Nem tudod, hogy ki miatt vezették be a sárga- és piros lapokat? Fogalmad sincs hogy ki a focitörténelem legnagyobb hentese, aki ellen Cruyff például nem mert pályára lépni? Nem tudod hogy kik vívták a Montevideoi Csatát? Nem hallottál még a vébégyőztes szövetségi kapitányról, aki játékos korában tűvel szúrkálta az ellenfeleit pontrúgásoknál? Nem ugrik be, hogy milyen nemzetiségű volt az első, vébédöntőn kiállított játékos? Ha ezen kérdések többségére a válaszod nem, akkor nem ismered igazán az argentin focit. A továbbiakban a nyugalom megzavarására alkalmas archív felvételekkel tűzdelt eredettörténet a focivilág legnagyobb genyáiról. A poszt nyomokban Manchester Unitedet is tartalmaz.
Nem túlzás kijelenteni, hogy Argentínában a foci a vallás szintjén áll. Az országba, mint ahogyan szinte mindenhová, az angolok vitték el a sportot kereskedőkön keresztül, és a szegények által is szinte bárhol, bármikor játszható sport hamar nagy népszerűségre tett szert. Bár a taktikai és stílusbeli fejlődést továbbra is az angol csapatok néha errefelé túrázó csapatainak másolása jelentette, és mint szinte a világban mindenhol, náluk is megjelent némi magyar behatás (a Fradi 1929-es túrája és többek között Hirschl Imre mint River-edző), a földrajzi távolságok és a korabeli nehézkes utazási körülmények miatt leginkább a saját stílusukat alkották meg. Ma már talán nehéz elképzelni, de a múlt század első felében az argentin foci a szépségre, az önmegvalósításra és a szórakoztásra koncentrált. Hol a szenvedélyes tangóhoz hasonlították, hol a dél-amerikai cowboyok (gaucho-k) ösztönös megoldásaihoz, és egyszerűen csak úgy nevezték a stílust hogy la nuestra, azaz a miénk. A fő elem a gambeta, a cselezés volt, a szórakoztatást pedig olyan komolyan vették a csapatok, hogy 1936 és 1938 között például egyetlen gól nélküli meccset sem játszottak az argentin bajnokságban. A válogatott ugyan nem érte el a szomszédos Uruguay nemzetközi sikereit, az első ízben megrendezett világbajnokság és az 1928-as olimpia döntőiben éppen tőlük kaptak ki, de a Copa America elődjét, a dél-amerikai kontinenstornát a második világháború kezdetéig ötször is megnyerték.
Hirschl Imre 1938-as csapata, a River Plate
Az ötvenes években aztán kiderült, hogy a Perón-rendszer szigorú utazási szabályai és a vébékre nem nevezések miatt elhaladt a világ futballja az elszigetelődött argentin la nuestra mellett. Az utolsó csepp a pohárban az 1958-as vébé csoportmeccsén Csehszlovákia ellen elszenvedett 1-6 lett – dühös fogadtatás otthon, érmékkel és zöldségekkel dobálták meg a hazatérő válogatottat. A 17 éve regnáló szövetségi kapitányt, Guillermo Stábilét kirúgták, a legszigorúbb kritikák szerint nem értett a taktikához, csak felpakolta a legjobb játékosokat a pályára azzal, hogy „játsszatok”. A klubvezetők, szurkolók és edzők reakciója is elég radikálisra sikerült: az argentin népi hagyományokra épülő szórakoztató stílus lett a bűnbak, hirtelen mindenki az európai fegyelmezettségben és a brazilok által sikerre vitt taktikai újításokban látta a megoldást. Ennek eredményeként egyre defenzívebb lett az argentin foci, és ami még fontosabb az elkövetkezendő évtizedekre nézve: a játék szépségénél fontosabb lett a mindenáron győzni akarás.
