Amikor Ferguson még csak odahaza próféta – a második mérföldkő

Amekkora étvágyat varázsolt ezs kolléga a hétvégén a városi derbihez, akkora lett a végén a pofára esésünk is, a meccs utáni stresszes magyarázkodás pedig mindennapos vendéggé vált a Mourinho-sújtotta övezetben. Az élet egyébként még ennél is tud kevésbé habostorta lenni, képzeljétek csak el, hogy ti vagytok ezs. Nem elég, hogy végigolvassátok a szürkeárnyalatos könyvet, hogy asszociációs skilljeiteket felhasználva beharangot írjatok a blogra, de délután még az 1-3-at is végig kell nézzétek. A 12 meccs után az éllovas mögötti 12 pontos hátrányra, a negatív gólkülönbségre, a tabellán elfoglalt 8. helyre (és a mutatott játék képére) azonban egyelőre még nem térünk ki, helyette a nemzetközi szünetre való tekintettel robogni fog tovább a nosztalgiavonat.

Az sorozat első és második fejezetével már eljutottunk Fergusonnak a Premier League fölött gyakorolt terrorjáig, most pedig, amolyan félig-meddig átmeneti bejegyzés gyanánt szétnézünk, hogy mi történt a Uniteddel ezalatt Európában.

Ferguson Cantona beillesztésével új trendet diktált az angol mezőnynek, és ha egy új húzás felbukkan, mindig adódik a kérdés: hogyan fog rá reagálni a többi ellenfél?
Két út lehetséges ilyenkor: vagy megpróbálják megkeresni az ellenszert, amivel hatástalanítható a játék, vagy pedig elkezdik lemásolni. A Premier League-ben az utóbbi történt: a várható siker reményében a teljes liga lázasan vásárolni kezdett. Bergkamp és Zola volt az Arsenal és a Chelsea „Cantona-klón”-ja, utánuk pedig a kisebb csapatok is fogták a malacperselyt, feltörték és vettek belőle visszavont centereket. Anglia top bajnokságát villámgyorsan ellepték az import másodosztályú támadók: a Middlesbrough a 95/96-os szezon előtt elhozta Brazíliából Juninhót (nem a Pernambucanót, hanem a Paulistát), a Bolton, számukra rekordot jelentő összegért leigazolta a jugoszláv Sasa Curcicet, az Ipswich a bolgár Boncho Genchevet, a Southampton az izraeli Eyal Berkowitzot, a Coventry a marokkói Mustapha Hadjit, a West Ham a portugál Paulo Futrét, a Manchester City pedig a grúz származású Georgi Kinkladzét (aki szerintük George Best mögött a második legjobb Georgie volt Manchesterben…).

A többi poszton továbbra is ódzkodtak idegenek bevetésétől, a kapusok és a visszavont centerek játéka azonban már fejlődésnek indult – igaz, hogy csak erős külföldi behatások nyomán. Ferguson Unitedjének sikereit azonban nem tudták egy az egyben lemásolni. A kisebb csapatok ugyanis vajmi keveset törődtek a csapatuk játékával – egyszerűen vettek egy zsenit, ráhagyták a varázslást, a dolgot pedig ezzel elintézettnek tekintették. A csapataik egyáltalán nem működtek egységként, ami elég hamar meg is látszott mindenhol: a drága pénzen vett zsenik nem voltak hajlandóak semmiféle védőmunkát végezni, a csapat többi játékosa pedig mindössze egyetlen utasítást kapott: kiszolgálni a varázslókat minden megszerzett labdával. Az ilyen módon fejnehézzé és „egyemberes” csapattá váló együtteseket pedig nem volt különösebben nehéz lenullázni, mindössze az egy szem kreatív visszavont centert kellett külön őrzővel kivenni a játékból, elcsendesítve ezzel az egész társaságot.
A dolog körülbelül úgy festett, mintha lenne egy Leonardo da Vinci által felskiccelt, fából és vászonból készült kezdetleges „repülőgép”, amire alumíniumhuzalokkal rádrótoztak volna egy sugárhajtóművet, mondván: tessék bazmeg, modernizáltuk.
A legtöbb csapat terve katasztrofálisan sült el, a Middlesbrough a második Juninhoval töltött szezon végén már búcsúzott is az élvonaltól (az érkezése előtt negyedik helyen végeztek), a Manchester City pedig egészen a harmadosztályig zuhant, mire végre hajlandóak voltak megválni Kinkladzétől.

