Egy City elleni rangadó normális esetben egy különleges alkalom, egy minőségi derbi, amit az átlag united szurkoló izgalommal telve vár. Főleg, ha az egy kupa (ok, ligakupa, de akkor is kupa) elődöntőjének visszavágója. Emberünk ilyenkor felveszi a kedvenc játékosa nevével nyomtatott féltve őrzött mezét, arcát tenyerével paskolva harciasra spannolja magát és elindul a törzshelyére meccset nézni (pontosabban jelentős mennyiségű sört elfogyasztani, mellesleg a mérkőzést is figyelemmel kísérni). Esetleg otthon marad, a hűtőbe jó előre bekészített Primatort kortyolgatja, miközben anyázza a tv szolgáltatóját, mert olyan adó közvetíti a mérkőzést, ami természetesen hiányzik az elérhető csatornák közül. De ez a mai derbi… most ez annyira nem hiányzik… nem… ez nem az a meccs… De most… Ó dehogynem! Ez a Manchester United! Minden meccsen győzelemért játszunk, így lesz ez ma is, nyuvasszuk ki a bilikékeket, sírva menjenek haza ma este!
(amúgy, amikor ma holtfáradtan hazaértem, és megkérdezte a feleségem, milyen lesz a meccs, annyit tudtam válaszolni, hogy: „biztosan jó sok gól lesz”…)
Éééés… szeva Brúnó!