Ma este a United lejátszhatja az elmúlt 12 hónap sorrendben negyedik elődöntőjét is – és ideje lenne végre javítani ezen a meglehetősen csúnya, 0%-os arányon.
És közben máris BRÉKING: lejjebb crpa7 kolléga jelezte, hogy a City eddig szekérderéknyi koronás játékosa mellé a mai nap diagnosztizáltak még 3 újabbat, így lehet, hogy pár órával a kickoff előtt elhalasztják az elődöntőt, bővebbet: https://www.90min.com/posts/manchester-city-confirm-3-new-coronavirus-cases/partners/35396

Tíz évvel ezelőtt talán még egyikünk sem sejtette volna, hogy végül ide fajulnak a dolgok. A City kickstarter vállalkozása tulajdonképpen a 09/10-es szezonnal tett egy nagy ugrást a jelen felé, és akkor bizony még a United sokkal fajsúlyosabb testén keresztül vezetett az út.
A szezont még Mark Hughes-szal elkezdő (tényleg, neki nem akarunk az orrára koppintani hazaárulásért?), majd Mancinire váltó szomszédok életében ekkor kezdett összeállni a csokiszuflé a Premier League-be való visszajutás és a tulajdonosváltás után. Akár még a bajnoki címért folyó versenyfutásba is beleszólhattak volna, ha nem lettek volna a kelleténél is nagyobb seggek: az első négy bajnokijukat zsinórban hozták, többek közt az Arsenalt is kétvállra fektetve (stílusosan Adebayor góljával, úgy látszik a Citynél jól muzsikálnak az ilyen szakadár játékosok).
Utána történetesen útjukat álltuk odahaza a (ki ne emlékezne rá) 4-3 során, ahol bizony komoly ellenállásba ütközött a csapat.
Ugyan korábban is előfordult, hogy a városi derbit elbuktuk (07/08-ban például mind a kétszer…), de ez sosem jelentett többet bolhacsípésnél.

Azonban 2009 őszén a két csapat közti különbséget mérő mérleg kezdett egyensúlyba billenni – az Old Traffordon pedig ugyan elbukott Mark Hughes Cityje, de rögtön utána le lett gyűrve a West Ham is a következő bajnokin, a szomszédok pedig ekkor 6 meccs után 5 győzelem – 1 vereséggel álltak holtversenyben a második helyen velünk együtt. Elég kellemetlen lett volna megkapni még őket is a seggünkbe Ancelotti Chelsea-je mellé, azonban nem ez történt: a City a Premier League történetének legepikusabb döntetlensorozatát hozta össze ugyanis a következőkben. A West Ham eltakarítása után a következő 9 meccsből nyolcat (!!!) leikszeltek, ebből hetet zsinórban. Két hónapon keresztül csak döntetlent volt képes Mark Hughes játszani, ami végül az állásba került, hiába sikerült legyőzni a másik bajnokesélyest (2-1 a Chelsea ellen decemberben).
Az őt váltó Mancini ugyan csodát még nem volt képes tenni egy jó rajt után (ő is beszedett a kezdeti sikerek közt 5 döntetlent és 5 vereséget, ötödik helyre kormányozva a címerben szereplő hajójukat, amit úgy néz ki elfelejtettünk időben levédetni kopirájtilag), a ligakupában azonban jöttek az eredmények.

