Az ünnepeknek köszönhetően folytatjuk Ferguson életművét talán a legvidámabb fejezettel, a folytatásban a keret némi bővítésével cirka 10 év után elkészül az a gépezet, amiről a Főnök úr álmodott.

Amennyire gyilkos módon szedte szét az ellenfeleket a 2007 tavaszán célegyenesbe érő gépezet, annyira keserédes lett a befejezés, mivel a játékosok első vonala hiába volt egész Európa legjobbja, a pótlás már messze nem képviselte ugyanazt a minőséget. A Milan ellen vívott BL-elődöntő párharc nagyon élesen mutatott rá arra, hogy hol szenved hiányt a keretünk: az odavágón a védelem tagjai közül Evrán kívül mindenki vagy sérült volt, vagy eltiltását töltötte, még Gabriel Heinzét is úgy kellett félig fitt állapotban összedrótozni, hogy pályára léphessen. A kevésbé összeszokott középhátvédpáros pedig megszenvedett a (kvalitásokban szintén nem szerénykedő) Kaká-Seedorf párossal, nem tudom például van-e valaki, aki emlékszik a Kaká második gólját megelőző jelenetre (ahogy Evra egy kétségbeesett manőverrel eltarolja Heinzét a saját tizenhatosunkon belül, Kaká pedig köszöni szépen a segítségüket és könnyedén elgurítja van der Sar mellett a labdát, megszerezve a második idegenben lőtt gólt, az összefoglaló itt megtekinthető).
Az odavágót ugyan még meg tudta menteni a támadósorunk, de a visszavágón már kegyetlen gyeprendezést tartott az irányítókkal telepakolt Milan, 3-0-ra mosva el minket a San Siróban úgy, hogy momentumunk sem akadt. Tették ezt nagyrészt azért, mert Ancelottiék háta mögött ott állt a világ talán legjobb fizioterápiás kutatócsoportja, az orvosi központjuk tulajdonképpen évtizedekkel előzte meg a saját korát. Egész Európára köröket vertek a játékosok regenerációja, felkészítése és gyógyítása terén, ők így vették fel a harcot az egyre sűrűsödő bajnoki naptárral. Ne feledjük: ez az a labor, amelyik egészen elképesztően hosszúra tudta nyújtani kulcsjátékosok tömegének a top szinten folytatott karrierjét, a 2007-es döntőben pályára lépő csapat (Seedorf 31, Oddo 31, Nesta 31, Inzaghi 34, Maldini 39…) átlagéletkora kerek 31 év (!!!) volt, ennyire “öreg” kezdő 11-et sosem látott a Bajnokok Ligája 1992 óta íródó története, ha pedig a kispad tagjait is hozzávesszük (Cafú 37, Serginho 36, Favalli 35 év…), akkor ez a szám csak még feljebb kúszik.
Mi ezzel sem a fizioterápia terén elért eredményekkel, sem a kispad mélységével nem tudtunk versenyezni, szerintem mindennél jobban szemlélteti a helyzetet, ha megemlítem, hogy az odavágón olyan játékosok alkották a kispadunkat, mint például Dong Fangzhuo, Kieran Lee, Kieran Richardson, vagy éppen Chris Eagles, miközben a keretnek el kellett bírnia egy 22 napos periódust, ami alatt 7 meccset is játszottunk, gyakorlatilag háromnaponta kellett sorsdöntő csatákat vívni a bajnokságban és az FA-kupában, illetve többek közt a Roma-Milan páros ellen.

Ezen a hiányosságon kellett segíteni valahogy, a 2007-es nyári átigazolási ablak pedig soha nem látott mennyiségű (és minőségű) játékos érkezését hozta magával, előttük azonban még meg kell emlékezzek a kirakós egyik legfontosabb darabjáról.

