Az alábbi recenzió a felvidéki Új Szó Focitipp című mellékletében jelent meg, azaz eredetileg a laikus (= nem MU-fan) olvasóknak készült. Ráadásul akkor íródott, amikor még nem tudtuk, hogy Lajos egy szinten van Moyes-szal (forrás: kommentek), és egyébként is egy kókler. :(((
Képtelenek vagyunk megunni az öntörvényű, önsorsrontó zseni mítoszát. Tele a művészettörténet és a popkultúra olyan figurákkal, akiknek a kultuszát nem csak az alkotásaik, hanem legalább annyira a kiismerhetetlenségük miatt építjük. Csodáljuk őket, de közben tartjuk is a távolságot. A normákhoz ragaszkodó, közönséges halandó nem szokott ilyen felforgató alakokkal azonosulni, mit több, a csodálat néha ellenszenvbe, sőt utálatba fordul át. Mégsem tudjuk, vagy akarjuk lebontani a mítoszt. Az okok egyértelműek: a legenda sokkal érdekesebb, izgalmasabb, mint az úgy nevezett valóság.A futball világában sincs ez másképp, sőt még olyanabbul van. Abban a közegben, ahol a megnyilvánulások 90%-a udvarias közhelyek pufogtatásából áll, messze kitűnnek az igazi egyéniségek, akik nem félnek a konfrontációtól, és azt sugallják a viselkedésükkel, hogy őket nem lehet megzabolázni. Aligha véletlen, hogy a futballban az „egyéniség” sokszor a „botrányhős” szinonimája – a tévéközvetítések előtti hőskorban ez még nem volt így – a legkönnyebben ugyanis a szabályok áthágásával lehet kitűnni. (Ezért ünnepel sok gólszerző a mez levételével.)
A megzabolázhatatlan zseniket persze nem csak a pályán, de a kispadon is szeretjük nézni. A többek közt Lobanovszkij, Clough, Ferguson és Mourinho fémjelezte sorból nem könnyű kiemelkedni, de Louis van Gaalnak még ez is sikerült. Melyik másik edző szokott saját magáról egyes szám harmadik személyben beszélni vagy Muhammad Alit megszégyenítő arroganciával nyilatkozni? És ki lenne elég elvetemült ahhoz, hogy letolja a játékosai előtt a gatyáját, bebizonyítandó, hogy nincs nála tökösebb a környéken?
És ezzel gyorsan össze is foglaltuk a holland mítoszát: Van Gaal = az önfejű (sőt: őrült) zseni. Hírhedtségét persze legnagyobb részt magának köszönheti – a legkevésbé sem izgatja, hogy ki mit gondol róla, és meg sem próbál jó viszonyt kialakítani az újságírókkal, ellenkezőleg: kéjes örömmel hülyézi le őket. Meglepő lenne ezek után, hogy a médiában a másik, az „igazi” Van Gaal nem jelenik meg, a „semleges szurkolók” többsége pedig nem is kíváncsi az emberre a mítosz mögött?
Maarten Meijer könyve, A vastulipán, azoknak íródott, akiket nem csak az ezerszer elmesélt anekdoták érdekelnek, de a teljes képet is szeretnék látni. Honnan indult, milyen hatások formálták a személyiségét és a futballról vallott nézeteit, mi motiválja valójában, és miért viselkedik úgy, ahogy? Ezekre a kérdésekre igyekszik válaszokat adni, dicséretes alapossággal.
A könyv természetesen a gyerekkorral nyit, megismerjük a tízgyerekes családba született Van Gaal szigorú, konzervatív neveltetését, és azt az apai útravalót, ami egész későbbi életében elkísérte őt. Futballistaként nem alkotott maradandót, de Meijer jól érzi, hogy erre a periódusra is részletesen ki kell térni, mert Van Gaal edzői evolúciója valójában már a pályán megkezdődött. A rendkívül futballokos, de sajnálatosan lassú Louis minden csapatában azonnal átvette az irányítói szerepet. Nem csak a pályán, az öltözőben is folyamatosan mondta a magáét, taktikai javaslatokkal bombázta az aktuális edzőit, és közben nem érdekelte, vagy észre sem vette, hogy ezzel túllép a hatáskörén. A vastulipánból az is világosan kiderül, hogy mennyire meghatározó volt Van Gaal edzői módszereinek kialakulásában a testnevelő tanárként eltöltött évtized, de az első sikerek és kudarcok karakterformáló hatását is alaposan kielemzi a könyv.
Ahogy egy életrajzi munkától elvárható, Meijer, aki korábban Dick Advocatról és Guus Hiddinkről is megjelentett hasonló kötetet, lelkiismeretesen és kronologikus sorrendben végigveszi a karrier minden egyes állomását az Ajaxos diadalmenettől a felemás barcelonai megbízatáson és a szakmai mélypontnak számító első szövetségi kapitányi perióduson át a Bayer Münchenes kalandig és a 2014-es Világbajnokságon megszerzett bronzéremig. Erősebb fejezeteiben A Vastulipán több életrajzi könyvnél, Meijer ugyanis – hasonlóan a Jonathan Wilson-féle Futballforradalmakhoz – igyekszik a szociális és kulturális kontextusokat is felvázolni. Elmagyarázza a holland néplélek és a holland futballkultúra sajátosságai közti összefüggéseket, és segít megérteni, hogy miért válhatott sikeressé a szabadelvűséghez a pályán is ragaszkodó országban egy könyörtelenül szigorú edző. A Vastulipán legfontosabb állítása: Van Gaal a tipikus holland edző és annak az ellentéte egy személyben. Innen nézve érthető meg igazán, hogyan lehet valaki jó pedagógus, melegszívű humanista és ellentmondást nem tűrő diktátor egyszerre.
Meijer könyve tehát valóban segít jobban megismerni a jelen egyik leghírhedtebb szakemberét – közben a magánéletbeli vonatkozások sem maradnak ki –, de ironikus módon maga is önkéntelenül továbbépíti a mítoszt. Mivel Van Gaal semmilyen formában nem vett részt a könyv elkészítésében, Meijer szinte teljes egészében mások elbeszéléseiből és LvG korábbi sajtónyilatkozataiból dolgozott, vagyis közvetett források álltak csak rendelkezésére.
A Vastulipán élvezeti- és információértékét ez nem csökkenti jelentősen, az viszont felróható hibának, hogy a könyv vége felé közeledve a szerző egyre több napi sajtóból kiollózott meccs előtti és utáni nyilatkozatot idéz – a szélesebb látókör, ami a kötet első felét jellemzi, itt már beszűkül kissé. A Vastulipán ezzel együtt is kötelező olvasmány azoknak, akik szeretnének belátni a mítoszgyártás kulisszái mögé, és inkább az emberre, mintsem a legendára kíváncsiak.