A City a Palace, a Fulham, és az Arsenal (na jó, meg a Scunthorpe) legyőzése után minket kapott ellenfélnek az elődöntőben, a meccs előtti hangulat pedig sosem volt annyira paprikás, mint korábban bármikor.
A Stretford Enden kifeszített banner élete (ami tulajdonképpen egy óraként szolgált, és a City trófea nélkül eltöltött szezonjait számolta) először került komoly veszélybe 34 év után. Több volt az a ligakupa-elődöntő egy ligakupa-elődöntőnél.
Ránk támadott az ork hadsereg, és ezen a csatán ugyan nem múlt első látszatra sokminden, de mi tudtuk, hogy az ezredéves várunk kellett nekik végső soron – nem lehetett hát hagyni, hogy az első bástyát megreszeljék.
Először volt komoly félnivalónk tőlük, és ha a bajnokságban mutatott hullmázó teljesítményük nem is, de az építkezésük és a keretük már előrevetítette a későbbi hullámokat. A számolatlanul költött milliárdokból ugyan nem minden igazolás vált be maradéktalanul, de néhányuk jelentős upgrade-ként szolgált és komolyat lendített a csapat játékán. Kolo Touré, Kompany, de Jong, Gareth Barry, Adebayor, Zabaleta és Vieira bárhol elfértek volna a PRM mezőnyében, rajtuk kívül pedig még Robinho floppolására is volt 32,5 millió fontjuk (brit átigazolási rekord 2008-ban, heló).

Ja, és elvitték tőlünk Carlos Tevezt is 2009 nyarán.

A leigazolást már egyszer kibontottam a Főnök úr sztorijában, de azért dióhéjban mégis: Tevez játékjogának birtoklása meglehetősen bonyolultan festett, mivel egy bizonyos MSI (Media Sport Investment) nevű cég rendelkezett vele third party-ként. Velük, illetve a cég tulajdonosaként pózoló indiai üzletemberrel, illevte a West Hammel kellett bonyolult üzleti manőverekbe (és pereskedésekbe) belemenni Tevez játékjogáért, aminek az lett a vége, hogy az MSI-től kölcsönöztük Carlost két éven át, míg a West Ham kézzel-lábbal kapálózott, hogy nekik valami átigazolási díj kéne, hogy járjon, míg a végén pórul járó (és kieső) Sheffield United pedig kompenzációért pereskedett, mivel Tevez (és Mascherano) abban a szezonban nem is játszhatott volna a West Ham színeiben.
A United pedig a 2 év leteltével nem tudott megegyezni az MSI-vel Tevez sorsát illetően (túl sok volt az ár, és a vele együtt járó jogi nonszenszek), ezért Tevez távozott végül 2009 nyarán, és mit ad Isten, pont a Manchester Cityhez. A legenda szerint a City elöljárói már a 2009-es BL döntőjének a lefújása után azonnal eldöntötték, hogy elviszik Tevezt, kerüljön bármennyibe is, a dealt pedig pár órával később nyélbe is ütötték – Tevez pedig szó szerint bármennyibe került. A pontos összeget nem tudni, de valahol 47 millió font környékén állt meg az üzlet – a Unitednek esélye sem volt ennyi pénzt kifizetni ekkor bárkiért is – Berbatov 30 milliós igazolása jelentette számunkra az addigi plafont.
A szomszédok pedig mindent elkövettek, hogy az orrunk alá dörgöljék ezt a hibásnak ítélt lépést.

Az eggyel feljebbi képen látható bannert, amin Tevezt köszöntik Manchesterben (mintha addig nem ott lett volna), a Strangeways-börtön és a Boddington sörgyár közti csomópontban állították ki, és tartották ott jó két héten keresztül.
A billboardot direkt helyezték jó magasra, nehogy a feldühített United-szurkolók megrongálhassák valahogy. Számítottak rá, mivel pont ez volt a céljuk vele.
A United drukkerei ettől még ugyan megpróbálkoztak mindennel, még vörös festékkel töltött bombákkal is megszórták, de hiába – nagy kárt nem tudtak tenni vele, a plakát egyszerűen túl nagy volt.

Tevezt is nem véletlen ábrázolta a legikonikusabb módon a plakát: gólöröm közben, karok kitárva, széles mosoly, bozontos haj.
A felirat pedig nem véletlen volt Welcome to Manchester, hiszen a hülye is tudta, hogy eddig is Manchesterben játszott, azonban azt kívánták üzenni ezzel a City marketingesei, hogy Tevez most érkezett meg a valódi Manchesterbe. A helyet is direkt választották ki úgy, hogy kellőképpen provokatív legyen: a Manchester Arenával (ma már AO Arena) szembeni tér a város két részét (Salford és Stretford) választja el egymástól, azaz pont a határra sikerült letenni.
Az erőviszonyok komolyabb átalakulását kívánták szimbolizálni, és aligha sikerülhetett volna jobban a manőver – mivel a teljes szituációt megváltoztatta.