Carlos Queiroz, Ferguson “jobbkeze”, elég kalandos utat járt be Európa labdarúgásában.
Mint a portugál labdarúgás legtöbb prominens alakja (mint mondjuk Eusébio, Deco, Ronaldo, vagy Nani), úgy Queiroz is a perifériáról érkezett, egészen pontosan Mozambikban látta meg a napvilágot. Portugáliába a húszas éveinek elején költözött át, hogy a lisszaboni egyetemen elsőként végezzen a sporttudományi karon futballból szerzett diplomával – későbbi elmondása szerint rengeteget kellett azért pedáloznia, hogy ezt egyáltalán engedjék, kitaposva ezzel az utat az őt követőknek. Többek közt az ő személye is hozzájárult a portugál szakma futballról való gondolkodásához, az egyetemről magával vitt tudományos szemlélete, a játékosok felkészítése és az ellenfél tanulmányozása terén végzett állandó kutatások már alapvetésnek számítottak a portugál edzők későbbi generációinál. Egy tipikus portugál futballszakember ma már mindenképpen tanult, tudományos alapon áll hozzá a felkészítéshez, valamint állandó analízis alatt tartja a saját és az ellenfél csapatait is.
Queiroz hamar a mélyvízben találta magát ezután, komoly szerepet játszott a portugál “aranygeneráció” nevelésében (Figo, Rui Costa, Nuno Gomes, Joao Pinto, Jorge Costa), akikkel két U20-as VB-t is nyert zsinórban (1989 és 1991). Ezeknek a csapatoknak a játékában volt egy visszaköszönő elem: Queiroz a csatárait elsősorban nem a góllövéssel bízta meg, hanem az ellenfél védelmeinek szétrángatását az elmozgásokkal, rábízva a befejezést a többi támadóra, beszédes stat, hogy az egyik tornán egy középhátvéd, a másikon pedig egy középpályás lőtte a legtöbb gólt a portugál válogatottból. Jegyezzük meg ezt az apróságot, később ez még fontos lesz.
Queiroz játszotta tulajdonképpen a legfontosabb szerepet Ferguson összes asszisztense közül, a Főnök úrnak Steve McClaren 2001-es távozása után jódarabig nem volt másodedzője, mivel akkor a dolgok aktuális állása szerint Ferguson a 01/02-es szezon végén visszavonulást tervezett, azonban amint ezt visszavonta, azonnal keresett utódot McClaren helyére és aligha találhatott volna jobb jelöltet Queiroznál.
Azonban ahogy korábban Steve McClaren, úgy Queiroz is továbbállt, hogy managerként folytathassa karrierjét, amíg McClaren a Middlesbrough, illetve az angol válogatott (!) kispadján kapott helyet, addig Queiroz egyetlen Manchesterben töltött szezon után egyenesen a Real Madridba (!!) távozott.
Ízlelgessük azért szerintem ezt a két eseményt egy kicsit, azért nem mindennap fordul elő, hogy egy menedzserasszisztens a Real Madrid, vagy Európa bármelyik top válogatottjának edzői székében folytassa, mindenképpen beszédes, hogy Ferguson másodedzői ilyen reputációt hordoztak magukkal. Hogy a Főnök úrtól bőven volt mit tanulni, azt ékesen példázza nemcsak Queiroz és McClaren pályafutása, hanem azoknak a játékosoknak a sora is, akik korábban Ferguson keze alatt játszva pályafutásuk végén később edzősködéssel folytatták, nagyon nagy százalékban mint elsővonalas klubok, illetve válogatottak managerei. Ez a csoport egészen pontosan 32 főt (!!!) tesz ki, csak a teljesség igénye nélkül sorolnék fel párat közülük, érzékeltetve a dolog súlyát: edző lett Fergie játékosai közül később Kanchelskis, Solskjaer, Roy Keane, Mark Hughes, Ryan Giggs, Michael Carrick, Bryan Robson, Steve Bruce, Nicky Butt, Bryan McClair, Paul Ince, Laurent Blanc, Gordon Strachan, Teddy Sheringham és még további 18 játékos. Nehéz nem észrevenni a tendenciát: a tudás, amit a játékosok kaptak, tartalmazott elég muníciót az edzősködéshez is. Nincs még egy edző a világon, akinek a játékosai közül később ennyien el tudtak volna helyezkedni managerekként is.

Visszatérve Queirozra: a szépen induló spanyol bajnoki szezon ellenére hamar elfogyott a bizalom vele kapcsolatban, hiába vezette a Madrid a bajnoki tabellát a célegyenesben, érkezett a leolvadás, az utolsó öt fordulóban elszenvedett öt vereség végül a negyedik helyet jelentette az idény végén, Queiroz pedig májusban munkanélkülivé vált. 2004 nyarán Ferguson ismét igényt tartott a szolgálataira, alighanem komolyan érezte ennek hiányát a Főnök úr, miután a 2003-as bajnoki cím ellenére egy szezonnal később 15 pontos hátrányban is volt már a United az Arsenallal szemben, Ferguson utolsó szalmaszálként kénytelen volt a Rangers egykori edzőjét, egy színtelen-szagtalan Walter Smith-t felkérni erre a posztra pár hónapig.

