Sosem jó egy posztot mentegetőzéssel kezdeni, de be kell vallanom, hogy ez az írás eredetileg egy kommentnek indult, csak aztán olyan hosszú lett, hogy a Disqus azt hitte, terheléses támadás érte a szervereiket. Ezért aztán megkérdeztem a szerkesztőséget, hogy kirakhatom-e esetleg a Tottenham elleni meccs előtt bejegyzésként, és mivel a legtöbben úgy voltak vele, hogy inkább húznák végig a heréiket egy kilométeren keresztül erős pistás üvegszilánkokon, mint hogy értékeljék a vasárnap látottakat vagy beharangozzák a Csirkék elleni roncsderbit, visszaéltem a lehetőséggel, hogy kábé 10 évvel ezelőttről még van belépésem az oldalra.

Szubjektív gondolatok következnek a hajtás után, de előre leszögezem, hogy én az #InOleWeTrust táborhoz tartozom, annak is a legradikálisabb, a “még a víz alatt is” részéhez (hogy egy Bödőcs klasszikust idézzek)…

Na, most mind a hárman itt vagytok, akiket az utolsó mondatot követően még érdekel a mondanivalóm, kezdjünk is bele.

1997 óta vagyok United szurkoló, szóval életem többségében volt szerencsém egy jobb Unitedet látni, így nem vagyok azzal vádolható, hogy katasztrófaturizmusból, vagy valamiféle perverz mazochizmusból szerettem meg a csapatot. Mindebből az is kikövetkeztethető, hogy magam sem élveztem, amikor a hétvégén a Pool hazai pályán szopatott le minket, ahogy az elmúlt 2 hónap teljesítményei sem arról árulkodtak, hogy jó irányt vettek volna a dolgok Manchester vállalható oldalán. Ennek ellenére nem pártoltam el Solskjaertól, mert amióta SAF visszavonult, (sőt, talán az ő utolsó éveit is beleszámítva is) Ole regnálása alatt éreztem leginkább azt, mint a régi boldog időkben, amikor a hét csúcspontja volt leülni United meccset nézni.

Persze lehet, hogy csak én adtam lejjebb az igényeimből, elvégre 2013 óta dolgozó ember lettem, majd megházasodtam, gyerekem született, és lassan már annak is örülni fogok, ha egy hugyozással végig tudok csinálni egy éjszakát, az pedig külön öröm, ha mindez a WC-be történik… Hiszen tény, hogy az Öreg idejében leginkább az volt a kérdés, hogy hány ponttal nyerjük a bajnokságot, melyik énünket mutatjuk az FA-kupa döntőjében, vagy hogy az adott évben hol kerülünk össze a későbbi győztessel a BL-ben. Ezzel szemben az utóbbi 3 évben csak az éves takarítás apropóján kellett kinyitni a trófeaterem vitrinjeit, ugyanis a létező legváltozatosabb módokon sikerült orra buknunk a különböző versenykiírásokban.

Azt is hozzá kell tennem, hogy bár őszinte érdeklődéssel hallgatom a komolyabbnál komolyabb szakértői elemzéseket arról, hogy hol keletkeznek üres területek, kinek kire kellene nyomást helyezni milyen szituációban és hogyan kellene széthúzni a pályát, etdiendofdödéj nem vágyom másra, csak hogy jól szórakozzak és lássak egy jó meccset. Tudom, hogy ez a fajta hozzáállás nem szimpatikus azoknak, akik jegyzetelnek meccs közben és már a mágnestáblához is cérnakesztyűvel nyúlnak, de nekem – és talán nem vagyok ezzel egyedül – jó így. Számomra az NFL jelenti az analitikus hobbit, és az amerikai foci az a sport, amit szakmai érdeklődésből is képes vagyok nézni. Labdarúgást ma már csak akkor nézek, ha tudok szurkolni egy csapatnak és egyáltalán nem érzem szarul magamat amiatt, hogy kis túlzással ugyanazzal az elfogult rajongói mentalitással követem a találkozókat, mint 5 éve, a kisüzemi szakértő-forradalom előtt, 10 éve, SAF idejében vagy 9 évesen, amikor először láttam a csapatot egy hévízi gerincszanatórium várótermében.

