszélgetéseiből értesültek róla), hogy a török élvonalban meccseket bundáztak meg, bírókat fizettek le, managerekkel és játékosokkal egyetemben (többen közülük a török válogatott oszlopos tagjai voltak akkoriban), vegyítve némi zsarolással és életveszélyes fenyegetésekkel.
A Fenerbahce abban az idényben nagyon kemény csatát vívott a Trabzonsporral a bajnoki címért, amit meg is szereztek végül, pontazonosság mellett, a jobb gólarányuknak köszönhetően. Ám ezen szavak olvasása után könnyen lehet az a benyomása mindenkinek, hogy itt aztán éles versenyfutás zajlott ősztől tavaszig. Pedig egy nagy szart volt ez így, valójában a Fenerbahce a szezon feléig csak bukdácsolt, valahol a középmezőnyben vegetálva, majd tavasszal hirtelen megtáltosodtak, és a hátralevő 17 bajnokijukból 16-ot megnyertek. És lehetett sejteni, hogy nem éppen saját erőből produkáltak ekkora feltámadást.
19 gyanús meccset vizsgáltak egyébként a szervek (a Fenerbahce elnöke, sportigazgatója, illetve a hozzájuk szorosan kapcsolódó, licenc nélkül dolgozó ügynökök, akikből néhány maffiatag is volt, több csapatot is megzsaroltak és lefizettek azért, hogy a Fenernek feküdjenek le, illetve hogy a Trabzonspor ellen adjanak bele apait anyait). Egyébként néhol a hasam fogtam a röhögéstől a nyomozás megállapításait böngészgetve, külön tetszett például az a tény, hogy az Istanbul BB egyik játékosának két versenylovat ajánlottak azért, hogy szerepeljen bénán a török kupa döntőjében. Hiába na, keleti maffia, keleti módszerek.
26 letartóztatás történt egyébként a vizsgálódások után, játékosok, tulajok, elnökök, ügynökök, mindenki ment a levesbe, egyvalakit kivéve. Lehallgatott telefonhívásokkal bizonyították azt is, hogy a Fenerbahce magasrangú vezetői nyomást gyakoroltak a török szövetségre azért, hogy a Besiktas elleni, 2011 februári bajnokin egy bizonyos bírót nevezzenek ki a játékvezetésre.
Ezen az ominózus 2011 februári Besiktas-Fenerbahce rangadón a Besiktas már 2-1-re is vezetett az 50. perc után, mikor hogy hogynem, a 63. percben felvillant egy azonnali piros lap az egyik hazai játékosnak, egy büntetővel karöltve. A Fenerbahce a 11-esből kiegyenlített, majd az állást 10 perc alatt megfordítva 4-2-re nyerte meg ezt a rangadót.

Ki nem találnátok, hogy hívják ezt a bírót.

Az UEFA ezután saját vizsgálatot is indított, aminek végén eltiltották a Fenert 2 évre mindenféle UEFA soroztaból való indulástól (kaptak egy harmadik évet is felfüggesztve), a török bíróságok azonban rendkívül hosszas huzavona után, sokszori újratárgyalásokkal megtarkítva 2020-ban nyilvánították ártatlannak az összes érintettet (ahogy a bundabotrányos nyomozások végén az lenni szokott).

Innen fordulunk vissza a Madrid elleni visszavágónk 56. percére.

A játék képe alapján ugye halvány füstölgéssel kísérve elpárolgott volna a Madrid ebből a párharcból, azonban nem ez történt – Nani az 56. percben egy 50/50 labdára emelkedett fel, azzal a szándékkal hogy valahogy lekezeli majd, ennek megfelelően a jobb lábát nyújtva úszott a labda felé, Arbeloa pedig mellkassal próbálta meg levenni azt. Egyikük sem volt előnyösebb helyzetben, végül Nani jobbja a labdán kívül Arbeloát is eltalálta, mindketten elterültek utána a gyepen. A Mozaikban néztük a meccset, emlékeim szerint annyit mondtam kedves ismerősömnek, hogy „háát, ha nagyon szigorú a spori, akkor ad érte Naninak egy sárgát”.

