Ferguson az előző idényben megszokásból vontatta be a vitrinbe a bajnoki trófeát és emellett újabb lehetőséget taposott ki ahhoz, hogy végre ledominálhasson egy BL-döntőt – hogy aztán az élet a futball fejlődésének egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) alapkövét dobja be ellenfélnek. A próbálkozás nem járhatott sikerrel, a keserédes befejezés után pedig saját alapköveink fogyatkoztak meg: Scholes és van der Sar is utoljára zuhanyzott le a Wembley öltözőjében.

Scholes búcsúja meglehetősen ikonikusra sikeredett: a meccs lefújása után az örömködés lecsillapodtával öten is megrohamozták Scholest egy mezcseréért. Messi, Xavi, Pedro, Busquets és Iniesta is sorban álltak, végül Iniesta vihette el Scholes utolsó mezét – tudták, hogy alighanem ez lesz az utolsó alkalom, hogy Scholes-szal találkozhatnak. Nehéz érzékeltetni, hogy mekkora legenda nyugdíjazta magát, pláne azt, hogy mennyire alulértékelten: Xavi (aki összesen 7 bajnoki címhez, 3 BL-győzelemhez, 2 EB és egy VB-címhez segítette csapatait) is azt mondta pályafutása végeztével, hogy csak egyetlen dolgot hiányolt a karrierjéből: sosem játszhatott együtt Paul Scholesszal. Vélhetően sokkal magasabb szinten jegyezték volna őt, ha esetleg spanyolnak születik, az angol labdarúgókultúra sosem díjazta igazán az ő stílusát. Nem volt kérdés, hogy az ő szerepét bizony pótolni kell majd, de az viszont igen, hogy lehet-e ezt egyáltalán. Generációs zsenik ugyanis nem teremnek minden bokorban.

A másik legendánk a lécek közül köszönt ki végleg – van der Sar szervezete még talán bírta volna egy kicsivel tovább is a terhelést, de elmondása szerint otthon nagyobb szükség volt rá. A felesége 2009 decemberében agyvérzés miatt gyengélkedett, Edwin pedig 2011 januárjában közölte Fergusonnal, a stábbal és a sajtóval a terveit. Van der Sarhoz fogható zsenik sem születnek minden héten, komolyan fenyegetett minket még egy olyan kapusposztot sújtó hullámvölgy, mint Schmeichel távozása után, akkor egy hét éves, Taibivel, Bosnich-csal, Carollal, Howarddal, Barthezzel súlyosbított szenvedés végére tett pontot Edwin debütálása a Debrecen elleni BL-selejtezőn.
Azonnal kellett hát cselekedni a pótlást illetően, Ferguson pedig meg is tette. Eric Steele, Ferguson stábjának kapusedzője először az Atletico Madrid 19 éves, bozontos hálóőréről mutatott a Főnök úrnak egy 3 perces DVD-összeállítást, ami rövidsége ellenére bőven elég volt hozzá, hogy felkeltse az érdklődését.
Ferguson a legenda szerint 2 Man Utd meccsről hiányzott csak: az első alkalommal a 2000-es városi derbiről maradt távol a fia esküvője miatt, másodszor pedig David de Geát scoutolta személyesen Eric Steele társaságában, amikor a Scunthorpe ellen játszott a csapat egy nem túl izgalmasnak ígérkező ligakupa-fordulóban. Az Atletico ezen az estén a Valenciát fogadta, a Főnök úrral és Ericcel a lelátókon, Ferguson pedig már 65 perc után meg volt róla győzve, hogy ő lesz a tökéletes utód, pedig mikor de Gea meccs közben megtudta, hogy Ferguson személyesen repült oda csak azért, hogy őt figyelje, kisebb pánikba esett, és a személyes edzőjével sms-ezett az öltözőből, hogy most mitévő legyen.
Gary Neville május 24-én, a Juventus ellen rendezett búcsúmeccse után Ferguson be is jelentette, hogy de Gea a Unitedben folytatja a pályafutását, ezt azonban az Atletico stábja, illetve a játékos képviselete is tagadta, mondván, hogy David a nyáron rendezett U21-es torna végeztéig még nem tud a jövőre koncentrálni.

Spanyolország megnyerte az ominózus tornát, de Geát pedig már június 27-én kiszúrták a városban egy orvosi vizsgálatra tartva, két nappal később pedig hivatalosan is bejelentettük David leigazolását 19 millió fontért, ami brit átigazolási rekord volt ekkor, már ami a kapusposztot illeti – összehasonlításképpen: ezt a rekordot 7 évvel később, 2018 nyara óta Kepa tartja 71,6 millió fonttal, ami mellesleg a világ legdrágább kapusává is tette őt egyben.

A távozók listáján Scholes és van der Sar mögött pedig még ott sorakozott egy rakás szürke eminenciás: a klub színeiben 15 év alatt 232 szereplést teljesítő, sokszor jó szolgálatot tevő Wes Brown társaságában búcsúzott még Darron Gibson, John O’Shea, a pályán kívüli viselkedésével túl sok port felkavaró Ravel Morrison, a United szintjét soha meg nem ütő Gabriel Obertan, illetve néhány akadémián nevelkedő játékos is – rájuk még később visszatérünk.

Az érkezők frontján pedig Ferguson előbb a védelem mélységében keletkező lyukakat próbálta betömni az akkor mindössze 19 éves Phil Jones leigazolásával. A Blackburn-ben már ilyen fiatalon is komolyabb leadership-skilleket felmutató középhátvéd még akkor győzte meg Fergusont a Főnök úr saját elmondása szerint, amikor a 2011-es bajnoki cím elhódításának napján vívott 1-1-es döntetlen során komolyabban is megkeserítette a Rooney-Hernandez duó életét (gyors emlékeztető: hátrányból kellett egyenlítsünk, és az is csak Rooney büntetőjével sikerült).
Jones ugyan nem volt kimondottan robusztus alkat, de mindenképpen jól megtermett, már fiatalon is nehéz volt letaszigálni a labdáról, emellett képes volt játszani egyszerre a védelem közepén, jobbhátvédben, és (mint később Fergie alatt kiderült) védekező középpályásként is – ez majd a következő fejezetben fog azonban csak visszaköszönni.
Jones tehát birtokában volt annak a skillnek amit Ferguson annyira szeretett: a multifunkcionalitásnak.
Téynleg csak emlékeztetőül: több poszton is bevethető védők egész hadseregét halmozta fel Ferguson a pályafutása során. Mikael Silvestre bal-és középhátvéd poszton is otthonosan operált, Wes Brown is megjárta a védelem közepét és a jobboldalát is, Fabio és Rafael is ide kívánkozik tulajdonképpen a jobb-és balszélsőben történt alakításaikért, Heinze is egyszerre tudta vinni a balhátvéd-középhátvéd szerepet. Chris Smalling is megfordult jobb-és középhátvédben is egyaránt, és ennek a műfajnak az abszolút koronázott legendája, John O’Shea is megfordult manchesteri karrierje során a védelem mind a három fő posztján, a középpályán, egy Reading elleni negyedóra erejéig csatárposzton (az okairól bővebbet a korábbi fejezetekben), és végül 2007 februárjában van der Sar orrtörése után ő maga állt be a lécek közé, miután Fergusonnak nem maradt cserelehetősége egy Tottenham elleni bajnokin (ahol már hálistennek 4-0-ra vezettünk). John még a végén egy komolyabb védést is bemutatott egy Robbie Keane ziccer végén, ezzel pedig ő lett a klub történetének első játékosa, aki hivatalosan is minden létező poszton játszott már – emellett szerzett fontos gólokat (2007 Liverpool idegenbeli bajnoki, 2009 Arsenal BL-elődöntő), és nem egy alkalommal viselte a kapitányi karszalagot is.
Ebbe a sorba illeszkedett Phil Jones is, és csak hogy érzékeltessem ennek a trendnek a fontosságát: a feljebb felsorolt úriemberek (nyilván Heinze és a da Silva-ikrek kivételével) komoly mérkőzésszámot produkáltak szép csendben az évek során úgy, hogy egyikük se volt komolyabb alapember az Evra-Vidics-Ferdinand trió mellett. O’Shea 256, Silvestre 249, Wes Brown 232, Smalling 206, Phil Jones pedig 165 alkalommal viselte a United mezét (legalábbis jelenlegi állás szerint), de ugyanebbe a sorba illeszkedik még korábbra visszatekintve Phil Neville, Henning Berg és David May neve is, a lista pedig alighanem csak tovább bővült volna, ha Ferguson szervezete acélból öntetik, és eltölt még 20-25 évet a főnöki székben.

