Amikor a Chelsea védelme a földön fekve végezte

Mivel a valóság és a jelenkor már megint sokkal több árnyalattal sötétebb a kelleténél, ezért újabb adag nosztalgiázás következik (nem mintha eddig olyan sok lett volna belőle), akadt ugyanis egy olyan pillanat a régi emlékek közt kutatva, ami előbb egy kommentet érdemelt volna az épp aktuális poszt alatt – aztán akkorára kezdett megint nőni, hogy inkább bejegyzést csináltam belőle.

A fenti képet a komolyabb fanoknak nem nagyon kell magyarázni, természetesen a 2008-as BL döntőjének egyik pillanata látható rajta. Azonban nem Ronaldo gólja, nem is Lampard egyenlítése, még csak nem is a büntetőpárbaj ikonikus mozzanatai közül valamelyik.
(Báj dö véj, arról a büntetőpárbajról videó is készült pár éve, annyira komplex sztori, úgyhogy aki még többet nosztalgiázna, az nyugodtan klikkesedjen rá a linkre).
Belegondolni is szörnyű, hogy mennyi idő telt el azóta, a klub szurkolóinak egy jelentős hányada még meg sem született ekkor, mi meg már fél lábbal szinte benne is vagyunk a midlife crisis-ban.

Sokan azonban már ti is élőben néztétek (még ha nem is a helyszínen), én speciel a Margitszigeten (kezeket fel, aki szintén), és mindenkinek más és más maradt meg a legélénkebben. Ezúton is bíztatnék mindnekit, hogy ha akad ilyen mozzanat, akkor azt bátran ossza meg velünk a kommentek közt (ez van, kiszervezzük a tartalom gyártását a kommentmezőbe).
Ami miatt az egész bejegyzést írom, az egyetlen pillanat, ami a fenti képen is látható, az maradt meg bennem a legélénkebben, a gólok, a piros lap, a dráma, Terry elcsúszása, Ronaldo megtorpanása és Rooney teljes észrevehetetlensége ellenére.
Azonban előbb boncolgassuk kicsit ennek a pillanatnak a hátterét.

A Chelsea ebben a szezonban tette lapátra Mourinhot, miután a londoniak előbb elbukták a 2007-es bajnoki címet velünk szemben, majd a 07/08-as szezonnak is meglehetősen döcögve vágtak neki: egy nyögvenyelős Birmingham elleni győzelem után kikaptak a Villa Parkban, majd jött egy kínos hazai döntetlen a Blackburn ellen, majd egy még kínosabb hazai iksz a BL csoportkör nyitómeccsén a Rosenborggal szemben, mindössze 25 000 néző előtt (ez kis híján félház volt a Stamford Bridge-en, ekkor szekálta először a United tábora a Chelsea szurkolóit a “Shall we fill a ground for you” nótával).
Abramovics nem volt túlságosan lenyűgözve, úgyhogy Mourinho ezután némi meglepetésre repült is Londonból, még a sokat látott angol futballszcéna is meglepődött a hirtelen döntésen, mégiscsak a Chelsea legsikeresebb manageréről volt szó, aki az ott töltött 3 éve alatt végig veretlen maradt odahaza a bajnokságban.
Az utóbbira helyezném a hangsúlyt.

Mourinho a Chelsea védelmét rögtön az érkezése után rakétafokozatba kapcsolta, a 04/05-ös szezont mindössze egyetlen vereséggel (!), 15 kapott góllal (!!) és 24 clean sheet-tel (!!!) zárta az oroszlános horda. Gondolhatná az ember, hogy ez elég meggyőző teljesítmény ahhoz, hogy a végtelen pénz cheat kóddal felszerelkezve más csapatrészeken erősítsen inkább Mourinho (nem mintha különösebb erősítésre szorult volna a többi, miután 100+ millió eurónyi vételárat már kifizetett Abramovics a szezon nyári ablakában).
Mourinho azonban nem így gondolta, ezért a védelembe még újabb upgrade-ként érkezett 2005 nyarán Asier del Horno (hogy semmiféle reményt ne váltson be végül), majd 2006 nyarán egy újabb bajnoki címmel a zsebben Mourinho elcsrélte a véldelem baloldaláról William Gallast (és még 5 millió fontot) Ashley Cole-ért az Arsenallal. Aztán ha már a véldelem bal oldala ilyen szép fajsúlyos lett, akkor gondolták, hogy a jobb oldalát sem ártana felturbózni, és ha nincs a piacon Cole-hoz hasonló kaliber, akkor majd inkább vesznek sok kevésbé penge jobb bekket. Így lett a klub tagja 2007 nyarán Branislav Ivanovic, Alex, és a Barcelonával korábban BL győztes Belletti is. (Aztán később sem sikerült leállni a jobbhátvédek kergetésével, úgyhogy nemsokára José Bosingwa is a Chelsea-ben találta magát, a korábban már leigazolt Paulo Ferreira legnagyobb örömére, azaz volt olyan szezon Londonban, mikor egyszerre 4 first team-szintű jobbhátvéd is szaladgált a keretben, de ez már nem lesz témája a bejegyzésnek).
A Chelsea feljebb turbózott védelme nem muzsikált ugyan rosszul (egy prime Petr Cech őrizte a hálót, ezt se feledjük), azonban Mourinho távozott, a helyére érkező Avram Grant pedig eltartott egy darabig, mire felvette a fordulatszámot a Chelsea kispadján. Egyre szorosabb lett a verseny a bajnoki címért a végére (a hajrában kikaptunk Londonban), a bajnoki cím csak az utolsó fordulóban dőlt el és a Chelsea végül a BL döntőjébe is beverekedte magát (7 clean sheet Európában is, heló).

