A Ferguson story

Most, hogy lecsillapodtak a szombat este utolsó hullámai és már senki sem frissíti a “Mourinho sacked” kifejezés találatait ötpercenként, mi is kihasználjuk az alkalmat és lejjebb vesszük a fordulatszámot, nosztalgikusra véve a figurát.
A bejegyzés, amit most olvastok, igazából 2013 karácsonyával kezdődik, amikor is történt, hogy a Jézuska hozott egy friss kiadású Ferguson-életrajzi könyvet, mint gondolom oly sokatoknak is. A bajnoki táblán ekkor éppen az előkelő 9. helyet foglaltuk el, úgyhogy ezt az estét is sikerült a jövő miatti aggódással tölteni. A könyvön mindössze néhány óra alatt át lehetett futni és mit mondjak, kicsit hiányosabbnak éreztem az életem miután letettem. Ez adott apropót mindahhoz, amit a továbbiakban el fogok követni.

Az elkövetkező néhány bejegyzésben a Manchester United modern kori történetét igyekszem majd feldolgozni, ami röviden annyit tesz, hogy megpróbálom összeszedni a Főnök úr által összerakott valamennyi csapatot (akár briliánsak voltak, akár borzalmasak, a különböző sorozatokban megnyert fémtárgyak összsúlyára való tekintet nélkül). Teszem majd mindezt remélhetőleg egy-egy fontosabb meccs elemzésével, videóba foglalva, vagy csak írásban, ahogy esik. Elsősorban a csapatok játéka kerül majd terítékre, a szokásos taktikai nézőpontból, illetve a mögöttük húzódó zseniális/borzalmas ötletek. Kiderül, miért lett Cantonából korszakos zseni, mivel volt több a triplázó csapat a korábbiaknál, miért akadozott a gépezet van Nistelrooy-jal és mi tette a Tevez-Rooney-Ronaldo triót igazán halálossá.

Ez a néhány fejezetes mementó elsősorban egy Ferguson-tribute akar lenni, a Youtube-on legalább hétszáz órányi karóraszámlapramutogatós, érzelgős zenés videó van összevágva, de a munkásságát tudtommal nem összegezte még senki, sem az önéletrajzi könyveiben, sem blogokon és máshol sem.
A saját képességeimmel is tisztában vagyok, úgyhogy mondjuk, hogy ezt a meglehetősen emberes melót teljesen nem is, de úgy 10-20%-ban talán el tudom végezni. Szándékaim szerint terítékre kerül a Premier League indulásának korszaka, a Cantona-éra & Class of ’92, a triplázás, az azt követő kellemetlen átmeneti időszak, a Tevez-Rooney-Ronaldo kilométerkő, és az azt követő néhány év a visszavonulásig.
A Premier League indulásánál mindössze 3 éves voltam, így természetesen erre nem emlékezhetek, az utána következő korszakból is csak gyerekfejjel elraktározott emlékeim vannak, így az első fejezetekben Michael Coxnak a “The Mixer” című könyvére fogok leginkább támaszkodni (amit ezúton is ajánlok mindenkinek, aki valahogy hozzá tud jutni, és van legalább fél szeme és egy keze).

