A hasznosság és a szimpatikusság koordinátarendszerében négyféle játékost lokalizálhatunk: vannak a nagyon jó, de kevésbé megnyerő arcok (nálam ilyen volt CR), a nem annyira kiemelkedő, de maximálisan szerethető figurák (Fletcher, Park, Welbeck), az ellenszenves kutyaütők (egy topcsapatban nyilván belőlük van a legkevesebb), és a legszerencsésebb kombináció: amikor valakinek nem csak játékát csodáljuk, de a mezét is büszkén viseljük, mert emberileg is megtestesíti mindazt, amiről a klub szól.

A szezon első felében még úgy tűnt, Ander Herrera a 2. kalapba kerül, de mire a bajnokság véget ért, bejátszotta magát az utolsó, vagyis a topkategóriába. Pedig a szurkolók meggyőzéséért folytatott kampányt jelentős hátrányból indította: a nemzetisége, az árcédulája, és a „felfedezője” miatt sem jósolhattunk neki könnyű kezdést. Spanyolnak lenni persze mostanság nem hátrány, sőt, de Herrerát senki nem emlegette egy napon David Silvával vagy Fabregas-szal, miközben az ára (kemény 29 millió font), azt sugallta, hogy hasonló produkciót várnának el tőle Manchesterben, mint az említett kollégáktól. Ráadásképpen őt még Moyes (vagy valamelyik scoutja) szemelte ki magának, úgyhogy aligha számíthatott rá, hogy LvG majd a saját embereként tekint rá.

A szezon első felében ennek megfelelően Lajos nem is kalkulált a játékával, aminek persze taktikai okai is lehettek. A holland többször lenyilatkozta, hogy Herrerának nincs könnyű dolga, mert Mata és Di Maria a közvetlen riválisai, vagyis a Mester ugyanúgy a 10-es szerepkörben számolt volna vele, ahogyan azt az Athletic Bilbaónál is tették az utolsó pár szezonban. És védhető is ez az indoklás: Herrera gyors, jól lát a pályán, érzi a kulcspasszokat, és megvan benne a gyilkos ösztön. (Igaz: ez utóbbi a Bilbaóban még nem volt rá jellemző.) Vagyis feküdne neki a10-es poszt is, akár még jobban is, mint a 8-as, de mint a szezon második felében kiderült, rá egyelőre máshol van szükség.

Utólag nyilván könnyű okosnak lenni, de Van Persie sérülése, Falcao eltorreszesedése és Di Maria eltiltása inkább áldásnak, mint átoknak bizonyult. Lajos így – gyakorlatilag jobb híján – kénytelen volt kezdőjátékossá előléptetni Herrerát, aki sokkal, értsd: sokkal jobban érvényesíteni tudta a skilljeit a háromközéppályásos, egycsatáros rendszerben. Ténykérdés, hogy a spanyol kevésbé tudja uralni a középpályát, mint mondjuk Carrick – ebből a szempontból kezet foghatnak Blinddel, csak amíg a holland a védekezési hiányosságait lassúsággal tetézi, addig Herrera agilitással és tökéletes technikai felkészültséggel kompenzálja a fegyelmezetlenségeit.

Ahogy a linkelt videóból is kiderül, Ander a first touch nagymestere, ha csak féltalpalatnyi helye van átvenni a labdát, akkor is tisztára játssza magát, ami egy Dortmund-típusú csapatban is értékes skill lenne, egy olyanban pedig, ahol egy Fellaininek, Blindnek vagy Rooneynak kellene összekötnie a védősort a csatárokkal, meg különösen az. És akkor arról még nem is ejtettünk szót (de majd most), hogy 7 lövésből sikerült 6 (fontos) gólt szereznie, ami akárhogy is nézzük, világklasszis produkció.

Megkockáztatom: Herrerának nemcsak hogy sikerült akklimatizálódnia egy szezon alatt a PL-hez, de már most jobb és komplexebb játékos, mint a Bilbaóban volt. A Stretford End saját kristálygömbje szerint a következő szezonban még ennél is jobban tolja majd, érkezik a behívó a spanyol válogatottból, Fabregas egyre idegesebben ül le a MU meccsei elé, és a Barca keselyűi is kőrözni kezdenek – feltéve persze, ha Lajos marad az egycsatáros felállásnál. (Maradj, Lajos.)

Amíg ez kiderül, olvasgassunk Herrera-interjúkat, emberünk ugyanis, amellett, hogy szerény és okos, még igazi futballbuzi is, akinek vannak a fejében úgy nevezett gondolatok is. Ráadásul tudja, mikor, mit kell nyilatkoznia, pl. azt, hogy „a megfelelő csapatnál, a megfelelő bajnokságban és a megfelelő országban vagyok. Itt akarok maradni, amíg csak lehet.”