A Fergie visszavonulásával tovaszállt top-of-the-league kezdetű álmok ugyan továbbra is valószínűtlennek tűnnek, de összességében elmondható, hogy az elmúlt másfél évben talán most a legjobb és a legnyugisabb Manchester United szurkolónak lenni: a csapat tíz meccse és két hónapja veretlen, ezalatt pedig felsőház aljáról egészen a kényelmes harmadik helyig kapaszkodtunk előre. A felhőtlen idill ettől függetlenül még mindig igen távolinak mondható – már csak azért is, mert hatos győzelmi szériánkat követően az utóbbi négy mérkőzésen három X-et is összeszedtünk. És bár külön-külön nézve az Aston Villa, a Spurs és a Stoke otthonában lehozott döntetlen egyike sem mondható különösebben rossz eredménynek, összességében azért mégis az elszalasztott győzelmekről szólt az elmúlt fél hónap. Most pontokba szedve próbáljuk megfejteni a hullámvölgy okát.

1.) Elfogyott a kispad

A rengeteg sérülés az egész szezonunkra rányomta a bélyegét, és bár ősszel az 1 meccs/hét tempó még nagy segítség volt ennek áthidalására, az angolok ünnepi futballőrülete most – szokásunktól eltérően – egyértelműen kifogott a csapaton és van Gaalon. Frissességet ennek megfelelően nem sokat lehetett látni a játékosokon, ráadásul a pad felé is hiába tekintgettünk nagy reményekkel, hiszen ritkán fordult elő, hogy olyasvalakit láthattunk az ott ücsörgők között, aki érdemben hozzá tudott volna tenni a játékunkhoz. (Nem, Giggs nem számít.)

Nem segít persze az sem, hogy a legtöbbet sérült játékosok (Blind, di Maria, Herrera, Shaw, Rafael) lényegében mind olyanok, akik amikor játszhattak, nem egyszer kiemelkedően teljesítettek, vagyis nem feltétlenül a keret gyengébbik felét kell általában nélkülöznünk. Egy United-szintű klubnál persze elvárható lenne, hogy az ominózus “gyengébbik fél” hasonlóan magas színvonalat képviseljen, az azonban előzetesen sejthető volt, hogy ennyire kifinomult keretünk még nem lesz az első évben.

2.) Lajos döntései

Az előző pont kapcsán persze felmerül bennünk: oké, ez sajnálatos, de miért nem próbált meg van Gaal felkészülni rá? Előzetesen is tudni lehetett, hogy szűkös kerettel fogunk nekilódulni a decemberi meccsdömpingnek, van Gaal azonban látszólag pont akkor hagyott fel a rotálással (melyet korábban persze főleg kényszerűségből művelt), amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Kiállni kétszer ugyanazzal a kezdővel 42 órán belül? Nos, papíron valóban ez tűnhetett a legjobb megoldásnak, összességében azonban két “hígított” kezdő talán többet hozott volna a konyhára, mint két “top” tizenegy, ahogyan erre Fergie idején is számtalanszor láttunk már példát.

Hiába tehát a kényszerhelyzet, Lajos húzásai az elmúlt hetekben általában nem jöttek be. Jól példázták ezt a Stoke ellen véghezvitt cseréi is (pedig azok általában ülnek), hiszen Shaw és Falcao személyében talán a két legjobb játékosunkat hozta le. Hogy ebben mennyi volt a kényszer, az igazából lényegtelen, hiszen a győzelmet ekkor fél kézzel ki is engedtük a kezünkből.

Érdekes még emellett a fiatalok helyzete is, ahol ismét állandó témánkhoz, a kényszerhez jutunk. Amikor ugyanis nem volt más választás, akkor általában bátran és jól nyúlt hozzájuk a menedzser (itt elsősorban nyilván McNair és Blackett párosa az, melyet mindenképpen meg kell említeni), azt azonban sosem lehetett érezni, hogy teljes értékű kerettagot próbál belőlük faragni. Pedig Moyes-nak ez tavaly maradéktalanul sikerült Januzajjal, és most is jól jött volna, ha minőségi cserék híján legalább motivált és releváns rutinnal rendelkező fiatal ülhettek volna a padon az erőltetett menetben. A számunkra most induló (és remélhetőleg nem Ligakupa-gyorsasággal végződő) FA-kupa talán változtathat majd ez utóbbi helyzeten.

