Az újabb nemzetközi szünetnek köszönhetően a nagy tétlenség közepette folytatjuk a Főnök úr sztoriját – a korábban több epizódon át boncolgatott átmeneti időszak végre véget ér, a játék elkezd működni, Ronaldo pedig a háttérben szép csendben terminátorrá változik.
A Főnök úr sztorijának előző részében már belementünk a 2006 őszére összerakott csapat felépítésébe, de az érthetőség kedvéért újra visszakanyarodunk ehhez az évszámhoz, mivel ugyan a középpályán és a támadósorban bekövetkezett változásokat már kibontottam, a védelem leírására még nem került bővebben sor, ennek fogunk most a mélyére ásni.
Az a korszaka volt ez a futballnak, amikor az akciókat segítő, felszaladgáló jobb-és balhátvédek egyre hangsúlyosabb szerephez jutottak az európai topcsapatoknál. Az ezredforduló hajnalán rájöttek, hogy az ilyen típusú játékosoknak kulcsfontossága lesz a sikerekben, mivel a pályán az addig uralkodó formációkban elsősorban előttük fog adódni a legtöbb hely és idő.
Európa-szerte elkezdtek mindenhol az addig mindössze a kemény szerelésekben jól teljesítő bekkek helyett olyanokat alkalmazni, akik már nem a védekezésben, hanem elsősorban a labdakezelésben és a sebességben nyújtottak kiemelkedőt. Hogy néhány példát említsek: a 2004-ben BL-győztes Porto a Nuno Valente – Paulo Ferreira párossal állt fel a védelem két szélén, akik a válogatottal is EB döntőig meneteltek. Hatalmas paradigmaváltás volt ez Portugáliában, mindössze négy évvel korábban a védelem két szélén még a labdával semennyire sem látványos és gyors Dimas Teixeira és Abel Xavier játszott ugyanezeken a posztokon, akik az akciókba szemernyit sem tudtak besegíteni, ők még elsősorban a félelmetes munkabírásukkal, a kitartásukkal és az ellenfelek fáradhatatlan kergetésével dolgoztak. Valente és Ferreira velük szemben már az új idők szelét hozták magukkal, messze nem bírtak olyan mennyiségű védőmunkát végezni, mint 4 évvel korábban szereplő elődjeik, de nem is az volt a feladatuk, nekik már elsősorban az akciók építéséből-segítéséből kellett kivenni a részüket.
Külön érdekesség, hogy mindkettő a karrierje korai szakaszában szélsőt, illetve szélső középpályást játszott, mindkettejüket Mourinho konvertálta át szélsőhátvéddé, felismerve a benne rejlő lehetőséget.
Ez a trend pedig nem csak Portugáliában, hanem egész Európa-szerte burjánzott, ez volt az a kor, amikor tömegével kezdtek el edzők a technikás középpályásoknak induló fiatalokból hátvédeket nevelni – és nem csak a pálya szélére. A fent említett Valente és Ferreira mellett ugyanezt a példát követték Gianluca Zambrotta, Patrice Evra, Wayne Bridge, a Milanban évtizedes regnálás után Mauro Tasottit leváltó Christian Panucci, vagy éppen Frank de Boer átkonvertálásával. A legvadabb példát azonban Arséne Wenger Arsenalja szolgáltatta, ahol a 2004-ben veretlenül bajnoki címet nyerő alakulatból Ashley Cole, Lauren és Kolo Touré is, azaz a négy hátvédből három(!) középpályásokból és támadókból lett hátvédekké formálva.
Ehhez a trendhez igyekezett csatlakozni Ferguson is és már csak egy példát kell még említsek ennek a trendnek az érzékeltetésére: a kétezres évek legelején a United védelmének két szélén még a Neville-testvérek iparkodtak, míg a 2010-es évek elején már a da Silva-ikrek szerepeltek ugyanott, a két testvérpár között pedig aligha lehetett volna a játékstílus terén nagyobb kontraszt.
