Linkid nicken (ritkán, de néha) kommentelő olvasónk vendégposztot küldött. Köszönjük!

Nem is tudom, hol kezdjem. Bár ez a kommentszekcióból nem igazán tűnhet fel senkinek, de a blog megalakulása óta aktív Stretford End-szemlélő üti a klaviatúrán eme sorokat. Ahogy nincs karácsony Kevin nélkül, úgy nálam sincs nap SE nélkül. Habár olyan szakmai poszt nem lesz, mint amit az általam olvasott urak itt rendre megosztanak. Olyan vicces sem, mint az év végi jóslások, de akkora élményben volt részem, hogy szeretném megosztani veletek!

Hogy mi az oka a vendégposztnak? Kicsit messzebbről indítanék. Szerintem minden embernek az életében van bakancslistája, maximum nem nevezi nevén azt. Mivel már a harmadik ikszet taposom, így nálam ezek a vágyak, álmok nagyjából a 90-es évek végére illetve a 2000-es évek elejére datálódnak. Három ilyen kívánság szerepelt ebben a kategóriában, de Dévényi Tibi bácsit hiába zaklattam, még egy pöttyös labdát sem adott. Sosem gondoltam volna, hogy mindhármat másfél éven belül elém sodorja az élet.

Elsőként tavaly láthattam a magyar labdarúgó válogatottat egy világeseményen. Azt a csapatot, amelyik utoljára akkor szerepelt a nagyközönség előtt, amikor még meg sem születtem. A nemzeti tizenegyet ami „kicsit savanyú, kicsit sárga, de a miénk!” Aztán idén eljutottam Sopronba, és gyermeki örömmel, libabőrrel, és hangos kiabálással-énekléssel végigugráltam egy Linkin Park-koncertet. (Rest is peace Chester Bennington.)

Majd októberben jött az egyik gyerekkori legjobb barátomtól a telefon, aki már jó ideje Londonban dolgozik. „Hello, van 3 jegyem a december másodikai Arsenal-Unitedre, jössz?” Pár napot töprengve úgy gondoltam, hogy ezt nem hagyhatom ki, ez egy tipikus most vagy soha pillanat. Mikor megvilágosodtam, mint Newton az almával, azonnal írtam a cimborámnak, és már el is kezdtük szervezni az utat. Így jutottunk el oda, hogy szombat este ott álltunk hárman, gyerekkori barátok az Emiratesben. Ezúton is hálásan köszönöm srácok a jegyet, az idegenvezetést Londonban, a szállást, a kaját és a minőségi angol söröket! Meg hogy türelmesek voltatok, mikor 30 percenként a slozira kellett futkosnom. Örök élmény marad számomra.

Maga az utazás is egy ordas nagy erőpróba volt, mivel én voltam a lakótelep – együtt nőttünk fel a délnyugati magyarországi Nagykanizsa egyik kertvárosi részében – Dennis Bergkampja. Sajnos nem a focitudásunk, hanem a repüléstől való rettegésünk a közös pont. Úgyhogy úgy ültem a Budapest-Luton Wizzair-járaton péntek este 18.40-kor, mint hasmenéses elefánt az állatkertben. Tele volt a gatyám, de a csapatért, a csapatomért muszáj volt legyőzni ezt a félelmet. Szerencsémre egy másik haverom – aki Skóciában dolgozik jelenleg – volt a harmadik fél, aki szintén Budapestről jött velem Lutonba. Ő és az általa kezembe nyomott kis Dreher tartotta bennem a lelket.

Épségben odaértünk, a gatyám is tiszta maradt, a sör is elfogyott. Megérkezvén a szállásra gyors lasagne-maláta-alvás kombó következett, hogy meccs előtt még egy kis városnézés is beleférjen. Ez a rész valószínűleg sokakat nem hoz lázba, szóval megpróbálok rövid lenni. A metróból felérve szinte kapásból egy helyi nevezetesség, a double decker bus szúrt szemet. Itt kezdődött el bennem az igazi meccsdrukk! ’Baszdmeg José, csak ma ne, csak ma ne parkold le kérlek, ma ne legyen fosfaragás’ – mondogattam magamban. London marha nagy, sokat kell utazni, ezért csak egy greenwich-i kiruccanás fért bele, hajóúttal, előtte Big Bennel, Westminster apátsággal, Tower Bridge-el megspékelve. A belvárosban elképesztően látványos, ahogy a viktoriánus kori házak váltogatják egymást a modernnél modernebb épületekkel. Szerintem nagyon jól áll a központnak ez az erős kontraszt a Temze partján. Mondjuk arra kíváncsi vagyok, kinek volt az ötlete, hogy a Nemzeti Színházat a Star Warsból ismert Tatooine bolygóról koppintsa…

Lecsúszott még 2-3 helyi söröcske a kellő meccshangulat érdekében. A metró már tele volt Arsenal szurkolókkal. Különböző nemű, korosztályú, rasszú emberek váltogatták egymást. Egy gombostűt nem lehetett volna elejteni. Én pedig ott álltam, pulóverem alatt elrejtve a ’Manchester is RED’ pólómmal. Egyrészt a hideg, másrészt a meccsnek egyetlen szépséghibája, a hazai szektorba szóló jegy miatt. Én pedig nem szerettem volna a meccs lefújása után az összes fogamat a markomban hazavinni. Gyors, alkalomhoz illő sálvásárlás, majd irány az Emirates.

