A blogon nem túl rég óta futó „Na de mi van a….?” – sorozat újabb epizódja következik. Úgy döntöttem, hogy ebből hagyomány lesz: valahányszor az európai futballban bárki művel valami wtf-mutatványt, abból bejegyzés lesz.
Az apropót ezúttal természetesen a Chelsea beteges méretű bevásárlása szolgáltatta, és ez alatt nem csak a januári ablak értendő.
Azt hittük, hogy Abramovics tulajdonlása alatt volt az az állapot, aminél már nincs rosszabb, és hátha a Boehly-féle konzorcium érkezése után normalizálódik a helyzet, de nem.
A londoniak az orosz földgázoligarcha legszebb éveit megszégyenítő bevásárlásba kezdtek, többet költöttek csak ebben a januári ablakban, mint Európa összes többi top ligája együttvéve.
Mindezt egy téli ablakban, ahol minden átigazolás egy nagyságrenddel nehezebb, bonyolultabb és drágább, mint nyáron, mivel szezon közben az eladó kluboknak semmi ideje pótlás után nézni, télen a kölcsönzésnek van általában a szezonja, kivéve, ha az ember a Stamford Bridge-ről üzletel.
A helyzet azért nagyon fura, mert magántőkealapból vásárolták fel a Chelsea egyesületét (remélem Generati kijavít a kommentekben ha hülyeséget írok), azzal pedig az szokott lenni a cél, hogy lenyomják a kiadásokat hogy egészséges pénzügyi balanszot teremtsenek, leginkább azért, hogy vonzóvá tegyék a klubot későbbi befektetők vagy új tulajok számára. Boehly-ék ugyanis befektetésnek szánják a dolgot, amin X év sikeres üzemeltetés után némi haszonnal túladnak – legalábbis ezt hittük.
Ehhez képest a Boehly-board azonnal kitette a BL-győztes Tuchelt a kiskapun, aztán két egymást követő transzferablakban elszórtak 600 millió fontot, és most mindenki pislog, mint hal a szatyorban, mert új tulaj (pláne befektetési szándékkal) ritkán manőverezik így a bizniszével.
Ugye nullához közeli mérlegű működést kétféleképpen tudok elérni a vállalkozásommal: vagy alacsonyak a kiadásaim, de cserébe a bevételeim is kicsik, vagy pedig irgalmatlan kiadásokat eszközlök, és cserébe mepgróbálom a bevételeket is feljebb tornászni.
A kettő közül az utóbbiban nagyobb a kockázat.
Hogy ez a pénzszórás hogyan lehetséges, arról már jó 3 éve írtam egy külön bejegyzést, most nem magyaráznám el még egyszer, hogy hogyan működik a játékosok igazolása, a bérezésük, és mindennek a lekönyvelése, amúgy is tisztában vagytok ezzel már majdnem mindannyian.
Lényegében a Chelsea hét-, hét és fél-, nyolcéves szerződéseket íratott alá az új szerzeményekkel, így az átigazolási díjakat is ennyi évre elosztva könyvelik majd le. Az UEFA pedig már gőzerővel dolgozik azon, hogy ezt később ne tehesse meg senki, idén nyártól kezdve hiába ír alá bármely klub a játékosaival 7-8 éves szerződéseket, a teljes átigazolási díjat legfeljebb csak 5 évre leosztva lehet majd elkönyvelni.
Természetesen ezt nem tegnap találták ki az UEFA FFP-zsenijei, ennek már régóta tudatában van mindenki, a Chelsea-nél pedig úgy döntöttek, hogy addig vásárolnak, amíg kedvezőek a feltételek, és csapnak egy nagy bulit az utolsó ablakban, amíg még nagyobb mozgástér áll rendelkezésre a könyveléshez. Nyáron már vélhetően ők sem lesznek ilyen bátrak.
Azonban hozzá kell tenni azt is, hogy hiába virul a Chelsea tábor arca, hogy „hát olyanok az FFP szabályozások, hogy ezt legálisan megtehetjük„. Valóban meg lehet tenni, de a rövid távú előnyöknek hosszú távon szokott komoly ára lenni: a Chelsea játékosainak éves bértömege a téli ablak lezárultával 213 millió fontot tesz majd ki évente. (A könyvelésben szereplő éves amortizáció pedig értelemszerűen még ennél is nagyobb, az amortizációs listát egyébként már évek óta a Chelsea vezeti). Ez borzasztó nagy ugrás azután, hogy alig két éve még csak 152 millió font volt ugyanez az éves tömeg. (Infók by capology amúgy).
