Minden futballklub – engedtessék meg, hogy egységes entitásként kezeljem most az egyesületeket úgy általában, ebbe az egységbe a szurkolók is beletartoznak, sőt, kiemelt szerepük van – szeret különleges lenni. Előszeretettel igyekszik hangsúlyozni saját, a többiekétől markánsan eltérő identitását, értékrendjét: ennek a terméke a „You’ll never walk alone”, meg a „Més que un club” és hasonszőrű társaik. Minél nagyobb egy futballklub, minél gazdagabb, sikeresebb történelme van, annál kevésbé szereti elfogadni, hogy végtére is ő sem szól másról, mint arról, hogy 11 ember kerget egy labdát a pályán, és több ezer meg több millió másik ember hajlandó fizetni azért, hogy ezt láthassa.

Persze manapság nehéz hihetően és hitelesen fenntartani, képviselni ezt az identitást, elvégre a legtöbb globális rajongótáborral bíró, igazán nagy futballklub eléggé hasonlít az összes többire: elszántan vadássza a szponzorokat, igyekszik minél több klublogós mezt, bögrét, kulcstartót vagy vibrátort eladni, és szeret nagy pénzekért játékosokat venni. De azért a legtöbb még kapaszkodik abba, hogy ő valahogy más, több, mint a többi. Nálunk ezt úgy hívják, hogy „The United Way”. De hogy mi is az, azt nem egyszerű kielégítően megmagyarázni. De mi megpróbáljuk.

Szóval. Annyit hallottuk ebben a gyönyörűséges szezonban, hogy „United Way”, hogy lassan már nem is hangzik valódi szónak. Próbáljátok csak ki, sokszor egymás után mondjátok ki ugyanazt a szót, egy idő után értelmetlennek fog tűnni. Gary Neville némi túlzással háromnaponta emlékeztetett rá mindenkit, hogy a menedzser kirúgása, vagy a szélsők nélküli futball, vagy a passzjáték, az nem a United Way része, és mint ilyen, megvetésre és leköpésre sem méltó. Nézzük hát sorba, hogy miből is áll ez a misztikus United Way.

– Nem rúgjuk ki a menedzsert, hanem időt adunk neki. Erről talán kérdezzük meg Frank O’Farrellt vagy Wilf McGuinnesst, akik kaptak fejenként másfél évet, a hetvenes évekre fordulván, amikor még a modern világ azonnalisága (copyright Gary Neville) nem fertőzte meg a gondolkodásunkat. A valóság az, hogy a United éppúgy kirúgja a menedzsert, mint bármely más klub, ha az illető nem végez jó munkát. Akkor ad időt, ha van eredmény, vagy előrelépés. Ezt leginkább józan észnek hívják, nem annyira United Way-nek, és bár igaz, hogy mondjuk a Real Madridnál ebből a valutából kevés van, ettől inkább ők a „különlegesek” (in a special olympics sense), nem a United. Nálunk sem a stabilitás szüli a sikert (legalábbis a menedzseri poszton), bármit mondjon is Bobby Charlton: a siker szüli a stabilitást a menedzser számára.

– 4-4-2, gyors szélsők. Meh, ez a brit futball szép hagyománya, nekünk meg ízig-vérig brit (aki most azzal jön, hogy Frank O’Farrell ír volt, az nyeljen le egy úthengert) menedzsereink voltak, akik szerették ezt. Tényleg mindig voltak klasszis szélsőink, Besttől Coppellen át Kanchelskis érintésével Giggsig, Beckhamig (akit szélvészgyorsasággal nem lehetett vádolni) és Ronaldóig bezárólag. Ettől még semmi nem írja elő, hogy akkor is ezt kell erőltetni, ha a gyors szélső kategóriájában Ashley Young és Antonio Valencia a választék, a pragmatizmus nem bűn.

– Akkor a látványos támadófutball? Ebben sem vagyunk épp különlegesek, a világ önmagának futballfilozófiát vizionáló klubjainak túlnyomó többségének nem a hősies bekkelésre támad erekciója. Ettől függetlenül tény, hogy Sir Matt Busby kötelességének tekintette, hogy szórakoztató csapatot formáljon, és sokáig Fergie is elkötelezett volt ilyen irányban, bár nála is mindig belefért az, ahem, gyakorlatiasabb szemlélet – lásd a jóízű bekkelést a Camp Nou-ban 2008-ban. Szóval itt is inkább arról van szó, hogy persze, játsszunk jó focit, de azért fontosabb, hogy nyerjünk.