Talán ezért is vagyok megengedőbb Oleval szemben, mint itt a legtöbben, mert én a világverő taktikai húzásoknál és a futballreformot jelentő felállásoknál többre értékeltem, hogy az utóbbi 3 év nyomokban United-wayt is tartalmazott. Tudom, hogy mindenki kívülről fújja a demagóg United szurkoló kiskátéját, de azért van pofám felsorolni: esélyt kaptak a fiatalok, támadófocit játszottunk, sok volt a fordítás és a nagyarányú, de legalábbis sok gólos győzelem. Most sokan (már amennyiben a fent említett 3 ember soknak számít) azt gondoljátok, ez alapján én biztos imádom az új Star Wars trilógiát is, pedig arról a hülye is megmondja, hogy gyakorlatilag nem más, mint a rajongók nosztalgiagépontjának rendkívül ügyetlen izgatása. Valószínűleg Ole regnálása sem több ennél, ez nálam mégis működik. Vagy leglaábbis működött.

Ugyanis én sem vagyok olyan vak, mint egy rohamosztagos. Magam is látom, hogy elég komoly gödörben vagyunk, és abban sem vagyok biztos, hogy ez már az alja. Ugyanakkor azt a fajta világvége hangulatot is túlzásnak érzem, ami a blogon már hetek óta uralkodik. A reális értékeléshez ugyanis szerintem érdemes kicsit távolabbról is megvizsgálni a helyzetet, mert a problémák nem ma kezdődtek, és nem is holnap fognak megoldódni.

1.

SAF távozása óta egyetlen olyan menedzserünk volt, aki valóban előre megfontolt szándékkal, terv szerűen lett kinevezve: David Moyes. Szerintem van Gaal és Mourinho megbízása egyértelműen a “nézzük meg, melyik a legkevésbé rossz megoldás” kategóriába tartozik, Solskjaer pedig ugye eleve interim eposzi jelzővel érkezett. Ha visszagondolok a rövid életű Moyes-érára, leginkább az jut eszembe, hogy Zaha nyújtott harmadik lábbal rácsúszott a lányára, meg egy kurva nagy Evra gól a Bayern ellen, és kb ennyi. Ez azért sokat elárul arról, hogy mennyire volt dicsőséges az a korszak, de szerintem ennek ellenére is időt kellett volna adni neki, annak az árán is, hogy akár egymást követő 2 évben nem vagyunk érdekeltek a BL-ben. Nem így lett, mert lesújtott a népharag, ami egyébként korábban is megvolt, csak akkoriban még verbális faszkorbácsot kapott, aki finoman jelezte, hogy most már talán az Öregnek is ideje lenne szögre akasztani a bírónak mutogatott képzeletbeli karórát. 

Itt ugye rögtön el is érkezünk egy választóvonalhoz, ami megosztja a United-tábort: kellett volna Moyes-nek több időt adni vagy sem? Egyesek szerint nem, mert a keret az előző évben bajnok volt, ő pedig a top4-et sem érte el. Mások szerint igen, mert a United éppen ebben különbözött más csapatoktól, arról nem is beszélve, hogy milyen üzenete van a kandidánsok számára, hogy itt nincs idő belenőni a Fergie-kabátba. Mindez majdnem 8 éve történt, és bár máig nincsen konszenzus a témában, talán az kijelenthető, hogy a vezetőség mai fejjel már másképp döntene. Nem csak azért, mert Moyes azóta bebizonyította, hogy az Evertonnál végzett munkája nem egy one hit wonder volt, hanem azért is, mert azóta sokkal vállalhatatlanabb próbálkozásoknak is több bizalmat szavaztunk…

2.

…jött ugyanis a van Gaal és a Mourinho féle időszak, ami bár sok mindenben különbözött, egymástól, én mégis egyben kezelném, mert nálam mindkettő a “rémálmaimban se jöjjön elő” kategóriát képviseli. Ez a “just arrogant, not better” korszak ismét megosztotta a United-közösséget, hiszen érkezett 3 kupa, volt edzői koncepció, ugyanakkor a játékunk az esetek többségében nézhetetlen volt, a játékosaink közül többen örökös meghívóval rendelkeztek a köcsög-világválogatottba, a pálya szélén pedig – minek finomítani – egy a saját múltbeli énjére maszturbáló öntelt fasz dirigált.