Első fejezet: A vadiúj Premier League és a hazaadás

Rögtön az első fejezet annyi fícsört fog tartalmazni, hogy felsorolni is nehéz lesz, de azért vegyük sorjában.
1992 augusztus 15-én indult útjára a Premier League legelső szezonja, és természetesen ennek az új ligának a megformáláshoz is anyagi okok vezettek.
Történt pedig, hogy a London Weekend Television atyaúristene, bizonyos Greg Dyke megkereste az akkori First Division legnagyobb csapatainak vezetőit (a szűk elit akkoriban nem Big Four, hanem Big Five névre hallgatott, élen az Arsenallal, a Liverpoolal, velünk, a Tottenhammel és az Evertonnal), felvázolva előttük egy új liga indításának lehetőségét. Egyrészt Dyke-nak (és vélhetően a csapatvezetőknek) ugyanis elege volt az FA (az angol Labdarúgó Szövetség) alá beszerveződött mindenféle bizottságok és szervezetek hatalmaskodásából, másrészt pedig az új liga anyagilag függetlenné tette volna az FA által működtetett Football League-től a csapatokat, jobb tévés szerződéseket helyezvén kilátásba.
Az egyezkedés azonban még évekkel korábban, 1988-ban kezdődött, Dyke pedig először csak az öt nagy klub meccseinek tévés jogait kívánta megvásárolni. Ebbe természetesen semmi szín alatt nem ment bele a liga többi része, így Dyke kénytelen-kelletlen a komplett liga tévés jogaira kötött négyéves szerződést, méghozzá akkora összegért, ami ma már egyetlen meccsre sem lenne elegendő. És még mielőtt ez a szerződés lejárt volna, Dyke figyelmeztette a Big Five vezetőit, hogy sajnos több pénzt nem fog tudni soha a büdös életben kisajtolni nekik, azonban ha függetlenednének az FA-től, mindjárt más lenne a leányzó fekvése, a korábbi berendezkedés értelmében ugyanis a közvetítésekből befolyó pénz 40%-a automatikusan a szövetséget illette meg. Az új berendezkedésben ez a lefölözés természetesen eltűnne. Erre az ajánlatra pedig egyikük sem volt bolond nemet mondani, az FA pedig, rosszul működő szervezethez híven nagyon töketlen módon meghajolt az akarat előtt, amivel létrejöhetett a mai formájában ismert Premier Legaue.
A helyzet pedig jelenleg is ugyanúgy fest, mint 26 éve: a Football League háromosztályos bajnokságot üzemeltet, a Premier League pedig egyetlen egyet, amit kölcsönösen első osztályként ismernek el.
Fun fact: az első tévés szerződést a Sky-jal kötötték meg, ezzel 304 millió fontot gyömöszölhetett bele a liga a közös malacperselybe. Ne feledjük, ez 92′-es adat, akkoriban ennyiből talán a fél bolygót meg lehetett volna vásárolni, ma ez nagyjából másfélnyi Neymar-játékjogra lenne elegendő.
Egyébként nem ez a szakadás volt az egyetlen a szigetlakók meglehetősen ingerszegény életében, a BDO (a brit darts szövetség) kötelékéből is pontosan ugyanebben az évben vált ki a PDC a darts nagyágyúival az élen, ugyanúgy anyagi okokból, és gondolom ezek után már meg sem lepődünk a két évvel ezelőtti Brexiten. Ugyanígy anyagi okokkal.
A drága britek, úgy néz ki, már csak ilyen szakadár lelkű népségek.

A 92/93-as szezon azonban nemcsak új ligát tojt a karácsonyfa alá, hanem egy, a futballvilág egészét átformáló szabálymódosítást is: ettől a szezontól kezdve a kapusok nem érhettek hozzá kézzel a saját csapattársuk által nekik direkt, lábbal továbbított labdákhoz.
Magyarra lefordítva megszűnt a “hazaadás” intézménye.
Ehhez a szabályhoz elég rögös út vezetett, ugyanis világszerte drasztikus csökkenésben voltak a bajnokságok és a nemzetközi tornák gólátlagai, az 1990-es VB 2,21-es meccsenkénti gólátlaga már véleményem szerint is vért kívánt. A játék képe sem festett sokkal rózsásabban: mindenhol megszokottá váltak a meccsek utolsó 10, vagy akár 20 (!!) percét lepörgetni kívánó, kapusoknak hazapasszolt labdák, amit a kollégák természetesen nagy biztonsággal vettek kézbe és hoztak újra játékba. Ennek az 1992-es nyári olimpiai játékok futballtornájával kezdődően vége volt, megszületett a ‘backpass-rule’.

Természetesen világszerte mindenhol, így a Premier League-ben is az volt a nagy kérdés, hogyan alkalmazkodnak majd a csapatok mindehhez. Minket elsősorban a Manchester United fog érdekelni, de azt hiszem érdemes lesz egy átfogó képet adni a liga egészéről.
Nos, a Premier League első, 1992 augusztus 15.-i játéknapja kész kabaré volt.
Már a Leeds-Wimbledon azóta megboldogult Elland Roadon (full of sheep) játszott meccsének legelső perceiben beütött a backpass-ménkő. Az alább belinkelt youtube-videóban megtekinthető a meccs mindhárom gólja, 0:15-től érdemes figyelni.

Rögtön az első gól előtt a teniszesek jobbhátvédje egy leedsi beadásnál sóbálvánnyá merevedik és gondolkodni kezd: hazategye a labdát a kapusnak, vagy inkább tisztázzon. Végül egyiket sem teszi meg, Lee Chapman pedig köszöni a karitatív tevékenységet folytató hátvédek munkáját és vezetést szerez. Egyébként a Premier League legelső találata nem ez volt, azt a Sheffield United szerezte Brian Deane fejesével, természetesen ellenünk.