Queiroz 2004-es visszatérése után Ferguson egyre több és felelősségteljesebb munkákat bízott rá, a játékosok későbbi visszaemlékezései szerint Queiroz nem egyszer Ferguson “helyett” irányította a csapatot, nagyon nagy szerepet játszott a fiatalok (elsősorban nyilván Rooney és Ronaldo) beépítésében, a csapat alapjátéka pedig nagy százalékban gyaníthatóan az ő keze nyomát viselte: a fejem tenném rá, hogy ő volt az például, aki Fergusont meggyőzte arról 2006 nyarán, hogy van Nistelrooy távozása után nem lesz szükséges pótlás után néznie, mert Rooney és Ronaldo kombinációs játéka igenis fel fogja törni az ellenfelek védelmeit. Volt tehát merszük “meglépni” azt, hogy van Nistelrooyt pótlás nélkül elengedik, mindezt úgy, hogy a sajtó a szurkolókkal együtt aggódott hónapokon keresztül, mondván, hogy ezzel a támadósorral nem lehet majd kupákat nyerni.
A 2007-es bajnoki cím után pedig még további testrészeim elvesztése mellett mernék fogadni arra is, hogy Queiroz volt az, aki kellő erélyességgel vette rá Fergusont, hogy mindenképp erősítsen rá a kispadra, mivel hiába a kezdő 11 zsenialitása, a háromfrontos terhelést nem fogja bírni a keret, úgy pedig csak még több fájdalmasan elbukott BL-elődöntőket fog felhalmozni a csapat, trófeát azonban soha.
Ennek jegyében a 2007-es nyári átigazolási szezonban olyan bevásárlást tartottunk mint korábban soha, egyszerre érkezett a csapathoz az addig kölcsönben szereplő, de véglegesen leigazolt, automatikus Scrabble-győzelmet érő Tomasz Kuszczak mellett Nani, Anderson, a régóta kergetett Owen Hargreaves, valamint Carlos Tevez is.

Kuszczak egyértelműen azért vált véglegesen is a keret tagjává, hogy van der Sar válláról levegyen némi terhet kisebb csapatok ellen, a 60+ meccsre duzzadó versenynaptárból 15-öt mindig el tudott vinni a lengyel tartalék, megspórolva a már 38 éves Edwinnek többek közt olyan kiruccanásokat, mint például a Roma elleni BL-csoportkör idegenbeli találkozója.
A sokkal komolyabb erősítést jelentő négyesből pedig elsőként Nani érkezett Andersonnal együtt.
Nani tulajdonképpen ugyanannak a szerepnek volt a prototípusa, mint évekkel korábban Ronaldo: mindkét szélen bevethető, eszméletlenül cselez, villámgyors és nem utolsósorban még Ronaldonál is erősebben kétlábas volt, ballal is hatalmas távoli lövései voltak, illetve beadni is kielégítően tudott erős és “gyenge” lábbal is egyaránt. Komplett szélső, a tapasztalatlanságát leszámítva. Ferguson Nani szerződtetésével még tovább tudta növelni a variációs lehetőségeket: mindketten bevethetőek voltak a pálya mindkét szélén, egyszerre voltak képesek emellett kívülről és belülről is megkerülni az ellenfél védelmét, ha egyszerre voltak pályán, akkor mindkét oldalon egyszerre volt meg a lehetősége a távoli lövéseknek, a cseleknek, a védelem mögé beindulásoknak és a beadásoknak, ugyan mindezt az a nem elhanyagolható hátrány egészítette ki, hogy egyikük sem szeretett igazán védekezni.

Nani után Anderson a Portoból tette át székhelyét Manchesterbe, Jorge Mendes jelentős közreműködésével (akárcsak Nani, vagy éppen Ronaldo esetében). Némi érdekességként megemlítem, hogy Mendes a korszak harmadik nagy portugál szélsőjét, Quaresmát is megpróbálta ránk sózni, azonban ő végül a Barcelonát frissen átvevő Rijkaard egyik első drága játékszere lett, ahol áldozatává vált a holland manager döntéseinek, aki elsősorban Ronaldinhonak biztosított teljes szabadságot a pályán, míg Quaresmát arra próbálta meg rávenni, hogy a zseniális tehetsége mellett mutasson fejlődést a taktikai fegyelmezettség terén és nem utolsósorban védekezzen is, ez a kísérlet érthető okokból borzalmasan sült el, Quaresma pedig egy szezon után távozott is a katalánoktól.
Visszatérve Andersonra: Ferguson tulajdonképpen a középpályás sor mélységét toldotta meg vele, de emellett egy olyan szerepre szánta őt, ami talán nem is létezett még korábban. Tisztában volt vele a Főnök úr, hogy Európa futballjának elit színtereit ellepik a saját védelmük előtt csücsülő mélységi irányítók és passzgépek, akiknek a működésén tulajdonképpen az egész csapatuk játéka múlik – nyilvánvalóan tenni kellett ellenük valamit, Ferguson ezt pedig Andersonnal oldotta meg.
A Portoban mint támadó középpályást tartották számon, aki a 10-es posztján játszik a center mögött, ennek megfelelően inkább a mozgékonysága, a helyezkedése és a cselei voltak kiemelkedők. Az edzői stáb azonban szemrebbenés nélkül elkezdte felgyúrni Andersont, aki Manchesterbe igazolása után rövid időn belül felszedett magára plusz 8-10 kiló izmot, és onnantól kezdve elsősorban mint labdaszerzőként számítottak rá, a nagy trükk viszont nem ez volt.