Hogy ez miért olyan vészes, arról a Barcelona, vagy a Juventus is tudna mesélni. A katalánok hosszú éveken keresztül növelték a bértömeget felelőtlenül, amihez nem társultak eredmények, úgyhogy a klub gyakorlatilag eladta a jövőjét, hogy a víz felszínén maradjon valahogy – erről is íródott bejegyzés.
A Juventusnál pedig a Ronaldo-transzfer borította meg a pénzügyeket, az érkezése előtt az éves bértömegük 141 millió euró volt, az érkezése után viszont 237 millió. Ez pedig kegyetlenül felborította a könyvelésüket, úgyhogy mindenféle kétes játékoscsere-ügyletet bonyolítottak le csak azért, hogy ezen kozmetikázzanak valamit, aztán az ügy napvilágra kerülése után a teljes igazgatóságuk lemondott Nedveddel és Agnellivel az élen, a Serie A pedig 15 pontos levonással vágta őket pofán, bár itt még fellebbezés fellebbezést fog követni, szóval itt még nincs vége a sztorinak.
Visszatérve a Chelsea-hez: a kiadások tehát kozmikus méretűre nőttek hirtelen, de mint feljebb említettem, kétféleképpen lehet a balanszot fenntartani: a nagy kiadásokkal semmi gond, ha cserébe a bevételek is nagyok.
A Chelsea-nél azonban közel sem olyan rózsás a helyzet bevételi oldalon, mint ahogy azt az elmúlt 2 átigazolási ablak pénzszórásából sejteni lehet. A 21/22-es szezonra még nem jött ki a pénzügyi jelentésük, de a Swiss Ramble szerint 19 millió fontos profitot tudnak majd jelenteni, azonban a legutolsó rendelkezésre álló jelentésük szerint a 20/21-es szezonban, mikor BL-győzelmet ünnepelhettek, egy könnyed 156 millió fontos veszteséggel zártak. Oké, coviddal és zárt lelátókkal sújtva, de ez így is monumentális.
A Chelsea leginkább a saját stadionjával küzd e tekintetben: a Stamford Bridge a maga 41 000-es kapacitásával a Premier League középmezőnyében vegetál, nem véletlen szerepelt Abramovics kezdeti tervei között egy költöztetés, azonban a Chelsea mindenféle jogi manőverekkel biztosította a klub működési feltételeiként azt, hogy a csapat mindig és mindenkor a Stamford Bridge-en játssza a hazai meccseit. Ez a terv ugrott hát, bővíteni pedig nagyon nem egyszerű, úgyhogy továbbra is küzdeni fognak londonban a kicsit szűkös stadionkapacitással, ami minden évben elmaradt bevételeket jelent. Ez persze nem jelentett akkora gondot Abramovics tulajdonlása alatt, tulajdonképpen mindegy is volt, hogy mekkora bevételeket termel a klub, mivel a londoniak több, mint másfél milliárd fontos (!!!) készpénzinjekciót kaptak Abra papa zsebéből a majd’ 20 év alatt, mindenféle általa irányított cégeken keresztül, kamatmentes hitel formájában. Magyarul a Chelsea papíron görgetett maga előtt tartozást. Ez azért volt óriási előny a többi klubbal szemben, mivel egyrészt Abramovics zsebe feneketlenül ontotta a pénzt, másrészt pedig minden ilyen készpénzinjekciót ingyen kapott a klub, azaz nem kellett kamatot fizetni utána (meg magát a tartozást sem kellett törlesszék…), míg mindenki más kénytelen megtenni ezt, ha bankokhoz fordul. A Chelsea-nek magyarán a többiekhez képest jóval olcsóbb volt pénzhez jutnia.
A Chelsea tehát sosem egy banknak, vagy biztosítótársaságnak tartozott, hanem a Roman Abramovics Teljesen Jóhiszemű De Tényleg Nonprofit Közhasznú Kft-nek. Ez pedig tulajdonképpen korlátlan mértékben folyt így az UEFA FFP-szabályozásainak bevezetéséig, onnantól kicsit lassabb tempóban csordogáltak csak a tízmilliók.