Ezzel megérkeztünk a döntőhöz.

Nem véletlen ecseteltem hosszabban is feljebb a jobbhátvédek kérdését, ugyanis Avram Grant rendelkezésére állt mindenki: Ferreira felépült (mindkét elődöntőn kezdő volt), Belletti is bevetésre készen állt (csereként pályára is lépett, a büntetőjét is beverte). Ennek ellenére mindenféle józan ész által sugallt összeállítással szembemenve Grant Mikael Essient tette jobbhátvédbe (aki alapból a védelem előtt csücsült, csak arra a helyre Makelele tartott igényt joggal, alighanem Essient nem volt szíve kihagyni). Ezért a londoniak alapból elég masszív hátvédsora a következőképpen került leadásra egy órával a meccs előtt:
Cech – Cole, Carvalho, Terry, Essien.
Kicsit időzzünk el itt is.

Ez a névsor nem csupa nyeretlen kétévessel volt megpakolva, a játékosok egyenként is hazájuk legjobbjai, illetve a bajnokságuk legjobbjai közé tartoztak, nemcsak a londoni karrierjük alatt, hanem azelőtt is. Kicsit hagy soroljak fel ezekből a teljesség igénye nélkül.

Petr Cech négyszeres angol bajnok, FA-kupát ötször nyert, BL- és EL-győztes is, U21-es EB-t nyert Csehországgal, és a 2004-es felnőtt torna legjobb kapusa. Kétszer volt a Premier League, egyszer pedig az UEFA év csapatában, 124 válogatottságig vitte. Egyébként hokikapusként is egész figyelemre méltó.
Essien kétszeres francia bajnok, kétszeres francia kupagyőztes, kétszeres angol bajnok, négyszeres FA-kupa győztes, van egy BL-trófeája is, Chelsea év játékosa, Ghána év játékosa, Ligue 1 év játékosa, 59 válogatottság.
Ricardo Carvalho Portugáliában 3 bajnoki címet nyert távozása előtt, a Chelsea-vel szintén 3 PRM-elsőség, valamint egy BL-győzelem (2004), UEFA-kupa győzelem, egy bajnoki cím és spanyol kupa a Madriddal, 2016-ban pedig EB-győztes. UEFA legjobb védő 2004, Világbajnokság all-star team szereplés 2006-ból, 89 válogatottság, a portugál érdemrend birtokosa, Mourinho minden csapatához elsőként vitte magával (az Intert kivéve).
John Terry ötszörös angol bajnok, ötszörös FA-kupa győztes, egy BL-arany, egy EL-arany, PRM év csapatában szereplés zsinórban négyszer, UEFA év csapatában szereplés szintén zsinórban négyszer, ötször szerepel a FIFA év csapatában, 500 Premier League meccs, 78 válogatottság. Rasszista genny.
Ashley Cole háromszoros angol bajnok (mindig rossz csapatban volt, de így is eltehetett három aranyérmet), hétszeres (!!) FA-kupa győztes, nyert szintén BL-t, EL-t, 2010-ben az év angol játékosa, négyszer szerepel a PRM év csapatában, 385 Premier League meccse van, 107 válogatottságával hatodik az örökranglistán Shilton, Rooney, Beckham, Gerrard és Bobby Moore mögött. Ő az egyetlen, aki a Premier League mezőnyéből egy hangyányit el tudta csendesíteni Ronaldót.