Ferguson Wenger 2004-es veretlen csapatának játékában azonnal észlelte a veszélyt (vagy mondhatjuk úgy is, hogy felismerte még viszonylag idejében a következő uralkodó trend egyre magasodó hullámait), úgyhogy ennek jegyében először a 2004-es nyári átigazolási időszakban érkezett egy igazi unikum: az eddig kizárólag európaiakból álló védelmünk stabil tagja lett hirtelen a tenger túloldaláról, Argentínából származó Gabriel Heinze.
Komoly lépés volt ez tehát, nem kevés kockázattal, mert ugyan a Premier League-ben akadtak már példák Európán kívülről érkezett hátvédek játszatására (Yobo, Radebe, vagy éppen a fent említett Lauren és Touré), de egyáltalán nem volt ez jellemző a szigetországra. Heinze beilleszkedése nehezen ment (mint alapvetően bárkinek, aki tengerentúli kultúrákból érkezett), hátráltatta komoly sérülés is és végül, de nem utolsósorban nagyon „erős” egyéniséggel bírt az argentin, ami számtalan összetűzést szült Fergusonnal. Heinze a 2005-ös BL csoportkörében bemutatott csúnya leégés után átigazolási kérelmet nyújtott be, mondván, hogy a Liverpoolba (!) akar távozni, ahol Benítez szívesen látott volna egy olyan technikás balhátvédet, mint Heinze. Ferguson erről hallani sem akart, pláne nem arról, hogy mi a Liverpoolba adunk el bárkit is, ez az alaptétel szigorúan kőbe van vésve nálunk azóta is, a két klub közti átjárhatatlanságot eddig egyedül Michael Owen tudta csak átlépni – és ő is csak közvetve.
Heinze kérelmét tehát azonnal visszautasították, amire ő jogi útra terelte a dolgot, majd amikor az is besülni látszott, akkor az argentin ügynöke illegális utakon is megpróbálta kiszabadítani Heinzét Manchesterből, a Crystal Palace akkori CEO-ját keresték meg azzal az ötlettel, hogy vásárolják meg Heinzét a Unitedből, majd azonnal adják tovább Liverpoolba, ezt a kis szívességet pedig Heinze képviselete hajlandó egy nem kis összeggel honorálni, de a Palace becsületes vezetése azonnal informálta David Gillt, így Heinze ügye végképp beragadt, hogy aztán „közös megegyezéssel” távozzon a United levetett tehetségeinek legfőbb riszájklingolóihoz: Madridba, akárcsak egy évvel korábban van Nistelrooy.
A Gabriellel adódó problémák miatt tehát a megszerzése után egy évvel később érkezett az a Patrice Evra, aki, ahogy feljebb is említettem, balszélsőként kezdte karrierjét, hogy aztán Didier Deschamps Monacojában már balhátvédként szerepeljen és BL-döntőt is játsszon. Komoly manőver volt Evra leigazolása, mivel kvalitásaiért (főleg a döntő után) többek közt az Arsenal, a Real Madrid és a Liverpool is sorban állt, miközben hivatalos(nak látszó) hírek szerint Evra képviselete megegyezett az Interrel is, azonban Evra későbbi elmondása szerint őt csakis a United ajánlata érdekelte, más klub szóba sem jöhetett. Ferguson tehát nem volt szívbajos egy egész jó képességekkel megáldott, stabil kezdőnek szánt balhátvédre ráhozni még egyet.
A védelem kirakósa Evrával lett teljes, de fontos lenne megemlékezni a tengelyről is, amelynek már évek óta stabil tagja volt az a Rio Ferdinand, akit ugyan nem középpályásból konvertáltak középhátvéddé, de ha csak 5-6 évvel korábban születik, bizonyosan belső középpályást neveltek volna belőle. Az ő érkezésének okáról már megemlékeztem korábban, de mégis pár szóban az ismétlés kedvéért: Ferdinand sebessége, labdakezelése és passzai a legjobbak voltak egész Angliában a középhátvédek mezőnyében, merészebb vélemények szerint egész Európában is, bár ehhez néhány olasz bekknek alighanem lett volna egy-két szava. Kiválóan helyezkedett és olvasta a játékot, mindemellett a levegőben is átkozottul nehéz volt megverni, miközben az öltözőben és a pályán is igazi vezérként viselkedett teljes pályafutása alatt. Ferdinand kétszer is megdöntötte a hátvédek átigazolási rekordját, ahogy a Leeds, úgy mi sem sajnáltuk érte feltörni a malacperselyt.