Hogy a személyes szálat is behozzam, ez volt az az időszak, amikor elkezdtem átállni a felvételről való, 1,25-ös tempóban gyorsított meccsnézésre, mert inkább néztem egy félbevágott almát, ahogy bebarnul, mint a saját játékunkat élőben. Szerintem ennek az időszaknak az volt a legnagyobb tanulsága, hogy nem szabad kompromisszumot kötni, és felülve a hype-vonatra rámenni a legjobbnak tartott elérhető menedzserre, figyelmen kívül hagyva a csapat hagyományait és imidzsét, meg persze az aktuális játékosállományt.

3.

És itt jött a képbe a Solskjaer, aki szerintem eredetileg csak egy marketinghúzásnak volt szánva, hogy kicsit megsimogassák azoknak a United szurkolóknak a lelkét, akik már nem kezdtek mondatot a “bezzeg a régi szép időben” szófordulat nélkül. Csakhogy az időszakos megoldással komoly csapdába került a vezetőség, hiszen Ole – ez szerintem nem elvitatható – kurva nagyot ment a csapattal. Megtartani hatalmas kockázat volt, hiszen mindenki látta, hogy kb az is az ellenfélnek ment be, amit a saját kapunkra lőttünk (mondanám, hogy felüllőttük az xG-t, de stanley még azt hinné, az ő agyát akarom húzni itt a keleizmusokkal), a keret rottyra volt járatva, és az öltözőből is olyan hírek szivárogtak ki, hogy a játékosok leginkább azért kezdtek el újra értékelhető teljesítményt nyújtani, mert emberszámba vették őket, és nem azért, mert Oléban egy Várhidi “Magneto” Péter veszett el, akiről ugye mindannyian tudjuk, hogy taktikailag még sosem veszített el meccset. Ugyanakkor az is durva lett volna, ha megköszönjük neki a cameót, hiszen ha a következő menedzser nem hozta volna ezt a lőlapot az első 10 meccsen, a kezdőkörben temeti el az Old Trafford közössége.

Így a vezetőség inkább a túl szép, hogy igaz legyen irányt választotta, és tulajdonképpen az azóta lejátszott 145 meccsből talán ha 20 volt olyan, amikor azt mondhattuk, hogy ez kurva nagy hiba volt. Cserébe volt legalább ugyanennyi meccs, amikor meg úgy tűnt, ez volt a klub történetének legjobb döntése azóta, hogy SAF-ot nem rúgták ki 1990-ben. És itt térnék ki arra, hogy miért gondoltam úgy, hogy utolsóként fogok leszállni az Ole-vonatról: mert a két véglet közötti 95 meccs szerintem sokkal jobb volt, mint az előtte lévő 5 évben bármelyik, sőt, talán egy-két késői SAF szezonnál is, még akkor is, ha ez nem feltétlenül párosult mindig eredményességgel. Ha van ennek az időszaknak tanulsága az szerintem az, hogy eljött az idő, hogy a vezetőség döntést hozzon, hogy a klub jövőjét szeretné építeni, akár némi identitásvesztés árán is, vagy a dicső múlt parazsát fújogatja. Ne legyenek kétségeink, mind a két út mellett az üzleti érvek szólnak, az, hogy mi, szurkolók mit gondolunk a kicsi szelíd lelkünkkel, kurvára másodlagos.

4.