Anderson volt az a csodafegyver, aki a nagy meccseken gyakran fordult elő a 10-es posztján, de nem azért, hogy irányítson, hanem hogy a tankká faragott fizikumával elnyomja az ellenfél mélységi irányítóit, mindezt úgy, hogy közben a csapatunk játéka ne szenvedjen szerkezeti hiányt. Erre volt némi garancia Anderson támadó középpályás múltja. Szezononként ugyan csak egy-két alkalommal volt erre szükség, mégis elképesztő fontossággal bírt ez a szerepkör, Anderson például a BL 07/08-as kiírásában a legjobb 8 közt a Roma ellen oda-vissza leszedte de Rossit a pályáról (az odavágóra még később visszatérek), lenullázva ezzel mindkét meccsen az olaszokat, egy évvel később pedig a Porto ellen vívott párharc visszavágóján játszott nagy szerepet, mivel az odavágón az Old Traffordon senki nem őrizte állandó jelleggel Lucho Gonzalezt (2-2 lett a vége), Ferguson pedig ezt a csorbát kiköszörülve Anderson játékával megfojtotta a portugálok középpályás motorját (0-1, első angol csapatként aratva győzelmet Portugáliában kieséses meccsen).

Owen Hargreaves megszerzése szintén a keret mélyítéseként funkcionált, őt már korábban is szerette volna a csapatban látni Ferguson. Hargreaves Kanadában született angol kivándorló család fiaként, így a futball előtt elsősorban az Észak-Amerikában honos sportokkal ismerkedett, hogy aztán végül egy helyi labdarúgóklubban kezdje el pályafutását. Profi játékossá érése során semmiféle angol behatás nem érte, tulajdonképpen ő volt az összes angol világklasszis belső középpályás közt a “legkevésbé angol”, hiába nyert már 2001-ben BL trófeát (és mellette német bajnoki címeket) a Bayern játékosaként, egy fia válogatottsággal sem rendelkezett. Kaszton kívüliségére jó példa, hogy olyan arcok is többször kaptak bizalmat nála akkoriban, mint Rohan Ricketts, Stuart Parnaby, Matt Hamshaw, vagy Nick Barmby.
Holott Hargreaves volt tulajdonképpen a multifunkcionális középpályások egyik legszebb mintája: értett a labdaszerzéshez, az elosztáshoz, meg is tudta tartani azt, mindemellett a szabadrúgásai/lövései sem voltak rosszak. Ebből kifolyólag Ferguson szintén nem kellett, hogy kompromittálja a középpályás sort a játszatásával, egyszerre volt kompatibilis tulajdonképpen a Fletcher-Scholes-Carrick hármas bármelyikével.

