(Disclaimer: A poszt nagyja a hétfői mulatságot követően, kedden készült, üzemzavar miatt azonban csak ma tudott kikerülni, így lett belőle ez a 2in1 írás és ugyan én is lenyugodtam a Liverpool meccs óta, csak azért se várjuk békében a mai meccset!)
Jogomban áll felháborodni és bosszankodni. Ezt szögezzük le az elején! Mint, ahogy jogomban állna elismerően csettinteni is a Liverpool elleni teljesítményt látva. Nos, ez utóbbit nem fogok. Legalábbis nem ebben a posztban. Hétfő estét követően kettészakadt a blog közönsége, többen emlékeztetve arra, hogy idegenben jó az iksz, Pool ellen meg pláne, főleg, hogy Klopp nem Rodgers és különben is jól buszoztunk. Nem fogok ezzel vitatkozni, mert egy másféle szurkoló vagyok. Szurkoló abból a fajtából, aki nem statisztikák, esélyek és kidolgozott tervek alapján választott csapatot és követi azt hosszú ideje. Így nem is az vált ki belőle érzelmeket, hogy ki hányat passzolt. Aki racionális gondolatokat és elemzést szeretne a meccsről olvasni, az most olvassa el a holnapi Népszabadságot, ugyanis jelen írás olyat nyomokban sem tartalmaz (Ander, te nyugodtan kiléphetsz mára a google translate-ből!).
Soha nem volt problémám a defenzív focival, sem azzal, ha valaki 90 perc buszozás után érdemtelenül, de sokat melózva végül három ponttal vonul le a pályáról. Feltéve, ha ezeket a csapatokat nem Manchester Unitednek hívták.
Amikor José Mourinho hivatalosan is a csapat managere lett, a legtöbben félteni kezdték tőle a csapatot, én meg csak nevetve legyintettem, mert hinni akartam a bukást követő üdvösségtörténetben, amiből egyelőre csak egy zombifilm paródiája kezd kibontakozni. Nem telt még el sok idő, és én a türelmesebb fajtából való vagyok, bizony én még Moyes-nak is több időt adtam volna, mint amennyit kapott, de Josénál mostanra fogyott el a türelem. És nem azért, mert döntetlent játszottunk és nem is azért, mert a Liverpoollal, hanem mert a mérkőzés tökéletes tankönyvi példája volt annak, hogy én ezt a csapatot nem tudom felvállalni. Nem a buszozástól és a tirpákoskodástól kéne rettegnie az egyszeri szurkolónak, hanem attól, hogy egy identitás és elvek nélküli csapattá válunk. Persze, ez csak egy meccs volt, és még belefér, meg az elején vagyunk. De ez hazugság és önámítás. Minek vagyunk az elején? A szezonnak. Ahogy a többi csapat is. Aminek azonban a kellős közepén vagyunk, az a Manchester United öndefiníciós válsága. Mi voltunk a bezzegcsapat. Az iskolapélda. Az „így is lehet azért” klub. Az elmúlt három és fél évben viszont lettünk már underdogok, filozófusok, mostanra pedig már azt sem tudjuk, hogy leszünk-e még valakik.
Nem élek álomvilágban. Tudom, hogy nem lehet minden meccset megnyerni, de a szurkolói lét lényege, hogy ezen tudat ellenére is győzelmet akarok látni hétről-hétre. A tavalyi évben több volt az x, mint egy sokismeretes egyenletben, a támadás látszatát sem akartuk akkor fenntartani, csak ne kapjunk gólt. Ez egy menedzser állásába került végül. Egy olyan menedzser állásába, aki friss VB-bronzérmesként, híresen jó pedagógus és tűzoltó hírében érkezett. A ház azonban végül leégett, még ha az utolsó lendülettel egy kristályvázát sikerült is kimenekíteni. Mindezek után megérkezett José, aki a náci aranyvonat értékét költhette a csapatra, fél évig tervezgethette a nagy visszatérést és még instagram accountja is lett csak azért, hogy a szezon legjobban várt meccsén még elődjét is alulmúlja gyávaságával és cinikus önámításával, miszerint ezt jól kifundálta. Attól, hogy stabilizálom a védelmet, nem jelenti azt, hogy fel kell adnom a gólszerzés esélyét, és ha mindenáron kontrázni akarok, akkor nem fogok egy idősödő bóját végigjátszatni. De a helyzet az, hogy időnként a védelmünk is kabaré volt, és csak de Gea kegyességének volt köszönhető az 1 pont. Nem volt ebben semmi, ami egy mestertervre emlékeztetett.