Nani végül azonnali pirossal hagyta el a játékteret, ami pedig ennél is jobban bántott, az az, hogy Fergusonnak láthatóan nem volt terve piros lap esetére, míg vele szemben Mourinho nem csak arra készült minden meccsen, ha 10 emberre fogyatkoznak, hanem arra is, ha az ellenféltől küldenek le valakit. Ahogy villant a piros, Mourinho már azonnal pattant is fel a székéből és jelzett egy cserét, míg Ferguson pulykavörös arccal reklamált még percekig a negyedik játékvezetőnek (meg az asszisztens asszisztenseinek), mert ő már tudta, amit mi még nem: könnyen lehet, hogy ez lesz élete utolsó BL mérkőzése.
Mourinho azonnal beáldozta leggyengébb láncszemként Arbeloát és Modricsot küldte fel helyette, ráerősítve a középpályás tűzerőre, mi pedig nem tudtunk mit kezdeni a Madrid fölényével – pedig még mindig menthető lett volna a helyzet.
A piros lapig 4+4+1 fővel védekeztünk (egyedül Robin kapott felmentést védőmunka alól), a kiállítás után azonban Ferguson semmi lényeges változtatást nem tett. Welbeck lett kikergetve Nani helyére, 4+4 főre redukálva a védelmünket, ami semmire nem volt elég végül, de szerintem nem esett volna le a karikagyűrű van Persie ujjáról, ha fél órát védekezéssel tölt el. Nem ez történt azonban, úgyhogy a Madrid középpályáján immár két ember is szabadon cirkált, amit nem lehetett sokáig kibírni kapitulálás nélkül. Modrics és Ronaldo 10 rövid perc alatt meg is fordították az állást, nekünk pedig nem volt visszaút ebbe a párharcba.
Hatalmas füttyszóval ért véget a meccs, az első számú játékvezetőként ténykedő Cakirt pedig kimenekítették gyorsan a játéktérről, mielőtt felnégyelné a hazai közönség. A TV előtt ülve egyébként egy 18 éves nottinghamshire-i szurkolónk ráhívta a rendőröket Cakirra a piros lap villanása után, mondván, hogy egy bűncselekmény szemtanúja volt Manchesterben – és ez nem urban legend, ez tényleg megtörtént.
Mindenki végtelenül felháborodott a döntésen, Fergusonnal az élen, aki végül nem is jelent meg a meccs utáni sajtótájékoztatón (aligha tették volna zsebre amit mond), úgyhogy Mike Phelan nyilatkozott helyette, amiért az UEFA 10 000 svájci frankos büntetést szabott ki Fergusonra.

Váljék egészségükre, gondolom ennyi hiányzott Cakirnak egy takaros kis ingatlanhoz, bár az ő igazi álma egyébként nem teljesült be azonnal, neki még egy évet várnia kellett, hogy láthassa a Madridot, ahogy a BL-serleget emelgetik (ugyebár ő volt a negyedik játékvezető a 2014-es fináléban). Az UEFA egyébként másnap egy közleményt adott ki, amelyben annyit közöltek a nagyérdeművel, hogy nem fognak külön vizsgálatot indítani Cakir döntésével kapcsolatban, nekik ez teljesen oké.
Mourinho is azt nyilatkozta, hogy a jobbik csapat veszített, nekünk ez persze legfeljebb szépségtapaszt jelentett.
Illúzióim azonban nincsenek: a döntőig biztosan nem meneteltünk volna, legfeljebb egy elődöntőtől fosztott meg minket a játékvezetés (mondjuk egy elődöntő az Old Traffordon 75 000 teli torokból ordító emberrel nem mindennapi élmény), de a Bayernen vagy a Dortmundon aligha küzdöttük volna át magunkat – lásd például az állandó problémáinkat a letámadással szemben. Mindenesetre az UEFA egy aljadék, korrupt, férges, gerinctelen banda, valószínű azok is maradnak. Próbahúzás, McManaman, Cakir, nekik is szeretném ezúton megköszönni a részvételt – nem véletlen, hogy Ferguson is rühellte őket, mint Berzsián a versírást.

