Épp azon agyaltam, mit is kéne írni egy ilyen szezon végén a nem sok jóval kecsegetető kupadöntő előtt. Lelkesítő poszt kéne, mégsem önbecsapós. Bizakodó, de azért realista. Szubjektív, de azért tényekre alapozott. Aztán befújta a szél a kommentek közé a The Players Tribune virtuális hasábjain megjelent Bruno-írást, aminél jobbat úgysem tudnék alkotni, így hát beharangozó helyett olvassátok csapatkapitányunk személyes üzenetét felénk.
Kedves United!
Szurkolóinknak szerte a világon,
Szeretnék néhány szót szívből szólni az FA-kupa-döntő előtt. Tudom, hogy ez nem volt könnyű szezon számotokra. Nem teljesítettünk azon a színvonalon, amit megérdemelnétek. Nem mindig feleltünk meg a nekünk nyújtott támogatásnak. Kapitányként ezt mindenkinél jobban érzem, és ez nem csak olyan felelősség, amit magától értetődőnek tartok.
Ez több, mint valami amit kiteszek egy szép idézetben a közösségi médiában. Ez olyasvalami, ami mélyen megérint.
Soha nem felejtem el, hol voltam, amikor négy évvel ezelőtt lehetőséget kaptam, hogy idejöjjek. A lisszaboni hálószobánk gardrób fülkéjében álltam. Az ügynököm este 10 óra körül felhívott, és a lányom akkor még csak három éves volt, tehát nekünk ez már alvásidő volt. Bementem a kis szekrénybe, hogy halk legyek. Egész pályafutásom során mindig azt mondtam az ügynökömnek: „Soha nem akarok hallani semmilyen átigazolásról, amíg az nem 100%-ban valós. Nem akarom elterelni a figyelmemet, hacsak nincs ajánlat.”
Szóval tudtam, hogy ha ilyen későn hív, akkor valami történik.
Becsuktam az ajtót, és azt mondtam: „Miguel? Igen?”
Azt mondta: „Készen állsz egy hírre?”
Azt válaszoltam: „Miről?”
„A távozásról.”
„Távozásról? Hová? Spurs?”
„United”
„Viccelsz?”
„Nem-nem. Komolyan mondom. United. Minden készen áll, már csak rajtad múlik. Hogyan döntesz?”
Nem is válaszoltam. A könnyeimmel küszködtem. Ismeritek azt az érzést, amikor megpróbáljátok visszatartani, hogy a másik személy ne vegye észre hogy sírsz, és meg sem tudtok szólalni?
Annyit hallottam: „Bruno? Bruno? Halló!”
Abban a pillanatban a feleségem, Ana keresett engem a hálószobában.
„Bruno??? Bruno???”
Kinyitotta az ajtót.
„Mi folyik itt? Miért vagy a szekrényben?”
„Miguel az, most hívott. Azt mondja, a United akar engem.”
„Várj…te sírsz?”
Azt válaszoltam: „Nem tudom! Szerintem ez boldogság!”
(Ana sosem sír. Ő a kemény. Én vagyok az érzelgős. Tudom, hogy most ezt olvassa, és rajtam nevet.)
Hogy jobban megértsétek a helyzetemet: az előző nyáron volt néhány pletyka arról, hogy Premier League klubok érdeklődtek irántam, de az egyetlen konkrét dolog a Tottenham volt. Most furcsa ezt leírni, de akkoriban izgatott voltam emiatt. Életem egyik célja az volt, hogy a Premier League-ben játsszak. Igyekeztem minden zajt kiszűrni, de abban a korban, amiben élünk, a közösségi oldalakkal, telefonokkal és SMS-ekkel természetesen a barátaim tudtomra adtak minden pletykát. Portugáliai gyerekként csak álmodozol arról, hogy Angliában játssz a híres pályákon. A klubok végül nem tudtak megegyezni, és az üzlet kútba esett. Kissé csalódott voltam emiatt, de nagyon boldog voltam a Sportingnál. Éreztem a rajongók szeretetét, és ez egy fantasztikus hely volt számomra. De nem ez volt a sorsom.
Eltelt néhány hónap, elkezdődött az új szezon, és igyekeztem továbbra is minden zajt kiszűrni. Tehát amikor az ügynököm felhívott januárban, kissé megdöbbentem, amikor azt mondta: „Nem, nem. Komoly vagyok. United. Hogyan döntesz?”
Szó szerint azt mondtam Anának: „Úgy érzem, hogy egy fantasztikus álomban vagyok a Sportingnál. De ez…. Ez több, mint egy álom. Ez a Manchester United.”