Ferguson sosem említette korábban név szerint a Manchester Cityt amikor a riválisokról beszélt. Azon a listán rendszerint Wenger Arsenalja, a Chelsea, esetleg a Leeds, és természetesen a Liverpool szerepelt, a City státusza sosem volt több számára, mint pusztán „a szomszédok”, azonban ekkor kerültek át a riválisok közé, azok közé, akikkel bizony számolni kell.
Ferguson alig bírta türtőztetni magát, mikor erről kérdezték, mivel a billboarddal őt is sikerült rendkívül feldühíteni, mintha azt sugallnák ezzel, hogy újabb szelek fújnak, és a United már csak a város múltja, a City pedig a jövője. A City fanok pedig egyszerűen imádták.

A 4-3 Michael Owen győztes góljáról lett híres, de az utózöngéje is megér egy misét: Owen gólja után Neville ünneplése (beszaladt az idegenbeli szurkolók szektora elé) végül figyelmeztetést érdemelt az FA-től, Ferguson pedig a dugoutban elkapta a City kommunikációs igazgatóját és hajszárítós kezelésben részesítette a plakát miatt – mivel azt hitte, hogy ő állt az ötlet mögött.
Az ezután eltel hónapok pedig semmit sem enyhítettek a komoly háborús körülményeken – ebben a légkörben csapott hát össze a United és a City a 2010-es Ligakupa-elődöntőben.

Az odavágó pedig nem is alakulhatott volna rosszabbul. Giggs ugyan vezetést szerzett, de a City végül Tevez duplájával fordított, aki különösen elszántan próbált revansot venni a város másik felén, ahol nem tartották elég nagy becsben ahhoz, hogy permanensen leigazolják, illetve ahol az őt dicsőítő szurkolói dalban pár szót kicserélve már ócsárolni kezdték.
Tevez a győztes gólt ünnepelve kirohant a kispadokhoz, ahol nem mulasztott el másfél deka sót dörgölni a sebekbe, a karjait emelgette Gary Neville orra előtt, aki erre válaszul felmutatta a középső ujját.

Mindenki érezte a növekvő feszültséget. A City elöljárói meg voltak róla győződve, hogy a csapat átveszi majd a Unitedtől a „világ legnagyobb klubjai közé tartozás” kiváltságát, már csak az volt a kérdés, hogy mikor.
A visszavágó előtt közvetlenül Tevez 11 meccsen 13 gólnál járt, Evrát pedig elkapta a sajtó, ahogy Tevezzel (akivel a mai napig haverok) békésen vacsorázgatnak egy étteremben, amiért Ferguson keményen letolta Evrát. Valahol mélyen pedig mindenki érezte, hogy a United rövid idő leforgása alatt azzá a klubbá vált, amelyik elveszíti a jó játékosait, nem pedig olyanná, amelyik megszerzi őket – Tevez ennek volt újabb ékes példája Ronaldo után, és Tevez is tudta ezt, és minden igyekezetével próbált erre rájátszani.

A visszavágón ugyan Rooney zsenialitása kihúzott minket pillanatnyilag a slamasztikából, és kis időre még sikerült elcsendesíteni a szomszédokat (3-1 volt a második meccs nekünk, stílusosan a hosszabbításban megnyerve, de Tevez azért ránk ijesztett egy újabb góllal), még a Stretford Enden kifeszített banner is tovább kattant egy évvel, 35-re ugrasztva a számlálót.

Még a bajnoki versenyfutás végén, a célegyenesben is sikerült némi borsot törni az orruk alá, Scholes 93. percben megeresztett fejesével sikerült onnan is elrabolni mindhárom pontot, de a háborús légkör többé már sosem oszlott el.