(Ezt csak az általánosan uralkodó rosszkedv elűzésére szúrtam ide)

Azonban semmi új nem került ezzel a nap alá, a futballtörténelem könyve tele van rosszul elsült kopizásokkal. A harmincas éveke elején például Herbert Chapman Arsenalja dominálta az angol labdarúgást ugyanúgy, ahogy a 90-es években a Manchester United, a liga többi csapata pedig azonnal megpróbálta lemásolni a játékukat – csak azért, hogy aztán felsüljenek vele. Tulajdonképpen Chapman Arsenalja volt a brit futball első kontracsapata, ők voltak az elsők, akik önként mondtak le a meccsek során a labdáról, húzták magukra az ellenfelet, hogy aztán a szétesett hátsó alakzatukat ne is kelljen feltörni, csak lefutni. A játékuknak azonban a módszerét nem, csak a külsőségeit sikerült ellesni (hosszú labdák, rengeteg rohanás), azonban, hogy ez miért volt működőképes, azt már nem sikerült megérteni.
Ferguson Unitedjéből is ugyanúgy csak az egyetlen külsőséget sikerült kihámozni, holott nem ártott volna több figyelmet fektetni a dologba: a Unitednél Cantonát olyan támadók vették körül, akik képesek voltak a visszavont center miatti játék átalakult formájához is alkalmazkodni. Az egész szigeten a szélsők dolga szinte kizárólag a rohanás és a középre ívelés volt, mivel szinte mindenhol klasszikus centereket kellett kiszolgálniuk, akik a tizenhatoson belül várták, hogy záporozzanak a beadások. Számukra ez a játék feküdt, amikor minden akció a pálya szélén folyt, és nem kellett az összekötésből, vagy a többiekkel való összjátékból kivenni a részüket.
Fergusonnál azonban Giggs és Kanchelskis már egy teljesen újfajta szélső prototípusai voltak: amellett, hogy még képesek voltak beadni úgy, mint a mezőny átlagos szintje, el tudták látni a megváltozott feladatkörüket is. Az egyik center visszavonásával ugyanis eltűnik a kapu elől a csatárduó egyik fele, ami innentől kezdve 50%-kal kevesebb közvetlen gólveszélyt jelent, amit valahogy pótolni kell. Giggs és Kanchelskis már a 90-es évek elején is kivették a részüket a gólvágásból, ami Angliában addig egyáltalán nem volt divat, mindketten tíz gól körüli szezonokat produkáltak fejenként, kivéve a részüket a gólszerzésből. Ezek mellett megvolt a képességük ahhoz is, hogy a többi támadóval kombináljanak, folyékonnyá téve a játékot a visszavont irányító körül. Ha valakinek van kedve, akkor itt mutatok egy kiragadott példát, ahol a szélsők számtalan alkalommal szolgálják ki egymást/a többieket, rohanás közben, egyérintőzgetve – Angliában ilyet sehol nem lehetett látni korábban.

A viszonylag hosszabb bevezetés után pedig rátérünk arra a kérdésre is, hogy mi lett ennek a játéknak a sorsa európai porondon.

Nem volt valami fényes.

Nemzetközi kupákban ez idő tájt egyébként nem csak a United szerénykedett babérok nélkül, a komplett angol mezőny leégést leégésre halmozott a Heysel-tragédiát követő kollektív eltiltás lejárta után. Csak hogy a legnagyobb blamázst említsem: a Blackburn a 94/95-ös Uefa-kupa első körében búcsúzott a svéd Trelleborg ellen, akiknél a 11 játékosból 10 amatőrként tevékenykedett, ahol a tetőfedő gólpasszait egy főállású hentes váltotta gólokra. Nekik egy évvel később sem sikerült maradandót alkotni, akkor már bajnokként indulhattak a BL-ben, ahol a Szpartak-Legia-Rosenborg trió mögött estek ki a csoportból tökutolsóként.

Ezek alól a blamák alól pedig mi sem voltunk kivételek.

