A nap már rég a horizont alá bukott, mire mindenki megérkezett, ezért az ablaktalan, poros pincében csak néhány gyertya segítette érzékeltetni a helyiség szűkös mivoltát, ahogy a nyálkás falakon pislákolva ugrált a halovány fény. Hivatalosan senki nem tudott a mai találkozóról, de egy ekkora királyságban nincsenek titkok, ezért a csőcselék a kastély leengedett rácsai előtt várakozott, egyelőre csöndben, csak az egymás után kialvó fáklyák sistergését lehetett hallani. Elfáradtak a napközbeni ordibálástól, azt skandálták, hogy ők is pont ugyanúgy el tudnák vezetni ezt a királyságot, mint azok, akik a trónterembe születtek, mégis vakok ülnek odabenn, gyáva némaságba menekülve, mintha a nép nem tudná magától, mit is kellene tenni.

A Kistanácsot kivételesen nem a király hívta össze, egyrészt ő nem is tudott az összejövetelről, másrészt, ha tudott volna se érdekelte volna különösen, amíg a pohara soha ki nem ürül. És hogy a királyt látta-e valaki valaha józanul döntést hozni? Nos, az a históriás vagy írástudatlan volt, vagy nem létezik, ugyanis senki nem hallott ilyenről soha. Nem. A királyságot igazából a parasztok által csak „A Nyálképűnek” gúnyolt kincstárnok vezette, ő döntött élet, halál és pénz kérdésében, miközben napról-napra növelte a kamara kincseit messzi földről jött gyanús céhek adományaiból. De ma nem is az ő jóvoltából gyülekeztek a nemes urak ezen a késői órán. A ma este főszereplője már egy órával ezelőtt megérkezett a találkozó helyszínére és várakozott idegesen a Kistanács többi tagjára. Egy ismeretlen történetíró meg nem nevezett forrásai szerint a következő személyek jelentek meg aznap (leírását kezeljük forráskritikával, a kor tudósítói ugyanis közismerten megbízhatatlanok voltak):

• A kincstárnok, Erdőőr gróf
• A kancellár, von Grál
• Az alkancellár, akit krónikásunk csak „a férfinek” hív
• A gárdakapitány, Rónai úr.

Hitelesnek tűnő források szerint hollót küldött még a tanácskozásra a két agg lovag, az egykori gárdakapitány és a korábbi kancellár, Ser Robert és a Borviráglovag, ezen információkat azonban szintén óvatosan kell kezelnünk, minthogy a két öreg lovag csak a Nagytanácsban kapott helyet, így egyelőre tisztázatlan a Kistanácsban való részvételük lehetősége. Azt azonban az összes krónikás egyhangúan írja le, ami a tanácskozáson történt (nem kizárva, hogy mindegyikük egyetlen tollnoktól vette át aztán a következőket.)

A kancellár, miután mindenki helyet foglalt, felállt és röviden köszöntötte a megjelenteket, és köszönetét fejezte ki a kincstárnoknak, hogy a király bevonása nélkül kerülhetett sor a tanácskozásra, majd a szuvas diófaasztal végében lévő székébe ült, és a tárgyra tért.

– Amint, azt tudjátok – kezdte először halkan, de határozottan –, az adminisztráció haldoklik. A kormányzást számomra ismeretlen erők akadályozzák, minden próbálkozásom kudarcot vallott. A királyi gárda képtelen ellátni tevékenységét, holott a kincstárnok úrnak hála anyagi korlátaink nincsenek, a bűnözés azonban eddig nem ismert szintekre lépett. Az közeli hegyek orkjait ugyan sikeresen visszavertük az első betörésük óta, az öreg gyermekvadász boszorkánylovag viszont újra ébredezni kezd évtizedes álmából, az őszi betakarításkor tűzesővel verte tönkre a földjeinket, a gárda fele odalett, a nép pedig soha nem látott éhséget kellett hogy megismerjen. Hosszú egy év ez, és még épp csak elhagytuk a féltávot, a termésről már most lemondhatunk, a fosztogatás és betörések egyre gyakoribbak, az északi barbárok a legnagyobb túlerőnket verték szét legutóbb, a csőcseléket pedig nem elégíti ki, ha csak kisebb falvakat rohanunk le a kedvükért. A nép pedig éhes. A gárdakapitány a kezdetek óta az én utasításaimat követi, a felelősség csak engem terhel. Rosszul számítottam ki a tartalékainkat, a gárda fele hónapok óta az ispotályban, ha tavaszt a negyede túléli, már optimistán számolunk. A toborzás is kudarcot vallott, hiába szereltük fel a tanoncokat és apródokat lovagi fegyverzettel, ha még a kardot sem bírják el, nemhogy a páncélt. Ez is az én hibám, belátom. Mint ahogyan a stratégia is. Annyi ideig figyeltem csak a betörésekre, hogy mind a portyákról, mind az igazi hódításokról megfeledkeztem. A zsákmányról hetekkel ezelőtt mondtam le, de akkor még láttam esélyt a túlélésre. Ennek vége. Önként vonulok a bitóhoz, legyek én a bűnbak a nép szemében, s akkor talán a kincstárnok úr megmenekül. Fogadjátok hát el javaslatom!