Minden jövőbeli gonoszság felelősei, az 1958-as argentin válogatott
Persze nem csak Argentínára volt jellemző ez az éles váltás, hanem a többi dél-amerikai országra is (az ekkoriban a világot oktató brazil zseniket kivéve). A hatvanas évek focija leginkább az Európa – Dél-Amerika rivalizálásról szólt, néhány meccs pedig inkább emlékeztetett valamiféle szabályok nélküli küzdősportra vagy durva pogóra, mint focira. A méltán hírhedt 1962-es Santiagoi Csatától kezdve (a házigazda chileiek és az olaszok között) a ’66-os angliai vébén szinte minden meccset emberhátrányban befejező dél-amerikai válogatottoktól egészen az erőszakról elhíresült brit – argentin Interkontinentális Kupa döntőkig. De álljunk még meg egy pillanara, hiszen magát a sárga- illetve piros lapokat is egy argentinokhoz köthető eseménynek köszönhetjük. Közelebbről az angol bíró Ken Astonnak, aki testközelből tapasztalhatta meg a Santiagio Csatát, hiszen ő volt a meccs játékvezetője (és állított ki két olaszt, de chileit nem), 1966-ban pedig már a FIFA játékvezetői bizottságának elnöke.
A Santiagoi Csata, érdekes felvezetővel a konzervatív BBC-től
Az angolok Argentína elleni negyeddöntője a ’66-os vébén szintén nem a fair play mintapéldájaként vonult be a történelembe, a meglehetősen durva meccsen az argentin csapatkapitányt, Antonio Rattínt második figyelmeztetéssel leküldte a pályáról a német Kreitlein spori (folyamatos reklamálásért), azaz csak leküldte volna, mert Rattín nem akarta elhagyni a pályát. Nagyjából 10 percbe telt, mire a rendőröknek is köszönhetően (Aston személyes közbenjárása a pályán csak olaj volt a tűzre) folytatódhatott a meccs, melyet végül az angolok nyertek 1-0-ra. Az összecsapásnak itt még nem volt vége, az argentin sajtó az évszázad lopásának keresztelte el a meccset, az angol szövetségi kapitány Alf Ramsey állatoknak nevezte az ellenfelet, és az sem volt világos hogy a bíró valóban figyelemeztette-e a Charlton-testvéreket a meccsen. A legenda szerint Ken Aston éppen hazafelé vezetett és mikor a közlekedési lámpák miatt megállt a Kensington High Streeten, akkor jött az isteni szikra: sárga lap – figyelmeztetés, piros lap – kiállítás. Hazaérve meg is alkotta az első kezdetleges lapokat, a FIFA pedig örömmel vette az újítást, hiszen mind a résztvevők, mind a nézők számára egyértelműbbé vált a bírói ténykedés, és a hatvanas években megszokottá vált jelenetekről is szívesen lemondtak volna, amikor is rendőrök vagy katonák kísérték le a pályáról a renitens kiállítottakat. A következő vébén már használták is a bírók a lapokat (érdekes módon senkinek sem kellett pirosat felmutatni), addig azonban történt egy-két érdekes fejlemény Argentína főköcsöggé válásának eredetsztorijában.
Nem Charlton volt az egyetlen Bobby a pályán
A brutális összecsapásokról hírhedtté vált Interkontinentális Kupa, ahol a BEK-győztes találkozott a Libertadores-kupa címvédőjével, végképp a sötét oldalra lökte az egykor jobb megítélésű argentin focit. Az első felvonást a Celtic és a Racing Club döntője jelentette. Az első meccset hazai pályán 1-0-ra a Celtic nyerte, a visszavágón viszont az argentinok mindenképpen elégtételt akartak venni az egy évvel korábbi, angolok elleni „elcsalt” meccsért (hogy a skótok még talán náluk is jobban utálják az angolokat, az részletkérdés). Tűzijáték- és tárgyeső zúdult a pályára vonuló skótokra, Simpson kapust például úgy fejbe dobták egy kővel, hogy nem is tudta vállalni a játékot. A durva meccset bírói segítséggel 2-1-re nyerték az argentinok (az időhúzás azon jellegzetes formájával például, hogy a közönség nem adta vissza a labdát), így egy harmadik meccs következhetett, semleges pályán, Montevidóban, a kreatív sajtó pedig ezúttal Montevideói Csataként nevezte el az összecsapást (utólag).
