Legutóbbi vendégposztunk nem a legmelegebb szeretet hangján emlékezett meg David Moyes eddigi munkásságáról, amit a kommentszekcióban többen is kifogásoltak. A „tessék akkor jobbat írni”-felhívásunkra (lásd még: „Keresd a jót!”) rögtön két újabb vendégposzt is érkezett. A United jelenlegi sanyarú helyzetéről érdekes módon mindkét alkalmi kolléga a közlekedéshez és az utazáshoz kapcsolódó közismert anomáliákra reflektált. (Próbáltam elkerülni az „allegória” szó leírását, ez lett belőle.) Elsőként Nagy Renato következik, majd valamikor estefelé kiposztoljuk a double feature második felvonását is.
Ha az ember egészen véletlenül Manchester United szurkoló, és egy még nagyobb véletlen folytán meg is érte a 2013/2014-es Premier League szezont, akkor minden valószínűség szerint előfordult már, hogy konyhai és egyéb használati tárgyakat bántalmaz, esetleg nyomdafestéket nem tűrő vulgaritás árad belőle, vagy csak a feje búbját vakargatja, s amikor senki nem látja, elmorzsol néhány könnycseppet. Meglepően hasonló tüneteket fedezhetünk fel azonban a Magyar Államvasutak személyszállító tevékenységének eredményeképpen. Mint vidékről a fővárosba elszármazott mesebeli szegénylegény, aki több időt töltött vonaton, mint amennyit nem szégyell bevallani, egy rendkívül furcsa párhuzamra lettem figyelmes.
A csapat idei szezonja kísértetiesen hasonlít a magyar vasúti körülményekhez. Eddig talán TGV-ként nevettük ki a távolságot, most azonban végeláthatatlan utazásnak tűnik a mélyrepülés, mint egy InterCity járat az ország keleti részéből. Abból is csak másodosztályú.
Vonat ebben az országban olyan ritkán érkezik pontosan, mint Valencia vagy Ashley Young beadásai. A győzelmek is folyton késnek, és ha mégis időben befutnának, a következő alkalommal, a peronon való hosszas álldogálás után csak annyit mondunk: Már megint. Na, persze.
A vonat késik:
- ha fúj a szél
- ha esik az eső
- sérült a sín
- megpattintja valaki a felsővezetéket
- stb.
Ismerős kifogások. Kikapunk, ha túl nagy a szél, szakad az eső, sérült valaki/valami, megpattan a labda, vagy csak nem léptünk elég tyúkszarba és nincs szerencsénk. Kifogások. Vagy talán indokok volnának ezek?
Nézzük csak meg az utazóközönséget! Többségük középszerű, szürke alak, mindig látom őket utazni, de csak az arcuk ismerős. Aztán mindig van egy-két kölyök. Megpróbálnak kitűnni, valami feltűnő dolgot csinálni, de csak magukat szórakoztatják. A vonat pedig még mindig áll. Szerencsére nyugdíjas már egyre kevesebb utazik. Ők is belátták, hogy igazából nekik kell átadniuk a helyet és nem fordítva. Sorolhatnám még, hiszen mindig utazik néhány gyökér is velünk. Utáljuk őket, idegesítőek, hangosak és természetesen gyökerek, de talán ennyi elég is az utasokból.
Hiszen nem mehetünk el a vasúti dolgozók mellett sem, közülük is a legemblematikusabb alak, a kalauz személye mellett. Bizony. Amikor bemondja az út elején a betanult, sablon szöveget, izgatottan várjuk, hogy vajon tényleg annyi lesz-e, amennyit mond. Vagy csak simán késünk megint.
Az előző kalauz egy borvirágos képű, morgós öreg fickó volt. Rettegtek is tőle az utasok. Ha nem volt jegyük, bérletük, vagy nem tudták igazolni a kedvezményüket, akkor bizony volt ott nemulass. Haj nem maradt nedvesen, s ha nem voltál neki szimpatikus, egyszerűen leszállított a vonatról, ha úgy volt, akkor bizony akár a semmi közepén is. Hogy voltak-e vele késések? Igen. ÁM soha nem tartott az előírt menetidő kétszeresébe az érkezés.Új kalauzunk van azonban. Nem üvölt, nem szállít le, de ha jegy nélküli utast lát, szinte megretten. Tanácstalanul bámul maga elé, meghúzza a vészféket és gondolkodni kezd. Újonnan elkezdett néha kiabálni is, de az öreghez képest ez még mindig esti mesének hat. Tudja, hogy késni fogunk, mégis mindenkinek azt mondja, hogy majd Füzesabony után behozzuk a lemaradást. Nem hiszünk neki, de nem ítéljük el. Szánjuk. És titokban, amikor senki nem lát, szurkolunk neki. Nyílt megnyilvánulásainkban viszont ő még mindig egy köcsög kaller, aki csak le akar húzni.
Egy biztos, ahogyan a vonatok, úgy mi is célba fogunk érni. Lehet, hogy a menetidő hosszabb, mint egy év, azonban tudjuk, hogy a végállomáson már várnak minket.
Késünk. De ami késik, az közeledik.
Addig is, hogy valami pozitívumot is lássunk: Januártól wifi is van a vonatokon. Kellett már ide egy kis kreativitás. Meg a spanyol gyártmányú router.
A szegény kis kalauzunknak pedig csak egyet kívánok. Tegye fel magában is a kérdést:
Who are ya, David Moyes?