Az Arsenal elleni FA-Cup-diadal egyik kulcsszereplője Lionel Jesse, vagyis Messi Lingard volt, ennek örömére lefordítottuk a The Players Tribune-ben megjelent önvallomását (illetve annak a rövidített változatát).

A nagyapám igazi old school figura. Nem is volt soha focirajongó. Fiatalon rögbizett és súlyt emelt a brit válogatottban. Csak azután vetette bele magát a futballba, hogy megszülettem és elkezdtem rugdosni a felfújható katicabogaras labdámat. Van rólam fotó is a vörös-fekete labdával, 14 hónaposan. Akkor még a pelenka is rajtam volt. Járni is alig tudtam, de azért lövöldöztem a bombákat nagyapa barna bőrfoteljébe.

Állandóan együtt voltam a nagyapámmal. Minden nap. A nagyi és ő segítettek felnevelni. Volt, hogy ott aludtam egy matracon a földön, a szobájukban.

A nagyapám nem értett a focihoz, de látta, hogy én imádom, úgyhogy elkezdett felzárkózni. Négyéves voltam, amikor focileckés VHS-kazettákat vett, amiket valamiért Japánban készítettek. Képzeljétek el a látványt, ahogy ez a nagy angol fickó ott ül minden reggel a tévé előtt a teáját kortyolva, japán focileckéket néz, és közben jegyzetel. Az óvoda után aztán levitt a parkba, és megmutatott egy-egy új trükköt. De olyan kicsi voltam, hogy a labda szó szerint a térdemig ért. Szóval elkezdtem ugrálni a labda fölött, jobbról balra, hogy meg tudjam csinálni a labdaátlépéseket. Azt hiszem, majdnem minden nap kint voltunk a parkban.

Szenvedélyes volt, segíteni akart nekem, de Warringtonban, egy rögbicentrikus környéken éltünk, szóval fogalma sem lehetett róla, mennyire voltam ügyes. Azt szokta mesélni, hogy amikor hétévesen elvitt próbajátékra a United akadémiájára, az egyik edző félrehúzta, és megkérdezte tőle: „Eddig hol rejtegette a srácot?”

Attól a naptól kezdve, hogy felvettek az Akadémiára, ez igazából a mi közös álmunk lett. Nem érdekel, ki vagy, egyedül te sem jutsz el a csúcsra. Szükséged van rá, hogy valaki támogasson, és ő támogatott minden egyes nap.

Amikor elkezdtem az Akadémiára járni, az egyik nap összefutottam Sir Alexszal a folyosón, és lett egy közös képem vele. Igazi fotó. Kodak. Sugárzom rajta. Megőriztük otthon, és a nagyapám időről időre elővette, és azt mondta: „Itt van ő. A nagy ember. Egy nap majd nála fogsz játszani.”

A nagy ember. Mindig így hívja.

Csak az volt a probléma, hogy túl kicsi voltam. Nem tudtam felhízlalni magam. Toltam magamba a sajtburgereket, de hiába, nem lettem vastagabb. A nagyapám mindig kérdezte, hogy mikor megyek ki vele a kertbe edzeni. „Fel kéne tenned magadra egy kis izmot.”

Emlékszem, kilencéves lehettem, amikor bementem Tony Whelan irodájába, és rákérdeztem:

– Elkezdhetek súlyzózni? A nagyapám szeretné tudni.

– Nem, fiam, nem csinálhatod – így Tony.

– De miért? – kérdeztem.

– Azért, mert kilencéves vagy.

Mindig is tudtam, hogy a termetemmel gondok lesznek. Hiába lettem nagyobb, továbbra is lógott rajtam a mez. Van rólam egy fotó a Nike Cupról, amin a bátyám mindig jókat röhög. Az A.S. Romával játszunk. 15 éves vagyok, és úgy nézek ki, mint aki 10. Az olasz srácok 15 évesek, és úgy néznek ki, mintha 25 évesek lennének.

Emlékszem, ahogy jövünk ki az öltözőből, és meglátom ezeket fiúkat igazi borostával az arcukon, és arra gondolok… basszus. Úgy nézek ki, mint egy kabalafigura, aki befutott a pályára poénból.

A vicc az, hogy megnyertük azt a meccset. Sok meccset megnyertünk akkoriban, és jól is játszottam – de valahogy továbbra sem nőttem. Amikor betöltöttem a 16-ot, láttam, hogy sok csapattársam profi szerződést kap, de én nem voltam köztük. Egy világ dőlt össze bennem.

Őszintén mondom, nem lennék ma itt Sir Alex nélkül. A nagy emberen múlt minden. Egy nap leült velem és a családommal az irodájában. „Ez neked el fog egy ideig tartani, Jesse – mondta. – Hiszünk benned, de türelmesnek kell lenned. 22 vagy 23 éves korod előtt nem fogsz készen állni a felnőtt csapatra.”