És végül, de nem utolsósorban a legfontosabb építőkocka az összes újonnan érkező közül, Carlos Tevez.
Már maga az átigazolás is kimondottan kalandosan alakult, úgyhogy itt tennem kell egy kis kitérőt, hogy ezt bemutassam.
Kezdjük ott, hogy Angliában tilos az úgynevezett “third party ownership” intézményével bonyolított transzfer, értve ezalatt azt a jelenséget, amikor a játékos játékjogaival egy futballal semmilyen kapcsolatot nem ápoló “külsős” fél is rendelkezik. Azoknak a játékosoknak, akiknél ez fennáll, a vételét és az eladását is szigorúan tiltja az FA már nagyon rég óta, ez azonban nem jellemző egész Európára, máig vannak olyan országok, amiknek a labdarúgó szövetségei nem rendelkeznek erről, hogy Dél-Amerikáról ne is beszéljünk, az a kontinens tulajdonképpen a third party ownership melegágya.
Tevez (Javier Mascheranoval együtt) igazolt el a Corinthiansból a West Hambe 2006 nyarán úgy, hogy a játékjogaikkal nem csak a brazil futballklub, hanem egy iráni üzletember, bizonyos Kia Joorabchian által birtokolt rejtélyes cég, a Media Sport Investment is rendelkezett. A transzfer ennek ellenére mégis végbement, amin meglepődhetnénk, de ha hozzáteszem, hogy a Leeds United is számtalan játékost igazolt third party “segítséggel”, akkor joggal adódhat a kérdés, hogy miként történhettek ezek mégis a tiltás ellenére?
A válasz pedig az, hogy egyetlen kitétellel engedélyezték ezt az egész procedúrát, mégpedig akkor, ha a harmadik befektető fél nem befolyásolja a klub irányítását/pénzügyeit. Joorabchian pedig itt hasalt el.
Tevez döntő szerepet játszott ugyanis abban, hogy a West Ham bent maradt a Premier League-ben a 06/07-es szezon végén (az ő góljával vertek meg minket a kalapácsosok az utolsó fordulóban, kiharcolva ezzel a 17. helyezést), a Sheffield United pedig emiatt búcsúzott az élvonaltól. A Sheffield vezetése azonnal jogi támadásba lendült ezután, mivel szerintük Tevez nem is játszhatott volna azon a meccsen (és a többin sem) a third party ownership miatt, az ez ügyben indított vizsgálatok pedig kiderítették, hogy Joorabchian mindenféle közvetett úton (strómanok alkalmazásával) a West Ham felvásárlását intézte. A dolog végén a bíróság mellőzésével, közös megegyezés útján a West Ham 20 millió fontot (!!!) fizetett kompenzációként a Sheffieldnek, ötéves időtartamra leosztva.
Ezután érkeztünk a képbe mi.
A legenda szerint Tevez és Mascherano tudott Joorabchian terveiről, miszerint rövid időn belül felvásárolja a klubot, valamint új edzőt is hoz a klub élére, ez volt legalábbis az ígéret, ezt várták mindketten, azonban amikor ez értelemszerűen elmaradt, akkor mindketten továbbálltak. Mascherano Liverpoolban kötött ki, Tevez pedig nálunk, egy meglehetősen furcsa deal tárgyaként: Tevez játékjoga ugyan a West Ham kezében volt (legalábbis a klub szerint, 2010-ig szóló szerződése volt Teveznek Londonban), viszont a kommerciális jogait az MSI birtokolta továbbra is, úgyhogy a kezdeti vételi szándékunkból egy egészen furcsa kölcsönszerződés lett, ahol a West Ham helyett Joorabchian cégének fizettünk évi 3-4 millió font közti összeget Tevezért, mindezt két éven át, eddig szólt ugyanis a kölcsönszerződés, valamint garantáltak nekünk egy elővásárlási jogot a későbbiekre.
Ugyan mindez nem tartozott szorosan a Ferguson stroy témájához, de mégis láttam értelmét kibontani, mivel ez a kacifántos jogi helyzet Tevez körül alighanem nagy súllyal esett latba két évvel később, amikor nem akartuk (vagy nem tudtuk) véglegesen leigazolni az argentint.

Tevezzel vált tehát véglegessé a támadósor kirakósa, azonban ahhoz, hogy az alapjátékunk teljességgel értelmet nyerjen, ahhoz vissza kell kanyarodjunk egy szezonnal korábbra, ugyanis ekkor ütötte fel fejét Európában újra komolyabb szinten a visszavont center, vagy ha úgy tetszik, a hamis kilences szerepe.