Maga a stadion óriási, fantasztikusan kialakított, tátva maradt a szám. Habár előtte csak a Velodrome-ba meg a Groupamába jutottam el (az Izland-Magyarországra), szóval elég szűkös a viszonyítási alapom. A jegyünk egy félig-meddig VIP szektorba szólt, külön étteremrésszel, ahol minden falon egy-egy Arsenal-legenda vagy statisztika nézett vissza ránk. A teljesség igénye nélkül: Henry, Pires, Bergkamp, Adams, az Unbeaten team, Mr Wenger, korábbi korok általam kevésbé ismert játékosai mind-mind meg volt örökítve egy-egy fotón.

Ettünk, (ittunk), majd elfoglaltuk a helyünket. Pontosan a Manchester United szurkolókkal ellentétes sarokban, kicsit jobbra a Hungarian Gooners molinótól. Ezzel nem mondok újat ugyan, de élőben egy mérkőzés teljesen más, mint a tévét bámulva. Az alaphangulat adott volt, a hazai és a vendégmag is kitett magáért, habár utólag visszanézve ez a televízión keresztül sokkal jobban visszajött. Nagyjából egy órával a meccs előtt még meg voltam róla győződve, hogy az eredmény 0-0 lesz, mint ahogy a legtöbb José away rangadó. De mikor megpillantottam a pályát, természetesen hirtelen megnőtt az önbizalmam, gondoltam boldolok egy merészet. A mellettem ülő szintén fanatikus cimborámnak csak annyit mondtam, hogy „Meglásd, Lingard ma United-legenda lesz.” Szerintem hülyének nézett, ismertségünk során nem először.

Elkezdődött. Még javában készültek a fotók, amikor egy védelmi megingást kihasználva Valencia a tőlünk távol eső kapuba talált. Nem hittünk a szemünknek. Idegenben? Gól? Ilyen hamar? Csípjen meg valaki! Felettünk zúgott a ’Come on Arsenal’, miközben a mi gólörömünk kimerült egy konszolidált ökölrázásban. Alig ocsúdtunk fel a mámorból, amikor jött Lingard. Zavarás, labdaszerzés, két gyors passz, zseniális Martial-Jesse összjáték és gól! Extázis. Csak mosolyogtam, mint tinédzser gyerek az első pár ciciket látva. Az Emiratesben. Alig tíz perc után. Kettővel. Vezetünk!

Úgy gondoltam, innen zsebben a meccs. Sima ügy lesz. Befűztük az oktatószalagot. Ami ezután történt, az viszont épp ennek az ellentettje volt. Meddő mezőnyfölényben volt az Arsenal, rengeteget járattak a labdát, kurva szépen játszottak, na. A Uniteden látszott, hogy Mr. Special One a kontrákban bízik. Eddig sem kételkedtem benne, hogy De Gea a világ legjobb kapusa, de ezt az első 45 perc tovább erősítette bennem. Jesse brutális volt. Folyamatosan rohangált, mint pók a falon, szerintem lelőni se bírták volna. Habár én mindig imádtam az ilyen futós, hajtós, rakkolós, ámbár kevésbé technikás játékosokat, de ez a mentalitás most teljesen magával ragadott. Martial minden érintésénél hátráltak a védők, Pogba nagyon okosan és jól játszotta meg a labdákat, és még a sokat kritizált Lukaku is nagyon hasznosnak tűnt az első játékrészben. Tényleg. Ja és Matics! Az embertől szinte nem lehet elvenni a játékszert, az összes ilyen szituációban úgy nézett ki, mintha egy apuka szállt volna be az U15-ösökhöz lötyögni. Nem is nagyon emlékszem vesztett párharcára. A védelemben Lindelöf volt üde színfolt, talán rááll a vidicsi útra, és a kezdeti lámpalázat legyőzve alapemberré növi ki magát. Rojonak nagyon kellenek a meccsek, nem játszott jól. Smalling, Valencia és Young játékára nem igazán volt panasz, habár utóbbinak volt egy zavaros tíz perce az első játékrész derekán.

Félidőben megállapítottuk, hogy ez az Arsenal ma akkor sem lő gólt, ha reggelig játszik. Gyors ingyen sör a jegyünknek köszönhetően, majd irány vissza a helyünkre. A fentebb citált tézisünk kemény öt percig élt. A publikum őrjöngött, mi meg szitkozódtunk. De szerencsére csak négy körmömet kellett csontig rágni, mert egy impozáns kontra után Pogba egyéni akciójára és centerezésére jött újra Jesse, és a kapuba helyezett. Majd kifutott ’hozzánk’ ünnepelni. Itt már felugrottunk, nem érdekelt az se, ha kapunk egy-két taslit. Hála az égnek, ez elmaradt. De Gea továbbra is IDDQD-t tolt, a dupla ziccerfogásánál nem hittünk a szemünknek. Pogba kiállítása és a meg nem adott büntető(k) kicsit borzolták a kedélyeket, de a meccs hajrájára a vörösök kiürítették az Emirates egynegyedét. A szülinapos Darmian mellett láthattam a két kis kedvencemet, Herrerát és Rashfordot is pár perc erejéig.

Boldog voltam. Nagyon. Mosolyogtam. Premier League klasszis volt. Elújságoltam mindenkinek, hogy igen, megvertük az Arsenalt, idegenben. Láttam őket, akik meghatározzák nekünk, fanatikus „bolondoknak” a mindennapjainkat. Akik annyi keserű és örömteli pillanattal örvendeztetnek meg minket hétről hétre. És Lingard ugyan nem lett legenda, de soha rosszabb boldot!

Úgyhogy nyerjük vasárnap is, Jesse találj be ismét, tegyük szorossá a bajnokságot és fessük vörösre Manchestert újra!