Röpke 10 hónap leforgása alatt az ötödik tétmeccsünket fogjuk játszani a Premier League „portugál negyedével”, azaz a hetedik helyen lakó Wolverhamptonnal és ez is pont annyira hiányzik per pillanat, mint lufiárusnak a nyílzápor.

Ferguson távozásáig menetrendszerűen szájbavágtuk a Farkasokat ha szembejöttek velünk, azonban az utána lejátszott 6 meccsünkből mindössze egyet (a nemrég lejátszott FA kupa hamadik kör újrajátszását) tudtuk csak nyerni, azt is szerényen 1-0-ra.
Nuno Santo legénysége azonban nem csak minket fenyeget: a Premier League-be a 18/19-es szezonra visszajutó csapat csak nem akart friss feljutóként bukdácsolni, rögtön a felsőházban sikerült végezzenek, Európa ligás selejtezőt érő hetedik helyen (amit a City kupasöprésének köszönhettek, tőlük örökölték az indulás jogát). Egyelőre ahhoz még nem tűnnek elég erősnek, hogy a top 6-ba betörjenek, de ha a Wolves-projekt így fut tovább, akkor a közeljövőben ez hamar realitássá válhat, pláne úgy, ha a Chelsea, a Tottenham és az Arsenal (és esetleg mi is) továbbra is szíveskedünk ennyire vészesen inkonzisztens teljesítményeket nyújtani.

Az idei szezont ugyan kicsit döcögősen kezdte a Wolves, köszönhették ezt nagyrészt annak, hogy az Európa Liga selejtezőibe már a második (!!) körben be kellett csatlakozzanak, amivel hat extra meccset kellett bepréselniük az augusztusi hónapba, mindezt úgy, hogy a Premier League is augusztus 9-én kezdett az első fordulóval a 2020 nyarán rendezendő EB miatt. Nem nagyon értjük mellesleg az EL selejtezőinek a lebonyolítását, a kiemelési rendszer, illetve a „bajnok ág”/”nem bajnok ág” bevezetésének köszönhetően olyan csapatok kapcsolódhattak be egy körrel később a selejtezők küzdelmeibe, mint például a Mariopol, a Rijeka, a Bnei Yehuda (vagy éppen a Ferencváros, wehehöhö), de hát ez továbbra is ugyanaz az UEFA, ahol a szar húzza le a vécét, semmin sem lepődünk már meg.
Ennek folyományaként a Wolves saját maga legnagyobb örömére játszhatott négy semmiféle sportértékkel nem bíró sörmeccset a Crusaders és a Pyunik Jereván ellen a nyár kellős közepén, hogy aztán végre eljussanak az első értelmes ellenfélhez a Torino személyében a playoff körben.
A fenemód megsűrűsödött menetrendjüknek köszönhetően aztán sikerült is elbukdácsolniuk a bajnokság első pár körét, de azóta belerázódtak a kétfrontos terhelés ritmusába: a bajnokság első hat fordulójában bemutatott siralmas kezdés (4 döntetlen, 2 vereség) után bekapcsolták a hiperhajtóművet és produkáltak egy 11 meccses veretlenségi sorozatot (5 győzelem, 6 döntetlen), megtoldva ezt azzal, hogy továbbjutottak az EL-ben a csoportjukból, hogy aztán a Pool beleköpjön rövid időn belül kétszer is a bajnoki levesbe, elverve őket oda-vissza kicsit több, mint egy hónap alatt (hesteg Premier League sorsolás).
Jelenleg azonos pontszámmal állnak a Tottenhammel és velünk, mindössze a jobb gólkülönbségünknek köszönhetjük, hogy mindkettejüket előzzük a tabellán. Tavaly ugyebár elég volt a hetedik hely is az EL-induláshoz, de ha idén valami csoda folytán nem a top 6 valamelyike nyeri a Ligakupát (vagy az FA-kupát, bár erre elenyésző az esély), akkor a Wolves egy esetleges újabb hetedik hellyel hoppon maradna, úgyhogy az első hat helyre való betörés miatt is extra motivációval próbálnak majd nekünk rontani ismét.