Mindegyik úriember nevében is köszönöm annak, aki ezt végigolvasta, csak annyit jegyzek meg, hogy természetesen ezzel a betonvédelemmel szemben a mi részünkről a futballtörténelem egyik leghalálosabb támadótriója, a Tevez-Rooney-Ronaldo háromszög várta a kezdő sípszót. A világ egyik legerősebb hátvédsora a világ legerősebb támadósorával szemben. Sejteni lehetett, hogy kő kövön nem fog maradni.

A meccs első 10 percében Ronaldo mint jobbszélső riogatta Ashley Cole-t, azonban Fergusonnak feltűnt, hogy a Chelsea védelmének túloldalán Rooneyval szemben kegyetlenül szenved a botcsinálta jobbhátvéd, Mikael Essien, ezért gyorsan megcserélte egymással a két játékost – hogy a támadósorunk mennyire félelmetesen folyékony és gyilkos volt, azt egyszer már kiveséztem.
Ronaldo előbb vezetéshez juttatott minket Essien oldaláról egy felhőfejessel (egészen elképesztően sokáig volt a levegőben Ronaldo, mintha sosem akarna leesni), Mikael egyszerűen fel sem tudott ugrani a fejeshez, mire pozíciót fogott volna, addigra már Cech is csak szoborrá dermedve figyelte, ahogy a labda szépen behullik a sarokba.

Aztán pár perccel később jött a meccs, és talán a Tevez-Rooney-Ronaldo trió karrierjének legmeredekebb jelenete.

Rooney előbb mélyen a saját térfelére visszazárva kegyetlenül letarolta ellenfelét a labdáról (gyilkos támadójáték mellett elképesztő védőmunka), majd azonnal izomból kitette a labdát a már fénysebességre kapcsoló Ronaldonak, aki már készült rá, hogy az előtte megnyíló üres térben tönkretegye Essien karrierjét. Ekkor váltott át az élő kamera közeli képről nagytotálra, én meg nem hittem a szememnek: Ashley Cole csapot papot otthagyva keresztbe rohant át a pályán a baloldalról a jobbszélre, hogy segíthessen szerencsétlen Essiennek a Ronaldo elleni (sejthetően végzetes) párharcban, mielőtt idejekorán elmenne a meccs. (Komolyan, nézzétek azt az elkeseredett sprintet, amit Ashley Cole kivág Rooney indítása után). Ez már önmagában elég groteszk jelenet, egy BL döntőjébe ugyanis nem jutnak olyan védelmek, amik könnyen összeesnek akár technikai tudással, akár sebességgel, akár fizikummal szemben. Azonban így sem sikerült megakadályozniuk Ronaldót abban, hogy közvetlen a kapu előterébe íveljen, ahol Tevez lendületből érkezve megkínálta Petr Cech-t egy földre pattintott fejessel, amitől a cseh kapus azonnal elterült. A labda ott pattogott a földön fekvő Cech előtt, ezt Terry nem kis lélekjelenléttel kotorta kijjebb, aki a Tevezzel szemben elvesztett párharc után került földre, majd ezt a kicsorgó labdát a második hullámban érkező Carrick okosan, belsővel csűrte kapura, aminek a hárításához Cech nem is tudom, hogyan szedte össze magát – mindeközben Ashley Cole végső elkeserédésben beszaladt a gólvonalra blokkolni, hátha elakad benne a labda.
Az eredmény pedig a bejegyzés elejére beszúrt képen látható, egy kép többet mond ugyan ezer szónál, de mégis, hogy érzékeltessem a játékunk erejét:

Az akció végén a világ egyik legjobb védelméből Petr Cech a földön fetreng, John Terry a gyepen térdel, míg Ashley Cole a gólvonalon állva imádkozik, Essien pedig a képre sem fér rá, mivel gyökeret vert az oldalvonal mellé, és nem mellesleg Ricardo Carvalho volt az, aki elhagyta a labdát és Rooneyt cselgáncsozókat megszégyenítő mozdulatokkal sem tudta megakadályozni a kontra indításában. Ha a Chelsea játékosairól photosoppal leretusálták volna a kék mezeket, akkor azt hittem volna, hogy mindenféle Paksok vagy Nyíregyházák védelmét szivatjuk éppen, de nem, ezt azokkal a játékoskkal műveltük, akik egytől egyig hazájuk válogatottsági rekorderei, számtalanszoros bajnokok, kupagyőztesek, év játékosai, all-star csapattagok, későbbi BL- és EL-győztesek, illetve Európa-bajnokok.

Hagyok időt elcsendesedni.

És mit lehet ehhez még hozzátenni… talán csak azt, hogy remélem fogunk még látni ehhez hasonló akciót a játékosainktól hasonló súllyal bíró meccseken.

Békesség!