Egész idő alatt az ügynököm még mindig vonalban volt! Nem is tudom, hogy lenémítottam-e. Talán még mindig beszélt nekem az üzletről, én pedig nem válaszoltam. Végül megkérdeztem: „Miguel?
„Igen?”
Azt mondtam: „Megyünk a Unitedhez.”
Leraktam a telefont, megöleltem a feleségemet, és csak sírtam örömömben.
Ana 16-17-18 éves korunk óta kísér ezen az úton. Tinédzserként ismerkedtünk meg, és amikor először elkezdtünk randizni, nem kerestem semmit focistaként. Neki volt egy jó munkája, futsal játékvezetőként dolgozott hétvégén. Szombatonként három-négy meccset vezetett egymás után, aztán vasárnap mindig moziba mentünk. Nekem személy szerint nem volt sok pénzem akkoriban, így Ana volt az, akinek fizetnie kellett a mozijegyeinkért. Ugyanez történt a vacsoráknál is. Még a pizzériában is neki kellett fizetnie. Amikor 17 évesen Olaszországba költöztem, az első évben az edzőpályán laktam, majd 18 évesen ő utánam jött, amikor befejezte a középiskolát. Az első naptól kezdve együtt követtük ezt az álmot.
Tehát amikor örömkönnyeket sírtam, az egész közös történetünk miatt volt.
(Ana, ez az emlék csak neked szól…. Emlékszel, amikor az Udinese sportigazgatója felhívott, amikor a csapatvacsorán voltunk, és azt mondta, hogy már nem tartanak igényt rám? Emlékszel, hogy milyen csalódottan hagytam el a vacsorát? Emlékszel, amikor sírtam a szállodai szobában? Emlékszel, mit mondtál nekem? Folytasd tovább, ne add fel az álmod.)
Nézd, hol tartunk most… A nehéz idők soha nem törtek meg minket.
Gyerekként mindig ez az álom volt az egyetlen lehetőség. Nem volt B-tervem, nem volt más érdeklődésem. Amikor ebédszünet volt az iskolában, csak az járt a fejemben, hogy én legyek az első az ajtónál, hogy kijussak a futballpályára, és „elfoglaljam” azt, mielőtt a nagyobb gyerekek odaérnének. Mostanában csak nevetek, mikor látom, hogy ezek a mai gyerekek a divatról beszélnek, és azon aggódnak, hogy holnap mit vegyenek fel az iskolába, mert az egyetlen dolog, amit én és a barátaim viseltünk az iskolában, az a farmer és a futsal cipő volt. Minden nap kint voltunk ebéd után a sárban focizva, nem törődtünk semmivel. Emlékszem, egyszer karácsonyra kaptam egy Nike futsal cipőt, amit Ricardinhónak készítettek. (Ha nem ismeritek Ricardinhót, nézzétek meg YouTube-on). Szó szerint kinyírtam azokat a cipőket. Már nem volt bennük semmi élet. Nyugodjanak békében.
Ha anyám valamiért nem engedett ki, akkor bent a Segán vagy a PlayStationön fociztam. Na nem a FIFA-ról beszélek, hanem a klasszikusokról: Championship Manager és Pro Evolution Soccer.
Facu. Roberto Larcos. Castolo. Koko. Minanda. A Master League legendái. Amikor nem a parkban voltam, a „Man Red” csapatát vezettem győzelemre.
És amikor a parkban voltam? Az volt az én helyem, ott voltam igazán boldog
Portugáliában az egyik első műfüves pálya a portói házunk közelében volt. Homokkal kevert műfű talaja volt, „O Sintéticónak” hívtuk. Néha, amikor mostanában hazalátogatok, elhajtok mellette, és leparkolom az autómat, hogy érezzem a nosztalgiát. Amikor látok egy apukát focizni a fiával abban a parkban, eszembe jut az a sok emlék, amiket ott átéltünk – a barátok, a rivalizálások, az 5-az-5-ellenik, minden ami hiányzik a múltból. Amikor azt mondtad: „Ma Cristiano vagyok!” és a barátaid azt mondták: „Messi vagyok! Deco vagyok! Figo vagyok!”.
Amikor beleszerettünk a játékba. Az O Sintético szent hely volt.
Egy nap, ha a fiam kicsit nagyobb lesz, elviszem oda játszani.
És egy nap, sok-sok év múlva, remélem, hogy felnőttként elmegy abba a parkba, és azt mondhatja: „Itt szereztem barátokat.”
Talán még azt is mondja majd: „Itt kezdtem el álmodni.”
