A Manchester United – Barcelona párharc meglehetősen gazdag történelme ma este tovább íródik. Egy hazai nézőket inzultáló argentint az előző körben már eltakarítottunk az útból – most érkezni fog egy másik, aki vélhetően nem a tűrés-, hanem a leshatárt fogja súrolni.

A nem rég állandósított managerünk asztalán exponenciálisan emelkedik a tennivalók listája. Olyan lehet Solskjaernak lenni ezekben a hetekben, mint egy vállalkozónak, aki a szerződés aláírása után döbben csak rá, hogy nem csak a saját munkáját szeretnék elvégeztetni vele, hanem azokat is, amit mások már egyszer elcsesztek.
Ugyan nem témája a bejegyzésnek, de a klub háza táján sűrűsödő viharfelhők egyszerre tartalmaznak nem éppen könnyű bajnoki hajrát, és alapemberek tömegével lejáró szerződését is vegyesen. Csak hogy összeszedjük tételesen: idén nyáron jár le de Gea, Herrera, Mata, Darmian, Pereira és Valencia szerződése is, illetve jövő nyáron lejáró szavatossággal rendelkezik Eric Bailly, Marcus Rashford, Nemanja Matic és Ashley Young kontraktusa is. Leggyakrabban a klub hivatalos Facebook oldalán lehet találkozni olyan véleményekkel, miszerint “hagy menjenek, igazolunk 5-6 alapembert a nyáron, és máris a BL-győzelemért fogunk menni jövőre”. Nem tudom ki milyen szoros kapcsolatot ápol a valósággal, de 5-6 alapembernek szánt játékost igazolni egy ablak alatt gyakorlati lehetetlenség. Túl sok tényező csillagának kell ahhoz együtt állnia, hogy egy komolyabb transzfer zökkenőmentesen végbemenjen. Ezekhez nem elég a “gondolunk egyet, zsebbe nyúlunk és kiszórjuk belőle a dellát, azt’ ha nem elég, akkor még többet szórunk“-recept: gyakran több éves előkészítés előzi meg az ilyen átigazolásokat, ahol a pénz, és a vételi szándék csak az egyik tényező a sok közül. A másik nagy probléma, hogy a menedzsmentünkből jelen állás szerint azt sem tudom kinézni, hogy egy kiscsoportos óvodás ballagást meg tudjanak szervezni úgy, hogy a málnaszörp és a sajtos pogácsa is időben ott legyen, nemhogy egy ilyen méretű keretátalakítást. Azzal, hogy ennyi alapember szerződését hagyták szépen az utolsó hetekig lecsengeni, kiállították saját maguk alkalmatlansági bizonyítványát. Solskjaernak eddig is finggal kellett piros tojást festenie, és most megérkezett a nyakára ez a probléma is, kétség ne legyen felőle, hogy ez is az ő hátán fog csattanni – elvégre nem a menedzsmentnek kell majd a kispadon ülve szétesett kerettel meccselni hetente.

És most, hogy egy kicsit kidühöngtük magunkat, foglalkozzunk a következő viharfelhővel: érkezik az a Barcelona, akikkel összefutva az utóbbi években nem sok fű nőtt nekünk. Amíg az előző évtizedben közel egyenrangú félként ment a két csapat harcba, addig ma ez messze nem lesz így. Ráadásul az előző körben a PSG ellen egyszer már kijátszottuk a “kijöhetsz a börtönből” kártyát, és Solskjaer zsebében elenyésző az esély, hogy maradt volna még egy. Olyan ez, mintha egy pókerasztal mögött tehetetlenül pislognánk minden zsetonunkat az asztal közepére tolva egy menthetetlen helyzetben, hogy aztán egy royal flush kihúzzon a szarból – és rögtön a következő leosztásban kéne belőle még egy, amire eddig még példa sem volt – illetve várjunk csak…