Így jutottunk el a jelenhez, amikor már nem nagyon lehet a fent említett döntést halogatni. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy Ole nem fog 27 évet, de talán már 27 meccset vagy 27 napot sem kihúzni a csapat élén, és figyelembe véve, hogy ő megkapta a kellő bizalmat, úgy vélem, védhető döntés lesz megválni tőle, amikor ez megtörténik. Ugyanakkor szerintem rendkívül sajnálatos az a hangnem, amit nemzetközi szinten, illetve itt a kommentszekcióban is megütnek néhányan, és nem csak azért, mert a klub egy volt játékosáról van szó. Félreértés ne essék, őszinte híve vagyok a free speechnek, szóval mindenki úgy ekézi, ahogy akarja, csak soha ne felejtsük el, hogy Solskjaer egy artériás vérzésre érkezett ragtapasznak, és aztán egy olyan kötés lett belőle, amely viszonylag sokáig elszorította a vérzést. “A soha nem látott mélységekbe taszította a klubot” szintű kommentekről pedig az a véleményem, hogy ha valaki tényleg így gondolja, az tegye a szívére a kezét, és mondja azt, hogy FIFA menedzser módban inkább visszamenne a Mourinho kirúgása előtti mentéshez. Vagy a kinevezése előttihez. Vagy bármelyikhez SAF menesztése óta.

Szerintem Olénak nem tartozunk mással, csak köszönettel, hiszen túlteljesítette azt, amire eredetileg szerződött, jó hangulatot teremtett a csapatnál, vonzó célponttá tette Manchestert, szóval egyértelműen előrefelé tolta a klub szekerét, és egy-egy pillanatra elhitette velünk, hogy ami SAF regnálása alatt történt, az nem volt egyszeri és megismételhetetlen, és a mai modern futballban is megteremthető. Eközben persze elkövetett rengeteg hibát és egyetlen trófeát sem nyert, neki is voltak WTF meccselései és egy-két játékossal (Smalling, VdB) talán nem úgy bánt, ahogy azt mi külső szemlélőként tennénk. De a legnagyobb mélységekben sem kezdte el a José féle blaming game-et, vagy a van Gaal féle “talán nektek is zseninek kellene lenni, és akkor látnátok, hogy ami itt történik, az maga a csoda” bullshitelést. Összességében szerintem semmi olyat nem tett (leszámítva a képeken szereplő gonoszságokat), ami miatt megérdemelné azt a fajta bánásmódot, amit kap. Egyszerűen csak jött, rendet tett, visszaemelte az elvárásokat arra szintre, ahol SAF idejében voltak, majd megmérettetett, és sajnos nagyon úgy tűnik, hogy könnyűnek találtatott.

Hogy miért nem mond le? Valószínűleg azért, mert ő még mindig hisz magában. Hogy ez téveszme? Meglehet, de kellő önbizalom nélkül nem csak a világ egyik legnagyobb klubjának a kispadjára nem tudott volna leülni, de már játékosként sem lépett volna pályára még a norvég másodosztályban sem. Arról pedig, hogy az új szerződése miatt kicsit nehézkesebb a menesztése, végképp nem ő tehet, hanem a vezetőség…

5.

És itt elérkeztünk az utolsó ponthoz, mondhatni a probléma gyökeréhez, amelyről már oly sok szó esett itt a blogon, a kommentek között, illetve magam is pedzegettem már a korábbi bekezdésekben: ez a klub egy üzleti vállalkozás, amely azonban nem meri nyíltan felvállalni üzleti vállalkozás mivoltát. Ferguson idejében ez a harc legfeljebb a United of Manchester alapításában és a Newton Heath színek visszaszivárgásában csúcsosodott ki, a napi működésre nem volt hatással, mert megvolt az eredményesség, valamint az Öreg maga volt a #hagyomány, a Lola T, hogy autóskártyás hasonlattal éljek, akit minden pakli tetejére rá lehetett dobni döntő érvként, ha valaki a klub elüzletiesedett szemléletét kritizálta.

SAF-nak olyan erős hatása volt a klubra, hogy Moyes kinevezését is keresztül tudta vinni, de a nosztalgiavonat kisiklott, a vezetőség pedig ezen felbátorodva elérkezettnek látta az időt, hogy szemléletet váltson. Az eredmény katasztrofális lett, amit én, mint a klub hagyományainak nagy tisztelője szeretnék egy törvényszerű folyamatnak láttatni, de ki tudja, akár sikerülhetett is volna, ha a klub nem gyors sikerekkel szerette volna igazolni az átállás szükségességét, és a döntés helyességét. Ezzel pedig elindult az az identitás-pingpong, ami a mai napig tart, és aminek új lendületett adott a Szuperliga ötletére érkező felháborodáshullám, a tavalyi Pool meccs előtti balhé és persze a Glazer családra zúduló folyamatos gyűlölet. Szerintem Ole szerződéshosszabbítása és Ronaldo “hazahozatala” is egy erre adott PR-reakció volt, és ahhoz sem kell bennfentesnek lenni, hogy lássuk a kettős mércét a Pool elleni 0-5 után megtartott Solskjaer és az FA-kupa győzelem után menesztett van Gaal esetében. Teljes döntésképtelenség, teljes identitászavar.