(Lábjegyzetként ide tartozik, hogy az FFP szabályzása szerint évente kb. 25 millió fontot tolhatnak be a tulajok „saját zsebből” a kiadások fedezésére. 2011/12 óta van érvényben az UEFA FFP szabályzata, a Chelsea-nek pedig pont volt még annyi ideje, hogy Abramovics a klub 2003-as megvétele után szép nagyra fújja a kék lufit, még mielőtt beütnek a korlátozások – 2012-re már 1 milliárd font fölött volt ez a tartozás).
Különösebben nem érdekelte őt, hogy mennyit bukik a Chelsea-n, ugyanis ő nem befektetésként kezelte ezt, hanem mint egy drága hobbit. Nyertek két BL-t, két Európa Ligát, meg pár bajnoki címet, 20 év alatt kb. ennyi volt ennek az ára, istenem, hát ez van, vannak akik meg bélyeget gyűjtenek.
Visszatérve a jelenkorra: a Chelsea tavalyi tulajdonosváltásakor még fennállt tehát kb. másfél milliárd fontnyi adóssága a klubnak Abramovics felé, amit a sztori szerint előbb Abramovics vissza is követelt a takeover részeként, később azonban Abramovics beleegyezett abba a megoldásba, hogy leírja a Chelsea tartozását, a klub eladásából befolyó összeget pedig egy ukrán háborús áldozatokat segítő jótékonysági szervezetnek utalják. Ezt azonban nem lehetett „csak úgy” leírni a könyvelésből az adásvételkor (ez kb azt jelentette volna, hogy a tizenhetedosztályba sorolják vissza a Chelsea-t, annyira csúnyán áthágták volna a Premier League szabályzásait). Közben ráadásként a brit kormány szankció alá vonta Abramovicsot, befagyasztották az országban lévő vagyonát, ami azt is jelentette, hogy a Chelsea tartozását „nem írhatják le csak úgy”. A klub közben egy külön engedéllyel tovább működhetett, amíg az új tulaj át nem veszi. Ez a kormányengedély 2022 május 31-ig szólt, eddig kellett nyélbe üssék a klub eladását, azonban a kormánynak minden folyamatot le kellett okéznia (többek közt azt is, hogy pontosan hova megy majd az eladásból befolyó pénz), ezért nagyon lassan haladt csak a folyamat, a határidő pedig közelgett.
Május 22-én azonban mindenre rábólintott a kormány, így a Chelsea FC 4,25 milliárd fontért tulajdonost váltott.
Egy klub adásvétele sosem olyan egyszerű, mint 20 deka párizsit venni a közértben, de nagy vonalakban Boehly és a Clearlake Capital 2,5 milliárd fontot fizetett ki a klubért ténylegesen, további 1,75 milliárd fontról pedig kötelezettséget vállaltak, hogy azt a klub működésére, a női csapatra, az akadémiára és a stadion fejlesztésére fogják fordítani (így jön ki az összesen 4,25 mrd).
Az eladásból közvetlenül befolyó pénz átutalása a háború által sújtottakat segítő jótékonysági szervnek per pillanat egy EU-s jóváhagyásra vár (január 31-i info), egyébként ezt a szervezetet még mindig nem nevezték meg.
És valahol itt tartunk most.
Egyelőre azt is szabályozták a Chelsea tulajai számára, hogy miként manőverezhetnek a pénzügyekkel: Boehly-ék 2032-ig nem fizethetnek osztalékokat, nem adhatnak el klubrészvényeket, és szigorúan korlátozzák a felvehető adósság mértékét. Hogy a továbbra is fennálló 1,5 mrd font adóssággal mi lesz (kihúzzák-e egy tollvonással, vagy sem, van-e elfogadott pénzügyi terv a rendezésére vagy sem), arról még nincs pontosabb infóm – talán ha kijön a klub esedékes éves pénzügyi jelentése. Egyébként a fentebb linkelt Swiss Ramble cikk szerint ezt az adósságot mégiscsak leírták, de ez nem lesz figyelembe véve a break-even kalkulációknál, szóval legalábbis az FFP-t tekintve nem származik majd előnyük ebből, mindez csak tipp persze, bővebbet majd ha jön a jelentés
Boehly-ék azonban stabilizáció helyett csak újabb kézigránátokat robbantottak fel az előző két ablakban rendezett shopping spree-vel, sűrűbben szórták a tízmilliókat, mint én a Chaingun Cannonnal a töltényeket, mikor először játszottam a Duke Nukem 3D-vel, és a PC Guru magazinból kilestem a végtelen lőszer kódot.