Visszatérve a történelemre: a két klub először a nyolcvanas években csatázott egymással a jó 20 évvel ezelőtt megboldogult KEK-sorozatban, és mindkétszer mi nevettünk utoljára: 84-ben a negyeddöntőben egy idegenbeli kétgólos vereséget egy hazai háromgólos siker követett, majd 91-ben, a Liverpool kivételével európai porondra visszaengedett angol klubok közül elsőként sikerült elhódítani egy trófeát – pont a Barcelona ellen, kétszer is bevéve Carles Busquets hálóját, akinek drága kisfia jó eséllyel a kezdőben lesz ma este – őt ezúton is üdvözöljük.
A sormintát a 94/95-ös BL-kiírás csoportköre folyatta, ahol a Barcelona bizonyult az erősebb kutyának, amikor Ferguson még csak szokta az európai elit kupa küzdelmeit – 4-0-lal lettünk hazaküldve a Nou Campból.

A következő ütközet a betonkemény 98/99-es kiírás csoportkörében történt, ahol alighanem a közös történelmünk két legizgalmasabb meccse játszódott, mindkétszer 3-3-ra végezve, odahaza kétgólos, idegenben egygólos előnyt elszórva, azzal a Barcelonával szemben, amit van Gaal edzett, és akinek ekkoriban egy bizonyos José Mourinho volt a menedzserasszisztense – a történelem néha olyan, mint egy saját farkába harapó kígyó.

A történet egy újabb évtizedet ugorva a 2007/08-as sorozat elődöntőjében íródott tovább, ahol a két meccsen mindössze egyetlen gól született, egy végig idegtépően szoros párharcban, ami Ferguson karrierjének talán legpasszívabb két meccse volt. Amivel kapcsolatban továbbra is fenntartom a véleményem, hogy csak Ferguson volt a kelleténél is óvatosabb, ha ugyanis hagyta volna játszani a csapatot azon a fordulatszámon, amin igazán tudtak, akkor már az odavágón is rongyokká lehetett volna tépni az ellenfelet, ahogy ez történt egy körrel korábban a Romával – bővebbet a Ferguson story későbbi részeiben.
Különleges fejezete volt ez mellesleg nem csak a két csapat rivalizálásának, hanem magának a futball fejlődésének is, ez volt az a pont a modern korban, amikor a reaktív futball még egyszer utoljára, egyértelműen győzedelmeskedett a proaktív futballal szemben – hogy aztán ez az egyensúly az eggyel későbbi sorozat döntőjében képlékennyé váljon, majd a 2011-es döntőben egyértelműen átbillenjen mérleg nyelve.

A jelenhez elérkezve megint újabb fejezet jön, megint jelentősen átrendezett erőviszonyokkal. Korábban talán sosem volt annyira egyenlőtlen a két csapat által képviselt súlycsoport, mint most, mivel Barcelonában megvan minden, aminek a felépüléséről egyelőre csak terveink vannak, pályán és pályán kívül egyaránt: látványosan játszó, bajnokesélyes csapat, és jól működő klubszervezet (“jól működő” alatt pedig nem azt értve, hogy a brand veszettül termeli a pénzt).
De hogy ne csak általánosságban beszéljünk, néhány sorral azért jellemezném a Barcelona játékát.
Az utolsó összecsapás óta a pályán csak két tényező maradt változatlan: Busquets és Messi jelenléte, minden más lecserélődött azóta, nálunk már hírmondók sem maradtak a keretből, akik a wembley-i döntőre “utaztak”. A Barcelona ezen felül ugyanazzal az alapvetően párharckerülő, labdabirtoklásra építő futballal operál, mint tette ezt hosszú évekkel korábban – ez egy örök, kőbe vésett alapvetés, a formáció, illetve egyes játékosok szerepei változnak csak legfeljebb.