A meccset remekül vezette fel a skótok legendás menedzsere, Jock Stein: „Az udvariaskodásnak vége. Tudunk kemények lenni ha szükséges, és nem fogjuk tűrni a Racing sokkoló magatartását.” A talákozót és ezzel együtt a kupát 1-0 nyerte a Racing, három Celtic-játékost állított ki az eseményeket abszolút nem uraló paraguayi bíró (vagyis négyet, csak Auld nem ment le és valamiért pályán maradhatott), plusz két racingost, többször is megállt a játék, és tömegjelenetből is akadt bőven. A két ország (vagy inkább kontinens) értékrendjének különbözőségét jól jellemzi, hogy míg a Celtic megbüntette játékosait a sportszerűtlen viselkedésért, addig Argentínában hősként ünnepelték az első hazai „világbajnokokat” és a játékosok új autókat kaptak prémiumként.
Visszaemlékezés és összefoglaló kizárólag a skót nyelv ismerőinek
Ez azonban csak a felvezetése volt a még brutálisabb döntőknek. Argentína emelt egyet a téten, hiszen a következő három kiírásban a Libertadores-kupát kisajátító Estudiantes képviselte a földrészt. Nem túlzás minden idők legmocskosabb csapatának nevezni őket, hozzájuk képest a Dirty Leeds vagy a Wimbledon is csak kispályásoknak számítanak. Zubeldía edző csapata megtörte a fővárosi nagyok hegemóniáját, majd sorra nyerték a (brazilok nélküli) Libertadores-kupákat, de kitűnő fizikai állapotuk és modern taktijájuk mellett (letámadás, lescsapda) leginkább az aljasságuk miatt rettegtek tőlük az ellenfelek. Élen járt ebben a szemétkedésben a középpályán szereplő Carlos Bilardo (későbbi szövetségi kapitányuk), aki tényleg nem válogatott a módszerekben: folyamatosan az ellenfél mezét húzta, eljátszotta hogy megütötték, állítólag néha még tűt is magával vitt a pályára hogy azzal szúrkálja az ellenfelet pontrúgások előtt. Az ellenfél játékosaiból is érdekes módon készült fel a csapat: személyes tragédiáikat, furcsa szokásaikat, jellembeli gyengeségeiket vagy akár betegségeiket felhasználva ellenük. Igazi köcsögök voltak, így hát nem ígérkezett könnyű összecsapásnak az 1968-as Interkontintális Kupa döntője: Estudiantes – Manchester United.
Az első meccset a címvédő otthonában játszotta a két csapat, az argentinok természetesen újabb revansot szerettek volna venni ezúttal az igazi angolok ellen, elsősorban a United és a válogatott erős emberét, a valóban nem szent Nobby Stiles-t kipécézve maguknak. Végül Stiles lett az egyetlen kiállított játékos (amiért bemutatott a partjelzőnek), pedig végig faragták őt és a többi sztárjátékost is: Lawnak többször is meghúzták hosszú szőke haját, Bestet gyomorszájon vágták, Charlton sebét több öltéssel kellett összevarni egy Bilardo-belépő következményeként, Stiles pedig felszakadt szemöldökkel játszott egészen a kiállításáig, mert valaki lefejelte. A meccset egyébként 1-0-ra a hazaiak nyerték, jöhetett a háború második fejezete az Old Traffordon, több mint 63 ezer néző előtt. A mentalitás semmit sem változott, a vendégek ráadásul Verón révén korán vezetést szereztek (igen, ő a későbbi United-játékos faterja), és a meccs nagy részét durva szabálytalanságok elkövetésével töltötték. Denis Law már az első félidőben megsérült (négy öltés lett a jutalma), Best pedig nem bírta a folyamatos faragást és a 89. percben arcon ütötte Medinát, a bíró mindkettőjüket kiállította. Utána a United még egyenlített, sőt a vezetést is megszerezte, de a találatot érvénytelenítették, mert a bíró közben (izé, támadás közben) lefújta a meccset. A hármas sípszó után is kaotikus állapotok uralkodtak a pályán és körülötte, elcsattant néhány pofon és könyökös, ráadásul a nézők sem kímélték az ünneplő vendégjátékosokat, megdobálták őket minden kezükbe akadó tárggyal.