Bajnokként a Unitedet a BL 93/94-es kiírásában a Kispest elverése után már a második körben búcsúztatta a Galatasaray (0-0, 3-3), egy évvel később pedig már a csoportkörös bonyolításban jutott egy harmadik hely a Barcelona és Göteborg mögött, mindössze a feljebb említett Galatát megelőzve.
Egy évvel később a Blackburn mögött végezve a bajnokságban csak az UEFA-kupa jutott osztályrészül, az első kört alanyi jogon ugorhatta át a csapat, a második körben azonban fájdalmas pofont adott a Volgográd, amit Schmeichel gólja sem tudott megmenteni (0-0, 2-2).
97-ig kellett várni amíg végre eredményt tudott felmutatni a United, az elődöntőig sikerült vinni a gépezetet, amit végül a tornát megnyerő Borussia állított meg két 1-0-ával.
Csak egyvalami miatt említem meg még a 98-as szereplést is, ahol rögtön a csoportkör után kellett szedni a sátorfát (Monaco, 0-0, 1-1).
Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy a kieséses párbajokat vészes gyakorisággal bukta el Ferguson idegenben lőtt gólokon, legyőzni nem sikerült egy meccsen sem, de az Old Trafford messze nem volt az a bevehetetlen erőd, mint 10 évvel később, inkább hasonlított egy meghibásodott ATM automatához, ami egy darab húszezres helyett kettőt nyom ki a kedves ügyfélnek.
A játék ugyanis, amit Ferguson összerakott, csak egy bizonyos pontig volt működőképes. A BL-ben/UEFA kupában szereplő dél-, illetve közép-európai csapatok ellen ugyanis messze nem működött olyan jól az alapvetően nem labdatartásra, hanem hosszú labdákra, rohanásra és kontrázásra épülő foci. Az ott szereplő együttesek általában véve nem a fizikai, hanem a technikai oldaláról közelítik meg a futballt, ott ha az ember elveszti a labdát, biztos lehet benne, hogy nem látja viszont egyhamar. Ezeknek a csapatoknak ráadásul a védelmei is kifogástalanul bánnak a labdával, ezzel szemben Angliában egy-egy megszerzett labdát szinte azonnal emelnek is fel a levegőbe.
Emellett a gyepek minősége külföldön sem olyan pusztulat, mint annak idején a Premier Ligában, az angol élvonal stadionjainak állapota még a 90-es években is inkább hasonlított sárral elöntött libalegelőhöz telente. Délebben azonban nem küzdöttek ilyen gondokkal, a saját, jobb minőségű gyepeiken vészes könnyedséggel gurigázták ki az angol csapatokat, a szerencsétlen britek pedig nem találkoztak európai kupameccsen kívül máshol passzolgatós futballal, a Premier Liga mocsaras szőnyegein eleve elvetélt ötlet lenne labdatartásra vállalkozni.

Itt pedig teszek egy kis kitérőt, mert muszáj azt is megjegyezni, hogy milyen rettenetes állapotok uralkodtak Angliában még a 90-es években is, már ami a gyepeket és a különböző edzőpályákat, illetve más egyéb kiszolgáló létesítményeket illeti.
A Premier League klubjai által manapság használt hipermodern komplexumoknak még nyoma sem volt úgy 25 évvel ezelőtt, kész tortúra volt szinte minden csapat számára egy-egy edzés lebonyolítása. A klubok vezetései elsősorban játékosok vételébe invesztálták a pénzt, külön tréningbázisok építésének még csak az ötlete sem merült fel, a bevett gyakorlat szerint minden csapat a saját hazai pályáján edzett – sokáig tartott csak, amíg belátták, hogy ez a módszer nem tesz túl jót a gyepek minőségének.
Csak hogy az állapotokról némi képet kapjunk: a klubok közül legelőször a 95-ös bajnok Blackburn Rovers edzői stábja kérelmezte a vezetést, hogy fektessenek be egy edzőkomplexum építésébe. A megvalósulásig hátralevő időben kénytelenek voltak (stadionhoz közeli szabad terület híján) egy félreeső, külvárosi parkban edzeni, ahol egy parkot kettéválasztó út vezetett a közeli temetőbe. Képzeljük el azt a groteszk jelenetet, ahol a bajnok Rovers játékosai, a brit átigazolási rekordot jelentő Shearerrel és ugyancsak rekordösszegért igazolt Chris Suttonnal, valamint a háromszoros BEK-győztes Kenny Dalglish-sal az élen az edzést félbeszakítva tisztelegnek egy elvonuló temetési menetnek – Dalglish elmondása szerint nem egyszer fordult elő ilyen eset. Állítólag rengeteg célt tévesztett labda is talált el épp vonuló gyászmenetet, amit az ideiglenes kapuk áthelyezése sem tudott megoldani, és ha még ez sem lett volna elég, a park gyepszőnyege emellett tele volt kutyaszarral, amit szerencsétlen játékosoknak állandóan kerülgetni kellett. A klubnak mellesleg nem volt saját mosodája sem, úgyhogy a játékosoknak haza kellett hordaniuk a szennyesüket is és kimosni otthon.