Amikor gyerekként játszottam azon a homokos pályán, az volt a vízióm, hogy egy nap a Unitedben fogok játszani. Nyilvánvalóan minden Portugáliában született gyerek a Cristiano-korszak, a 2004-es Európa-bajnokság és a 2008-as Bajnokok Ligája idején valószínűleg ugyanezt az őrült álmát élte. De nekem…. hogy is fogalmazzak… nem tűnt lehetetlennek. Úgy tekintettem rá, mintha csak egy lépés lenne egy hosszú úton. Egy nagyon-nagyon hosszú úton. Nem akartam megállni, amíg meg nem valósítom.
Szóval igen, amikor négy évvel ezelőtt az ügynököm felhívott, és közölte, hogy a United akar engem, az álom beteljesült.
Soha nem felejtem el az első meccsemet az Old Traffordon. Kimentem a bemelegítésre, és ha őszinte akarok lenni, a stadion csak félig volt tele, és azt gondoltam: „Rendben… nos, ez teljesen normális.”
Visszamentünk, megvolt a csapateligazítás, majd ismét a játékoskijáróba lépve varázslatos hangulat fogott el. Hallottam a dübörgést. Aztán az a hihetetlen zaj. Valami olyasmi, hogy „Hhhhhhhrrrrrrrrrrrrrrrrr.”
Amikor először sétáltam ki, libabőrös voltam. Minden sokkal nagyobb, még annál is, mint az álmaidban. Biztos vagyok benne, hogy néhányan láttátok a videót, de teljesen megértem, mit érzett a kis kísérő srác, amikor az idei szezonban a Liverpool elleni FA-kupa-mérkőzés előtt elöntötték az érzelmek. Emlékeztek arra? A játékoskijáróban álltunk, arra vártunk hogy kimehessünk, és láttam, hogy ez a kisfiú ott állt lefagyva, és könnyek csorogtak az arcán. Nem hiszem hogy szomorú volt, csak az Old Trafford aurája sokkolta. Engem, mint apukát, ez nagyon megérintett. Ugyanezt láttam a gyerekeim arcán. Nem akart megmozdulni, így hát azt mondtam neki: „Hé, ne aggódj, fogd meg a kezem és együtt kimegyünk.” De még mindig le volt fagyva! Így hát felvettem, és így sétáltunk ki a pályára. Ez egy olyan pillanat, amit soha nem felejtesz el. Az a “Hhhhhhhrrrrrrrraaahhhhhh” és a szurkolók látványa.
Az első meccstől kezdve befogadták az új srácot, aki Portugáliából érkezett. Őszintén szólva annyira koncentráltam, hogy minden hangot kizártam amikor elkezdtünk játszani. Csak az járt a fejemben: itt nem lesz sok időd beilleszkedni. Vagy Man United játékos vagy, vagy nem. Meg kell mutatnod.
Emlékszem, amikor a meccs után visszaértem az öltözőbe, bekapcsoltam a telefonomat, és láttam hogy a bátyám írt nekem. Kicsit izgultam, hogy mit fog mondani, mert ha ismernétek az apámat és a bátyámat (és még a feleségemet is!), hát ők tényleg nem fogják vissza magukat a kritikával. De csak annyit írt:
Hallottad a dalt?!?!
Nem értettem, miről beszél.
Írtam egy SMS-t: Mi? Milyen dalt?
A stadionban!!! A te dalod!!!!
??????
Írtak neked egy dalt!!!!!
Aztán elküldte a videót, és végre megértettem, miről beszél. Mindenki, aki félidőben elment inni a bárba, az én dalomat énekelte. Megdöbbentem, mert még csak három nappal korábban írtam alá! Azon gondolkodtam, honnan tudják egyáltalán, hogy jó vagyok? Youtube? Mindenki jól néz ki a YouTube-on! Hogy találták ki négy nap alatt a szöveget???
Mindig lesznek olyanok, akik nem szeretik a focidat, de a szurkolók 99%-a csak szeretetet mutatott irányomba. A mai napig, amikor meglátok valakit a világ másik felén a mezemben, az olyan különleges érzést kelt bennem. Az emberek fotókat küldenek nekem Hongkongból vagy Nigériából, a 8-as számú mezemben, és ez minden egyes alkalommal őszinte csodálkozással tölt el.
Tavaly nyáron amikor csapatkapitány lettem, emlékszem hogy hazajöttem Anához, és azt mondtam: „Ma történt valami… nem is tudom megmagyarázni.”
„Micsoda?”
„Valami valóra vált, amiről még csak nem is álmodtam.”
Kapitányként egyszerűen megpróbáltam Bruno lenni. Nem egy másik legenda vagy egy másik személyiség, hanem én magam. Ugyanaz a Bruno a pályán és azon kívül is. És számomra az őszinteség a minden. Ti szurkolók megérdemlik az őszinteséget, azért ahogyan támogattok minket.