A bajnokságot végül utcahosszal nyertük a City előtt, a klub történetének talán legőrültebb szezonjának végén. Hogy ez hogyan sikerült, az máig rejtély, stabil középpálya és ereje teljében lévő védelem nélkül.
A Vidics-Ferdinand pároshoz hasonló kaliber nem volt, és még mindig nincs a klubnál, Scholes és Carrick szintén olyan minőséget képviselt, amit nem látott a klub azóta sem. Gyakorlatilag nemzetközi elit szintet jelentő erősítés nem érkezett a klubhoz 2007 óta, miközben olyan arcok tűntek fel és váltottak klubot a transzferpiacon mint Modrics, Kroos, Gareth Bale, Jordan Henderson, Xabi Alonso, Hummels, Thiago, de Bruyne, Benjamin Mendy, Mo Salah, Kante, John Stones, Kyle Walker, Leroy Sané, Matuidi, Rodri, Mats Hummels, Cancelo, vagy Verratti, a sort pedig a végtelenségig folytathatnám.
A támadósorunk azonban a világ legváltozatosabb egysége volt, akkora volt az átütő erő, hogy ez önmagában elég volt a bajnoki címhez. Pedig ez már jócskán az a korszaka volt az angol labdarúgásnak, mikor a Premier League-ben már nem csak tavaszi fecskék voltak a délebbről érkező edzők. Egyre több bizalmat szavaztak a tulajdonosok a mediterrán managereknek, akik elkezdték igazi kontinentális stílusban  átformálni a bajnokságot, egyre több csapat igyekezett letámadni, kontrollálni a tempót és a labdát, és nem utolsó sorban földön tartani azt bármi áron.
Benítez, Wenger, Villas-Boas, Pochettino, Roberto Martinez, Martin Jol, di Matteo és Michael Laudrup is egyszerre edzősködtek PRM-csapatoknál ebben a szezonban, többségük pedig már régi motorosnak számított a ligában ekkor. Ha én lettem volna Ferguson egyik asszisztense, biztos kézzel-lábbal kapálóztam volna a tervei ellen, mivel azt tippeltem volna, hogy ebben a közegben lehetetlen lesz majd rendes középpálya nélkül, széteső védelemmel érvényesülni, pusztán a gyilkos támadójáték nem lesz elég.
Mégis elég volt – Fergusonnak nem is tudom hanyadik érzéke súgta ezt meg.
A sors furcsa fintora egyébként, hogy a bajnokságban játszott őrült játék hosszabb távon kifizetődő volt, míg az ésszerű, precíz, kiszámított tervvel felsültünk végül a BL-ben – de hát hiába na, ilyen a fuball.
Bloody hell.

Ferguson végül egy látványos tűzijátékkal távozott a színpadról, a WBA vendégeként egy tízgólos döntetlent produkáltak neki a srácok (egy bizonyos Romelu Lukaku mesterhármast vágott 19 évesen, máig ő a legfiatalabb hat trick heroja a ligának, egyébként 5-2-re vezettünk a meccs vége előtt 10 perccel, szóval én gyanítom, hogy egy kevésbé durva hajszárítós kezelést azért még kapott a csapat az öltözőben). A közönségtől egy fordulóval korábban, az utolsó hazai bajnokin köszönt el a Főnök úr, Paul Scholest is beleértve, aki másodjára (immár végleg) akasztotta szögre a cipőket a szezon végén. Darren Fletcher a műtétje utáni hosszas lábadozását töltötte ekkor, Ferguson neki is minél gyorsabb felépülést kívánt (és tegyük gyorsan hozzá, hogy Fergusonra is várt ezután egy régóta halogatott csípőműtét), végül a családjának is megköszönte a rengeteg támogatást, akik mind a lelátón figyeltek ekkor, a 11 unokával együtt.

Ferguson végül arra kért mindenkit, hogy bízzon és támogassa az új managert, neki pedig a klubbal ápolt viszonya nem fog megszűnni, nagykövetként továbbra is jelen lesz a hazai meccseken, amiket végre teljes egészében élvezhet.

Nem lehet egy ilyen karriert pár mondattal lezárni, nem is szeretném (végül is ez a komplett sorozat egy nagy zárszó szeretett volna lenni), csak annyit kívánok, hogy Ferguson láthassa még a Unitedet bajnoki trófeát emelgetni az Old Traffordon.

Ja, és mi is köszönjük a 26 évet, Főnök úr!

A korábbi részek pedig itt vannak:
Intro
Első
Második
Harmadik
Man Utd – Inter (1999)
Negyedik
Ötödik
Hatodik
Hetedik
Nyolcadik
Kilencedik
Tizedik
Tizenegyedik
Tizenkettedik