Nuno Santo csapata azon unikumok közé tartozik a mezőnyben, amelyik permanensen játszik 3 középső védővel, amihez gyakran három támadó párosul, rendes szélsőkkel súlyosbítva. A középpályán már tavaly állandósult a Rubén Neves-Joao Moutinho páros, akik különleges esetekben kapnak egy harmadik segítőtársat maguk mellé, bár erre ritkán van szükségük. A két portugál belső középpályás a liga legjobbjai között van, már ami az előre mutató passzok arányát, illetve a kulcspasszokat illeti, ebből a Neves-Moutinho páros összesen kerek hármat produkál 90 percenként a bajnokságban, míg az EL-ben alulról súrolják a négyet.
Egész jó kis kiszolgálást kapnak hát a támadók, amivel eddig élni is tudnak, a manapság a női kvóta és a szexuális zaklatás témája mögött szorosan a harmadik legnagyobb közfelháborodástriggernek számító xG alapján összeállított táblázaton is a hetedik helyen állnak 35,21 valószínűsített találatra elegendő lövést elsütve idáig – pontosan 35 tényleges gólt szerezve ezekből.
Elsősorban a támadóik sebessége halálos, aminek általában a lassú, illetve idegen poszton/szerepben játszó védők isszák meg a levét, akiknek komoly gondjai akadnak a feltartóztatásukkal, mesélhetne erről Ashley Young, Ederson és Kabasele is, akiket mind pirossal szórtak ki ellenük.
Angol középcsapathoz méltóan fegyelmezetten védekeznek a saját térfelükön, pláne komolyabb ellenfelekkel szemben, gond nélkül rendeződnek vissza 5+4 fővel bármikor. Előszeretettel tartják nyomás alatt a komplett középpályás sorukkal az ellenfél labdás játékosát, illetve a közvetlen környezetét, amivel az esetek többségében sikerül is megfojtani az ellenfelek akcióit, gyors indításokkal átemelve az ellenfél védelmét első szándékból labdaszerzés után. Nem mellesleg a végletekig le tudják ezzel fárasztani az ellenfelek védősorait, ugyanis nincs annál fárasztóbb, mint amikor a védelemnek az egész meccset azzal kell töltenie, hogy felgyorsít-megáll-megfordul-felgyorsít és villámgyors támadókat kerget, beszédes stat, hogy a Wolves a bajnoki góljainak jó egyharmadát (szám szerint tizenkettőt) az utolsó negyedórában szerezte a kimerülő ellenfelekkel szemben.
Egyetlen hátulütője akad ennek: ha a labdát a pálya egyik szélén birtokolja az ellenfél, akkor a másik szárny általában kong az ürességtől. Ezt az üres teret azonban nehéz kihasználni. Kell ugyanis hozzá egy olyan játékos, akinek a segítségével át lehet villámgyorsan forgatni a játékot egyik oldalról a másikra, magyarul kell valaki, aki egyetlen érintésből tud megfelelő súllyal és megfelelő ütemben továbbítani egy nyomás alól úgy-ahogy kihámozott labdát egyik szélről a másikra. Mindezt úgy, hogy a mélységből érkező társaknak ne kelljen pöcsörészniük a lekezeléssel, a Wolves középpályásai közben ne tolódhassanak át a labdás oldalra, mindezt pedig azzal a tudattal kell tennie, hogy ha elrontja az egy érintésből küldött átfordító passzt, akkor a Farkasok lefülelik az ütemtelenül továbbított labdát és azonnal kontráznak a szétesett hátsó alakzat ellen, aminek általában ordító gólhelyzet a vége.
Namármost a mi keretünkből ezt egyedül kizárólag Pogba tudja megoldani, úgyhogy a hiányát kicsit jobban érezzük a Wolves ellen, mint más esetben szoktuk, nem lesz ez másképp ma sem.