A teremben csönd volt, az alkancellár szokás szerint most sem szólalt meg, még akkor sem, amikor a kancellár pofozni kezdte, a gárdakapitány pedig csak annyit tudott hozzátenni, hogy a jelenlévők nézzék meg az új csizmáját, amit a Pipakovács csak neki készített. De miután ez senkit nem érdekelt, a kincstárnok emelkedett szólásra. Minden hang után, mi elhagyta ajkait egy-egy csepp nyál hullott az asztalra, nem hazudtolva meg a nép által ráragasztott gúnynevet.

– Nemes. Nagyon szép. De szó sem lehet róla, öreg barátom. Mint tudod, kérésedhez a király jóváhagyására van szükség, amit az én szavam garantálhatna is neked, de még mit nem! – csapott az asztalra hirtelen. – Ezek után már gyengeség lenne minden beismerés. Nem. Végigjátszod a neked szánt szerepet, kedves kancellár uram, egészen addig, amíg azt nem mondom, elég! Persze… hahh… – nevetett önfeledten – nehogy azt hidd, hogy nincs már meg az új kancellár. Oroszlánvég korábbi elüldözött kancellárját már hónapok óta az otthonomban bújtatom, aki csak arra vár, hogy átvegye a helyedet. De még nem jött el az ő ideje. Nem bizony. A csőcselék még emlékszik az Oroszlánvárból kapott hírekre, ott a királyság nagyja éhen halt miatta, elfeledve a sok dicsőséges hódítást, melyet ő intézett az Ábráskirály nevében. De a hősi énekek soha nem halnak meg. Mindig marad egy-két dalnok, aki a régi idők dicsőségéről énekel majd, és nem is olyan sokára szépen újra mindenki együtt fog koccintani az oroszlánvári kancellár nevét dalolva. Ahhoz viszont, hogy a népnek újra nosztalgiázni támadjon kedve, teljes bukásra van szükség. És igen, kancellár uram, te fogod olyan romlásba dönteni a királyságot, hogy a nép magát az ördögöt is szívesebben lássa majd kormányozni, mint téged. Akkor, és csakis akkor engedem meg, hogy távozz. Sőt, hogy kívánságod végül teljesüljön, magam lököm ki lábaid alól a széket, hogy vastag nyakadon lant húrjaként pendüljön meg a feszülő kötél.

– De kincstárnok úr – vetette közbe a kancellár, de nem fejezhette be, ugyanis a kincstárnok folytatta.

– Csönd. Csöndben tűröd, amit mondok, a két lányod ugyanis már rég az őrizetem alatt áll – vigyorodott el bárgyún. – És még valami, ha a népben bármi kérdés merülne fel, nem gyengülhetsz el előttük. Határozott és arrogáns leszel, úgy még jobb lesz a kívánt hatás. Gyűlöljenek csak. Gyűlöljenek és kívánjanak a pokolba. Minél előbb, annál jobb. És most elmehetsz.

– Kincstárnok úr – szólt közbe az alkancellár – azt azért mondja már meg, mit üzent a két öreg lovag!

– Hát persze, barátom. – váltott negédesre a kincstárnok – Az oroszlánvári kancellár kinevezése ellen tiltakoztak és téged, alkancellár uram, követelnek a kancellár székébe, azzal fenyegetve, hogy száműzetésbe vonulnak, ha nem így történik. Vén bolondok. A királyi pecsét már tegnap óta szárad a száműzetésükről szóló dekrétumon…

A feljegyzésekben más nem szerepel a híres tanácskozásról. Illetve még valami. A gárdakapitány másnap azonnal festményt készíttetett az új csizmájáról és annak másolatait osztotta szét a nép között. Állítólag a Szent Ünnepen majd odaadja egy szerencsés szegénynek. Ez azonban már a legendárium része és nem pedig történelem…

Természetesen egy ezraharrari vendégposztot olvashattatok. Köszönjük a szerzőnek az újabb faszipántos alkotást! (A szöveg már február 20-a körül megérkezett hozzánk, de akkoriban épp elkezdett a csapat feltámadni, ezért inkább megvártuk, amíg újra felpattanunk a szopórollerre.)