Amúgy ez jutott erről eszembe:
Már most előre lehet tudni, hogy a következő nyári ablakban el fog szabadulni a káosz, mivel (többek közt) Jude Bellingham is kikerül a piacra, és az árak csak még tovább fognak inflálódni, mivel bevett szokás egy játékos áráról való alkudozáskor az előző 1-2 ablak transzfereire mutogatni, hogy mennyit ér egy játékos. Bárki is igazolja le végül a Dortmund középpályását, garantáltan meg fogja inni a levét ennek, mikor a Dortmund boardja Mudryk árcéduláját lobogtatja a kérők arca elé, és a Dortmund is szívhatja majd a fogát, mivel nekik is másfélszer drágábban kínálják majd a pótlást. Minden ilyen transzfer egy óriási lavinát indít el.
Boehly-ék elgondolása egyébként az lehetett, hogy a Chelsea jelenlegi formáját elnézve finoman szólva is kétséges a jövő évi BL-szereplés, ezért nem tudnák ezzel kecsegtetni a nyári ablakban a kiszemelteket, ezért télen próbáltak meg robbantani, mikor amúgy is mindenki kevésbé aktív. Enzo Fernandez is ezért került végül a radar középpontjába, sejtették a Chelsea-nél, hogy nyáron Bellinghamet még nagyobb összegért tudnák csak elhozni (ha egyáltalán Bellingham hajlandó lenne Londonba költözni BL nélkül), úgyhogy maradtak az argentin mellett, akinek a kivásárlási záradékához ragaszkodott a Benfica (nyilván az átigazolási ablak utolsó fél órájában ők voltak eladókként nyeregben), úgyhogy így lett Fernandez egy téli ablakban a valaha volt legdrágább brit átigazolás.
A játékosokkal pedig természetesen kereskedni óhajtanak, gondolom nem képzeli senki, hogy ennyi kerettagnak stabil játéklehetőséget biztosítanak majd éveken keresztül. 1-2 szezonon belül majd igyekeznek túladni rajtuk, remélhetőleg némi profittal, de ha nem, hát üsse kő, az is belefér, ha páran flopok lesznek közülük. Felmerül annak is a kérdése, hogy miként fognak ennyi játékost regisztrálni (emlékeztetőül: 14-en érkeztek ebben a szezonban permanensen, Joao félix és Zakaria pedig kölcsönben). A Premier League és az UEFA is 25-25 játékost enged regisztrálni (igaz a PRM keretben végtelen számú 21 év alatti szerepelhet, ezért igazoltak 7 ilyen játékost is), de az UEFA az ősszel regisztrált keretben csak 3 módosítást enged tavaszra. Úgyhogy valakik alighanem durcásak lesznek majd az öltözőben (ha beférnek annyian a terembe), de hát ez van, üdv a Chelsea-nél. Csak Graham Pottert sajnálom, neki kell majd ugyanis magyarázkodnia a játékosainak.
Röviden összefoglalva még egyszer tehát a Chelsea a pénzügyek stabilizálása helyett elég kockázatos játékos adás-vételbe kezdett, ami a méreteinek köszönhetően mellékesen a transzferpiacot is felrobbantotta, sok klubot lehetetlen helyzetbe hozva ezzel, és még az idén nyári káosz el sem kezdődött. Már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a saját játékosaik is hasonló bánásmódban részesültek, Hakim Ziyech esete például külön misét érne, aki a PSG-vel próbált meg egy kölcsönszerződést leboltolni, ám hiába rostokolt Párizsban a PSG székházánál kedd éjfélig, mert az ablak utolsó perceiben a londoniak mind az Enzo Fernandez deallel voltak elfoglalva, Ziyech papírjaira senki nem volt képes egy okét odabiggyeszteni, még a telefont sem vették fel, Ziyech pedig kénytelen volt visszakullogni Londonba.
Röviden ennyi, én megyek, mer’ valami céges buli lesz, ti meg óvatosan menjetek ki az utcára, egyrészt csúszik, másrészt lehet, hogy leigazol titeket is a Chelsea.