Említettem kicsivel feljebb, hogy a Farkasok csapata gyengén kezdte a szereplést a szezon elején az EL miatt, ebből az apropóból támadt az az ötletem, hogy érdemes lenne esetleg összevetni, hogy a hasonló szereplést produkáló Solksjaer és Santo hogyan manageli a csapatát, már ami a játékosoknak eddig jutó pályáralépések és játékpercek számát illeti. A hasonló szereplés kicsit véleményes az eltérő hazai kupaszereplések és a Wolves EL selejtezése miatt, de a bajnokságban eddig 34-34 szerzett pont a mérleg 24 forduló után, 36 és 35 lőtt gól mellett, illetve az EL-ben is mindkét csapatnak megvolt a továbbjutás a csoportkörből, ráadásul az FA-kupában is pont élvezhettük egymás társaságát két meccsen is. A Wolves 40, mi pedig 38 tétmeccset játszottunk idáig, ez a kétmeccses különbség igazán nem oszt, nem szoroz, ami ennél egy fokkal fontosabb viszont: egyik alakulat sem játszott az idei szezonban még 120 perces meccset, úgyhogy ez sem okoz jelentős különbséget, minden adott tehát egy jó kis összevetéshez.
A statokat a legújabb kedvencemnek számító fbref.com-ról puskáztam ki, ahol rengeteg szezonra visszamenőleg lehet keresgélni a legfontosabb statisztikákra, az oldal pedig van olyan rendes és kérésre excel táblát is generál a keresésekből, amivel aztán kedvére garázdálkodhat az ember, úgyhogy kaptok most egy nyúlfarknyi bemutatást a két edző squad management szokásairól, megnézzük, hogy hogyan is oszlanak meg a játékpercek mindkét csapatnál.

A diagramokon a játékosok az idei szezon során pályán töltött összes idejei szerepelnek percben kifejezve, minden sorozatot figyelembe véve (PL, EL, FA kupa, Ligakupa).
A kontraszt pedig elég éles a két csapat között. Tisztán látszik, hogy mi Nuno Santo szervezési elve: ő a legerősebb kezdőcsapatát szereti játszatni hétről hétre, ezt nem nagyon szereti variálni. Connor Coady vezeti a listát, utána pedig 8 játékos is 2400 perc körüli pályán töltött idővel rendelkezik, a diagramon pedig itt van egy élesebb szakadék (Adama Traoré után). Santónál magyarul a keret alapvetően két részre oszlik: minden posztra akad egy egyértelműen legerősebb játékos, aki rendszeresen kapja a lehetőségeket egymás után, valamint minden posztra jut egy backup ember, aki legfeljebb sérülés/eltiltás/fáradtság esetén kerül a képbe.
Solskjaer ettől eltérő módszerrel meccseli eddig a szezont: igaz nála is ugyanúgy van egy kulcsember, aki szinte minden meccs minden percét a pályán tölti (ez náluk ugye Maguire), utána viszont a rendszeresen lehetőséget kapó játékosok szűkebb halmazt képeznek, valamint a grafikon értékeinek csökkenése is egyenletesebb képet mutat, nincs ott az a szakadék, ami a Wolverhamptonnál jelentkezik. Solskjaer alapvetően szintén állandóan a kezdőben tart több játékost is, de gyakrabban rotálja a keretet körülöttük, amíg Santónál a kiegészítő emberek alig érik el átlagosan az 1000 percet, addig Olénál például az idén egyértelműen csak epizódszerepet kapó Mata, Matics, Young és Williams is mind 1400 perc környékén vannak, többen vesznek részt tehát ebben a forgóban, bár ne felejtsük el megemlíteni, hogy ez a kép alighanem sokkal jobban hasonlítana a Wolverhampton görbéjéhez ha Pogba és McTominay nem szenvednének a sérüléseikkel, szinte biztos, hogy mindketten jócskán 2000 perc fölött lennének már. Ugyanezeknek a sérüléseknek, illetve kicsit a keret komoly átalakításának is köszönhetőek még az olyan anomáliák, mint például az a tény, hogy Lingard idén már 32 pályáralépésnél tart, mikor ez a szám a tavalyi szezonban összesen csak 36 volt – normális körülmények között elképzelhetetlen lenne, hogy egy jelenleg ennyire formán kívüli játékos ennyit szerepeljen.

Ez a fejezet elég rövid lenne, ha itt abbahagynám a fejtegetést (meg amúgy is evés közben jön meg az étvágy), úgyhogy gondoltam áskálódok még egy kicsit a statisztikákban és megnézem, mit mutat ugyanez a görbe a korábbi edzőinknél, avagy hogyan forgatta a keretet van Gaal, José és David Moyes.