Ennek a szerepnek a meséjét Michael Cox már egyszer szépen összefoglalta, mégis azért röviden: Spalletti a Roma élén egy szezonnal korábban komoly csatárgondokkal küzdött egy bajnoki előtt, senkit nem tudott centerbe tenni a rengeteg sérülés és eltiltás miatt, átmeneti megoldásként pedig Olaszország legjobb klasszikus 10-esét, Tottit tette a 9-es posztjára, de Totti nem próbált meg klasszikus centert alakítani, megmaradt a hagyományos irányító szerepben, a Roma pedig átkozottul nehéz helyzetbe hozta ezzel az ellenfelet: a védelemüknek ugyanis nem volt ott a stabil center hogy őrizhessék, a középpályájuk pedig durva emberhátrányba került, a védelmi vonalból tanácstalanul kilépő védők mögött keletkező folyosókat pedig darabokra szedték a Roma szélsői. A rendszer pedig annyira bevált, hogy amikor a klasszikus kilencesek (Vucinic, Montella) felépültek, Spalletti ugyanúgy Tottit játszatta tovább a támadósor közepén hamis kilencesben, kikergetve a korábban befejezéssel megbízott centereket a pálya szélére. Ennek a friss felfedezésnek mi is megittuk a levét (2-1-re kaptunk ki az Olimpicóban a BL negyeddöntő odavágón), Totti pedig a korábbi 15 gól körüli szezonjai után hirtelen robbantott egy 32 gólos szezont hamis kilencesként, kiérdemelve ezzel a fenti képen látható aranycipőt.
Hogy ez a permanens center nélküli játék nagyon gyilkolt, az nem volt kérdés. Az ötlet természetesen futótűzként kezdett terjedni, rákapott később Wenger is Robin van Persie hasonló szerepben való játszatásával, Guardiola Messit játszatta ugyanígy, és végül, de nem utolsósorban Ferguson is egy permanens center nélküli támadójátékot álmodott meg – azonban hamis kilences nélkül.
Míg a Roma, az Arsenal és a Barcelona esetén mindig egy hamis kilencesként operáló center mozgott el a védők elől a labda felé visszalépve, addig nálunk erről szó sem volt, Ferguson 07/08-as Unitedjében a Tevez-Rooney-Ronaldo trió folyékonyan cserélgette egymás közt a center szerepét, még komolyabb problémák elé állítva az ellenfeleket ezzel. Mindannyian erősen kétlábas játékosokként egyszerre voltak képesek játszani a pálya két szélén és természetesen a center szerepében is (Rooney és Tevez grátiszként a tizes poszton is), és amíg más klubok támadósoraiban egyértelműen meg lehetett határozni, hogy melyikük milyen poszton a legerősebb, addig a Unitedben ez korántsem volt így, mivel máshol a játékosok szerepét általában a pályához viszonyított helyzetük diktálta, a Unitedben a szerepet viszont a labdához viszonyított helyzet határozta meg, a kettő közt pedig ég és föld a különbség.
Rooney úgy dzsesszelte végig a komplett karrierjét, hogy végig eldöntetlen maradt a kérdés, hogy neki tulajdonképpen mi is a legerősebb posztja, Ronaldót pedig tükörszélsőnek tituláljuk (nagyrészt azért, mert Madridban permanensen játszatták ott), holott Manchesterben a center helyén felbukkanva is ugyanolyan kegyetlenül büntette a védelmeketm akárcsak “nem fordított” szélsőként is. A legtöbbször nyilván a pálya széléről tört kapura, mivel ott tudta kamatoztatni a robbanékonyságát és a sebességét, és még így is jóval több gólt szerzett a 07/08-as szezonban, mint egy átlagos befejező szerepre szánt klasszikus center.
Történt ez nagyrészt azért, mert talán az összes valaha létező támadó közül benne rejlett a legtöbb potenciál, és az edzői stábunk ezt képes is volt kihozni belőle. René Meulensteen későbbi beszámolóiból kiderül, milyen módon gyúrtak rá Ronaldo játékára: ezek között szerepelt az a módszer, aminek a keretein belül Ronaldónak százasával mutattak fotókat, amin az ellenfél védőinek és kapusának a helyezkedéséből, illetve a kapuhoz képest elfoglalt pozícióiból kellett felismernie szempillantás alatt, hogy mekkora esély kínálkozik a gólszerzésre, és egy esetleges lövéssel hova is kéne céloznia, valamint az a gyakorlat is, aminek során a támadó harmadot zónákra osztották fel neki, elősegítve a döntéshozatalának fejlesztését. Az eredmény egy 42 gólos szezon lett, amihez a döntéshozatal fejlesztésén túl a fizikai felkészülés is nagyban hozzájárult.

Akinek van kedve, az végezze el az összehasonlítást a fenti képen: a 18-19 éves korban lévő nyurga, pipaszár lábakkal rendelkező Ronaldo pár évvel később, jó pár kiló izmot magára szedve igazi terminátorrá változott, a játék minden fizikai elemében a legjobbak közé tartozott: sprinteket, súlypontemelkedést, lövőerőt, másegyebet figyelembe véve.

