Giggs vagy Van Gaal? Ez a kérdés, válasszatok! De mielőtt még megteszitek (a poszt alján), olvassátok el vendégszerzőnk, giornalista véleményét is.

Moyes kirúgásával két rémálmom ért véget. Egyrészt, az elmúlt 10 hónapban olyan menedzserünk volt, akiről az első pillanatban meg lehetett mondani, hogy alkalmatlan lesz a feladatra, és hogy kódolva van belé a bukás. Nyilvánvaló, és valahol teljesen jogos is, hogy rengetegen bíztak benne, időt akartak adni neki és hinni akartak a tündérmesében, hogy a „régi” után hirtelen előrántunk majd egy „új” Fergusont, azonban – ellenőrizhető – én ebben a történetben komolyabban egy percig sem hittem. Moyes-ról sütött, hogy nem erre a feladatra teremtették, kényelmetlenül érezte magát a pozícióban, sem az előtte álló feladatot nem mérte jól fel, sem saját magát, és a teljesítőképessége hátarait.

Adva volt tehát tíz olyan hónap, amikor a legjobb pillanataink azok voltak, amikor azt éreztük, hogy végre csak egy helyben állunk, és nem ránt vissza minket két kézzel a sötét középkorba a Kiválasztott. A másik rémálom a United jövőképe volt: frusztráló volt belegondolni, hogy ezt a csodálatos klubot, ami sokunk életének képezi kevésbé-inkább meghatározó részét, a nyáron egy David Moyes fogja újjáépíteni. Vidic mellett Ferdinand, Evra, Kagawa, Van Persie, Hernandez és Welbeck sorsa volt erősen kérdőjeles, és bár az öregek exodusára már készülhettünk egy ideje, a keretet gyakorlatilag lehetetlen lett volna egy nyár alatt újjáépíteni akkor, ha a fenti listáról mindenki lelép, főleg, hogy a nyakunkon maradt volna mondjuk Young, Valencia vagy épp Nani.

A lényeg, hogy Moyes már nincs többé, de kaptunk helyette egy másik, bár ezúttal kellemesebb agyfaszt. Everred az előző írásban kiválóan mutatott rá arra, hogy a „United way” legendáját elég nehéz értelmezni: egy sikerekre törő futballcsapat vagyunk, némi romantikával és a topkluboknál szokatlanul erős brit-kötődéssel. Emlékeztetőül, ha valaki lemaradt, Fergusont sem 26 évre szerződtette anno a vezetőség: kőkemény munkájába és eredményekbe került, hogy stabilitást és aranykort hozott el nekünk. Páratlan víziói voltak, diktálta a tempót, nem pedig az árral úszott – és emellett emberileg is olyan tulajdonságokkal vértezte fel az élet, hogy jogosan áll az idők végezetéig szobra az Old Trafford előtt.

A változást én személy szerint évek óta vártam. Ferguson zsenialitása bajnoki címeket, legrosszabb esetben ezüstérmeket jelentett nekünk, de érezni lehetett már, hogy valami nagyon nincs rendben. Még néhány év Fergusonnal, és a „United-középpálya”, mint pejoratív jelző épülhetett volna be a nyelvi köztudatba („Úgy szakadt be a forintárfolyam, mint a Crystal Palace ellen a United-középpálya!”). Éheztünk a reformokra, más kérdés, hogy Moyes viszont még csak nem is hallott róluk, vele így jártunk.

Most viszont páratlan lehetőségünk van a megújulásra, és arra, hogy ha diktálni nem is tudjuk a tempót, de azért szapora léptekkel végre meginduljunk az európai foci elitcsapatai után: Van Gaallal új korszak köszönthetne ránk. Passzoló középpályások, felépített játék, dinamika (külön felkészül Michael Carrick, akire nehéz idők várhatnak, ha aláír a holland), európai, üdítő modern foci. Leszámolhatnánk a szélsőjáték kötelező erőltetésével, a kétcsatáros játékkal, a 4-4-2-vel, beállhatnánk picit a sorba, de nem a rossz, hanem a jó értelemben.

Sima ügy, nem? Win-win, minden oké, építkezünk, aztán aratunk, tarolunk, és egy picit olyan lesz az életünk, mint más klubok drukkereinek. Moyes regnálása során bármelyik nap bármelyik percében bárki homlokát megcsókoltam volna, hogy Van Gaal legyen az edzőnk, de aztán úgy alakultak a dolgok, ahogy, és jöttek a 92-esek, és átvették a szakmai stáb irányítását.