Mourinho diagramján jól látszik egy jóval eltérőbb módszer: róla jól tudjuk, hogy szereti néhány játékosát csapágyasra járatni, nálunk sem cselekedett másképp. Négy kulcsjátékos emelkedik ki a játékperceket tekintve, közel azonos (4000-4100 perc körüli) szerepléssel, amit José alighanem tudatosan alakított így, mivel minden csapatrészben permanensen játszatott egy kulcsembert. Ez volt a kapuban de Gea, a védelemben Smalling, a középpályán Matics, a támadók közt pedig Lukaku. Mögöttük tátong egy nagyobb szakadék a diagramon, a védelem összetételét ugye nem nagyon szereti bolygatni Mourinho (és mások sem különben), úgyhogy az ötödik és hatodik legtöbbet szereplő játékos a védelem két szélén Young és Valencia voltak, ha pedig nem szenvedtünk volna a középhátvéd posztján némi krízisben és lett volna egy stabil párja Smallingnak, akkor alighanem Pogbát megelőzte volna ez a fiktív középhátvéd, és nem oszlott volna meg annyi játékperc Rojo, Jones, Bailly és Blind között (legalábbis ennyien fordultak meg Smalling mellett a középhátvéd posztján, ebbe pedig belegondolni is rémes, mivel egy védősor akkor tud igazán jól működni, ha mind a négy tagja gyakran és megbolygatások nélkül játszik együtt hétről hétre, ennek azonban a 17/18-as szezonban jól láthatóan nyoma sem volt).

A fenti grafikonon Laja kapitány squad managementje a 2015/16-os szezonból. Itt a legtöbbet szereplők az 5000 percet súrolták alulról, mivel az FA kupában a döntőig mentünk (amit sikerült is a vitrinbe rántani), egy újrajátszást és egy hosszabbításos meccset is beiktatva a menetelésbe, illetve selejteznünk kellett a szezon elején a BL csoportkörért, valamint a csoportból való szégyenletes kizúgás után is jutott még 4 meccs az EL kieséses szakaszában.
Van Gaal is a korábbiakban bemutatottaktól eltérően meccselt: nála hátsó alakzat stabilan tartása volt az egyik legfontosabb rendező elv, ennek megfelelően a kapusunk és a két középhátvéd szerepelt a legtöbbet, Blind, Smalling és de Gea szinte kivétel nélkül mindig pályára léptek. A frekventáltabb társasághoz még hozzávehetjük Matát és Martialt is, mögöttük pedig van egy komolyabb szakadék, a szakadék után pedig egy halom 2500 perc körüli szereplést kapó játékos sorakozik, azaz van Gaal meglehetősen demokratikusan osztotta szét a lehetőségeket a kemény mag mögött, komoly vetésforgót rendezve például a középpályán: a Carrick, Schneiderlin, Schweinsteiger, Fellaini, Herrera kvintettből senki sem emelkedik ki különösebben a középmezőnyből fölfelé (közelében sincsenek mondjuk Blind és Smalling játékperceihez) és senki sem lóg ki lefelé (mint mondjuk a horror sérülése miatt szinte teljesen kieső Luke Shaw). Forgott tehát a középpálya összeállítása veszettül, anélkül, hogy egyáltalán kiderült volna, hogy melyik is volt a mi legerősebb hármasunk, már ha egyáltalán lehetett legerősebb hármasról beszélni – a Carrick/Schweini/Herrera/Schneiderlin négyes képességekben-skillekben nem fedett le túl széles palettát.