Példa pedig akad még bőven, ugyanezen a napon az Arsenal odahaza kapott ki a Norwichtól 4-2-re, kétgólós vezetésről, természetesen többek között egy backpass-istennyilával, 1:00-tól kell figyelni erősen.

A jelenetben az látszik, ahogy Tony Adams próbál megbirkózni egy előrebikázott, erősen pattogó labdával. Adams a válla fölött hátrasandít Seamanre, aki szintén érzi a zavart az erőben, amit a hazaadás tiltása generál, azaz Seaman nem megjátszható. Adams ekkor megpróbálja a labdát lepasszolni a társának, de a csúnyán elmért passzal Steve Bould elszalad, belövi a negyediket, amivel a Norwich lesz később a Premier League első listavezetője.

Sorolhatnám még a példákat, de szerintem ennyi elég, szinte kivétel nélkül az összes fordulóban esett gól a hazaadás új szabálya miatt elkövetett hibákból kifolyólag, nemcsak Angliában, Európa-szerte mindenhol. Az első hazaadást kézzel megfogó kapusnak járó piros lap sem váratott soká magára, ennek boldog tulajdonosa John Lukic lett, akinek rögtön adhattak volna egy másodikat is, mivel leedsi volt a nyomorult (súlyosbító tényező).

A szabály azonban az árnyoldalakon kívül hamar éreztette jótékony hatását is, a játék képe folyékonyabbá vált, a gólok száma pedig ugrásszerűen kezdett megnőni, még a futballhoz legdefenzívebben hozzáálló olaszoknál is 2.2-körüli átlagról hirtelen 2.8-ra ugrott a Serie A meccsenkénti gólátlaga. A szabály szinte minden csapatot érzékenyen érintett: az Angliában a 90-es évek “baszdelőre” focit játszó csapatai többnyire kritikán aluli színvonalon kezelték a labdát, a védelmeik meg pláne, azonban ezt a hiányosságot könnyedén el tudták sikálni minden szorult helyzetben, egyszerűen hazapasszolták a labdát a kapushoz, aki azt felszedte, majd újra játékba hozta. Ennek vetett véget elsősorban az új szabály, ami beindított két nagyon fontos folyamatot:

– a kapusoknak meg kellett tanulniuk lábbal is kezelni a labdát (mindig is szerettem volna leírni a “lábbal kezelni” szavakat egymás után)
– a védelmeknek meg kellett tanulnia passzokkal kihozni a labdát szorult helyzetekből, azaz el kellett sajátítani a labdakihozatal intézményét,és hozzá kellett szokni a saját térfélről, passzokkal indított akciókhoz – korábban mindezt egy jó mélyen előrevágott labda hivatott elintézni.

A liga első szezonja pedig erősen reflektált erre, talán elég annyi, ha megemlítem, hogy az 1992/93-as széria év játékosának járó díját az Aston Villa színtelen-szagtalan középhátvédje, bizonyos Paul McGrath kapta, aki ugyan nem lőtt gólokat zsákszámra mint Mark Hughes, Eric Cantona, Kevin Keegan, Alan Shearer, Dennis Bergkamp, vagy Les Ferdinand (mindannyian az “év játékosa”-díj tulajdonosai a 90′-es években), de középhátvéd létére jobbal-ballal jól bánt a labdával és a szezon során vélhetően ő követte el a legkevesebb hibát.
Másik fun fact: a Premier League legelső fordulójában a 22 csapatban mindössze 11 külföldi játékos szerepelt. Gondolná az ember, hogy ha már pont 11-en voltak, nyilván statisztikai alapon minden posztra jutott belőlük egy-egy. Azonban nem így festett a helyzet: a tizenegy külföldiből négyen is kapusok voltak. Egy évvel később pedig (gondoljunk bele, még mindig a Bosman-szabály előtt vagyunk) újabb 6 külföldi kapus is csatlakozott, 10-re duzzasztva a mezőnyt akkor, amikor a külföldi játékosok még igencsak ritkának számítottak. A Premier League csapatai, úgy néz ki, rájöttek, hogy hazai anyagból nem fogják tudni megoldani a kapusokra háruló új feladatokat. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a 90-es évek elején Anglia legjelentősebb importcikke a jobbal-ballal jól passzoló hálóőr volt.
Amiből természetesen nekünk is volt egy, az a Peter Schmeichel, akivel a következő fejezet folytatódik.