Az érkezők listáján tehát a már megszokott univerzalitás jegyében Phil Jones mellé érkezett még az Aston Villa… szélsője/támadója…? Mi sem tudtuk, Ashley Young tulajdonképpen a pálya mindkét szélét be tudta játszani, beadások és kaput találó lövések terén is egyaránt jól állt, a Villában pedig nem egyszer megfordult Agbonlahor mögött is, mint második számú támadó, de karrierje legelső szakaszában, Aidy Boothroyd Watfordjának tagjaként a Champoban még centert is játszott.
Rajtuk kívül Ferguson Danny Welbecket hívta még fel stabilan a felnőttek közé, miután 2009-ben egyszer bedobta a mélyvízbe egy bajnokin szezon közben. Nem nála alkalmazta ezt a módszert egyedül a Főnök úr, bevett szokása volt, hogy az ígéretesnek tűnő fiataloknak hagyta, hogy belekóstoljanak a csurig megtömött Old Trafford légkörébe egy-egy meccs erejéig, azt üzenve ezzel, hogy „ha továbbra is keményen dolgozol, akkor ebben hetente részed lehet”, majd egész szezonokra adta őket kölcsön, hogy aztán megfelelő fejlődési görbéjük végén az első számú keretben találják magukat.

Mindenkit ezúton is üdvözölt tehát Ferguson a tervezőasztal mellett csücsülve, a játék pedig, amit a következő időszakra megálmodott, szinte pillanatok alatt elkezdte darálni az ellenfeleket – a Főnök úr a Barcelona trónjára hajtott, ami első hallásra nevetségesnek tűnhetett Ronaldo, Tevez, van der Sar és Scholes nélkül, a tervben mégis óriási potenciál rejlett.
Ferguson már korábban is különösebb szívfájdalom nélkül bontotta vissza a csapata játékát akkor, ha nem találta elég jónak, így álltunk 2011 őszén is: a csapat elbukta a BL-finálét a Wembley-ben, miközben Fergie dominanciát szeretett volna Európa felett – sejteni lehetett, hogy jönni fog ismét a visszabontás manővere.

A csapat már július közepén megkezdte az USA különböző helyszíneire leszervezett túrát, ahol szép csöndben elkezdett operálni a 11/12-es gépezet. Ez az egyetlen olyan túrasorozata a Unitednek, ahol kivétel nélkül az összes (!!) mérkőzés meg lett nyerve, nem egyszer könyörtelen játékkal. 7 különböző ellenfél is kétvállra lett fektetve, köztük az alig másfél hónapja megkoronázott Barcelona is, az ellenfelek pedig összesen 30 gólt (!!) kaptak, ami több, mint 4,00-ás átlag meccsenként, a Seattle és a New York Cosmos pedig különös kegyetlenséggel lett eltakarítva, 6-0-ás és 7-0-ás végeredményekkel – a New York elleni gálameccs nem mellesleg Paul Scholes testimonialjaként is szolgált, ahol ő maga szakította ki a gólzsákot a kilencedik percben.

Végül ez a szörnyeteg a City elleni Community Shielden mutatta meg magát élesben is először, ahol a fent vázolt összeállítással állt bele a meccsbe Ferguson, hogy aztán kétgólos hátrányban találja magát vele a félidőben, miután Lescott könnyedén szerzett vezetést egy fejessel egy David Silva-szabadrúgás után, Dzeko távoli lövésével megtoldva (hesteg de Gea problémái a távoli löketekkel, a spanyol játékának legnagyobb hiányossága már itt elkezdett baljós felhőként gyűlni a manchesteri égbolton).
Ferguson a félidőben lekapta Carricket, hogy a fiatalok közül frissen promotált Cleverleyt dobja be helyette, a második félidőben pedig olyan gyeprendezést tartott ez a gépezet, amit talán korábban nem is látott még senki a Unitedtől.
És itt most el kell időzzünk hosszabban is.