Elmondani se tudom, mennyire masszív volt ez nekem és a családomnak. Azt gondolnád, hogy csalódott voltam, de amikor egy akkora legenda, mint Sir Alex azt mondja neked, hogy hisz benned, az a világot jelenti. Nem lett volna kötelessége találkozni velünk, nem kellett ezt mondania.

De ezért ő Sir Alex, és ezért Man United a Man United.

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor Sir Alex Pogbát és engem kispadra ültetett a Newcastle elleni idegenbelin. 18 és 19 évesek voltunk. Emlékszem, ahogy körülnézek az öltözőben, és látom a legendákat készülődni, ahogy húzzák fel a sportszáraikat. Scholes. Rooney. Rio. Giggsy.

Pogs és én elfoglaltuk a helyünket a padon, és hát, tudjátok, mi 200 ember előtt szoktunk játszani. Itt meg volt 50 ezer. Emlékszem, hogy ránéztem arra a nagy üvegfalra oldalt, és rázkódott. Pogsra pillantottam. „Te jó isten… ha a Főnök becserél, én lehet, hogy összehugyozom magam…”

Nagy szerencsémre aznap maradtunk a padon. De óriási pillanat volt ez a számomra. Rengeteg jelentett az önbizalmamnak, hogy bedobtak a tűzbe, és hogy viselhettem a mezt Sir Alexért.

Az igazság az, hogy valószínűleg nem álltam még készen. Ma már világosan látom. Sir Alex tökéletesen jósolta meg azon a megbeszélésen évekkel korábban. Fogalmam nincs, honnan tudta előre, de igaza volt. A következő három évet felzárkózással, tanulással kellett töltenem. Voltam kölcsönben Leicesterben, Birminghamben, Brightonban. Azt hiszem, azok a tapasztalatok elengedhetetlenek voltak. Amikor feljutsz a csúcsra, az emberek csak a csillogást látják, de azt nem, hogy mit kellett ahhoz beletenned. Azt nem látják, hogy egy leicesteri hotelben laksz, szobaszervízes kaját eszel minden este, hiányzik a családod, kételkedsz magadban, és azon agyalsz, hogy össze fog-e jönni neked valaha.

Vicces, hogy bizonyos emberek azért kritizálnak most, mert mindig vigyorgok a pályán. De én mindig önmagam fogok lenni. Soha nem fogom nem élvezni a focit. És soha nem törlöm le a mosolyt az arcomról, amikor átlépek az oldalvonalon, mert tudom, mit jelent ezt a mezt viselni. Tudom, mennyire szerencsés vagyok, hogy abból élhetek, amit csinálok, és hogy ezt a címert képviselhetem, és élvezni fogom mindig, minden pillanatát.

Mert történhetett volna minden másként is. Amikor 2014-ben a Swansea ellen végre bemutatkozhattam United mezben, úgy volt, hogy az lesz a jutalmam minden fájdalomért és kínért, az összes évért, amit az otthonomtól távol töltöttem. Az egész családom ott volt az Old Trafford lelátóján. 22 éves voltam, pont ahogy Sir Alex megjósolta.

Ez volt az a pillanat. Megcsináltuk.

Aztán 20 perccel később elszállt a térdem.

Hallottam, ahogy roppan, és tudtam azonnal. A meccs után láttam a bátyámat – könnyezett. Mert tudta, hogy mindez mit jelent. Nem csak a sérülés. Az időzítés, minden.

6 hónapig csak elvoltam, mint a befőtt. Nem edzhettem, nem gyalogolhattam, semmit nem csinálhattam. Feküdtem a kanapén, és néztem a Unitedet a Match of the Day-ben, összetörve. Valószínűleg ez volt életem legmélyebb pontja. Komolyan depressziós voltam, eljutottam a legaljára. Szó szerint a hajamat téptem, annyira frusztrált a helyzet. De arra is volt időm, hogy elgondolkodjak az életemről, és rájöttem, hogy minden megváltozhat nagyon gyorsan. Még ha keményen is dolgozol, és tehetséges is vagy, semmi sem garantált.

Szükség volt rá, hogy eljussak a legmélyebb pontra, ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam azokat a pillanatokat, amikor felhúzhatom a United mezét. Mert egy másodperc alatt elveszhet minden.

14 teljes hónapba került, amíg újra felvehettem a United mezét.

Azóta sem hagytam abba a vigyorgást.

Ha nem tetszik neked, akkor bocs. Én nem fogok megváltozni.

Mindannyiunknak más az útja ebben a játékban. Annyi mindent nem láthattok kívülről. Tudod, mi az igazán elképesztő? 2012-ben ott ültem a hotelben, rágtam a szobaszervízes chipset, és alig kaptam játéklehetőséget a Leicesterben. És ugyanabban a csapatban ott volt Jamie Vardy és Harry Kane is, akik ugyanúgy szenvedtek a padon. Mi csak be akartuk állni egy-egy Championship meccsre.

Hat évvel később mindhárman Anglia mezében vonulunk ki egy világbajnoki elődöntőre.

Ezt hogy magyarázod meg?