A védelem közepén azonban hiába volt egy kiváló és kirobbanthatatlan játékosunk, ez természetesen nem volt elég, hiányzott mellőle még valaki. A Ferdinand mellé időszakosan Silvestre, O’Shea, Wes Brown, vagy éppen sérülések esetén Heinze beillesztésével létrehozott párosok sosem álltak meg a talpukon huzamosabb ideig. Ezért ahogy Heinze és Evra is, úgy a kirakós utolsó darabja, Nemanja Vidics is egy téli ablakban érkezett hozzánk és az ő útja is meglehetősen kalandosan alakult. Szerbként állandó háborús fenyegetettségben töltötte a kamaszkorát, hogy eközben gyorsan fejlődésnek induljon és 15. életévének betöltése előtt már a Belgrád akadémiáján találja magát. A felnőttcsapatba is hamar betört, 2002-ben pedig kupagyőzelmet ünnepelhetett csapatával, ami után Vidicset egy szintén tehetségesnek ígérkező fiatal centerrel, Nikola Zsigiccsel együtt a klub egyik ügynöke felkínálta többek közt a Ferencvárosnak megvételre. Mindkettejükről videofelvételeket is mellékeltek a Fradi „szakértőinek”, az akkori edzőnek, Garami Józsefnek azonban egyikük sem kellett, Vidicset a maga 189 centijével alacsonynak titulálta és ugyan hogy is tévedhetett volna ezzel a döntéssel a legendás magyar szakember, mikor olyan zsenik álltak rendelkezésre ekkor a Népligetben, mint Dragóner Attila, vagy éppen Gyepes Gábor. Vidics aláírását ezek után 2005-ben a Fiorentina már tulajdonképpen megszerezte, de a transzfer nem mehetett végbe, mivel a lilák keretében az összes nem EU-ból származó játékosnak fenntartott helyet felhasználták, így a várólistára kirakott Vidicset a United einstandolta 2006 januárjában.
Azonban a mi szempontunkból ezek a körülmények aligha lényegesek, sokkal fontosabb azonban az a kémia, ami Vidics és Ferdinand közt kialakult. A két játékos szinte tökéletesen kiegészítette egymást, míg a levegő kérlelhetetlen ura Ferdinand volt, addig Vidics igazi pankrátorként a földön takarított el mindenkit, aki csak szembejött vele, tette mindezt úgy, hogy kezdetben relatíve nyurga alkatként érkezett Manchesterbe. Az öltözőben is komoly téma volt Vidics alkalmassága, Scholes meg is jegyezte róla később, hogy az érkezésekor még túl könnyen el lehetett nyomni puszta fizikai erővel. A 2006-os nyári felkészülési időszak alatt az edzői stáb pedig megpróbált annyi izmot rápakolni, amennyi csak emberileg lehetséges volt, felvértezve őt a Premier League darálójára. A középhátvédpárosunk verhetetlen volt papíron és a pályán is: volt Vidics személyében egy igazi szerb harcos, aki ellentmondást nem tűrve, agresszívan szerelt, gyakran összeszedve horzsolásokat, vérző sebeket és orrtöréseket meccsek alatt. Mellette pedig a nála elegánsabb Ferdinand rendelkezett a szükséges sebességgel, labdakezeléssel, passzokkal és fejesekkel.
Mögöttük pedig az a van der Sar kapott helyet, akiről már korábban szintén megemlékeztem rövidebben, de ideje hosszabban is kifejteni a szerepét a lécek közt.