Alig 9 hete volt mindössze, hogy a Barcelona bucira vert minket a Wembley-ben, a 2009 nyarán távozó Ronaldo-Tevez páros pótlására érkezett Owen-Valencia-Berbatov-Hernandez négyesfogatnak pedig nyoma sem volt ebben a teljesen új haditervben, Ferguson tehát bő két hónap alatt parkolópályára tette az előző haditerv oszlopos tagjait.
Nem mellesleg a Unitedet összehozták a nyáron az átigazolási pletykák mindenféle passzgéppel, nyilván Scholes visszavonulása után mindenki arra tippelt, hogy Ferguson megpróbál majd pótlást szerezni, erre még a Barca és a spanyol válogatott játékának térhódítása is csak rátett egy lapáttal – ne feledjük, hogy a Manchester City példának okáért már egy évvel korábban elvitte David Silvát, Arsene Wenger évek óta stabilan játszatta Fabregast, a Liverpoolnál pedig szintén alapköve volt a középpályának Xabi Alonso játéka, a Chelsea pedig ezen a nyáron szerezte meg Juan Mata játékjogát, az Evertonban pedig már 2005 óta szerepelt stabilan Mikel Arteta. Ferguson azonban nem szállt fel a tehetséges, világ- és Európabajnok spanyol passzgépek beszerzésével elindult vonatra, ő továbbra is másfajta utakon tervezte a dominancia elérését.
Ferguson terve a 2007-2009-es csapatot jellemző folyékony támadójátékot élesztette fel, a játékosok közti lehetséges interakciók és megszámlálhatatlan helycserék egekbe tornászásával.
A pálya baloldalán Ashley Young megállta a helyét a pálya mindkét szélén és visszavont centerben is, távoli rakétái komoly veszélyt jelentettek a kapura (a’ la Ribery), ezen felül elsősorban az elmozgásaival és a csatornák megtámadásával igyekezett kihasználni saját sebességét. Nani szintén erősen kétlábas játékosként ugyanúgy megállta a helyét a pálya jobb-és baloldalán is, nem mellesleg a kaput is stabilan megtalálta. Welbeck balszélsőként és centerként is kiválóan mozgott, Rooneyról pedig aligha kell leírjam ugyanazt, amit már korábban számtalanszor megtettem: a támadóposztok közül tulajdonképpen mind a négyet képes volt elvinni (center, jobbszél, balszél, no10), egész karrierje során eldöntetlen maradt tulajdonképpen, hogy melyik is az ő legerősebb pozíciója.
Ezen a Community Shield mérkőzésen az egész második félidő során ez a Nani-Rooney-Welbeck-Young négyes gyakorlatilag egy egységként operált, felváltva mozogtak be mindannyian a pálya közepére, hogy a tizenhatos előtti vörös zónában széttépjék az ellenfél zavarban lévő védelmét, teljesen kiszámíthatatlan volt számukra ugyanis, hogy a posztokat szabadon értelmező és szabadon mozgó négy támadóval mi a szart is kezdjenek. Lescott és Kompany karrierjének egyik legnehezebb meccse volt ez, voltaképpen úgy volt 4 támadója a Unitednek, hogy egyikük sem volt kimondott center (mint mondjuk Owen, Hernandez, vagy Berbatov), ugyanúgy cserélgették a támadóposztokat egymással mint 3-4 éve Ronaldóék, és grátiszként mind a négy játékos sebessége az egeket verdeste.
A meccs végül Fergie-timeban meg is lett fordítva, az egyenlítő találatra meg valószínű mindenki emlékszik, de azért szúrjuk csak be ide: a gól a Barcánál is barcább tiki-taka végén landolt Nani könnyed emelésével Joe Hart hálójában, a legszebb pedig, amikor az ember fél szemmel követi a Joleon Lescott-Vincent Kompany középhátvédpáros ténykedését: Kompany tehetetlenségében beszalad a középen kombináló támadók közé, majd bábuvá merevedve veszi fel az edzéseken használt neonsárga jelzőbóják szerepét és nézi, ahogy úgy passzolják őt körbe az ellenfelek, mint azt leginkább játszótéri grundokon szokás, Lescott pedig tanácstalanul próbálja kisakkozni, hogy most inkább biztosítson a többi védő mögött, vagy esetleg a végig beindulást színlelő Welbecket vegye fel, hogy aztán inkább feladja a p***ába az egészet, és beszaladjon a végén a gólvonalra Joe Hart mögé, hátha tud majd blokkolni esetleg.
Szemfülesebbek pedig kiszúrhatják azt is, ami már pont lemaradt a videó elejéről: a labdát a teljesen újonc Tom Cleverley cipelte át egyedül a semleges zónán egészen a támadóharmadig. Egy korábbi podcastban már beharangoztam, hogy Cleverleyről egy külön fejezet fog szólni – erre is visszatérünk később.

Ugyanez a gépezet pedig kíméletlenül elkezdte szedni az áldozatokat a bajnokságban is, ahol előbb a Tottenham kapott egy laza hármast, utána az Arsenal szaladt bele Wenger karrierjének legnagyobb vereségébe (8-2), a nemzetközi szünet után a Bolton odahaza lett megfektetve 5 lőtt góllal, és egy héttel később a hozzánk látogató Chelsea is elhasalt (ők sem úszták meg 3 alatt). A bajnokságban ekkor 5 meccs – 5 győzelem volt a mérleg, két top6-os ellenfelet is legyűrve, 21-4-es gólaránnyal. A szabadon értelmezett 4-4-2-től nem tágított Ferguson, a 4 támadó szabadabb mozgása minden akadályt eltakarított, a nagyobb kérdés azonban az volt, hogy miként áll majd meg a mindössze kétfős középpálya a hátuk mögött.
Ferguson ezen a téren továbbra is a korábban megismert egyensúlyban hitt: a középpályán általában egy passzgépet és egy energikusabb, jobban szerelő ütközőt párosított össze. Ezzel egyszerre biztosította Ferguson azt, hogy ne maradjon fedezék nélkül a védelem labdavesztés után, és a labdát is kontroll alatt tartsuk valahogy. Nagyon érzékeny egyensúly ez: ha két passzer kerül össze a középpályán, akkor tudjuk ugyan kontrollálni a tempót és a labdát, de nincs aki nyomás alá tudná helyezni az ellenfelet a semleges harmadban, kergetné a vörös zónába beszaladgáló ellenfeleket, vagy energiát biztosítana az állandó konfrontációkhoz. Ha két ütköző kap helyet, akkor van energia és van box-to-box ingázás, de nincs villámgyors és pontos kiszolgálás a támadóknak és nincs kontroll alatt tartott tempó.
Ha kategorizálni akarunk, akkor Carrick és az egyre kevésbé mobilisebb Ryan Giggs (és az előző idény végén visszavonult Paul Scholes) a passzerek szerepét vitték, Anderson és Fletcher pedig az ütközőkét. Egyetlen középpályásunkat volt csak nehéz elhelyezni ezen a kétpólusú térképen: Tom Cleverley-t.

Cleverley a pályán elfoglalt pozíciója alapján nem esett bele kimondottan a passzer szerepébe: sokkal magasabbra tolva játszott, sokkal mobilisabb is volt az átlagos passzgépeknél, és a labdával is inkább beindulni szeretett első szándékból, semmint leosztani azt másoknak. Kimondott ütközőnek sem lehetett azonban bekategorizálni, mivel annál jóval technikásabb játékos volt, a passzai is kreatívabbak voltak és tágabb hatósugárral rendelkeztek.
Cleverley valamiféle átmenet volt egy hagyományos box-to-box középpályás és egy mélyebben csücsülő passzgép között – a mélyebben megkapott, vagy összeszedett labdával első szándékból megindulva egymaga fordította át a játékot védekezésből támadásba.
Kulcsfontosságú szerep volt ez, mivel ekkor már elkezdtek egyre nagyobb hangsúlyt fektetni a futball átrendeződéses fázisára, avagy ha úgy jobban tetszik, akkor a transition playre, azaz a védekezésből támadásba, illetve támadásból védekezésbe való átrendeződésre. A csapatok általában gyors átadásokkal hámozták ki a labdát az ellenfél nyomása alól labdaszerzés után, aminél egy fokkal hatékonyabb megoldás volt, ha a labdaszerző saját maga cipelte át a labdát egy csel után a semleges harmadon, kontrát vezényelve ezzel – egy hosszú, keményen meglőtt ívelést ugyanis mindig kevesebb eséllyel kergetnek sikeresen a támadók.
Ennek a típusnak volt Cleverley az egyik első példája, amit Michael Cox találóan a passer és a tackler után carriernek, azaz hordozónak nevezett el. Cleverleyvel ráadásul abban a kivételezett helyzetben voltunk, hogy a középpályán megkívánt vertikalitást és direkt játékot egyszerre tudta produkálni a labda cipelésével és passzokkal is egyaránt.

