Egyik meghatározó futballemlékem természetesen a 99-es BL-döntő. Nemcsak a győzelem miatt (football, bloody hell), hanem mert itt szembesültem vele először, hogy mennyire felzaklatja az emberek igazságérzetét, amikor nem a „jobb” csapat nyer. Apámmal néztem a meccset, aki még kocadrukkernek se mondható, és kedvenc csapata sincs, a döntő után mégis azon háborgott, hogy milyen igazságtalanság érte a Bayern Münchent. Dominálták a meccset, vezettek végig, nekik kellett volna nyerni, milyen dolog ez, hogy csak úgy bemákolja a másik csapat a győzelmet? Az, amelyiknek semmilyen komoly taktikája nem volt, csak egy random szöglet utáni kavarodásban sikerült valahogy beleérni a labdába (kétszer).

Azóta eltelt több mint 20 év, és lassan átigazoltam én is abba a frakcióba, amelyik szerint a SAF-féle old-school felfogás szavatossága lejárt, a filozófusoké, a körző-vonalzós taktikusoké a jövő. Vagyis a futball (mintolyan) kiszámítható és tervezhető, és csak egyféleképpen lehet játszani és nézni. Ami egyben kellemes és komfortos érzést is ad, mert tudod, hogy a befektetett munkának mindig meglesz a gyümölcse, holmi vakvéletlen nem kavarhat be. Nem kell attól félni, hogy valaki az egyetlen üdvözítő módszert megkerülve lesz sikeres, amivel esetleg meghazudtol mindent, amiben hiszel.

Azért az ember elgondolkodik, hogy mennyi értelme van egyáltalán komolyabban foglalkozni a futballal, miközben a Real Madrid 6 meccs alatt jóindulattal 2 félidőn keresztül tud megfelelő szinten futballozni, mégis bemasírozik a BL döntőbe. Innen be is húzzák egyébként.

— Peet (@goonerpeet) May 4, 2022

https://platform.twitter.com/widgets.js

És elméletben, hosszútávon ez lehet, hogy így is van, és tényleg a filozófusok írják a jövőt, a gyakorlatban aztán jön egy olasz mágus, akinek semmi joga nem lenne hozzá, hogy továbbjusson a jobb csapat ellen, mégis továbbjut (háromszor). Az ilyen meccsek után a futballforradalom hívei előtt két lehetőség áll: vagy anomáliaként értelmezik a történteket, mint egy bukásra ítélt, elmaradott felfogás utolsó, kétségbeesett visszatérési kísérletét. Vagy felteszik a kérdést: mi van, ha a közhelyek egy része, amit az úgy nevezett „emberi tényezőhöz” kapcsolunk, igaz? És mi van, ha a nézők jelentős része éppen ezekért a kiszámíthatatlanságokért és „igazságtalanságokért” nézi a futballt?

Az én javaslatom: gondolkozzunk el azon, hogy amit tegnap este láttunk, talán nem hiba a mátrixban, hanem a rendszer kiirthatatlan része. És hogy nem csak egyféleképpen lehet játszani ezt a játékot. És hogy ezzel igazából nincs is semmi baj.