Itt már sajnos kicsit cserben hagy az fbref.com oldala, ugyanis a 13/14-es, illetve annál korábbi szezonokból csak a bajnokság és a Bajnokok Ligája/Európa Liga statisztikáit őrzik, úgyhogy a diagram a Ligakupa és az FA kupa kiesésével már sajnos nem vethető össze a fentiekkel teljes mértékben, ezek a találkozók tehát nem foglaltatnak benne a diagramon látható percekben.
Ami szembeötlő, hogy Moyesnál is volt egy kulcsjátékosokból álló csoport, ahol minden csapatrész képviseltette magát egy-egy emberrel (akár csak Mourinhonál), itt ez volt a kapuban természetesen de Gea, a védelemben Evra, a támadósorban Rooney, illetve a középpályán Carrick. Utánuk pedig látszik, hogy Moyes sem tudott dönteni például arról, hogy melyik is a legerősebb középhátvédpárosa, ugyanis a Jones-Vidics-Smalling-Ferdinand-Evans ötösből senki sem magasodott ki felfelé, egyedül Ferdinand és Evans lógtak ki lefelé a maguk 1800 körüli játékpercével a többiek 2500-2800-ához képest, úgyhogy Moyes is a lehető legrosszabb posztokon kísérletezett megállás nélkül. Szintén nehéz felfogni, hogy például a 12/13-as szezonban PL gólkirály Robin van Persie hogy a francba nem kapott komolyabb szerepet egy sima kiegészítő embernél egy szezonnal később, tulajdonképpen Welbeck-kel állandóan váltva egymást Rooney párjaként, holott a Rooney-Robin kapcsolat bajnoki aranyat termelt egy évvel korábban. Szintén feltűnő az is, hogy a többikehez képest milyen kevés belső középpályással operált Moyes (rengeteget erőltetve a 4-4-2 felállást): Carrick kicsit több, mint 3000 perces szereplése után Cleverley 1700 és Fellaini 1450 perce meglehetősen kevéske, magyarul a szezon jelentős részében csak félgőzzel üzemelt a belső középpályánk. Érdekesnek tűnő stat, hogy csak a bajnokságot tekintve Moyes alatt a középpályások összesen 82 alkalommal léptek pályára egyetlen idényt vizsgálva (becserélésekkel együtt), míg ez a szám van Gaal-nál és Mourinhonál is 115-120 között mozgott mindkét teljes szezonjukban.

Ugyan mindezt csak érdekességként biggyesztettem ide, egyetemes igazságot ezekből a rövid kis statisztikákból továbbra sem lehet lepárolni, de valami fontosat azért érdemes lenne megemlíteni ezzel kapcsolatban.
Nem véletlen, hogy ez a keret per pillanat borzalmasan inkonzisztensen teljesít, ugyanis gyors egymásutánban lecseréltünk három edzőt az eltelt pár évben, ha Giggs néhány meccsét is hozzávesszük, akkor négyet. A már meglévő játékosokhoz a Jóisten tudja miféle elvek mentén érkeztek újabb igazolások minden évben, amivel minden edzőnk szinte teljesen máshogy meccselt, néha egymásnak homlokegyenest ellenkezőleg. Aki az egyik edző alatt még kulcsjátékos volt, az a következőnél már csak kiegészítő szerepet kapott (vagy éppen fordítva), akinek az egyik szezonban volt egy stabil párja, annak a másik szezonban szinte meccsenként cserélték a partnereit, aki pedig az egyik szezonban megszokta, hogy a pálya szélén az orra előtt X játékos rohangál, aki folyton rágyorsít az ellenfél védelmére és azt szereti ha kiugratásokkal szolgálják ki, az a másik szezonban meg kellett hogy szokja, hogy X helyett most már Y játszik egy sorral előtte, aki inkább a vonalak közti résekbe szeret okosan bemozogni és kiugratások helyett azt preferálja inkább, ha a lábához kapja közvetlenül a rövidebb passzokat, és így tovább.
Nagyon tudnék örülni például annak, ha az ehhez hasonló vetésforgóknak végre vége szakadna és a nagynehezen az átalakítás rögös ösvényére rúgdosott keretet a továbbiakban nem rángatnák szanaszéjjel kétévente koncepció nélküli igazolásokkal, vagy éppen a játékosok egyik csoportból a másikba (kulcsjátékos/gyakori kezdő/kiegészítőember) sorolgatásával a fent bemutatott módon.
Meg azért a Wolvest most már esetleg ismét szájbavághatnánk egy bajnokin, a rohadt életbe má’.
Ja, Fernandes természetesen a meccsnapi 18 fős keret tagja lesz, de az kérdés, hogy kezd-e majd.