Ferguson nagy kérdése pedig az volt Cleverley beépítésekor, hogy kivel is állítsa őt párba. Mindenképpen tartott az általa kedvelt középpályás egyensúly felbomlásától, a végén pedig Anderson mellett döntött – már a bajnokság rajtjánál a WBA ellen is a Cleverley-Anderson duó kezdett, akárcsak a további fordulók során a Tottenham, az Arsenal, és a Bolton ellen is. Az eredmény pedig olyan folyékony és pusztító játék volt, mint négy évvel korábban, annyi különbséggel, hogy itt 4-4-2-vel taroltunk, ahol 4 támadó közül 2 állandóan visszalépett labdáért a védelem elől, a szélsők pedig hol kapura törtek, hol a vonalat ölelgették, a beinduló játékosok minden szögből és pozícióból rohamoztak – az egészet lehetetlen volt lekövetni.
A bajnokságban ekkor már jócskán elterjedt a háromfős középpályák (4-2-3-1, illetve 4-3-3 alkalmazása), Ferguson pedig ismét kezdett kilógni a sorból ezzel a 4-4-2-vel (illetve a tavalyi 4-4-1-1-gyel).
Talán az egyetlen komoly előnye a 4-4-2-nek a három középpályást felvonultató formációkkal szemben, hogy labdaszerzés után azonnal tudnak a 4-4-2 szélsői konfrontálódni az ellenfél fullbekkjeivel (míg például egy 4-3-3-ban a szélsők általában az akciók végén a saját fullbekkjeik mögött kötnek ki biztosítás céljából). Emlékeztetőül: az előző epizódban nem győztem elégszer megénekelni, hogy négy különböző alkalommal is legyőztük a Chelsea-t a 10/11-es szezon során, mindezt úgy tettük, hogy Ashley Cole mindegyik alkalommal síri kussban volt a komplett 90 perc alatt, hiába jegyezték a világ legjobb balhátvédjei között.
És még egyszer ismétlésül: 21 lőtt és 4 kapott góllal álltunk az ötödik forduló után 2011 szeptemberében, 5/5 győzelemmel.
Egy apró probléma húzódott csak meg a háttérben: a United nyelte be az összes csapat közül a legtöbb kapura lövést az első öt fordulóban (és egyébként még a hetedik forduló után is a Boltonnal holtversenyben vezettük ezt a kevésbé hízelgő statisztikát).

Az eredményeken nyoma sem látszott ennek, de nem tudom eléggé érzékeltetni, hogy mennyire égető volt ez a probléma: a Tottenham, a Bolton, a Chelsea és az Arsenal is 20, vagy annál több lövést sütött el (igen, a holtversenyben legtöbb lövést benyelő Bolton is). Nyilván ennek nem mindegyike talált kaput, de akkor is aggasztó volt a jelenség. A teóriák szerint ebbe a jelenségbe belejátszott az is, hogy az ellenfelek az átlagnál nagyobb kedvvel tesztelték de Geát távoli lövésekkel, mivel David már a szezon legelső meccsén, a City elleni Community Shield döntőjén bemutatta legnagyobb hiányosságát a távoli lövések benyelése/rossz helyre öklözése terén, és nem mellesleg az Opta szerint is az előző szezonban a La Liga kapusai közt az egyik leggyengébb volt ezen a téren.
Kétségkívül sok igazság volt hát ebben is (a United valóban a ligaátlag fölött nyelt be lövéseket a boxon kívülről), de ez még önmagában nem magyaráz meg mindent.
Valójában egy komoly szerkezeti hiányosságot hordozott magában az Anderson-Cleverley páros, hiába volt rendkívül folyékony, szemet gyönyörködtető és energikus az ingázásuk és a posztok szabadon értelmezése. Két box-to-box rohamozást produkáló játékossal ugyanis állandóan szétesett az alakzat, mivel mindketten a pálya legelszórtabb pontjain igyekeztek nyomás alá helyezni az ellenfelet, a védelem pedig kevés fedezetet kapott a középpályáról. A középpályán legalább egy passzer szerepeltetése pedig nem csak azért olyan fontos, mert diktálják a tempót és tömik a támadókat labdákkal, hanem azért is, mert a passzer kevésbé mobilis, ezért nem vándorol el a védelem előtti vörös zónából, így az ellenfél kevesebb veszélyt tud ott okozni labdaszerzés után.
Anderson és Cleverley szerepeltetésével azonban semmiféle stabilitásról nem beszélhettünk az alakzatot illetően, mindketten könnyen mozogtak el a helyükről, az így keletkezett szakadékokat pedig rendesen kihasználták az ellenfelek. Arról nem is beszélve, hogy Ashley Young és pláne Nani sem voltak a fegyelmezettség mintaképei (szemben mondjuk a pozíciójukat szigorúbban tartani képes Valenciával és Parkkal). Gólokat azonban csodával határos módon alig kaptunk ezekből. 7 forduló után 97 lövést nyelt be a csapat, egyedül a Bolton mérlege volt csak ilyen siralmas, a kontraszt pedig aligha lehetett volna élesebb a két csapat közt. Továbbra sem tudom eléggé érzékeltetni, hogy mennyire veszélyes manőver volt ezzel a tűzzel játszani: mi 7 forduló után 6 győzelemmel és egy döntetlennel álltunk a tabella élén, míg a Bolton ugyanannyi meccs után egy döntetlennel és 6 vereséggel állt a tabella legalján.
(Football, bloody hell...)
Lábjegyzetben azért illik megjegyezni, hogy Vidics és Ferdinand is sérült volt a szezon elején, úgyhogy a védelem is nélkülözött némi potenciált, de a középpályás probléma jobban égette Ferguson (és a United) seggét. Annak idején Mourinho és Rafa Benítez is rettegett ettől a jelenségtől, ezért náluk kőbe vésett alaptétel volt a négy védő két ütközővel – minden más csak ezután jöhetett szóba.
Ezzel pedig el is érkeztünk az októberi katasztrófához.

Tom Cleverley pont október végén sérült meg a City látogatása előtt, pont mikor komoly szükség lett volna rá, mivel az ő hathatós segítségével lett megfordítva a Community Shield döntője is. Cleverley mellett pedig sem Giggs, sem Carrick nem volt ott még a cserepadon sem, úgyhogy Ferguson kénytelen volt Fletcherrel és Andersonnal összetákolni a középpályát, ami minden volt, csak nem ideális. Emlékeztetőül: a tavalyi szezonban egyetlen egyszer volt csak példa a Fletcher-Anderson párosításra, 4-0-ra kaptunk ki a West Hamtől a ligakupában. Akkor csúnya leégés lett a vége, és itt sem várhattunk csodákat: passzer nélkül a széteső alakzat és a semennyire sem kontrollált tempó nem volt elég semmire. Könnyedén gurigázott ki a City a támadóharmadban, Balotelli duplája és Evans pirosa után Aguero tulajdonképpen eldöntötte a 70. percben a lényegi kérdéseket. A szétesett középpályánk azonban egy tényező volt csak a sok közül, mert a támadóink 10 emberes létszám mellett is veszélyesek voltak, olyannyira, hogy emberhátrányban is visszahoztunk egy gólt. Ferguson ezért az utolsó pillanatig kergette az eredményt (ahelyett, hogy kezet nyújtottunk volna a 3-1-es vereségre, talán nem elítélhető módon). A mindent egy lapra feltéve támadó United mögött a City pedig szanaszéjjel kontrázta a szabadon maradó térfelet, Dzeko és Silva még betaláltak a 89′, 91′ és 93′ percekben is. Hirtelen hárommal romlott a gólarányunk, és ne feledjük: ez a Cityével összehasonlítva hat gólos különbséget jelent (ők hárommal többet lőttek, mi hárommal többet kaptunk). Valószínű senkinek sem kell elmesélni a 2011/12-es bajnoki szezon befejezését: a Cityvel egyaránt 89 ponttal végeztünk a tabella élén, csak a kékeknél +64, nekünk pedig +56 (8 van közte) volt a gólkülönbség. Ha sündisznóállásba vonulva megelégszünk a 3-1-es vereséggel, akkor ez máris +61-re és +59-re módosul (kettő van közte). Nem lett volna lehetetlen ezt behozni mondjuk az utolsó fordulóban azzal a Sunderlanddel szemben, akiket szerény, 1-0-és eredménnyel intéztünk el és már betonbiztos volt a 13. helyezésük – rá lehetett volna még gurítani erre az 1-0-ra több találatot is. A bajnokság azonban hiába fájt nagyon, nem itt ment el elsősorban.