A United játéka jóformán kiismerhetetlenné vált az ellenfelek számára. A Benítez/Mourinho-féle strukturált csapatokhoz, illetve az általuk kedvelt rigid szereposztáshoz szokott csapatok semmit nem tudtak kezdeni a Tevez-Rooney-Ronaldo trió fluid kombinálásával, a csapat formációját pedig szinte lehetetlen volt deifiniálni. Ferguson saját elmondása szerint is a legtöbbször nem csinált mást, csak feltette a pályára a három támadót, kiosztott nekik három szabad szerepet, majd hátradőlt a padon és élvezte az előadást.
A posztok cserélgetésébe gyakran a többi támadó, Saha, Giggs illetve Nani is alkalomadtán becsatlakozott, bár velük kétségkívül limitáltabbá vált a támadójáték, Giggs a balszélen kívül máshol nem volt bevethető karrierjének ebben a szakaszában (legfeljebb center mögötti irányítónak esetleg, csak később került be a pálya közepére passzgépnek), Saha egy amolyan “mindenes” 9-est alakított továbbra is, Nani pedig szintén csak a pálya szélén muzsikált jól, a többi támadó közül pedig Alan Smith távozott, Solskjaer az idény elején visszavonult.
Volt még egy játékosunk azonban, akiről nem ejtettem eddig szót, de nélküle aligha sikerülhetett volna zsinórban kétszer is döntőig menetelni a BL-ben.

Ferguson tisztában volt a támadásokat segítő, akciókkal felszaladgáló jobb-és balhátvédek jelentette fenyegetéssel, ami ellen komoly meccseken muszáj volt tenni valamit. Ilyenkor jött a képbe a pálya szélén is játszani képes Park Ji-Sung, aki a hiedelmekkel ellentétben elsősorban nem azért érkezett a PSV-ből Manchesterbe, hogy a csapat ázsiai rajongóbázisát és piacát építgessük vele, hanem azért, hogy a fegyelmezett, kemény védőmunkájával elejét vegyük ennek a fenyegetésnek. Park állandó szereplője volt a Bajnokok Ligája idegenbeli meccseinek, pláne a kieséses szakaszban. Ilyenkor ő kapta meg stabilan a pálya valamelyik szélének bejátszásával kapcsolatos feladatokat, Ronaldo pedig (mint védekezésben nem jeleskedő támadó) ilyenkor több időt töltött a center posztján.
Michael Cox elsősorban a Roma ellen játszott idegenbeli 2-0-ás győzelemre emlékszik vissza, mint angol csapat által valaha játszott legjobb (és legdominánsabb) meccsre, ahol szinte helyzetig sem jutott az ellenfél, Ronaldo pedig a center posztján a kapu elé robbanva született befejezőket megszégyenítő góllal demonstrálta, hogy nem csak tükörszélsőnek világklasszis hanem középcsatárnak is legalább ugyanolyan jó.