– Brit gerinc, angol mag. A különféle nemzeteknek megvan a sajátos futballstílusuk, persze, és nyilván okkal szeretjük meg az egyiket a másik helyett – de mégis, akkor is vicces lenne ilyesmit követelni innen, amikor ennek a blognak a puszta léte is azt bizonyítja, hogy a United egy globális valami, ami elterjeszkedik a világ összes égtája felé. Nem árt, ha van elég hazai játékos, de nem feltétlenül valamiféle nehezen megfogható filozófia jegyében: egyszerűen arról van szó, hogy őket nehezebben csábítja el a Real Madrid – mert Nagy-Britanniában a Manchester United a csúcsok csúcsa -, elviselik az állandó esőt, és nincsenek nyelvi nehézségeik. A lóarcű nőkhöz is hozzászoktak már, nem mellesleg.

– Lehetőséget adunk a fiatal játékosoknak. Ez egy szép dolog, de ennek a világon mindenütt örülnek a szurkolók, még a Real Madridnál is. A klubnak is megéri anyagilag, csak képzeljük el, milyen összegeket kellett volna kifizetni a kilencvenes években egy Giggs, Scholes, Beckham sorért. A világon mindenütt örülnek neki, ha fiatal tehetségek kerülnek be, ez nem egy United-exkluzív dolog, a drukkerek világszerte örömmel azonosulnak a saját nevelésű labdarúgókkal; még azt sem mondanám, hogy nálunk az átlagosnál szigorúbb lenen az elvárás ilyen téren.

– We’re Man United, we do what we want. A United Way a némi arroganciával fűszerezett egészséges önbizalom lenne? Ha igen, a dolognak ezt a részét David Moyes nyilvánvalóan nem értette. De sok edző és sok klub van, amelyik így operál, ez sem exkluzív és egyedi. A Scouserek is külön országnak tartják magukat, gyakorlatilag. A Real Madrid azt mondja, leszarjuk, hol játszol és mennyibe kerül, ha kellesz nekünk, megveszünk. Mind a két attitűd csak a „we do what we want” parafrázisa.

– All of the above. Nyilván ez lehet a helyes megoldás. Abba a misztikus United Way-be az összes felsorolt dolog beletartozik, csak éppen mindez így együtt sem képez egy olyan egyveleget, amely tényleg megérdemli, hogy külön nevet kapjon, és valamiféle emelkedett, éteri síkra emeljük. Ezek csak afféle irányelvek, amelyekhez nem árt tartani magunkat. Mind azt szeretnénk, hogy sikeres, jó focit produkáló, lehetőleg saját nevelésű játékosokkal is felálló csapatunk legyen, de ez nem egy igazán különleges vágy.

Arra próbálok kilyukadni, hogy nem az a legfontosabb, hogy olyan edző jöjjön, aki érti, hogy mi az a United Way, mert az nem olyan bonyolult. Jó, ne akarja a klub egész DNS-ét átalakítani, és kizárólag spanyol törpékkel minden meccsen nyolcvan százalékos labdabirtoklásra törni, de most őszintén, ennek mekkora a valószínűsége? Még Guardiola Bayernje is beívelget időnként a szélről, mi tudjuk a legjobban. A Unitedből se lesz hirtelen Barcelona akkor sem, ha a következő menedzser netalán a kontinensről érkezik.

Aki Ryan Giggset szeretné, ne valami misztikus szabálygyűjtemény miatt érveljen mellette. Mondja azt, hogy intelligens, kötődik a klubhoz, tekintélye van a játékosok és a szurkolók előtt is, és van benne potenciál. Ezek mind remek érvek. De az, hogy érti, miről szól a United Way, csak üres frázis.

Ami most fontos, az az, hogy olyan edző jöjjön, aki érti, miről szól a modern futball. Akinek megvan hozzá az egója, a személyisége, a vastag bőr az arcán ahhoz, hogy elviselje azt a nyomást, amely egy ilyen méretű klubnál mindennapos, a konstans médiafigyelmet, a 24 órás analízist, a teljesítménykényszert. Olyasvalaki, aki nem lesz semmiféle elvnek vagy hangzatos, ámde zavaros frázisnak a rabszolgája, hanem az aktuális szituációban a lehető leghatékonyabb megoldást keresi. Mert most válságmenedzselésre van szükség; ha megnyugodtak a kedélyek, akkor lehet elkezdeni a jövőt építeni, alapokat lerakni és effélék.

Ha a klub úgy érzi, Ryan Giggs ilyen ember, akkor fair enough. Talán nem okozok különösebb sokkot azzal, ha elárulom, szerintem ez most túlzott és fölösleges rizikó, nem csak a klub, hanem Giggs karrierje szempontjából is. Pláne, hogy van kéznél olyan jelölt, aki tapasztalt, támadófutballt játszat, előszeretettel veti be a fiatal játékosokat, és rinocéroszbőre van.