A következő szezon pedig elhozta a (számunkra) katasztrófát, ami már egy ideje ott lógott a levegőben: a 2011 áprilisában elbukott FA-kupa elődöntővel gyakorlatilag meccslabdát kapott a City egy trófea elhódításához – 35 év után.
Az a bástya hát, amit még 2010 januárjában sikerült megvédeni, az 2011 májusában ledőlt – több, mint 3 évized után trófeát nyert a City, a csapatunkból egyedül Paul Scholes, van der Sar, Neville és Ryan Giggs volt már ekkor életben, a többiek mind ezután születtek meg.
A városlakók közül sokan életükben először láttak hát kék csapatbuszt trófeával körbemenni – az ünneplés során pedig nem mulasztották el ismét az orrunk alá dörgölni azt, hogy épp átbillenőben van a hatalmi egyensúly.

Már a Wembley gyepén előkerült egy fekete banner, amin a „00 years” felirat ország-világ tudtára adta, hogy itt meg lett nyerve egy trófea, míg az Old Traffordon a 35-nél tartó számláló szép csendben eltűnt.

A következő szezonban pedig, amikor Mind Tudjuk Mi Történt, újabb bástya dőlt el, egy jóval fajsúlyosabb, mint az FA-kupa győzelem alkalmával. Ferguson ugyanis kijelentette egy interjú során, hogy a City bajnoki címet biztosan nem fog nyerni, legalábbis amíg ő életben van ezt biztosan nem fogja hagyni. A korábbi egyensúly teljesen felborult a városban, és már mindenképp kérdésessé vált, hogy a két kutya közül melyik az erősebb – Tevez pedig, erre az interjúra regálva, egy „RIP Fergie” feliratú (egyébként sírkövet ábrázoló) kartonpapírral pózolt vigyorogva a City bajnoki trófeáját hordozó csapatbuszán.

Innentől pedig az utat tudjuk a mai napig.
A City összesen 4 bajnoki trófeát, egy FA-kupa serleget, 5 Ligakupa-elsőséget és 3 Community pajzsot pakolt azóta a vitrinbe, és a BL kieséses szakaszaiban is ők voltak jelen permanensen helyettünk. A hatalmi egyensúly előbb elkezdett mocorogni, aztán megingott, végül pedig teljesen átrendeződött.
A városi rivális mára már legalább akkora globális brand mint a United, a vonzereje is vetekszik a miénkkel (talán előrébb is járnak ezen a téren is), van pénz lóvéra, és a történelmük ugyan még nem annyira gazdag sikerekben mint a miénk, és az ikonikus játékosaik listája is rövidebb, de már ez a projekt is intéződik.

És most nekünk kell ennek elejét venni, amíg még lehet, és visszanyomni a mérleg nyelvét legalább oda, ahol évekkel korábban billegett. A ma esti elődöntő ugyanakkora mérföldkő kéne, hogy legyen, mint a tíz évvel korábbi (oké, mindig elfelejtem, hogy 2021 van, szóval inkább 11 éve). És ne feledjük: 2006 tavaszán is egy ligakupa bezsebelése indította el a Unitedet egy elég meredek lejtőn felfelé. Nem mintha a Ligakupa intézménye erre garancia lenne ismét, de a 2017 májusa óta eltelt 3 és fél év alatt elég sok pókháló felgyűlt a trophy roomban – ideje lenne hát kicsit kitakarítani arrafelé.

Sokan elengednék ezt a trófeát, de (ahogy korábban is mondtam már), ha a United elindul egy sorozatban, akkor azzal a mentalitással kéne tegye, hogy márpedig megnyerjük az összeset. A korábbiaknál kicsit fontosabb lenne ez ma este is a fentiek miatt.

Diszklémer: a komplett posztot loptam, méghozzá innen:
https://theathletic.co.uk/1492201/2020/01/06/carlos-tevez-manchester-united-city-poster-fergie/
https://theathletic.com/2300733/2021/01/05/man-city-united-semi-final/