Ferguson van der Sar érkezése után nyilatkozta róla, hogy már 99-ben le kellett volna őt igazolnia, óriási hiba volt, hogy mégsem tette meg, azonban a klub akkori elnöke, Martin Edwards már valamiféle megállapodást kötött az ausztrál Mark Bosnich-csal, így a holland végül a Juventusban kötött ki, hogy két nyögvenyelős szezon után a Fulhambe távozzon. Rejtély, hogy hogyan maradt van der Sar ilyen mélyen az összes top klub radarja alatt, a Juventusnál is kétkedve fogadták a BL-győzelem ellenére, mint az első ‘nem olasz’ kapust a klub történetében. Ekkoriban Buffonok, Toldók, Peruzzik, Sebastien Freyek és Canizaresek aláírásai után futottak a komolyabb kérők. Pedig van der Sar pedig maga volt a komplett kapus: hatalmas termetével a kapu jelentős felületét képes volt takarásban tartani, korának legmagabiztosabbja volt az ötösön kívül, állandó jelleggel húzott le veszélyes beadásokat, vagy öklözte ki őket. Schmeichelhez hasonlóan (kapusokhoz mérten) kifogástalanul bánt a labdával, mindkét lábbal magabiztosan és pontosan passzolt, ami már van Gaal szemében is mindenek feletti elsőbbséget élvezett az Ajax-iskolában. Edwin hosszú labdái is meglepően pontosak voltak általában, nem egyszer indított saját maga kontrákat a tizenhatoson belülről. Nem meglepő ezek után, ha leírom, hogy van der Sar is mezőnyjátékosként kezdett még fiatalként, amíg az egyik edzésen nem jelent meg a csapat kapusa, hogy aztán az edzője őt kérje meg, hogy ugorjon be a lécek közé, ahonnan többet már nem is lehetett elmozdítani.
A Unitednél ugyan ezt a képességét nem villogtatta, de az Ajaxban söprögetni is tudott a saját tizenhatosát elhagyva a magasra feltolva lescsapdázó védelem mögött, mindemellett pedig a legalapvetőbb dologban is felülmúlhatatlan volt: elképesztő százalékban szedte ki az ellenfél lövéseit, nagyrészt kiváló helyezkedésének és a reflexeinek köszönhetően. És végül, de nem utolsósorban nagyon jól szervezte a védelem helyezkedését hátulról és nyomás alatt is végig hidegvérrel tudott játszani.
Ferguson kereken 10 kapust is kipróbált Schmeichel távozása után, míg végül sikerült van der Sarban megfelelő pótlásra lelni, a fent leírt kirakós pedig ezzel vált teljessé egy szezon eltelte után.
A van der Sarral hátulról megtámogatott Evra-Vidics-Ferdinand-Neville védősornak pedig mind az öt tagját beválasztották a 06/07-es szezon végén a Premier League év csapatába (Ronaldoval, Scholes-szal és Giggs-szel együtt, magyarul a 11 kezdőből 8-at adott a United), amire addig sosem volt példa, kezdetét véve ezzel a Red Wall történetének, ahol ez az eredmény csak a jéghegy csúcsa volt. Ez a védelem aztán minden későbbi eredmény oszlopa lett, lepipálva a Premier League addigi legjobb tengelyének titulált Petr Cech-John Terry-Ricardo Carvalho sort, amelyik mindössze 15 gólt engedélyezett a teljes 04/05-ös bajnoki szezon alatt az ellenfeleknek. Nálunk azonban a van der Sar-Vidics-Ferdinand trió a 08/09-es versenyfutás során zsinórban 13 bajnoki meccset hozott le kapott gól nélkül, 1311 perces clean sheet rekordot hozva össze holland kapusunknak, míg a Bajnokok Ligájában zsinórban kétszer döntőig jutva olyan ellenfelek maradtak gólképtelenek a kieséses szakasz mindkét meccsén, mint a Tottival felálló Roma, a Messit, Etoo-t és Ronaldinhot soraiban tudó Barcelona, vagy az Ibrahimoviccsal súlyosbított Inter.
