Mondjuk ki az igazat és az őszintét: az elmúlt években nem volt túl jó dolog Manchester United szurkolónak lenni. Néhány kivételes alkalom persze akadt: a hosszú idő után újból megnyert FA-kupa, az Európa-liga győzelem vagy éppen a City elleni teljesen valószínűtlen fordítás képesek voltak elhozni azt a katarzist, amit olyannyira hiányoltunk. Összességében azonban kilátástalanság és az érdemi fejlődés teljes hiánya jellemezte ezt az időszakot, ami miatt nem csoda, hogy sokan inkább már nem a meccsek köré szervezték a hétvégi programjukat. De aztán jött egy bizonyos Ole Gunnar Solskjaer…
…az a Solskjaer, akinek tíz meccs is bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy szinte mindenkit maga mellé állítson. Nyilván nehéz elvonatkoztatni az eredményektől, hiszen kilenc győzelem és egy komoly tartásról árulkodó döntetlen önmagáért beszél, ám ettől függetlenül az az ember érzése, hogy Ole mindig és minden körülmények között tudja, mit kell csinálni, mit kell mondani. Minden egyes megszólalásából árad egy végtelenül őszinte és hiteles Manchester United-esszencia, ami igazából már önmagában fél siker, mind a szurkolóknál, mind a játékosoknál, ez elég egyértelműen leszűrhető. Az eredmény ez után kis túlzással már csak egy bónusz. Ugyanakkor pedig egyszerre örömteli és sokkoló volt nyugtázni, hogy 2011 januárja, Sir Alex és Berbatov óta most fordult elő először, hogy Manchester United-edző és -játékos lett a hónap legjobbja a Premier League-ben. Ez talán mindennél jobban mutatja, mit tett le Solskjaer az asztalra ezen tíz meccs alatt.
Örülni tehát van minek, már csak azért is, mert a Top 4 is karnyújtásnyira van már csupán, ráadásul a PSG elleni BL-párharcot is sokkal jobb előjelekkel várhatjuk, mint mondjuk a sorsolás pillanatában. Szerencsére azonban Ole is tudja, hogy nem szabad elveszíteni a fókuszt, hiszen pont a mostanihoz hasonló, Fulham elleni “kis” meccseken a legkönnyebb bukni, amit jól mutat az is, hogy a Solskjaer-éra alatt talán a Reading és a Burnley elleni meccseken teljesített a legrosszabbul a csapat. Mindenki jobban teszi tehát, ha nem ringatja magát nyugalomba azzal, hogy a (meglepetésre egyébként) második számú kiesőjelölt és a harmadik legrosszabb formában lévő gárdához utazunk szombaton.
Félnivalónk nem is feltétlenül ez utóbbi miatt van, a nagy ellenség ugyanis – ez az elmúlt meccseken már egyértleműen kiderült – az erőnlét és a frissesség hiánya lehet. A legfőbb baj a középpályán van, ahol a Matic – Herrera – Pogba hármas megbontása eddig minden egyes alkalommal alaposan lehúzta a csapat teljesítményét, így éppen itt lenne az ideje annak, hogy a többiek is felnőjenek végre a feladathoz (Pereirának a múltkor sajnos nagyon nem sikerült), de más posztokon akadnak bőven fáradt izmok. Márpedig ha valamikor, akkor most nagyon kellene rotálni, hogy a párizsiak ellen mehessen egy viszonylag friss gálakezdő – különösen a Matic, Young, Lindelöf, Pogba, Rashford ötös az, akikre ráférne most egy nyugisabb hétvége. És bár papíron nem hangzik annyira rosszul egy Fred, Dalot, Jones, McTominay, Lukaku cseresor a fentiek helyett, az említett játékosok közül eddig csak a frissen hosszabbító grimaszkirályunk tudta elnyerni Ole maradéktalan bizalmát, ami joggal adhat okot aggodalomra.
Egy szó mint száz: Solskjaer hamar rájött, hogy az eredménykényszer vs. pihentetés ellentmondást egyelőre előbbi javára tudja csak feloldani úgy, hogy az pontokban és győzelmekben nyilvánuljon meg. Most szombaton, a Fulham ellen azonban mindennél jobban kellene egy amolyan igazi Fergie-s, rotálós, kiszenvedett győzelem egy fontos párharc előtt. Kíváncsian várjuk, hogy Ole ennek a titkát is képes volt-e ellesni anno az Öregtől…