Az Úrnak 1494. évében, az Ő kegyelméből a spanyol és portugál uralkodók szerződést kötöttek, amely felosztotta közöttük az Európán kívüli területeket a békés hódítás oxymoronjának jegyében. Akkor még senki sem számított arra, ami mostani feljegyzésem indokául szolgál.
1518. március 18-án Christopher William Gerard Hughton admirális már a hatodik kanál cukrot lapátolta délutáni teájába, az azonban továbbra is keserű volt, miután még mindig az előző nap elszenvedett megaláztatásának epéje ízesítette torkát. Hiába szolgálta VII. Henriket egész életében hűen, fia, VIII. Henrik királynak hála feleslegesen készült felnőtt életének jelentős részében a tegnapi napra. Az ifjú uralkodó nem nézte jó szemmel, hogy admirálisának ereiben a lázadó írek vére csörgedez, így a Fa Nándor Hajózási Kupát egy portugálnak adta, akit miután a királyné, Aragóniai Katalin is támogatott, Hughton belátta, 2-0-ára győzte le őt az idegen kapitány, José Mário dos Santos Mourinho Félix.
1518. április 15-én aztán megtörtént, amire senki sem számított. A spanyolok felrúgták a Tordesillasi-egyezményt, és megszerezték maguknak a hatalmat a gyarmatokon, élükön a csak Kopaszszakállnak csúfolt egykori katalán kalózzal. Ezt már sem a portugálok, sem az angolok nem nézhették tétlenül, és ekkor született az elhatározás, a spanyolok utolérésére egy egyesített angol-portugál flottát küldenek, a kor legkiválóbb hajómérnökei által, a hajógyártás fellegvárában, Manchesterben előkészülve. A flotta vezetője az ekkor már minden nemes által ismert Félix admirális lett. A portugálok egyrészt nem bírhattak el a spanyol túlerővel, így az ő céljuk elsősorban déli területi veszteségeik minimalizálása volt, a manchesteri flotta elsődleges küldetése azonban nem a portugál védekezés volt – bár Félix sokáig harcosan kitartott amellett, hogy felesleges lenne támadni – hanem az, hogy ha már a spanyolokat ugyan utolérni nem tudják, az éppen fejetlenségbe süllyedő francia, az európai sikereik miatt önmagukkal elfoglalt német és a széttöredezett itáliai vezetőség előtt legalább a második legnagyobb gyarmatosítók lehessenek.
1518. május 4-én reggel indult útnak a manchesteri armada, élén az HMS United, azonban amikor este 9 körül a déli partokhoz értek, nem várt helyről érkezett támadás. Hughton admirális és Brightonban toborzott legényei felvonták a sirálykoponyás zászlót, és üldözőbe vették Félix csapatát. Ha ő nem lehet Őfelsége elsőrangú gyarmatosítója, akkor senki más sem – gondolta Hughton, és amint meglátták a vörös színű vitorlákat, az HMS BHA nevű briggjével előlopakodott a délnyugati partot tarkító sziklák közül, várt, amíg vonalba kerül az az HMS United, majd tüzet nyitott.
Csak az erős hullámzás és a viharos szél mentette meg a portugál irányította hajót. A küzdelem 92 órán át tartott, és még csak az első 10 percben jártunk, amikor Félix kiadta a parancsot a fordulásra, és a BHA három vörös vitorlás gályával találta magát szembe. A portugál pontosan 10 órányi időt adott embereinek a támadásra, ám a nagy lomha hajók csak minimális sérülést tudtak okozni a mozgékony kis BHA-nak, aki az erős hullámzást kihasználva ügyesen manőverezett a manchesteri sortűz előtt, s mire a portugál vezette hajók irányba fordulhattak volna, a BHA 2-3x kerülte meg őket, szemtelenül lőve a gigantikus méretű ellenfeleit. A csata megfordulni látszott, az elkövetkező 24 órában Hughton admirális kedve szerint történtek az események. Azt persze az isteni gondviselésnek tudta be, hogy ugyan a manchesteri flotta ágyúi nagyobbak és több sorban helyezkednek el a hajókon, Félix soha nem volt a támadások és a háborúzás embere, ezért a túlsúlytól félve szerényen pakoltak lőporral és ágyúgolyókkal. A viaskodás első harmadára a manchesteri támadások teljesen kiüresedtek, olyan volt, mintha Góliát faágakkal dobálna a fürge kis Dávidot. Persze Félix, aki egy korábbi, spanyolok ellen elszenvedett vereség miatt rettegett áldozatokat hozni, a hiányos raktár tömegét a hajótest vasalásával és megerősítésével ellensúlyozta, így ugyan kárt nem nagyon tudtak tenni a brightoni briggben, cserébe az sem tudott néhány horpadásnál komolyabb sérülést okozni nekik. A csata derekán állóháború kezdett kialakulni, és a 45. órában a BHA visszavonult egy lélegzetvételre, természetesen mindig látótávolságban maradva a vörös flottával.
A tengeri civakodás 72. órájáig nem sok minden történt. Megvolt a kölcsönöz tűz a másik irányba, de ez inkább már csak a tisztességről, mint az igaz szándékról szólt. Hughton admirálisban ekkora már világos volt, hogy a csatát nem nyerhetik meg, azonban ha le nem is győzheti Félixet, egészen az Újvilágig követheti, és ha nem is ő lesz Őfelsége első gyarmatosító vezére, még mindig jobb lehet az élet az ismeretlen nyugaton, mint árulóként visszahajózni Angliába. Döntetlennek is nevezhettük volna a helyzetet, amikor hirtelen hatalmas ütés rázta meg az HMS BHA-t.
Félix admirális elkeseredetten szerette volna elkerülni a vereséget, nem ismerve Hughton döntetlenre irányuló törekvéseit, ám ágyútűzzel muníció hiányában nem támadhatott. Ekkor jutott eszébe az egyetlen lehetséges megoldás. A király, azzal a céllal, hogy ne csak az emberek, de a természet által is megtelepedhessenek az Újvilágban, egy élő, a hajótesteben még elférő legnagyobb angol tölgyfát küldetett a leendő új angol földekre. Félix azonban tudta, hogy nem sok haszna van a fának, ha soha nem érik el Amerika északi partjait. Zseniálisnak vélt ötlete támadt. A fát levették a padról, amin eddig tárolták, megszabadították gyökerétől, méretre faragták, és a hajó legnagyobb ágyújába tuszkolták a maradék összes lőporukkal együtt. Célba vették a BHA-t és meggyújtották a kanócot…
Ha az a fa aznap beszélni tudott volna, biztosan fizetésemelést kér…