Itt hosszabban is
A szó szerint legvéresebb fejezete az Estudiantes tündöklésének azonban egy évre rá, 1969-ben jött. Ezúttal nem egy brit csapat, hanem a friss BEK-győztes AC Milan volt az ellenfél, és a San Siroban három-nullás hazai győzelemmel végződött első meccs után a visszavágó akár formalitás is lehetett volna. Formalitás helyett azonban brutalitást képzeltek el a hazaiak, beszédes hogy az utókor számára Mészárlás a Bombonera-ban névvel maradt meg a meccs. A szurkolók is kitettek magukért, tűzijátékkal megcélozva a melegítő Milan-játékosokat, majd forró kávéval leöntve őket amikor jöttek ki a játékoskijáróból. Már a meccs elején a szokásos durvasággal lépett pályára az Estudiantes, de a pokol igazából azután szabadult el, hogy Rivera megszerezte a vezetést, összesítésben a hazaiak szemszögéből reménytelen 4-0-ra alakítva az eredményt. Már a gólt is érdemes megnézni az alacsonyan szálló argentinok miatt, de a szemétségeket tudták még tovább fokozni. Földön lévő játékosokba rúgás, köpködés, lökdösődés, harapás, és súlyos sérüléseket okozó szabálytalanságok. A foci történetének talán legnagyobb hentese, a középhátvéd Aguirre Suárez – ha megfilmesítenék a pályafutását, 18+ korhatáros besorolást kapna, szokása volt hogy földön fekvő áldozatai szemébe nyúl vagy a hónaljukba markolva segíti fel őket – két játékosnak is sérülést okozott, mielőtt kiállították. A rossz minőségű felvételek és a kissé káoszba hajló visszaemlékezések miatt nehezen összerakható a sztori, az viszont biztos hogy a legrosszabbul a milánóiak argentin születésű franciája, Néstor Combin járt, akinek egy könyökös és egy ütés után eltört az orra és az arccsontja, ráadásul a meccs után a csapatbuszra sem tudott felszállni, mert a hatóságok elvitték arra hivatkozva, hogy meglógott a sorkatonaság elől. A meccs egyébként 2-1-es hazai győzelemmel végződött, de ez senkit sem érdekelt. Akkora botrány kerekedett a hazaiak durvasága miatt, hogy azt már az argentin hatóságok sem nézték jó szemmel: három játékost (köztük természetesen Suárezt) egy hónapra börtönbe zártak, a kapus Polettit örökre eltiltották (később ezt visszavonták), Manera 20- Suárez pedig 30 meccses eltiltást kapott. Utóbbi egyébként Spanyolországban a Granada játékosaként olyan hírhedt lett, hogy a nagyobb csapatok sztárjai inkább nem léptek pályára ha ő kezdett.