Egyes vélemények szerint nem számít a folyamat, ha végeredményben hatékonynak bizonyul, Mourinhora ez pedig fokozottan igaz az eddigi mendemondák szerint. Ha ez így lenne, akkor a szurkolók csak a bajnokságok utolsó meccseire lennének kíváncsiak. De José Mourinho pragmatikus ember. José Mourinho szerint állítólag az eredmény a legfontosabb. Nos, ha erre az eredményre gyúrt, akkor José Mourinho egy vesztes.
Tudom, a City ellen bezzeg támadtunk és mégis kikaptunk. A Stoke meccsen meg ötöt kellett volna rúgnunk.
Nem a döntetlenekkel vagy vereségekkel van bajom. Az igazság az, hogy élvezettel néztem a City meccs küzdelmességét, és izgatottan pattantam fel a Stoke elleni mérkőzés minden helyzeténél, egyszerűen azért, mert szeretem a focit. Ez az egész valahol mégis a szórakoztatóipar része. Ezért az egészért dollármilliárdok röpködnek, hogy az emberek nézhessék és még én is hozzátettem a magam 1290 forintját (edit: 1390. cheers, stan). Azért ülök le hétről-hétre, hogy egy csapatnyi idegen megdobogtassa a szívem, és együtt glory-zzak vagy együtt sírjak velük. A rezignált arccal való közös bámulás nekem nem élmény. És amit José Mourinho gyáva taktikája az elkövetkező rangadókra jósolni enged nem is lesz élmény.
Nem az háborít fel, hogy a szezon elején leikszeltünk a második helyzettel. Hanem, hogy a hetedik helyen tanyázva kilátások és remény nélkül kell leülnöm minden egyes mérkőzés elé, mert José Mourinho is ezt vette el tőlem, mint ahogy elődei tették azt. Gyűlölöm, hogy a meccs végén csak legyintek. Hát a nagy lósz*rt! Én most csak azért is fel vagyok háborodva!
Végül álljon itt, hogy egy Alan Shearer nevű kevésbé ismert angol fickó szerint mit akarnak a szurkolók: „They want entertainment, they want passion and they want commitment.”
Én is ezeket akarom látni. És nem (csak) a játékosokon. Hanem José Mourinhon.
Például ma este, hogy kiderüljön, van-e a török áfium ellen való orvosság, ugyanis csapatunk ma este a Fenerbahçét látja vendégül a (rém)álmok színházában, aki nem mellesleg EL csoportunk listavezetője. Bár én voltam az a szezon elején, akit nem nagyon érdekelt az Európa Liga, a bajnokságban nyújtott eddigi teljesítményünk mégsem ruház fel minket akkora arccal, hogy elégedetten labdázgathassunk a hétvégi fordulóra való bemelegítés gyanánt.
Ellenfelünket idén Magic Dick irányítja, és ugyan túlzás lenne állítani, hogy a bajnokságban jelenleg kiharcolt 9. pozíció az isztambuliak számára előkelő helynek számít, egy pillanatig sem számíthatunk könnyű mérkőzésre. Nem tudom, hogy meglepődék-e, ha ma sem próbálnánk meg focizni, hiszen a Chelsea elleni vasárnapi rangadó ismételten kiváló kifogás lehet Josének arra, hogy mellőzzön olyan lényegtelen elemeket a játékunkból, mint a gólszerzési szándék.
Sérültek terén még mindig nem állunk jól, miután továbbra is Lajos szelleme csiklandozza a játékosok egészségügyi kartonjait, azonban a Fener pont nem az a csapat, amit egy minimális akarással ne lehetne megverni, és ne adj’ Isten csoportunk élére állni. Kezdőt ezért nem is akarok szokásomhoz híven tippelni, de a sört azért behűtöm estére. Tegyetek ti is így!