A második katasztrófa a Bajnokok Ligája csoportkörében ütött be, ahol a közeg sokkal jobban felnagyította ugyanazokat a problémákat, amik már a bajnokság első szakaszában is riogattak minket.
Ugyanolyan ütemben lövöldöztek az ellenfelek de Gea kapujára, a középpályás stabilitás pedig továbbra sem volt jelen, csak az idegenbeli meccseken – az is csak ideig-óráig.
Cleverleyt elég hamar kiszedte a körforgásból egy ínszalag-sérülés, amiből ugyan röpke 2 hét alatt vissza is térhetett az Everton elleni bajnokin, hogy aztán az 57. percben ismét sérülten bicegjen le, őt februárig nem is láttuk ezután.
Cleverley után nem sokkal pedig Anderson adta le a pingpongütőt, novemberben térdsérüléssel kellett elhagynia a pályát a Galati elleni hazai csoportmeccsen (őt is csak februárban láttuk újra), legvégül pedig Darren Fletchert érte utol a krónikus bélfertőzése. Szerencsétlen Fletcher már a 10/11-es szezon hajráját is ki kellett hogy hagyja betegség miatt, de ekkor még nem tudtuk milyen sors vár rá. 2011 decemberében lett tiszta a kép, tulajdonképpen ekkor fejeződött be szegénynek a karrierje a Manchester Unitednél. 2012 augusztusában tért vissza legközelebb, de csak elenyésző időre. Pár hétre rá, 2013 januárjában már meg kellett műteni, mivel Feltchernek ki kellett várnia, hogy jó kondícióban fekhessen a kés alá. A műtét hálistennek sikeres volt, és Fletcher lábadozása nem is tartott különösebben sokáig, még a visszatérés is megtörtént a 2013/14-es szezon decemberi darálójánál. Fletcher azonban sosem volt többé a régi önmaga, a súlyingadozásokkal járó betegeskedés és felépülés után már képtelen volt ugyanolyan hatékonyan vinni a régi szerepét. Van Gaal alatt ugyan második számú kapitányunk is volt egy ideig, de végül 2015 februárjában ingyen távozott a West Bromhoz, karrierje tényleges végét pedig a Stoke City jelentette, aminek tagjaként végül a Champóból köszönt el a profi labdarúgástól.

Keményen megtizedelődött hát a United középpályás sora, használható megoldás pedig nem volt a láthatáron. Ezen a télen egyszerre volt sérült mindkét ütközőnk és Cleverley személyében a carrierünk is. A City elleni 1-6 után hiába darált ismét kegyetlenül a gépezet (9 meccs, 8 győzelemmel és 1 döntetlennel a bajnokságban), december végére teljesen összezuhant a szekér. A Bajnokok Ligájában idegenbeli meccseken valahogy képes volt Ferguson egyensúlyt teremteni (létfontosságú pontot vittünk haza a Benfica otthonából, a Galati magabiztosan el lett verve), de odahaza kegyetlenül meg lettek büntetve a középpályás problémák (és kicsit de Gea hiányosságai is). Az Old Traffordon előbb a Baseltől kaptunk három gólt (3-3), majd a Benficától kettőt (2-2), ennyi léket pedig már nem lehetett befoltozni a csapat hajótörzsén. Ferguson próbálta a meglévő opciókkal betömni a lyukakat, de kevés sikerrel – előbb Rooneyt erőszakolta be Paul Scholes egykori szerepébe a Galati ellen, a továbbjutásról döntő mérkőzésen pedig a Phil Jones-Ryan Giggs középpályás páros kezdett a Basel ellen a St. Jakob-Parkban.
Az a meccs pedig kihozta a keretünk minden hiányosságát és legalább másfélszeresére nagyította őket.

De Gea nemcsak a távoli lövésekkel szenvedett, hanem a beadásokkal és a szögletekkel is. A meccs korai szakaszában egy beadásnak csúnyán melléöklözött, a másodikból pedig már vezetést is szerzett a Basel. A még nem feltétlen vén, de mindenképpen korosodó Vidics-Ferdinand páros alig játszhatott már együtt, Vidics sérülten kellett hogy lebicegjen a 44. percben. Az őt leváltó Jonny Evans pedig továbbra is gyenge volt a fizikai fenyegetéssel szemben (referenciákért lásd az előző epizódot), itt Marco Streller keményen leterrorizálta szegény Evanst, amire szegény Jonnynak nem volt megoldása – ha Evans leszakadt Strellerről, akkor a svájci center szabadon vezényelte az akciókat, ha pedig tapadt rá, akkor faultokkal is alig tudta megállítani (amikor pedig legalább faultolni sikerült, akkor az abból kapott szabadot be is verték de Gea hálójába). Az egyre kevésbé mobilis és lassuló középhátvédpárosunk miatt letámadni sem tudtunk egyáltalán (minden labdavesztés után ellenállás nélkül kellett visszavonuljunk a saját térfelünkre), a Giggs/Carrick passzerszekciónak pedig egyik tagja sem volt elég hozzá, hogy hosszabb távon, hétről hétre kontrollálja a tempót és irányítson, illetve kreativitást biztosítson a passzok terén is – oda Paul Scholes zsenialitása kellett.

Mindez azt eredményezte, hogy az előző szezon döntőse pár hónappal később máris az Európa Ligában találta magát.

