Vörös betűs ünnep, avagy a Carrick Testimonial testközelből

Nem vagyok a testimonial meccsek híve. Keresem is rá a megfelelő magyar szót, hogy minek is nevezzem ezeket. A búcsúmeccs nem állja meg a helyét, hiszen több elbúcsúztatott játékosunk is ráhúzott még egy-két szezont a saját eseményük után (Giggs például több mint még egy tízest), talán a tiszteletmeccs fejezi ki legjobban ezt az Angliában bevett szokást, hogy 10 évnyi szolgálat után a klub a játékos iránti tiszteletből jótékonysági mérkőzést rendez, hogy együtt ünnepeljék a szurkolókkal a mai fociban egyre ritkábban előforduló klubhűséget. Na nem ezzel van a gondom, sőt még a jótékony célt is maximálisan támogatom, csak emlékszem Rio vagy Rooney szezon előtti, felkészülési meccsnek is gyenge tiszteletmeccseire. Amint azonban kiderült, hogy Carrick esetében teljesen más körülmények között lesz megrendezve az esemény (szezon végén, főleg nem aktív játékosokkal), már vettem is a jegyeket. Röstellem ugyan, de elsősorban nem MC miatt, bár ez a 90 perc végére megváltozott, le is írom hogy miért. Tovább után retró PL-pornó, képekkel meg minden.

Szóval az úgy volt, hogy mikor megláttam a “hazai” csapat nevét – United ’08 – egyből mocorogni kezdett aminek ilyenkor mocorognia kell, és a neveket még csak ezek után kezdte el csepegtetni Carrick facebook oldala. Mivel a 2008-as Unitedet élőben sajnos nem láthattam (egyszer majdnem, de elhalasztották a meccset valami kupaújrajátszás miatt), nagy örömmel olvastam, hogy annak a nagyszerű csapatnak szinte az összes fontos játékosát láthatom élőben. Ronaldo az egy nappal előtte lejátszott BL-döntő miatt értelemszerűen nem vállalta a fellépést, mint ahogyan a portugál válogatottal készülő Nani sem, de rajtuk kívül nagyjából a moszkvai döntő összes hőse meghívást kapott: Edwin, a Rio-Vidic páros, Giggs és Scholes, és még John Terry is.

A mezszámok a régiek, az életkor már sajnos nem.

Az ellenfélről később még ejtek néhány szót, mert abszolút megérdemlik, de előbb nézzük meg a United ’08 csapatát, mert már a bevonulás pillanatában az elérzékenyülés és az eufória közötti, érzelmileg nehezen értelmezhető lelkiállapotba került a stadionba kilátogató 70000 (!) drukker. Sajnos az eseményt beárnyékolta az egy héttel előtte történt terrorcselekmény (a kezdést is előrehozták másfél órával a nem messze megrendezett segélykoncert miatt), így a foci mellett a tragédiára emlékezés határozta meg a meccs előtti beszédeket, de már a felezővonalnál felsorakozott játékosok látványa is megérte volna a jegyért kifizetett 30 fontot, még úgy is hogy nekünk háttal álltak. Maga a játék erősen hajazott egy öregfiúk-meccs tempójára (a résztvevők zárójelben megemlített életkorát figyelembe véve ez nem csoda), főleg az első félidő tűnt elég tingli-tanglinak, és a hangulat is inkább színházi volt mint arénás, de összességében egy szórakoztató és szívet melengető barátságos meccset láthattam.

Az egyik legfőbb húzónevet nem is a pályán, hanem a kispadon láthattuk, hiszen a csapatot nem más, mint a 75 évesen is jó kondiban lévő Sir Alex Ferguson irányította, akitől láthattunk néhány igazi Fergie-s húzást, például mikor hátrányban Park vagy Fletcher játszottak hátvédet. Kapuban a moszkvai tizipárbaj hőse, van der Sar (46) tornyosult, aki talán Robbie Keane góljánál nem a legjobban mozdult ki, de Gudjohnsen lövésénél azért bemutatott egy bravúrt is. A védelem jobb oldalán a Chelsea ellen anno gólpasszt adó, ezúttal nem sokat mutató Wes Brown (37) tolta az első félidőben, középen pedig a Stretford End szektorban éneklők nagy örömére a durván kigyúrt “Rio, Rio” Ferdinand (38) és a brownosra barnult “he’s fuckin’ murder ya” Vidic (35) kezdtek, utóbbi meg is mutatta a maiaknak hogyan kell érkezni egy szögletre, és kiegyenlített. Ha azt írnám, hogy Evra (36) volt a balhátvédünk, azzal nem fedném le teljesen a valóságot, mert Patrice szinte balszélsőt játszott, több biciklicselt bemutatva mint szerelést, de a meccs előtti-utáni hangulatért is ugyanúgy ő volt a felelős, mint régen az öltözőben szóló zenéért. A második félidőre beszállt Silvestre (39) is, akire furcsa fejformája miatt is emlékezhetünk (de tényleg, a felső szektorból, hátulról is megismerni emiatt), és be is mutatott egy nagy mentést, illetve a visszavonulása óta (meg tulajdonképp közvetlenül előtte is) nagyon rossz játékossá vált Gary Neville (42), aki megeresztett egy olyan lövést, amilyen gyatrát én még életemben nem láttam, pedig megyekettes ifimeccseken, magyar válogatotton és enbékettőn szocializálódtam. De legalább a humorérzéke a régi, főleg a Sky stúdióból ismerős Neville-Carragher csörték pályán való megvalósítása okozott vicces pillanatokat, az egyik ilyen szabálytalanság kicsi a rakás jelleggel tömegjelenetté alakult.