A védelmünk ezzel úgy érzem megkapta a nekik kijáró terjedelmet a bejegyzésen belül, úgyhogy ezzel a Vörös Fallal megtámogatott (korábbi epizódokban bővebben kifejtett) Fletcher-Carrick-Scholes középpálya, valamint a Giggs-Rooney-Ronaldo támadósor betegre tömte az ellenfelek hálóit gólokkal, 83 találatot termelve a 38 bajnoki forduló alatt, újabb mérföldkövet elérve ezzel: 80 gól feletti termést bajnokcsapat utoljára 99/2000-ben tudott bemutatni – az a gépezet is Fergusonnak volt köszönhető. A szezont Rooney és Ronaldo is 23-23 góllal fejezte be (minden sorozatot figyelembe véve), amire elég kevés példa adódott, ezt egyedül a van Nistelrooy-Scholes páros tudta produkálni a döcögősen induló egycsatáros formációval a 02/03-as versenyfutásban, akkor Nistelrooy 44, Scholes kerek 20 találattal végzett.
Kevesebb mint egy évtized leforgása alatt a Főnök úr tehát összerakott két teljesen különböző alapjátékkal operáló csapatot és mindkettő magabiztos játékkal tarolta el az angol bajnokság mezőnyét. Olyan érdem volt ez, amivel rajta kívül senki nem büszkélkedhetett, sikert ugyan elért Mourinho, Wenger, avagy korábban Kenny Dalglish is a Blackburn élén, de a sikerek után új csapatot összerakni és őket aztán sikerre is vinni már senki nem volt képes a modern érában.
A csapat elsősorban kontrákból tépte szét az ellenfeleket, defenzívnek azonban senki nem nevezte volna ekkoriban a Unitedet, elsősorban a szerzett gólok mennyisége és minősége miatt. A kontrák indításához szükséges intelligenciát és passzokat állandó jelleggel szállította a Scholes-Carrick páros valamelyike, a támadóink sebessége pedig egész Európában a leggyorsabb volt, a kombinációs készségükre pedig szintén nem volt ellenszer. Rooney és Ronaldo állandó jelleggel tűnt fel a pálya két szélén, illetve a center pozíciójában is, kölcsönösen kiszolgálva egymást mindenféle szögből és szituációból a tanácstalan védelmek szétzilált alakzata mellett, akik elsősorban a pozíciójuk szigorú tartására utasított támadók őrzéséhez voltak szokva. Ronaldot emellett hosszas melóval leszoktatta az edzői stáb a „showboatolásról”, azaz az önmagáért való trükközésről, megalkotva ezzel Európa leggyilkosabb 1v1 párharcait vívó támadóját. Ronaldo robbanékonysága és kezdősebessége már 18 éves korában is az egeket verdeste, erre még csak rátett egy lapáttal az extra fizikai meló, amit végeztettek vele, a cseleit pedig már csak akkor engedték bevetni, amikor feltétlenül szükség volt rá. Állandó jelenet volt a meccseinken az, ahogy Ronaldo a pálya szélén egy az egy elleni párharcba keveredik valamelyik védőjével, megveri, majd kapura lő.
Akinek van kedve nosztalgiázni, annak itt egy összeállítás néhány góljáról abban a szezonban, kiválóan tükrözi ez a videó a támadójátékunk sokoldalúságát és Ronaldoét is – akad benne szabadrúgás, büntető, szélsőként cselezgetve tizenhatoson belülre törés, igazi befejező csatárként eleresztett fejes, van Nistelrooy-féle poacher finish, illetve kontra befejezése üres kapura kigurigázott helyzet végén. Ronado először lépte át a 20 gólos határt egy szezonban, valamint ő lett a PFA év játékosa és fiatal játékosa is egyszerre – ezt a mércét rajta kívül senki nem ugrotta még meg azóta sem.