Néstor Combin miután találkozott Suárezzel
A hetvenes években aztán tovább folytatódtak a brutális találkozók, ezúttal már más dél-amerikai csapatok főszereplésével, de az egyre sokasodó sérülések (a Panathinaikos játékosa, Tomarasz kettős lábtörése után nem játszhatott többé, de például Cruyff is sérült meg döntőben) miatt az európai csapatok nem vállalták a szereplést. Mint ahogyan majdnem ez történt az 1978-as vébén is, hiszen a helyszín kiválasztása és a torna között Argentínában katonai junta került hatalomra. A „rendszer ellenségeinek” nyilvánított emberek ezrei kerültek börtönbe vagy tűntek el örökre, ezért a nyugat-európai országok válogatottjai a vébé bojkottjára készültek (de aztán mégis elutaztak, ismerős ez valahonnan). A nyitómeccsen aztán mi, magyarok is megtapasztalhattuk az argentin játékfelfogást, a 2-1-re elveszített meccsen két legjobb játékosunk, Nyilasi és a nemrég elhunyt Törő sem bírta idegekkel, a folyamatos apró szabálytalanságokért törlesztve mindketten a kiállítás sorsára jutottak. Ez egyébként már nem a kimondottan brutális argentin megfélemlítés volt, sőt helyenként szép focit játszva nyerték meg a tornát, de a körülményekben azért csak hozzátették az utóbbi évtizedek „mindenáron győzni” mentalitását. A furcsa lebonyolítás (második csoportkör) miatt a hazaiak tudták, hogy a döntőbe jutáshoz legalább három góllal kell legyőzniük a már kiesett Perut, és nagy meglepetésre győztek is 6-0-ra a bundagyanús meccsen. A döntő előtt pedig a holland válogatott tapasztalhatta meg az argentin vendégszeretetet, miután órákig terelgették a csapatbuszukat a városban, sokszor hazai drukkerek agresszív csoportjai közelében, majd a kezdő sípszó előtt jól meg is váratták a már rajtra kész válogatottat, akik percekig hallhatták a szurkolók kedves szavait a döntő előtt.
Díszpáholy díszfaszokkal
A világbajnokságok további kiírásai sem teltek el vitatható argentin megmozdulások nélkül. Második címüket a már említett Bilardo irányítása alatt (ő a tűvel és lelki terrorral operáló egykori Estudiantes-játékos) nyerték, és hát ki ne hallott volna Maradona „Isten keze” góljáról, talán a legpofátlanabb csalásról amivel gólt értek el valaha. 1990-ben is előjött belőlük a paraszt, a brazilok ellen 1-0-ra megnyert nyolcaddöntőn Maradonáék nyugtatóval bekevert vízzel kínálták Brancot, majd a döntőben az NSZK ellen a vébédöntők történetének első kiállítása is argentin játékos nevéhez fűzödött. Meg a második is, hiszen a meccset végül 9 emberrel fejezték be, és még a győztes gólt is egy szabálytalanságuk után, büntetőből kapták. 3 piros lappal és 22 sárgával a torna legdurvább csapatának számítottak. 1994-ből maximum Maradona kokainos eksztázisa és eltiltása maradt meg, négy évvel később pedig a Beckham – Simeone affér elevenítette fel az évtizedes angol-argentin rivalizálást. A piros lap jogosságán annyira nem lehet vitatkozni, bár az felvetődhet az eset kapcsán (a modern foci kapcsán meg főleg), hogy valakit labda nélkül felbuktatni miért nagyobb bűn, mint beleszállni hátulról. Az mindenesetre sokatmondó, ahogy a felek visszaemlékeznek a történtekre.
Az új évezredben aztán ahogyan a foci, úgy az argentin sportszerűtlenség is átalakult. Az egyre szaporodó kamerák, még több bírók és legújabban a VAR miatt ma már elképzelhetetlen a hatvanas-hetvenes években alkalmazott megfélemlítés, mint ahogyan úgy általában nemzetközibb is lett a foci. A legjobb argentin játékosok már egészen fiatalon Európába költöznek, bár azért minden Messire és Riquelmére jut egy-egy Mascherano vagy Paredes. Hogy a körülmények befolyásolása és a már sokszor emlegetett „mindenáron győzni” mentalitás teljesen nem veszett ki, arra tökéletes példa a saját szurkolóin kívül mindenki által utált Atletico Madrid, amelynek menedzsere éppen Diego Simeone, és játékukban remekül ötvözik a favágást a műesésekkel és a bíró befolyásolásával.
Szimpatikus gólöröm
Talán az sem véletlen, hogy a sok dél-amerikait foglalkoztató spanyol bajnokságban a legkevesebb a tiszta játékidő a top bajnokságok közül, és hogy ezen latin közreműködés trófeákban egyik legsikeresebb csapata a közelmúltból a shithousery-t szintén csúcsra járató Sevilla.