Már a szezon elején is hangosak voltak azok a vélemények, amik szerint Fergusonnak muszáj lenne erősítenie a középpályán a transzferablak alatt, azonban ez nem történt meg, és az okok tulajdonképpen máig tisztázatlanok. A BL csoportköréből történő kizúgás erre csak rátett egy lapáttal, a megerősítetlen középpálya pedig Anderson-Fletcher, Giggs-Jones párosokat, meg hatos szerepbe bekényszerített Wayne Rooneyt eredményezett – a hangok pedig csak egyre erősödtek. A klub egyszer már sikertelenül kergette a Mourinho távozásával széteső Inter tagjaként triplázó és VB-ezüstérmes Wesley Sneijdert (az Inter egy 35 millió fontos ajánlatot dobott vissza a hírek szerint, ami transzferrekordot jelentett volna a Unitednek).
A BL-csoportkörös kiesést pedig újabb leégések követték: előbb a Blackburn vitte el mindhárom pontot az Old Traffordról szilveszter napján, majd január 4-én a Newcastle odahaza mosott el minket 3-0-lal.
Megintcsak a Giggs-Carrick párossal volt kénytelen meccselni Ferguson, Alan Pardew legénysége pedig széjjelkapta őket pillanatok alatt. A passzereknek alapból egy nyugodtabb, türelmesebb tempó fekszik jobban, az Ameobi, Tiote, Cabaye, Gutierrez-fémjelezte csapat viszont háborús övezetté változtatta a középpályát, amiben a Giggs-Carrick párosnak esélye sem volt megmaradni. Az előző szezonban pont így sikerült mellesleg elszenvedni az egyetlen vereségünket a Chelsea ellen az 5 találkozóból: az első felesben még tudtuk kontrollálni a tempót és sikerült vezetést szerezni, azonban a második félidőben Ancelotti kíméletlenül megütött minket egy fokozottabb tempóval, és nem tudtuk elkerülni a fordítást.
Nem mellesleg a Newcastle ellen a Ferdinand-Jones páros kellett hogy együttműködjön a védelem közepén, és nem nagyon jött össze nekik. Ferdinand már sajnos végképp nem volt képes arra, hogy magasra tolva játsszon, így a leshatárunk konkrétan az egész meccsen megszűnt létezni. Ezért sokszor Phil Jones ment fel a fejesekhez (mivel ő feljebb tudott merészkedni Ferdinandnál), Rio pedig eszméletlen mélységekben leszakadva maradt Jones háta mögött biztosítani, a kettejük közti szakadékokat pedig csúnyán megbüntette az ellenfél.
Vidicsnél már korábban is nyilvánvalóvá vált a mobilitás hiánya, és most Ferdinandnál is egyértelműen bebizonyosodott ugyanez. Sebesség hiányában az átlagosnál is sokkal mélyebben kellett helyezkednie, hogy menthesse magát, ezzel azonban sajnos a mi boxunk lett feladva.
Újabb négy nappal később pedig ismét fordulóponthoz érkeztünk.

A középpályánkat eluraló kilátástalan helyzet kellős közepén mentünk, hogy az Etihadba látogassunk egy harmadik körös FA-kupa meccs erejéig. Az utazó csapattagok között pedig ott szerepelt Paul Scholes neve is.
Scholes ugyan az előző szezon végén befejezte profi pályafutását, de tulajdonképpen azonnal szerződést kapott a reserve csapat másodedzőjeként, ahol többek közt Jesse Lingarddal és Paul Pogbával is foglalkozott. Az edzéseket pedig nem csak levezényelte, hanem saját maga is végigcsinálta, hogy a kondiját valamennyire szinten tartsa.
Scholes képességei fikarcnyit sem koptak ez alatt az idő alatt, és az edzések közben a kedve is újra megjött a játékhoz, olyannyira, hogy végül Mike Phelant is megkereste azzal a kéréssel, hogy visszatérhessen a felnőttek közé az első csapatba ismét játszani. Phelan örült a kérésnek és azonnal az igazgatósághoz fordult, hogy villámgyorsan dobjanak össze neki egy szerződést, majd közölte a jó hírt Fergusonnal – aki már rég tudott erről. Scholes egy Fergusonnal való beszélgetés után kezdett intenzívebben is edzésmunkát végezni a tartalékokkal, január elejére pedig készen is állt a visszatérésre. Ferguson azonban csak suttyomban regisztrálta őt újra az FA-nél, egy péntek este (vasárnap volt a meccs), még a játékosok sem tudtak róla, az Etihadba utazó, mintegy 5000 néző számára is meglepetés volt a hír.

A meccsen pillanatok alatt 3-0-ra megúszott a United briliáns játékkal, nem mellesleg Chris Foy hamar kiszórta Kompanyt egy azonnali pirossal a 12. percben. Azonban a Giggs-Carrick középpálya nem bírta továbbra sem a gyűrődést, és a City elkezdett visszajönni a meccsbe, 10 emberrel képesek voltak 2 gólt is berámolni Lindegaard hálójába, mire Ferguson lépésre szánta el magát. Scholes a 60. percben érkezett csereként Nani helyére, hogy kontroll alatt tarthassa a tempót és lenyugtathassuk a kedélyeket, célba mentve egy idegenbeli 3-2-es győzelmet, némi gyógyírként az októberi 6-1 után.
Scholes 18-as mezét ugyebár Ashley Young örökölte meg, úgyhogy John O’Shea egykori 22-es szerelésében lépett pályára, de a teljesítménye a régi volt. Scholes különben kisebb bajban volt a meccs előtt: a korábbi szezonok során a Nike-val kötött szerződésének értelmében a sportszergyártó biztosította neki a szigorúan fekete cipőket, de ez a szerződés a 2010/11-es szezonnal együtt lejárt. Scholes erről megfeledkezve kénytelen volt lóhalálában berohanni egy helyi boltba pár órával a meccs előtt, hogy vegyen egyet (a legenda szerint 50 fontért hozott el egyet, és nyugodtan képzeljük el az eladó arcát, amint meglátja a város – és a futball – egyik legnagyobb legendáját cipőt válogatni, mert nemsokára játszania kell a City ellen).
Scholes játéka végül nyugodtabb mederbe terelte a meccset, amivel bejutottunk a negyedik körbe, hogy ott aztán a Liverpool parancsoljon megálljt nekünk. Scholes összesen 21 alkalommal lépett még pályára a 11/12-es szezon során, a bajnokságban a Norwichnak, a QPR-nek és a Swansea-nak is betalált, ezzel ő lett Giggs mellett a második olyan játékos, aki a 94/95-ös szezontól kezdve mindegyikben betalált legalább egy bajnokin.

Ezután már nyugodtabb mederben folyt tovább a szezon, igaz Vidicset januárban elvesztettük az egész hátralevő szezonra. Az Evans-Smalling páros vitte a pótlás szerepét ezután, de előfordult az is (pláne a következő szezonban), hogy Michael Carricket is a védelem közepén találta az élet.
A rengeteg probléma ellenére azonban továbbra is a miénk volt a legváltozatosabb keret az egész ligában, amivel Fergsuon egész jól meccselt. Hernandez produkált a támadósor számára extra sebességet (igaz a 16-oson belüli egyre gyakoribb hanyagsága miatt kikerült a kezdőből végképp, Ferguson csak alkalmanként bízott rá pár perceket, illetve komolytalanabb bajnokikat), Berbatov a ravaszságával, a hold-up skilljeivel és a labdakezelésével adott újabb dimenziót, Rooney magabiztosan verdeste a gólokat (34-ig jutott a szezon végén), ezen felül kiváló kapocsként szolgált a támadók és a többi csapatrész közt. Welbeck szintén beszállt a gólgyártásba és a sebessége szintén a legmagasabbak között volt, Nani produkálta a beadásokat, a direkt cseleket az 1v1 párharcokban és a kaput fenyegető veszélyt a pálya széléről is, Young hozta a balszélen is a tükörszélső szerepét, míg Valencia szintén a beadásokban vitte a prímet és mellette a taktikai fegyelmezettségével segített be a védekezésnél. A hátuk mögött pedig a középpályán a passzerek és az ütközők egyensúlya is megvolt egy darabig – kétségkívül ebben a szezonban volt a legszélesebb a csapat palettája.