És ha azt hinnénk, hogy a Blackburn Rovers kirívó eset volt, akkor bizony tévedünk: majdnem az összes klub hasonló körülmények között végezte a napi munkát.
A fővárosi csapatok közül a Chelsea például előbb a Heathrow-reptér leszállópályájának háta mögött tartotta az edzéseket (képzeljük el, milyen kellemes lehet sugárhajtóművek fülsüketítő zajában rohangálni minden nap), majd később egy egyetem sportpályájára kellett bekéredzkedniük, ahol a fiatal tanulók nevelését természetesen angolos szigorral vették komolyan, úgyhogy ha a csapat edzése néhány perccel tovább tartott a megbeszélteknél, akkor nemes egyszerűséggel kihajították a játékosok cuccait az öltözőkből. Hasonló módon kellett füves pályákon diákokkal osztoznia Wenger Arsenaljának és Kevin Keegan Newcastle-jének is, egészen addig, amíg végre el nem kezdtek felépülni a ma is jól ismert, modern bázisok.
Előbb a Blackburn költözött a frissen létesült Brockhall Groundra, ezt követte az Arsenal Training Centre felépülése, őket követte a Manchester United komplexuma Carringtonban, a Chelsea-é Cobhamben, és így tovább. Manapság a Premier League csapatai közül egyedül a Liverpool áll egyébként külön tréningbázis nélkül, az övék jelen pillanatban is épül – ha lassan is, de rájöttek tehát az angol élvonalban is, hogy az eredményes játék elengedhetetlen feltétele egy épkézláb, saját tulajdonú edzőközpont. Ezeknek a hatása azonban csak később jött be a képbe.

Folytatván az előbb megszakadt gondolatmenetet a sikertelenség okaival: a klíma sem állt éppen a britek oldalán. Míg a viszonylag hűvösebb éghajlattal rendelkező Angliában kifizetődő tud lenni egy alapvetően fizikai játékot erőltető futball, addig ez a hozzáállás a kontinentális éghajlaton már hamar csődöt mond, sokkal hamarabb felemésztve a játékosok állóképességét egy melegebb környezetben.
Ezeken felül pedig a visszavont center/irányító egyáltalán nem számított Európa többi részén újdonságnak, ez a trend már a 80-as években elkezdett kibontakozni, mire Angliába eljutott Cantona, addigra délebben már istenként tisztelték a hasonló szerepben játszó Maradonát és Baggiót. Nem először láttak tehát olyat, hogy a csatárpáros egyik tagja visszalép és a vonalak között próbál játékot szervezni, tudták mi ez ellen a teendő. (Roy Keane egyébként Cantona távozása után volt annyira bátor, hogy megjegyezze: egy olyan alkalomra sem emlékszik, amikor egy európai kupameccset Eric játéka döntött volna el.)

A brit csapatok 4-4-2-je gyakran találta magát szembe olyan formációkkal, ahol három középhátvéd alkotta a védelmet, aminek az egyik tagja simán előreléphetett, hogy felvegye a visszavont centert, a maradék egy szem csatárra pedig még így is biztonságban vigyázhatott a maradék két bekk, hagyva egy szabad embert a védelemben, aki akár a labdakihozatallal akciót is indíthatott – erre aztán végképp nem volt felkészülve még Ferguson Unitedje sem. Angol csapat odahaza sosem látott olyat, hogy egy csapat az egyik középhátvédjével kezd játékot szervezni, ami ellen talán védekezni is kéne.

Végezetül pedig a United középpályája egyetlen olyan játékost sem vonultatott fel, aki képes lett volna labdákkal tömni a társakat, vagy csak szimplán rá lehetett volna bízni egy átlagos labdajáratás megoldását: a kezdeti Robson – Ince duó, majd a később érkező Keane és a lassan beépülő Butt mind a piszkos munkát voltak hivatottak elvégezni, mindannyian kemény melósok lévén mindössze a labdaszerzéshez értettek, az elosztásához már kevésbé. Márpedig ha az ember európai kupákat akar nyerni, akkor jobb ha akad legalább a középpályán egyvalaki, akihez vissza lehet fordulni egy labdával, ha nincs éppen jobb választási opció a folytatásra, ahelyett, hogy a levegőbe emelné azt.

Azonban az ilyen képességeket felmutató Paul Scholes és David Beckham érkezéséig/beépüléséig egy újabb fejezetet kell várni, ezzel folytatódik legközelebb a történelemóra.

A sorozat első és második részei a linkek alá bújtak.

(forrás:
Michael Cox: The Mixer
FourFourTwo: Az edzőpályák csodálatos fejlődése a PL-ben)