Az első számú bástya, Busquets szerepe azonban szinte semmit nem változott. Azért kell vele kezdjem, mert az ő szerepe talán mindenkié közül a legfontosabb: talán senki nem nevezné meg Busquetset a Barcelona legfontosabb játékosai között, hiszen nem egy látványos és kreatív játékos, holott a jelenléte kulcsfontosságú. Ő az, aki a védelem előtt ülve osztogatja le a labdákat a támadóknak, illetve biztosítja a folyamatos labdatartást, valamint besegít a labdakihozataloknál, illetve elő tudja segíteni a bal-és jobbhátvédek felfutásait azzal, hogy ilyenkor behúzódik a védelem közepére harmadik tagnak. Általában egy négy hátvéddel játszó csapat akcióiban egyszerre csak egy szélsőhátvéd fut fel támogatást nyújtani a kettő közül, a Barcelona azonban könnyedén dobja be Albát és Sergio Robertót is a buliba. Mindezt úgy képes hozni Busquets, hogy az ellenfél nyomása alatt sem csinálja össze magát, bármikor kihozza a labdát szorult helyzetből is, ami már egy évtizede is fontos skill volt, azonban manapság, amikor a fél kontinens kegyetlenül intenzíven igyekszik presszingelni, még inkább.
A középpályán Rakitic biztosítja a kulcspasszokat, illetve a kreativitást, és aligha akad még egy olyan játékos jelenleg Európában, akinek olyan sok választási opciója lenne a támadósorban, mint neki. A Barca támadótriójában mind Suárez, Messi, és az alapesetben kezdő Dembélé (aki ugyan az utazó keret tagja, de vélhetően nem lesz játékra kész) mind képesek a védősor mögé is betörni, illetve a labda felé visszalépve szétrángatni az ellenfél komplett hátsó alakzatát, lyukakat ütve rajta, amiket aztán a társak vészesen könnyen használnak ki. Mesélhetne erről a Lyon, a Madrid, vagy éppen a Sevilla is (egyikük sem úszta meg 3 kapott gól alatt).
Egyelőre a szezon során kerek 60%-os labdabirtoklást átlagolnak a katalánok, úgyhogy a visszarendeződött védelmi alakzatukat viszonylag kevésszer tudja az ellenfél rájuk kényszeríteni. Valverde egyelőre a 4-4-2-re esküszik labda nélkül, Messi és Suárez marad elöl, védelmi feladatot ők ketten alig látnak el, a középpálya mögöttük pedig eggyel beljebb tolódik, az egyik szélső pedig visszazár melléjük.
Rövidre fogva tehát a Barcelona sikeresen ötvözte a két legfontosabb dolgot, amit talán az angol nyelv fogalmaz meg a legegyszerűbben, miszerint “there’s no point in possession without penetration” – azaz önmagában a labdabirtoklás mit sem ér, ha nincs védelmen áthatoló mozgás. A Barcelona játékában pedig jelenleg mindkét tényező megvan.