Az Európa Ligában egy kört még ment a csapat tavasszal az Ajax ellen, de rögtön utána elhasaltunk a Marcelo Bielsa-vezette Bilbao előtt, ahol a spanyolok rommá presszingeltek minket mind a 180 percben – Fergusont aligha érdekelte az Európa Liga trónja azután, hogy egyértelműen a Barcelona trónjáért akart meccselni (más kérdés, hogy ha történetesen érdekelte volna az EL-elsőség, akkor is eltarol minket a Bilbao presszingje, egyébként ekkor tetszett meg Herrera játéka, valószínű sokatokkal egyetemben). Újabb hiányosság bukott ki ekkor, ami talán csak a BL-ben jött volna elő, és ott is legfeljebb csak a 4 között: a csapat tehetetlen volt komoly presszing ellen.
A bajnokságban a Newcastle elleni januári leégés után egy 12 meccses sorozat jött, amit 11 győzelem/1 döntetlennel abszolváltunk és már február 11-én visszakerültünk a tabella élére. Ferguson szabadon értelmezett 4-4-2-je pedig tarolt tovább: 5 gólt kapott a Wolves, a Fulham és a Wigan is (mindegyikük 5-0-lal lett jobb belátásra térítve), de kapott négyet a Villa és ismét a Wolves is.
Az az ominózus döntetlen pedig szintén sokatok emlékezetébe lett vésve: a Chelsea fogadott minket a Stamford Bridge-en. A londoniak kispadján a mindössze márciusig kitartó Villas-Boas várt minket tárt karokkal, a fogadtatás pedig nem volt valami kellemes: a Chelsea már a félidőben 3-0-ra ment, mivel a Giggs-Carrick párosunkról sokadjára is bebizonyosodott, hogy a tempót nem tudják megfelelően kontrollálni (legalábbis segítség nélkül), az ellenfél puszta sebessége és fizikai ereje pedig szétszedi őket. A második félidőt megintcsak Scholes becserélése mentette meg, ő képes volt megfelelő tempóban és ütemben kiszolgálni a támadóinkat, akik (továbbra is halálos fegyver lévén) visszarángattak minket a meccsbe.
Április 8-án 2-0-ra leléptük a QPR-t is odahaza, ezzel pedig 5 pontra nőtt az előnyünk a Cityvel szemben, mindezt úgy, hogy eggyel kevesebb mérkőzést játszottunk náluk. Ha 3 nappal később a hétközben pótlandó, szerda esti bajnokin is elhalásztuk volna a 3 pontot a Wigan ellen, akkor az előny 8-ra kúszott volna, amivel tulajdonképpen le is zárultak volna a lényegi kérdések – ám nem így történt.

Aznap este ismét a Giggs-Carrick előadást kellett végignézzük, akiket már bántóan könnyedén téptek szét az ellenfelek. Anderson és pláne Fletcher a cserepadra sem voltak elég fittek, Cleverley pedig nemrég került csak match-fit állapotba, a helyzeten az ő félidei becserélése sem segített. Roberto Martinez legényei otthon tartották a 3 pontot, és egy körrel később jött a következő hidegzuhany: az Everton ellen odahaza nem volt elég a 3-1-es és a 4-2-es vezetés sem. A Scholes-Carrick középpálya ugyan képes volt megtömni a cstársorunkat minőségi kiszolgálással, de az ellenfeleket megállítani már kevésbé: az Osman, Fellaini, Pienaar (és az időközben tőlünk távozó) Darron Gibson sor ismét felborította a középpályánkat és 4-4-gyel sikerült megérkezni a lefújás pillanatához.
3 ponttal vezettünk ekkor a City ellen, miközben már a kékeknek volt jobb a gólkülönbsége – és érkezett a töketlenkedésünk miatt bajnoki döntőnek előlépő látogatásunk a szomszédba.

És sajnos az április 30/május 1-i fordulóban sem volt jobb a középpályán a helyzetünk: Ferguson ismét a padra sem tudta nevezni az Anderson-Fletcher-Cleverley trió egyikét sem.
Kénytelen volt a Carrick-Scholes párost felrakni hát, és mivel a Főnök úr komolyan tartott Yaya Touré energiájától, ezért harmadikként csatlakozott hozzájuk a pálya közepén kényszerűségből a mindössze félig fitt Park is, direkt azzal a feladattal, hogy kiszedje őt a játékból – a padon pedig így nem maradt belső középpályás cserelehetőség.
Hogy a nagyrészt kényszerűség által szült játékterv hol siklott ki, az könnyedén kitalálható: Park energiája sajnos nem volt elég Touré féken tartásához, az elefántcsontparti a legtöbb kiosztott passzal zárta az első félidőt. Az sem segített a problémán, hogy Wayne Rooney félig-meddig hamis kilencesként lépkedett vissza a labda felé, kicsit tovább terhelve Touré zónáját a jelenlétével, mivel őt Vincent Kompany komoly bátorsággal és koncentrációval simán kiszedte a játékból. Kompany nagyon könnyen lépett ki a védőfalból Rooney után, valahányszor Wayne elkóricált onnan, és hiába kapott Kompany sárga lapot már a 19. percben, mégis az ő dominanciája kísérte kettejük párharcát. Rooney olyannyira frusztrálttá vált Kompany állandó tapadásától, hogy elkezdte erőltetni és csúnyán elmérni a hosszú átadásokat a többiek felé, még több akciót döntve kukába ezzel.
Fergusonnak változtatni érdemben nem volt lehetősége, Young és Valencia becserélése nem oldott meg semmit, mivel a problémáink nem a pálya szélén voltak. Kompany első félidő végén, szöglet után megeresztett fejese megfordította a sorrendet a tabellán, a bajnoki döntő pedig ezzel elveszett. A befejezésig ugyan maradt két forduló, de érdemben az első nem befolyásolt semmit.

A befejezés napjára meg valószínű mindenki emlékszik: a fontosabb meccseket a City játszotta a menekülő QPR ellen, mi a Sunderlanddel kellett, hogy viaskodjunk, míg a másik kiesőjelölt, a Bolton a Stoke City otthonában meccselt. Számunkra csak annyi volt a lényeg, hogy több pontot szerezzünk a Citynél, míg a kiesés elől menekülő QPR mindent megúszhatott akkor, ha csak egyetlen pontot is szerez, miközben a másik bennmaradásra esélyes félnek, a Boltonnak mindenképp nyernie kellett, tudván, hogy ha a QPR közben egyetlen pontot is szerez, akkor ez a győzelem is kevésnek minősül.
Nehezen döcögött a szekér: mi Rooney góljával szereztünk vezetést a Sunderland ellen, az eredmény nálunk pedig már nem is változott tovább. Az Etihadban Zabaleta góljával szerzett vezetést a City, amit Cissé egyenlített ki csodával határos módon – csak azért, hogy aztán Joey Barton kiállíttassa magát a vendégek közül Carlos Tevez lekönyökléséért, lefelé menet pedig nagyon akkurátusan belerúgjon Agueroba és lefejelje Kompanyt is a kijáratnál, elásva ezzel a QPR bennmaradási reményeit – senki sem gondolta volna ezután, hogy a QPR a bajnoki címre hajtó City otthonában kihúzza egy döntetlennel a hátralevő időt. Ennek ellenére 10 emberrel még vezetést is szerzett a QPR, Jamie Mackie fejjel tett pontot egy kontra végére, 25 perc volt hátra ekkor a rendes játékidőből.
Ezután a szokás szerint egy időpontban rendezett forduló 77. percében, a City 1-2-es hazai égésénél dőlt el az első fontos dominó: a Stoke-Bolton meccsen Bogdán Ádám magával sodorta Peter Crouchot, a befújt büntetőt pedig gólra váltotta a Stoke City, John Walters egyenlített ki korábbi klubja ellen, az eredmény pedig már itt sem változott tovább – ez pedig a QPR bennmaradását és a Bolton kiesését jelentette. Kulcsfontosságú esemény volt ez, mivel ennek a meccsnek a lefújásakor a City még mindig 1-2-nél kergette az eredményt az Etihadban, miközben mi már ünneplésre készen ácsorogtunk a Sunderland gyepén, szintén a hármas sípszó után.
Amikor a QPR edzői stábja meglátta a Stoke-Bolton végeredményt, azonnal elkezdtek bekiabálni a játékosoknak a pályára („bentmaradtunk, bentmaradtunk!”), és nyilván nem lenne túl sportszerű erre hivatkozva kijelenteni, hogy a QPR ezután ingyen odaadta a Citynek a győzelmet és vele együtt a bajnoki címet, de ez biztosan hatással volt a végeredményre. A City előbb Dezko góljával egyenlített, majd Balotelli tulajdonképpen élete egyetlen asszisztja után megfordította a meccset, a gólt pedig a komplett QPR-tábor is velük ünnepelte „miért ne”-alapon.
A City bajnoki címével elpárolgott a hosszú évtizedeken át magukon cipelt „kisebbik szomszéd” titulus (igaz, már az előző szezonban beszerzett FA-kupa trófeával meglépték az első fokokat), és Ferguson regnálása alatt (az Arsenal után) másodszor is félő volt, hogy érkezik majd egy dominánsabb csapat, amelyik komolyabb kihívó lesz minden szezonban a hazai babérokért folytatott harcban.