Mindez azonban a későbbi sikerek ellenére meglehetősen döcögősen indult. Ha valaki még emlékszik: rögtön a szezon legelső bajnokiján, a Reading ellen Rooney a félidőben sérülés miatt el kellett hogy hagyja a játékteret, a kombinációs játék borzalmasan akadozott, az utolsó percekben 0-0-ás állásnál Ferguson kénytelen volt John O’Shea-t beerőltetni a center posztjára a magassága miatt, hogy legyen egy stabil pontja a beadásoknak és bár O’Shea meglehetősen sokoldalú védőjátékosunk volt, aki több poszton is képes volt játszani, ez már meghaladta a képességeit, így az eredmény nem változott. Egy meccsel később pedig a Portsmouth ellen (Ronaldót kiszórták pirossal direkt kezezés miatt) mindössze egy gólt tudtunk csak szerezni egy döntetlent kicsikarva, a City pedig 1-0-al küldött haza minket. Három meccs után tehát mindössze egy ponttal és egyetlen lőtt góllal állt a támadósorunk, azonban ekkor még egyszer sem tudott együtt egyszerre pályára állni a Tevez-Rooney.Ronaldo hármas, amint azonban ez megtörtént a hetedik meccsen a Chelsea ellen, máris jött az elsöprő játék. Megszokottá váltak a 3-4 gólokkal zárt esték, a szezon végén Ronaldo 42, Rooney 18, Tevez pedig 19 góllal zárt, nagyon közel voltunk ahhoz, hogy mindhárom stabil támadónk 20 gól fölött zárja az idényt.
A BL-ben pedig elsősorban a szolid alakzat és a stabil védekezés és kontrázás volt a fő profil, 8 meccsen is érintetlen maradt a hálónk, a negyeddöntőben és az elődöntőben is oda-vissza lenullázva (!!) az ellenfeleket.
A Bajnokok Ligája döntőjében ugyan elsöpörni nem sikerült a Chelsea alakulatát, de amit az első fél órában bemutattunk, arra egyetlen másik csapat sem lett volna képes. Amíg Ronaldo például a Roma és a Barcelona ellen a center posztján terrorizálta a védőket, addig a moszkvai fináléban jobbszélsőként kezdett, hogy aztán pár perc alatt Ferguson kiszúrja, hogy a Chelsea védelmében a botcsinálta jobbhátvéd, Mikael Essien komolyan szenved Rooney ellen, úgyhogy hamar megcserélte egymással a két támadót, Ronaldo pedig jó 10 perccel később már büntetett is: centereket megszégyenítő fejessel szerzett vezetést. Más csapatok edzőinek ehhez a lépéshez legalább egy cserét fel kellett volna használniuk, valamint jó eséllyel formációt is kellett volna váltani, Ferguson azonban a támadóink sokoldalúsága miatt nem kényszerült erre, ebben a fluid támadójátékban sokkal nagyobb potenciál rejtőzött, mint az elsőre látszott.
Hogy a döntőt tovább ecseteljem: újabb 10 perccel később akkora bajban volt már Essien a védelem jobbszélén, hogy a balhátvéd Ashley Cole egy akció során csapot-papot otthagyva keresztbe rohant a pályán, hogy Essienen segíthessen, kikötve a jobb taccsvonal mellett (!!), hogy aztán ketten se tudják megakadályozni Ronaldot abban, hogy átjusson rajtuk, majd a Cech kapuja előtt tátongó szakadékban érkezve előbb Tevez eresztett meg egy irgalmatlan fejest, amit a kapus még valahogy kikotort, majd a második hullámban érkező Carrick lőhetett teljesen tisztán kapura, amit Cech még fetrengve szögletre tolt valahogy, miközben John Terry a kapu előterében feküdt, Ashley Cole pedig beszaladt a gólvonalra blokkolni – meglehetősen groteszk jelenet ez egy döntőben, ahová csak a legjobb védelmek jutnak el, mindez itt még visszanézhető.
Kész volt tehát az a csapat, amelyiknek a játéka a legmodernebb volt az összes közül a világon – permanens frontember nélkül, posztokat könnyedén cserélgető támadókkal, akik közül Rooney és Tevez is szórta a gólokat és nem elhanyagolható tény az sem, hogy mindkettejük nagyon komoly védőmunkát is le tudott tenni az asztalra, megtartva ezzel az egyensúlyt labda nélkül is.
Korábban, ha egy csapat betuszkolt három varázslót a kezdőbe, abból általában a védelmi alakzat felborulása lett a legtöbbször az eredmény, nálunk azonban szó sem volt erről.
Mindemellett a formációt is kedvére változtathatta Ferguson, mivel tömegével álltak rendelkezésre olyan játékosok a középpályán is, akik akár kétfős, akár háromfős középpályán is megállták a helyüket, az összeállításukat is meccsről meccsre (és természetesen meccsek alatt is) gyökeresen változtathatta meg a főnök úr.
2008 májusában pedig ez a csapat bajnok lett, majd a BL serleget is behúzta a vitrinbe és akár a triplázás is összejöhetett volna, ha a Portsmouth ellen nem jön össze minden az ellenfélnek: ott kapufát lőttünk, Ronaldót büntetlenül rúgták fel a tizenhatoson belül, majd Sol Campbell akasztott meg piros lapot érően egy gyilkos kontrát, hogy aztán megússza kiállítás nélkül, Van der Sart a szünetben kisebb sérülés miatt Kuszczak kellett hogy váltsa, majd egy kiugró támadó elkaszálása után a lengyel kapusunkat kiállította Atkinson, így hadra fogható hálóőr híján Ferdinand állt oda a büntető védéséhez, amit értékesített a Portsmouth, 1-0-al búcsúztatva minket a további küzdelmekből.
A legfontosabb tényt pedig hátrahagytam az összes közül: tettük mindezt úgy, hogy az elsöprő támadójáték mindhárom alapköve szemtelenül fiatal volt ekkor: Rooney és Ronaldo 22 éves volt, Tevez pedig 23, sokkal fiatalabb, mint bármelyik korábban győztes alakulat támadói.
Egyértelműen készen volt hát az a csapat, amelyikről Ferguson álmodott: a világ legmodernebb támadójátéka, ami a fiatal támadók köré építve még hosszú évekig garantálhatta a sikert, mindezt megflelően feltöltött kispaddal.
Legközelebb innen folytatjuk.