A szálfa termetű, őszbe borult halántékú mester odalépett az órák óta az argentin tuja és a belga óriáslombú jegenye között gyakorlatozó növendékhez. A fiú szolgálóként cseperedett fel a kolostorban, mert a korábbi elöljáró, Fergie san meglátott benne valamit, de csak nemrég vették fel a tanoncok közé, és kezdték el speciális kiképzését, így kicsit jobban rászorult az iránymutatásra, mint a többiek.

– Mi is a neved, fiam? – szólította meg a nagy tekintélyű mester a sihedert.
– J Lo, mester?

Hatalmas pofon csattant visszakézből. A fiatal tanonc kissé megilletődve emelte fel arcát a porból.

– Szerinted ezt most miért kaptad?
– Mert nem én vagyok J Lo?
– Hagyd már azt a kétségkívül kiváló mozgású, ámde nem különösen jó hangú Jabba–üdvöskét! Persze hogy nem vagy J Lo!
– Akkor Jet Lag lennék?

Újabb, ezúttal némileg erőtlenebb, képzavarral élve, lemondóbb pofon landolt a karamell és immár bíbor árnyalatában játszó orcán.

– Hát téged sem az eszedért szeretünk, fiam – sóhajtotta a széles és gyorsan forgó tenyeréről is híres Mos Ice Lee mester, de aztán megenyhültebb hangon folytatta: – Nem, nem talált, te még mindig a Chat Li nevet viseled a kolostorunkban! De igazából nem azért jöttem, hogy a nevedről csevegjek, ahogy azt bizonyára te is sejted.

A mester, a Jégnemzet büszkesége, mély levegőt vett, mert tisztában volt azzal, hogy nagyon sok múlik azon, hogy most mit mond az útját némileg szem elől tévesztő ifjú embernek. Jól tudta róla, hogy mennyi megaláztatásban volt része rövid élete során, mennyiszer volt méltatlan és kicsinyes gúny céltáblája. Szóval minden kimondott szót alaposan megfontolt és megforgatott a szájában.

– Látom, fiam, hogy valami bánt. Nekem elmondhatod, mi az!
– Mester, tudja, hogy a bőrgolyót választottam fegyveremnek, ahogy az ifjak védelmezője, a szigorú, ám melegszívű Fergie san is ajánlotta nekem oly sok évvel ezelőtt, de, de…
– De mostanában elbizonytalanodtál a választott utad helyességében, igaz?
– Igaz – felelte csüggedten Chat Li, aki a Lingard család Jesse nevű fiaként a feltöltődni vágyók körében igen népszerű célpontnak számító Akkun látta meg a napvilágot.

– Csak a Wembleyben megy! – robbant ki belőle, és a számára is váratlan indulatától megrémülve, fejét lehajtva hátralépett egyet.

A mesterben együttérzés ébredt: jól ismerte ezt a leszegett fejet, ezt a konok, már-már faltörő kos lelkületet. Ha visszagondolt az egész gyerekkorát árnyékban leélő kis Jessere, akkor mindig az a szinte már dacos akarat jutott eszébe róla, amely korábbi tanítványát, az időközben a gátlástalan konkvisztádorokhoz csatlakozó Ron Ceet is jellemezte. Viszont ez a fiú itt nőtt föl, és hűséges szívét a kiállt nehézségek és próbák dacára se lett volna könnyű elbolondítani. Csak útmutatás kell neki, olyan útmutatás, amit meghall…

– Jesse – szólította szándékosan régi, immár levetett nevén a fiút a lélek húrjait oly ügyesen pengető mester. – Jesse, a Wembley mindenütt, így benned is ott van!

A fiú szája tátva maradt a megdöbbenéstől. A mester ezt látva szelíden elmosolyodott, majd rövid hatásszünetet tartva mély, zengő hangon mondta ki a végső tanítást:

– Fiam, a Wembley veled van, egy vagy a Wembley-vel!

A krónikák szerint Jesse pár percig csak bámult maga elé, majd felragyogott az arca, és így szólt:

– Chat Li vagyok, és a Wembley velem van, egy vagyok a Wembley-vel! Igen, a Wembley velem van, egy vagyok a Wembley-vel! A Wembley velem van, egy vagyok a Wemley-vel! A Wembley velem van, …

Azzal felkapta bőrgolyóját, és magabiztos léptekkel elindult a gyakorlótér fele. A többi pedig már, mint tudjuk, történelem.

Jesse Lingard igaz történetét clacka mesélte el nekünk. Köszönjük! (Az illusztráció természetesen Szücsi mester munkája.)