A Premier League valaha volt legmeredekebb fordulójának végén Ferguson úgy állt az oldalvonalon, mint Mark Hughes az Old Traffordon 2009 őszén a 4-3 alkalmával, az utcán fényes nappal kirabolt emberek meglepettségével és csalódottságával.
Nehéz volt mindezt megemészteni, és nem csak a drámai befejezés miatt. A United végül 89 ponttal zárta a bajnoki szezont, ami pont 9-cel több volt, mint egy évvel korábban (akkorr bajnoki címet ért a 80 pontos teljesítmény és 9 ponttal előztük a második helyen célba evickélő Chelsea-t…), és az egy évvel korábban berámolt 78 gólos termés is 89-re ugrott fel. Mégis ez a +9 pont és +11 gól a második helyre volt csak elég, és még most, 8 évvel később is nehéz eldönteni, hogy szomorkodjunk-e inkább a második hely miatt a drámai végkifejlet okán, vagy inkább örüljünk neki, hogy a sok probléma ellenére is ilyen szoros volt a vége és összejött a „szokásos” 89 pont (több alkalommal is pont ennyinél állt meg a számláló az idény végén).
Olyan közelinek tűnt a 20. bajnoki cím, mégis oly sok ág húzott minket vissza közben – ezeket már kifejtettem feljebb bővebben is, de azért mégis összefoglalásképpen dióhéjban:

Először is de Gea hiányosságai ütköztek ki rögtön a szezon elején, David a unitedes karrierje legelején képtelen volt magabiztosan lehúzgálni a beadásokat és fogni/biztonságos helyre ütni a távoli lövéseket, emellett az egyedül megugró támadók ellen is hamar kompromittálta a testhelyzetét, gyenge százalékban hárítva az ilyen helyzeteket – Ferguson nem egyszer díjazta ezt huzamosabb padozással, ilyenkor Lindegaard vette át a lécek őrzését.
A középpályánk már 4 éve nem kapott rendes erősítést, akkor Anderson és Hargreaves érkezett 2007 nyarán. A kicsit megsoványodott létszám még nem feltétlen lett volna probléma, de Cleverley, Anderson és Fletcher egyidejű kiesésével nem maradt energia a középpályánkon. Fletcher műtétje nagyon hosszú időre vette ki őt a körforgásból, Cleverley pedig előbb a sérülései miatt tűnt el (4 hónapig hiányzott a 6-1-es égés után), és sajnos soha nem volt utána annyira fajsúlyos a játéka, mint azelőtt. Utána pedig a hozzáállásában volt mit kifogásolni: a szurkolóknak sem nyerte el a tetszését az asztalra tett teljesítmény, majd egy elég visszás interjúja után neki is estek a közösségi média felületein, a twitter fiókját be is kellett zárnia. Cleverley kiesésével elvesztettük tehát a szezon elején olyan jól működő folyékony középpálás jelenlétet, és amíg működött ez, addig is a liga legtöbb lövését nyeltük be.
Ezen felül Paul Scholes visszahívása ugyan ideig-óráig megmentett minket, de semmiképpen sem lehetett hosszútávú megoldásnak nevezni őt. Muszáj lett volna erősítés után nézni, ami csak nem történt meg, a helyzet pedig odáig fajult, hogy a fiataloknál a felnőttek közé betörni kívánó játékosaink közül Paul Pogba végül megunta a banánt. 2012 júliusának közepén jelentette be Ferguson, hogy Pogba nem írta alá a felajánlott szerződést, és a Juventushoz távozott. Legyen bármi is a jelenlegi helyzet, és legyen bármilyen Pogba pillanatnyi megítélése, az azért belátható, hogy ha egy teljesen megrövidült középpályás sorral a klub managere előbb taszigál vissza a nyugdíjból egy visszavonult játékost nem teljesen fitt állapotban, mintsem hogy őt játszassa, akkor ott tényleg nincs maradás. Pogba kizárólag csereként szerepelt csak ebben a szezonban, és komolyabb tétmeccsek alkalmával is csak a sanyarúbb sorsúakból jutott ki neki: alighanem a Bilbao elleni becserélés tette be az ajtót végleg.
A védelemből a már szinte semennyire sem mobilis Vidics tűnt el szintén hosszú hónapokra, a sebességéből szintúgy rohamosan vesztő Ferdinand pedig már egyre kevésbé tudott a segítségünkre lenni. A mögöttük pótlásként sorakozó Evans-Smalling-Jones sor pedig képes volt magasra tolva játszani, magasabb leshatárt fenntartva, de küzdöttek ám hiányosságokkal: a leginkább Evans volt az ellenfelek célpontja, aki látványosan szenvedett fizikai fenyegetéssel szemben. Már az előző szezon márciusában is azonnali pirossal szórták ki a Bolton ellen odahaza, ebben az idényben pedig a Benfica ellen kezdődtek a problémái Cardozóval szemben, akit segítséggel sem tudtunk megállítani. A Basel ellen sem bírt Marco Streller keménykedésével, Andy Carroll is lilára fingatta a Liverpool elleni FA-kupa negyedik körös találkozóján, amire rá is ment a továbbjutás, majd ismét a Bolton köpött bele a levesébe Stuart Holden játékával, és végül a Bilbao színeiben Llorrente is oda-vissza keserítette a sorsát.

Volt hát mit hegesztenie Fergusonnak a következő szezonra: az európai trónról továbbra sem akart lemondani, a bajnoki cím visszahódítása pedig sokkal fontosabb cél lett hirtelen, mint korábban bármikor. Az utolsó bajnoki végén csak annyit mondott a játékosoknak az öltözőben, hogy nyilatkozzák azt az újságíróknak, hogy ennek ugyan keserű vége lett, de keményen dolgoznak majd és jövőre újra bajnokok lesznek – mert nagyon bizonytalan dolog az élet, és ha másban nem is, de ebben az egyben biztos volt Ferguson.