Hogy mégis hogy jön ez a túl hosszú poszt a Manchester Unitedhez? Két igen erős inger is ért, míg ez a történelmi visszatekintés megszületett. Az első két éve, 2020-ban, amikor kiestünk a Sevilla ellen, majd ugyanők egy botrányos végjátékú meccsen meg is nyerték az EL-t. Ehhez jött ősszel két piros lap, mindkettőben erős argentin közreműködéssel: Martial csicskalángosa az őt torkon könyöklő Lamelának igazi Beckham-tribute, mint ahogyan a Fredet provokáló, majd az arcát fogva összeeső Paredes mutatványa két hónappal később a PSG ellen (az csak sárgát ért, de később egy Herrera-műesés után jött a második is) is kivágta nálam a biztosítékot.
Egyikük pirosat kapott
A másik ok természetesen új argentin játékosunk, Lisandro Martinez, akire valószínűleg középhátvédként számít majd régi-új edzője. Vannak rá ötleteim, hogy magasságának hiányát (175 centi magas, nem jó ómen középhátvédként) hogyan fogja pótolni, de még csak nem is ez a gondom. Hanem hogy argentin. Ez nem valami futballrasszizmus, csak az eddigi tapasztalataim alapján a Manchester United és Argentína egyáltalán nem kompatibisek egymással. Az első fecske ugye Juan Sebastian Verón volt, akinek nem éppen sikersztori a manchesteri időszaka (a londoni sem), majd jött Gabriel Heinze, akit valamilyen furcsa okból első szezonjában a szurkolók az idény legjobbjának választottak. Ő később azzal sokkolta a klub szurkolóit, hogy átigazolását kérte a Liverpoolba, hogy rohadjon meg. Ennél tovább jutott Carlos Tévez, aki el is igazolt a másik nagy rivális City-be, hülyegyerekeket megszégyenítő módon RIP Fergie táblával pózolva, végleg lerombolva ezzel korábbi cult hero státuszát. Angel di Mariát annyira szeretjük, hogy a Top of the Flops bajnokságunkat toronymagasan nyerte, őt legszívesebben felnyomnánk egy reklámtáblára, amolyan Ashley Young módra. Marcos Rojo sem hagyott mély nyomot senkiben, pedig ő a klubban legtöbb meccsen pályára lépő argentin. Elvileg 7 idényen át volt a klub alkalmazottja, 122 meccsen játszott, de a legmeghökkentőbb statisztika vele kapcsolatban az, hogy manchesteri éveiben egyszer sem állították ki.
Fun fact: Rojo bizony Estudiantes-nevelés
Sergio Romerot igazából nem bántanánk, sőt sajnáljuk amiért nem védett többször, főleg az EL-ben, de azért megjegyeznénk hogy neki kapusként is van piros lapja, még a Ligakupából. Alejandro Garnachoból pedig még nem sokat láttunk, és lehet hogy velem van a baj, de a testbeszéde alapján azért az ő pályafutásában is benne van egy-két kiállítás. Hogy új emberünk, Martinez mennyire képes megtörni a manchesteri átkot, az hamarosan kiderül. Reméljük persze a legjobbakat, de ne felejtsétek hogy én szóltam.
Bónuszként egy kis csemege az argentin megyekettőből, hiszen természetesen az egy mérkőzésen kiosztott legtöbb piros lap rekordját Argentína tartja. Az ötödosztályban két fővárosi rivális, a Claypole és a Victoriano Arenas csapott össze, és a végén olyan tömegverekedés alakult ki, hogy már a bíró sem tudta követni ki kivel van. Megvárta amíg lecsillapodnak a kedélyek, majd bement mindkét öltözőbe, és mindenkinek felmutatott egy-egy piros lapot. Összesen 36-ot.
Források:
Jonathan Wilson: Inverting the Pyramid (magyarul: Futball forradalmak)
The Guardian: Why not everyone remembers the 1966 World Cup as fondly as England https://www.theguardian.com/football/blog/2016/jul/24/1966-world-cup-final-conspiracy-refereeing-50-years
https://backpagefootball.com/la-bombonera-massacre-1969/54236/
https://www.esquire.com/uk/culture/a21454856/argentina-1978-world-cup/
Wikipedia