További fun fact, hogy a játékosok mindenféle fizikai felmérőn produkált mutatóit általában hétpecsétes titokként őrzik a klubjaik, de ha hinni lehet a legendáknak, akkor Ronaldo később, a 2007/08-as szezon előtti felmérőkön 10,8 másodperc (!!!) alatt futotta a 100 métert, ami labdarúgótól egészen hajmeresztő teljesítmény – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez fociban nem túl mérvadó stat, mivel egy futballpályán a 30-60 méter közötti sprintek fordulnak elő legtöbbször.
Újabb finom apróság: a szezonban 20 (!!) különböző gólszerzőnk volt minden sorozatot figyelembe véve, ami szintén ritka fícsör – ez két teljes kezdőcsapatra való mezőnyjátékost jelent, míg a Chelsea és az Arsenal példának okáért 15-16 különböző góllövőnél többet sosem tudott felmutatni egy szezonon belül.
Kis bulváros kitérő: a dolog azonban könnyen zátonyra futhatott volna, még mielőtt kibontakozott – gondolom mindenkinek rémlik az angol és a portugál válogatott szereplése a 2006-os németországi világbajnokságon, illetve az ott vívott nyolcaddöntőn a Rooney és Ronaldo között történt „összetűzés”. Rooney ugyanis a Portugália elleni meccs hevében rátaposott a földön fetrengő Carvalhora, amit a játékvezető (többek közt Ronaldo reklamálása után) pirossal honorált, Ronaldo pedig a kamerák kereszttüzében kikacsintott az incidens után a kispad felé – a brit sajtó pedig ezek után Beckham 98-as manőverénél is nagyobb árulót és bűnbakot csinált belőle. Rooney és Ronaldo ugyan a meccs után pillanatok alatt elrendezték a nézeteltérést egymás közt egy sms-váltással, de erről a sajtó mit sem tudott (illetve ha tudott volna, vélhetően akkor sem akarta volna elültetni a botrány hullámait). Ennek eredményeként a szigeten a széles közvélemény Ronaldot a pokolba kívánta, addig sem voltak túl jó véleménnyel a keresztben-hosszában fölöslegesen cselezgető, önző és a gyakori belépők után „hisztiző” szélsőről. Annyira ellenségessé vált a hangulat vele szemben, hogy Ronaldo vissza sem akart térni Manchesterbe. Publikusan kérte az átigazolását, Fergusonnak pedig meg kellett szakítani a saját nyaralását és saját rezidenciáján felkeresnie személyesen Ronaldot, hogy meggyőzze a maradásról, biztosítva őt arról is, hogy van Nistelrooy távozása után csakis köré fog majd épülni a United támadójátéka.
A játékunk ugyan a legmodernebb gépezet volt Európában, a bajnoki cím mellett azonban semmi mást nem sikerült tető alá hozni, az FA-kupa döntője és a Bajnokok Ligája elődöntőjének a visszavágója (és kicsit az odavágója is) a túl rövid kispadon bukott el, a kezdőnk senkivel szemben nem ismert kegyelmet, azonban a pótlás még egyelőre nem képviselt minőséget. Az Ancelotti Milanja ellen vívott első meccsen a védelmet is alig sikerült kiállítani a pályára, a rengeteg sérülés és eltiltás miatt sem Ferdinand, sem Vidics, sem Neville nem állt rendelkezésre, a visszavágón is kénytelenek voltunk a Heinze-Vidics-Brown-O’Shea sorral kezdeni, de még az eggyel korábbi körben is Alan Smith-t kellett visszatuszkolnia Fergusonnak a középcsatár posztjára a Romával szemben, ahol a Leeds United elhagyása óta nem szerepelt (tekintve, hogy Keane szerepében kellett játszania, ahogy korábban már taglaltuk).
A bajnoki címet stílusosan rántottuk be tehát, de a Főnök úr szájíze nem lehetett teljesen édes – neki továbbra is Európa trónjára fájt a foga, amire már csak egy újabb bejegyzést kell várni, mivel történt egy újabb gyökeres változás a csapat játékában – ezt fogjuk később boncolgatni.