Frusztráció. Nem ezt érezzük mindannyian? Szerintem ez az egyetlen igazán jó szó erre a szezonra. Ha engem kérdeztek, vagy ha bármelyik United-szurkolót megkérdezitek, ugyanez lenne a válasz.
Annyi pillanat volt, amikor megnyertünk egy fontos meccset, és úgy éreztem: rendben, most ebből fogunk építkezni… és ez soha nem történt meg. Nekünk sosem állt össze teljesen. Nem tudtunk folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, jobbnak kell lennünk. Egymásért, a klubért, a szurkolóinkért.
A minket idegenbe elkísérő szurkolók végig csodálatosak voltak. Mindannyian láttátok a Selhurst Parkban, amikor 4-0-ra kikaptunk, de szurkolóink végig állva énekeltek az egész meccsen. Sérülés miatt nem játszhattam, otthon kellett ülnöm és néznem, amitől egyszerűen megőrülök. (Elnézést a feleségemtől és a gyerekeimtől.) Hallottam a szurkolók énekét, és csak azt kívántam, bárcsak ott lehettem volna a pályán, hogy eléjük álljak, és én is megtapsoljam őket. A sok sz*r ellenére, amin keresztülmentünk, sérülésekkel és kudarcokkal, szurkolóink végig beleadtak mindent.
Egy ilyen nehéz szezon után az én felelősségem, hogy többet adjak. Velem kezdődik. És holnap kezdődik. Mindent bele kell adnunk az utolsó, City elleni meccsen, és előre kell lépnünk.
A világon mindennél jobban szeretek kilépni az Old Trafford gyepére. Nem akarok elmenni. Mindig is ez volt a végső álmom.
Csak azt akarom, hogy az elvárásaim illeszkedjenek a klub elvárásaihoz. Ha elmész és beszélsz bármelyik rajongóval, ugyanazt fogják mondani. Versenyben akarunk lenni a bajnokságért. Szeretnénk a Bajnokok Ligájában futballozni. Szeretnénk bekerülni a kupadöntőkbe. Ez a szint. Ezt akarom. Ez az, amit mindannyian megérdemeltek.
Csak tovább akarok küzdeni. Itt akarok maradni. A családom itt akar maradni. Ha ebben egy pillanatra is kételkednétek, akkor csak nézzétek meg a Spotify Wrapped-emet, az ez bebizonyítja nektek….
Amikor négy éve megérkeztem, a lányom, Matilde még csak három éves volt.
A fiam, Gonçalo még meg sem született.
Matilde szerette a focit. Ő volt az oka annak, hogy mindig megcsináltam a „Nem hallom” gólörömömet, mert valahányszor szépen megkértük, hogy tegye el a játékait, a füleire tette a kezét, és azt mondta: „Mi van??? Nem hallak, apa. Nem haaaallllaaaaakkk.”
Valahányszor elfelejtettem az ünneplést, sosem szállt le rólam.
„Miért nem csináltad, apa? Megfeledkeztél rólam!”
Minden meccset megnézett.
Őrület, milyen gyorsan telik az idő, mert most van egy hétéves kislányom, akit nem érdekel a futball. Most balerina és olimpiai tornász szeretne lenni. És van egy három éves fiam, aki nem akar mást csinálni, mint minifocikat rugdosni a házban. Egyszerre ötöt állít sorba, aztán elrúgja őket. Elmegy és visszahozza, aztán újra sorba állítja őket.
Az egyetlen dolog, amiben egyetértenek, az a dal, amit mindig el kell játszanunk, amikor reggel elvisszük őket az iskolába. Mindig ugyanaz a dal.
Fiam alig tudja elénekelni a szöveget. A legtöbb szót motyogja és összekeveri, de az elejét már jól tudja.
Képzeljetek el egy hároméves gyereket, aki reggel 8 órakor torkaszakadtából üvölt az autó hátsó üléséről…
Glory, glory Man United!
Glory, glory Man United!
Glory, glory Man United!
As the Reds go marching on, on, ON!!!! (Imádja ezt a részt)
Aztán a lányom folytatja:
We’re the boys in red!
And we’re on our way to Wembley!!!
Wembley, Wembley!!!!!
Minden reggel 8 órakor…
Szóval a gyerekeimnek és a többi United-szurkolónak szerte a világon csak azt szeretném mondani:
Tudom, hogy nem volt könnyű. Tudom, hogy nem felelt meg a mi színvonalunknak.
De úton vagyunk a Wembley felé.
Még egyszer álljatok mögénk!
Kapitányotok:
Bruno Fernandes