A lehetőségek skálája meglehetősen szűk lesz Solskjaer számára tehát. Mindenképp segítséget fog jelenteni Dembélé valószínű hiánya, ugyanis a francia támadó balszélsőként játszatása ragyogóan sült el eddig a szezon során, ők ketten a rendszeresen mélységből érkező Jordi Albával egyszerre képesek kívülről is átjutni a védelmen, illetve befelé, a védők közötti folyosóba indulva is (angolosok kedvéért overlap és underlap). Az ő hiányával ez a kapcsolat mindenképp megszűnik. Mellesleg ahogy a PSG, úgy a Barcelona sincs éppen hozzászokva hazai környezetben a kemény védelmekhez, és az eddigi BL sorozat is mondhatni kesztyűs kézzel bánt velük ezen a téren. A spanyol bajnokság még mindig az a légkör, ahol a csapatok elsősorban a labdatartásra, a kreatív, technikás középpályásokra építenek, a védelmek pedig feltűnően gyakran képtelenek megoldani egy épkézláb jobbról balra tolódást, vagy éppen rendesen fedezék alatt tartani egy befelé cselező szélső kapu felé vezető útját (nem véletlen lőtt Ronaldo és Messi is 50-60 gólokat szezononként a fénykorukban…), magyarul a helyzetkihasználásunk kisegíthet ismét.
Nyilván hülyén festene, ha nekilátnék tanácsokat osztogatni Solskjaernak itt a beharangozóban (nyilván ha akkora zseni lennék, akkor én ülnék mellette a kispadon), de látnék fantáziát néhány dologban.
Először is, véleményem szerint ostobaság lenne nekiállni letámadni a Barcelonát. Egyrészt ez még mindig nem nagyon megy nekünk, másrészt pedig a Barcelona nyomás alatt is nevetve képes tartani a labdát, úgyhogy az őket letámadó ellenfél a legtöbbször csak hatékonyan pazarolja az energiát, hogy aztán a második félidőben összeessenek, mint a kártyavár. Mellesleg a srácokban aligha lenne ehhez elegendő energia, meglehetősen fárasztó már így is ennek a szezonnak a hajrája, a Barcelona pedig egy feleannyira intenzív bajnokságban játszhat hétről hétre kényelmesen. Még ha rossz is nézni, akkor is érdemes lenne a saját térfelünkre visszazárni, lehetőleg minél szűkebb alakzattal – adjuk fel nyugodtan a pálya szélét és kényszerítsük csak őket nyugodtan beadásokra, a védelmünk kilóra és centire is combosabb, mint a támadósoruk, mellesleg a Barcelona soraiban nincs is valódi center, akit ki lehetne szolgálni ilyen módon, egyszerűen keresniük sem lenne kit egy-egy beíveléssel. Számunkra a kiutat a saját kapunk elől vélhetően amúgy is a labda Lukaku fejére való fellövése fogja jelenteni, ha mázlink van és jó napot fog ki, akkor képes lesz megtartani néhány idegnyugtató pillanatig, amíg a gyorsabb támadók felzárkóznak mellé.
Őszintén szólva még így is csak a reménykedés marad, hogy Solskjaer ugyanúgy kihúzza egyesével az ellenfél méregfogait, mint mondjuk a Tottenham vagy a PSG esetében – sosem hittem volna, hogy ezt valaha is leírom, de én már annak is nagyon örülnék, ha 0-0-lal le tudnánk hozni az odavágót.

Még egy fontos apróság a végére: a ma esti mérkőzés játékvezetőjének sikerült azt a méltán “népszerű” Gianluca Rocchit kijelölni, aki 2010 óta praktizál profi szinten, és mondhatni mániákusan osztja a lapokat boldog-boldogtalannak, nem egyszer belenyúlva ezzel a meccsek alakulásába. Ha valaki még emlékszik: ő volt az például, aki a szezon elején a Videoton-AEK Athén BL-playoff odavágóján a 23. percben kiszórta Husztit azonnali pirossal (egyébként erre a belépőre adta…), majd a második félidőben utánaküldött egy görögöt is (azonban addigra az athéniak már gazdagabbak lettek két idegenben lőtt góllal). Ami az általa vezetett nemzetközi meccseket illeti: átlag négy lap felett ér véget az osztogatás, és ha hiszitek, ha nem, még így is ő az egyik legkevesebb lapot osztó játékvezető az idei BL-szezonban. Az előélete azonban nem sok jót ígér, olasz bajnokikon is előszeretettel zavar le azonnali pirossal bárkit, ott majdnem minden második meccsén villan egy piros lap.
Könnyen lehet hát, hogy a meccs után valamelyik tábor hevesen bírózni fog – ha mázlink van, akkor nem mi leszünk ezek, azonban ha a papírforma szerint a meccs 60-70%-át labda nélkül töltjük, akkor valószínű mi fogunk a legtöbbször labdaszerzéssel kísérletezni, ez meg ritkán ígér jót, ha könnyű szívvel szankcionál a spori.

Ami a keretünket illeti, kedden reggel már a csapattal edzett Rashford (akinek a játéka még így is kérdéses), Sanchez és Darmian is, azonban Matic, Herrera, Valencia és Bailly nem lesz a 18 fős keret része.
Részünkről esetleg DdG – Shaw, Lindelöf, Smalling, Young – McTominay, Pogba, Pereira – Martial, Lukaku, Rashford/Lingard.
A meccs este 21:00-tól az M4-en, addig meg hozza magát mindenki befogadóképes állapotba.