Evra biztos elöl kolbászol, a többiek figyelnek Robbie Keane-re

A középpálya bizonyult talán a legütősebbnek, az örökifjú Giggs (43) nem csak végignyomta a 90 percet, de egy szögletet tökéletesen tekert Vida fejére, és nem csupán emiatt éreztem azt, hogy évi pár meccsre még mindig beférne a középpályánkra (de én elfogult vagyok, Giggs-mezben voltam jelen). Másik nagy kedvencem, Scholes (42) az első félidőt és az utolsó pár percet töltötte a pályán, és ha nála volt a labda, akár a kaputól negyven méterre is, a stadion zengett a shoooot kiáltások hatására. Láthattunk is tőle egy dropból megküldött lövést, na meg pár trademark hollywood-passzt is, a szokásos becsúszó “szerelés” viszont talán Gerrard hiányában, de elmaradt. Legnagyobb bánatomra Anderson nem tudott eljönni, így a tervezettnél több játékperc jutott a pálya minden részén feltűnő Fletcher (33) számára, azonban még nála is többet melózott a három tüdejű Park (36), akinek támadó- és védekező megmozdulásai után is igen gyakran zúgott fel a taps. Hargreavesre (36) én bevallom, nem emlékszem, Graeme Carrick (32) pályára lépésére viszont igen, az ünnepelt öccse hatalmas tapsot kapott, meg a tesó Carrick-nótáját is, és nem is nagyon lógott ki a csapatból.

Összesen hány BL-döntőt játszottak a képen látható játékosok?

Csatárokból nem túl sokan tették tiszteletüket, az első félidőben csak Rooney (31) kolbászolt elöl, el is rontott pár helyzetet, hogy aztán a második félidőben visszavont szerepkörben remek labdákat osztogasson a többieknek. Elsősorban Saha-nak (38), a jó Lajos viszont ajtó-ablak helyzetben, kicsit a régi időket idézve kihagyta a lehetőséget, de nem villogott a pályán és azon kívül is még mindig rendkívül elegáns Berbatov (36) sem, aki szintén nem dolgoztatta meg Givent.

A végeredményt kialakító egyenlítő gólt viszont pont az szerezte, akinek kellett, hiszen Rooney legurítására maga az ünnepelt, Michael Carrick (35) érkezett úgy huszonöt méterre a kaputól, és lapos, kapufáról bevágódó lövése után hetvenezren ugrottunk fel örömünkben. A gól utáni ünneplés a csapattársakkal, a fiának bemutatott dabelés, majd az ezt követő lecserélése (Scholes jött vissza helyette) okán kijelenthető, hogy a United utóbbi évtizedének szürke eminenciása megtette, hogy a sok legenda mellett mégis övé legyen a show, és ezt meccs előtti/utáni, rendkívül szimpatikus beszédeivel csak megerősítette. Mindenki legnagyobb örömére aláírt még egy évet a csapattal, és reméljük, hogy Rooney-hoz és Ferdinandhoz hasonlóan nem “romlik el” a tiszteletmeccse után.

It’s Carrick, you know, being replaced by Paul Scholes

Meg kell említenem az ellenfelet is, a Michael Carrick All-Stars csapatot is, amelyet a nagy mókamester Harry Redknapp irányított, és egykor igencsak jól csengő nevekből állított össze. Carrick egyébként is nagy örömmel nyilatkozta, hogy rengeteg pozitív visszajelzést kapott a meghívók kiküldése után, szinte mindenki azonnal rábólintott a szereplésre, akire gondolt. Sajnos Lampard lemondta a szereplést, és Gerrardot sem tudtuk fújolni miután az utolsó pillanatban megsérült, az ő szerepét a már említett (és amúgy nem rosszul játszó) Terry és az ősellenség legendája, Carragher vették át, ők aztán kapták is az ívet, de mindketten nagyot nőttek a szememben már csak azzal is, hogy vállalták a pályára lépést egy ilyen, számukra ellenséges környezetben is. De jó volt látni olyan, a kétezres évek BL-szezonjait és világversenyeit meghatározó spílereket is, mint Salgado, Abidal, Mendieta (az első gól szerzője), Marcos Senna, vagy a gólpasszt is adó Capdevilla. Akadt egy-két ex-unitedes is az ellenfélnél, hiszen Phil Neville vagy Michael Owen sem voltak tagjai a 2008-as Unitednek, meg persze pár PL-sztár is a közelmúltból, mint például Given, Duff, Robbie Keane, vagy a nagyot játszó Gudjohnsen, a show-t viszont a három 10-es mezben játszó egyike, a 41 éves Clarence Seedorf vitte el, aki leheletfinom cseleivel, meg forintos labdáival megvette az Old Trafford közönségét, egyértelműen a meccs legjobbjának bizonyulva, lecserélésekor pedig állva tapsolta őt az egész stadion, kicsit talán azon sajnálkozva, hogy egy ekkora géniusz sosem léphetett pályára United-mezben.

A végeredmény, bár ezzel azt hiszem nem árulok el sok újat, 2-2 lett, egy lötyögősnek induló, de a végére rendkívül szórakoztatóvá váló gálameccsen, én pedig egy életre szóló élménnyel lettem gazdagabb, hogy láthattam ezeket a játékosokat élőben. Ha valaki esetleg kedvet kapna egy hasonló esemény megtekintéséhez, akkor karikázza be a naptárban szeptember másodikát, amikor is a Barcelona legendái érkeznek az Old Traffordra, hogy megmérkőzzenek a United Legends csapatával, az sem ígérkezik rossz programnak.