Én pedig, a magam pragmatikus, eredményeket követelő, a logikai érvelést minden fölé helyező gondolkodásommal egy romantikus elképzelés áldozata lettem. Mert jöhet ide Van Gaal, és nyerhet nekünk bronzot, ezüstöt, aranyat jövőre, hozhat ide akárkit, bennem, és milliónyi United-drukker fejében motoszkálhat most ott a gondolat, hogy micsoda tett lenne, ha ezeket az eredményeket Giggs érné el a kispadunkon.

Ifistából alapember, majd klasszis, majd öreg veterán, aki még 4-5 évvel azután is boldogan rúgja a bőrt, hogy sokan – vessetek rám köveket: magam is – a visszavonulását szorgalmazták… Ezt a pályát pedig edzőként, majd rögtön menedzserként folytatná annál a klubnál, amelynek az életét szentelte, és amely a mai későhúszasok, koraharmincasok számára egyet jelent Ryan Giggs – és persze Sir Alex Ferguson – nevével.

Az egészet az teszi még varázslatosabbá, hogy hiába hullana az ölébe a munka, Giggs azért keményen meg is dolgozott érte. Ferguson mellett folyamatosan tanult és fejlesztette magát, Moyes stábjában is szerepet vállalt, és az elmúlt néhány napban az is kiderült, hogy – bár maga ennek az ellenkezőjét állította – nem érzi magát kényelmetlenül a szerepben. Rendkívül intelligensen nyilatkozott felvételről és élőben is, és ki, ha ő nem érezné át minden porcikájában, hogy miről is szól ez a klub, és hogy hogyan kell vezetni.

Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy remek United-menedzser válna Giggs-ből. A Norwich elleni 4-0-ból messzemenő következtetéseket nem lehet levonni, azt azonban alátámaszthatja, amiről egyre többen susmorognak: a walesi szélső tekintélye töretlen a játékostársak előtt, személye pedig inspirálja őket. És leszámítva a taktikai újhullámot, pont ezt a két dolgot várjuk Van Gaaltól is, nem igaz?

Rendkívüli idők most ezek, hiszen a klub két történelmi esély kapujában áll. Az útelágazás (nehéz szó…) az egyik irányban talán minden idők legromantikusabb és legszebb futballtörténetével kecsegtet, népmesébe illő, ahogy a pásztorfiúból kiválasztott lesz, hogy az övé lehessen a fele királyság. A másik irányban pedig ott tátong Európa kapuja: a modern foci és a sikerek, a megújulás.

Mindkét út választható, és mindkettő mellett egy rakás érv szól, és ellenül is felhozható ez meg az. Giggs tapasztalatlan, rutintalan és nincs kontinentális tapasztalata, tudása. Van Gaal seggbe rúgna pár embert, nem hagyná, hogy például Ferguson hatással legyen a munkájára, és kétséges, hogy egy nyugalomhoz szokott futballgépezetnél mi történik, ha egy gőgös holland cár ül a kezelőszervek mögé.

A nagyobb esély Van Gaal szerződtetésére van: az amerikaiaknak alighanem egy életre elegük lett a romantikus tévelygésekből (kösz, David!), de én a lelkem mélyén hiszem, hogy három jó hazai meccsel akár még meg is győzheti őket arról Giggs, hogy ő is megérdemelne a klub élén egy esélyt.

Az igazi katarzis persze a kettő összemosása lenne: Van Gaal hároméves szerződése lejártával átadja a stafétabotot az addigra „modernfoci”-értelemben is kikupált Giggsnek, és majd akkor kezdődik el a semmivel sem kevésbé inspiráló története a United menedzsereként.

Bármi is lesz, a feladata most tényleg mindenkinek az, hogy támogassa az új menedzsert, akárki is lesz az. Moyes nem szolgált rá erre, mégis megkapta – most egy klublegenda és egy többszörösen bizonyított klasszis szakember között kell választanunk. Kellemesebb helyzetben nem is lehetnénk – és legalább addig, amíg ki nem derül, is van mivel lekötnünk magunkat…

És ha mondjuk véglegesítenék a padon az őszülő walesi félistent, a „United way-t” sem kellene többé megmagyarázni senkinek, azt hiszem…