3.) A Rooney-dilemma

Blind, di Maria, Herrera és Fellaini kiesésével elég nagy lyuk tátong a középpályánkon, hiszen az egy szem quality player, Carrick mellett csak egy Premier League topcsapat-szinten sajnos már használhatatlan Fletcher maradt mindössze van Gaal számára (Andersonnal meg valami nagy zűr lehet, mert állítólag már a hamburgerzsömik között sem találták meg). Ezt a mester Rooney hátrahúzásával próbálta áthidalni, mellyel – hála Wazza univerzalitásának – Fergie és Moyes is előszeretettel próbálkozott időnként, és bár tudjuk, hogy kapitányunk ebben a Scholes-szerű szerepkörben is képes klasszis teljesítményre (lásd a Newcastle elleni győzelmünket), éppúgy tisztában vagyunk azzal is, hogy ő inkább önszántából szeret visszaszaladgálni, az előzetesen kőbe vésett mélyebb pozíciót kevésbé szereti.

A felvázolt helyzet attól válik dilemmává, hogy a keret kapitányát és legjobb játékosát kell “visszafogni” a csapat érdekében, abban pedig még most, 2015 januárjában, van Gaal regnálása alatt sem lehetünk biztosak, hogy ez megéri. De igazából sosem voltunk azok, így alighanem Rooney most az egyik legfogósabb kérdés a menedzser számára, aki hiába univerzális klasszis, éppen az ebből adódó csiszolatlansága (vagyis hogy nincs konkrét és állandó szerepköre) az, amely évek óta megakadályozza abban, hogy betörhessen a legszűkebb elitbe.

4.) Falcao + van Persie = ?

Hiába mondhatjuk, hogy papíron messze nekünk van a legerősebb támadóhármasunk a ligában, a gyakorlatban – legyen szó a gólok számáról, vagy éppen a mutatott játékról – ez aligha érvényesül: Rooney esetéről már beszéltünk, van Persie képes meccsekre eltűnni, Falcao pedig a sérülések ellenére is nagyon lassan rázódik bele a dolgokba. Amíg a két fő riválisnál egy Costa és egy Agüero ontja számolatlanul a gólokat, addig hiába mutogatjuk a jól csengő neveket. Főleg úgy, hogy olyanok vannak még legjobbjaink előtt a góllövőlistán, mint a tavalyi Championship gólkirály Austin, “nem-is-vagyok-középcsatár” Sanchez, vagy éppen az előző szezonban még fillérekért focizó és ellenünk berobbanó Berahino.

Az egyszemélyes gólzsák hiánya önmagában még nem lenne probléma, az azonban sokkal inkább aggasztó, hogy van Gaal hiába játszatja együtt van Persie-t és Falcaót immáron meccsek óta, ez a játékunkhoz nem nagyon tett hozzá. Oké, a helyzet világos: adott az “érinthetetlen” honfitárs, meg a vagyonért kölcsönvett csúcscsatár, de egy LVG kaliberű edzőtől éppen azt várnánk el, hogy meg tudja oldani az efféle szituációkat. Most ugyanis hiába van elöl két top támadónk is papíron: jól kiegészíteni aligha képesek egymást, a figyelem lekötésével pedig szintén nem érünk sokat, hiszen a széljátékunk jelenleg se nem igazán hangsúlyos, se nem hatékony.

5.) Fellaini kiesése

Sok problémát azért nem sikerül gyorsan megoldani, mert megfeledkezünk a legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb megoldásról. És nem kizárt, hogy most is ez a helyzet: lehet annyit kellene csak megnézni, hogy mi történt a Liverpool legyőzése és az Aston Villa elleni döntetlen között. A válasz: Fellaini megsérült, és ezzel elveszítettünk egy stabil kezdőt.

A felvetés elsőre már-már nevetségesnek tűnik, hiszen még csak az sem mondható, hogy a belga a legjobbjaink között volt az idén. De ne feledjük: ő maga a Balansz, Mr. Chest Control, az ember, aki képes labdát szeretni, és mindmáig az utolsó játékosunk, kinek játékpercei alatt volt érdemi középpályás jelenlétünk. Talán éppen ez utóbbi a kulcs: bármennyire is hihetetlenül hangzik, de egyáltalán nem kizárt, hogy ebben a folyamatos fejlődésre és az örökös problémák áthidalására finomhangolt szerkezetben éppen egy mikrofonfrizurás kiegészítő-elem kiesése okozta a legnagyobb problémát.

Bár éppen az évfordulóval párhuzamosan léptük át a szezon félpontját is, a poszt célja nem a félidei summázat volt, sokkal inkább az elmúlt négy meccs gyengélkedése mögött meghúzódó okokra próbáltunk meg rávilágítani. Ti mit gondoltok, mennyiben felelős van Gaal a győzelmek elmaradásáért, és mennyiben róható ez fel a jelenlegi körülményekre?