Ha ez így megy tovább, akkor előre fel tudom mondani a következő 3 évünket is: Conte jön, nyer egy FA-kupát, beviszi a gárdát a BL helyekre és talán még egy elődöntő is összejön, aztán a következő szezonban összekap az öltözővel, egy edzésen összeverekszik Ronaldóval, eladja Rashfordot vagy Greenwoodot, elmaradnak az eredmények és menesztik. A helyére jön Rooney, mindenki könnyek között onanizál, hogy ez mennyire 2006, de a pályán persze nem jönnek az eredmények, és kezdődik az egész elölről egészen addig, amíg valaki végre be nem válik, vagy el nem fogynak a fejüket edzősködésre adó United legendák. Azt gondolom, ebből az Ördögi körből (höhö) kellene végre kilépni, ahhoz, hogy újra sikerüljön pályára állítani a csapatot.

Csakhogy ehhez nem az Instatrendeket és a bevételi görbéket kellene figyelembe venni, hanem döntéseket hozni, felvázolni egy tervet, tájékoztatni róla a nyilvánosságot, felvállalni a konfliktusokat, kinevezni a felelősöket és aztán következetesen betartatni a vállalásokat. Én éppen ezért most azt tenném a klub helyében, hogy kijelenteném, hogy Ole eddig a dátumig (ha kell, akár a szezon végéig) marad, de függetlenül attól, hogy addig mi történik, utána a csapat új irányba indul, a felek pedig békében elválnak. Kineveznék egy kimondott sportigazgatót, aki a projekt felelőse is lesz innentől, a játékosoknak ő mutatja be a koncepciót, amely alapján mindenki eldönti, hogy részese kíván-e lenni ennek az építkezésnek, vagy inkább megy Isten hírével. Szerződése utolsó évébe lépő játékossal maximum a szezon kezdetéig tárgyalnék, utána távozóként kezelném, ez lenne a poliszi és nem tennék kivételt. Ezzel egyidőben megindulna az edzőkászting és csak olyan menedzsert hoznék a csapathoz, aki minimum középtávú, de inkább hosszútávú lehetőségként tekint a projektre, van felvázolható koncepciója, már a jelenlegi játékosállománnyal is el tud indulni, és ha kell, hajlandó akár a jelenlegi állását is feladni a United kispadjáért, nem csak “épp ráér”. Az elvárásokat nyilvánossá tenném vele szemben, aztán pedig kőkeményen bevasalnám rajta.

Nálam ez az egyedüli forgatókönyv, amire azt tudom mondani, hogy képes vagyok leszállni erről az Ole féle nosztalgia hullámvasútról. Számomra minden más eshetőség csak egy újabb kétségbeesett próbálkozásnak tűnik, amiben sokkal kevésbé érzem garantálva, hogy hétvégente és egy hétköznap este szívesen ülök a tévé vagy szar minőségű stream elé. Persze én csak egy szurkoló vagyok a sok közül, és már vagy 3 éve nem vettem új mörcsöt, szóval lehet, hogy senkit sem érdekel a véleményem…

Hát ennyit szerettem volna elmondani. Nem hinném, hogy rengeteg volt benne az újdonság, de szerettem volna bemutatni az elmúlt heteket (illetve az elmúlt közel 3 esztendőt) valaki olyannak a szemszögéből, aki nem feltétlenül négyelné fel Olét egy Liverpool elleni 0-5 után.

Végezetül, hogy a Tottenhammel szemben se legyek tiszteletlen, egy kis beharangozó a meccs elé:

“Lads, it’s Tottenham!”

P.S.:

Ha Ole igazi troll, kiküldi ugyanazt a kezdőt, mint a Pool ellen, de várjuk a Ti javaslataitokat.